Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-02-27 / 8. szám
r ERI GÁBOR* nulandóság cáfolatául ha már kinyílt, sugárzik; tával se hal; ;zét sem ázik. hogyha már kinyílt, larna röggé; iy napig van itt, n itt örökké. 2. : öröm“ - sikoltják iák elnézö-szelíden ázadokon át. hogy is is - gazdag az élet gyja magát, tt harcolva, kivívja ilát. t a kegyes égbolt Földön át a egy-hajnalcsillagú, homlokát. Nincs állandóbb, úgy vettem észre. Hogy megmarad! Nem az egészre emlékszel, a múlt mély tavát tétova búvárként bebolygva: hol ronda rém barlangja tát iszony-torkot, hullámok gyöngéd homálya függönyzi valóban múlttá, elmúlttá; aranyát látod csak csillogni a mélyben, csak ez süt a függönyön át, bármily piciny volt. S egy sziromra élesebben látsz, mint a romra. És ha az öröm oly törékeny, mért őrződ álmodozva ébren makacs-szelíden a saját napjaid forró-hidegének s oly sok szeretted tavi-mélyben messze-áramló idejének csak mosolyát? it Hetven évvel ezelőtt született a neves költő és műfordító, a versek közlésével rá emlékezünk. Csak Ha csak egy szölólevelet sikerül megörökítened,ha egyetlen sorod is odaérez a feszes fürtszemek fényköréhez, vagy ha csak vágyad támad a délutáni tóra kitekintve, hozzá szót is találni, vagy ha a szépre nézve, hozzátenni semmit sem áhitsz, csak belémerülni, mint lelked otthonába: már nem éltél hiába. Gyorsari'pereg a film Gyorsan pereg a film: imént még a hó volt a meglepetés pádon, fán, háztetőn; most ez a sugár, e sárga-arany, mely tavaszt-sejtetőn s ígérgetőn fut végig rajtuk, rajtunk, hogy szinte mozdit már utánakapnunk: sugár-kantáron tartani a szőrét villantó tavaszt igyekvőn: tovább ne szökjék még mielőtt megjön. SlKULA FAGOTT (RÉSZLET) rozta, hogy en- g. Anyám is be- anyám a mezőn /ermekkora óta iindennemű pa- egyre kevésbé !tság jövőjében, úgy érezte, es nap a me- van. Reánv - Ót taníttasd, en már megala- szövetkezetek. lett volna az |lni a közös gaz- azonban en át ellenállt, néhány évvel lovunkat, s na- Még kölcsönt is ik. sszafizetése közanyánk. Szépen slyeztük. Nagyon isszaemlékezés! felvettek De nem A fagott lett Lludka testvére- elóttem elküldte llni a pékmester- jljon hozzá ő is afizetéséhez, anyagilag en- an. Viktor test- zökött otthonapám valahova ilna. Ő pincérnek ira maradt. És nállt a szövetke- is, amikor a lóért a köl- • is, amikor már ilni a földjejja maradt a fa- amelyben ; játszottam, vában tanultam, t jelentősebb ünL A kölcsönkért még hébe-hó- a falusi zené- valahogy viselkedni ve- inak sem hittartották.- Mit csinál a te tiad?- A fiam? Melyik a kettő közül?- Hát a zenész.- Még mindig zenész.- És milyen hangszeren játszik?- Fagotton, te hülye! Már többször megmondtam. Ugyan ki tudta akkoriban falun, mi az a fagott, hogy néz ki? Az emberek azt gondolták, apám hazudik. Neki is hosszabb ideig kellett magyaráznom, mi az... De amikor egyszer hazahoztam az iskolából a hangszert, megmutatni, meg hogy valamit eljátsszak apámnak - bár még igazán kezdő zenész voltam - nagyon elcsodálkozott:- Hát ilyen a fagott? Én egészen másképp képzeltem el. Fiacskám, ennek a hangszernek olyan a hangja, mint a lovunknak. A kocsmában is mesélt róla a fiúknak. Legszívesebben elvitte volna magával a kölcsönkért hangszert, megmutatni mindenkinek. Persze, én elleneztem. Titokban azonban elvitte a fagott egy részét, s a kocsmában mindenkinek az orra elé nyomta:- No, ide figyeljetek! fgy néz ki! Ez nem az egész hangszer, ebbe kell belefújni, a levegő ezen a fémcsövön keresztül áramlik, amely a fagott több részével van összeköttetésben... Hja, mit értetek ti ehhez?! A fiam fagotton játszik! Heckel-módszerrel... Az ördög tudja, mi mindent beszélt még össze az öreg. Meglepődtem, amikor az egyik idős falusi bácsika becenévvel ruházott fel:- Na, mi van, Heckel? Mégy iskolába? Tanulsz? Tanulj, Hek- kel, tanulj! És a kocsmában mindenki körülröhögte apámat. Amikor betért a kocsmába, mindig elhangzott a gyúnyos megjegyzés:- Nézzétek, megjött a Heckel- módszer! SUSLA BÉLA fordítása G. BALOGH ATTILA FENYŐK MAGÁNYOSSÁGA Halmi időnként leereszkedett a folyó régi teraszán, és megszámolta a fenyőket. Százharminchárom, kissé vörhenyes kérgü lucfenyő a sétány két oldalán. Vonzotta a két fenyősor közt húzódó kétszázméteres némaság. Ám riasztotta is: nem értette pontosan. A százéves lucfenyő-sétányon bámult túlevelek borították a földet. Másféle levélnek vagy akár fűnek nyoma sem volt. A jókora törzsek belső, sétányra nyúló, alsóbb ágai szárazon, csonkán meredeztek. A külső, a dúsan zöldtús ágak a napfényben ráhajoltak a kaszálóra, s a füvet söpörték. A sétány belsejét félhomály ülte. Amint a némán felmagasodó. vöröses árnyalatú törzsektől keretezett özbama úton haladt, nem látott egyetlen bogarat vagy madarat sem. Aztán helyesbített: egy-egy átcikázott, de egyedűlvalóságában ugyanolyan sebesen el is tűnt. Miután több százszor megtette ezt az utat, ez alkalommal váratlanul megszületett benne a felismerés a fenyők magányosságáról. Ezért jár ide évek óta, hogy ezt így egyszerre megértse? A fenyők az ősi, állat meg ember előtti csöndre emlékeztették. Amikor még rovarok sem voltak: de ez nem számított: a fenyők megtermékenyítését elvégzi a szél. Egész testüket átjáró, öngyógyító gyantájukkal a legtöbb állatfélétól távol tartják magukat Még odvaik sem igen képződnek, hogy így adnának alkalmat a közeledésre. A harkályok is csak a szomszédos lombhullatókon keresnek kopácsolnivalót. Körülöttük a levegő, a többi fához képest, a leg- csirátlanabb és legoxigéndúsabb. Majdnem tökéletes magány. Halmi csak most értette meg a fenyőerdők kihaltságát, különös csöndjét. Mintha évmilliók óta közömbös makacssággal várnának az okos emberre, aki értékelni fogja csirállanná fertőtlenített, oxigénben gazdag levegőjüket, ami végre értelmet ad önző magányuknak. Miért kellett ennek az évek óta alig sejtett magánynak éppen most tudatossá kerekednie? Halmit néhány napja a távol levő Énekes foglalkoztatta. S ekkor jött az újabb fölismerés: Énekes magányossága. Énekest már mindenki elhagyta. Mást nem tehettek: évek óta egyre inkább önmagának él, csak a maga számára csírátlanított levegőjében. „Annyira, hogy még a hibáim sem érdeklik. Pedig segítségével legalább egy részüktől megszabadulhatnék" - gondolta. S most már tudta: ő is el fogja hagyni. „Micsoda magányosság! Vajon lesz valaha értelme kettőnk ezutáni néma magányának?" FEKETE GYULA * mm (VÁLOGATÁS) Az erőszak - a fegyverek hatalma- csak úgy hódíthat, ha megaláz. A gondolat - a szellem hatalma- csak úgy hódíthat, ha fölemel. x Bruno nevű embert kettőt avattak szentté. Vajon ezeknél is különbnek kellett lennie ama harmadiknak, hogy őt ne avassák szentté, hanem máglyán égessék el? x Sokan hiszik, hogy az ész, az értelem- a ráció - eleve uralkodásra termett. Holott a legkészségesebb szolga is lehet, kivált, ha szolgaságra kényszerített vagy nevelt, de rebelliókra mindig hajlamos cselédtársaitól - ösztönöktől, érzelmektől, erkölcstől - függetleníti magát. x Hát nincs itjazuk azoknak, akik - olykor az anyagiak rovására is - a szellemi értékek fontosságát hangsúlyozzák? Hiszen sehol annyi elégedett ember, annyi boldog ember, mint a szellem beláthatatlan terein! Anyagiakban a hasonlítgatás nyomasztó, mert ott fölfelé néznek az emberek, azokra, akik jobban állnak, mint ók. Emitt folyton lefelé kell nézniük, hiszen nyilvánvaló, hogy a mások műveltsége, tudása, szellemi képessége, ízlése, életfelfogása szerényebb, elmaradottabb az övékénél. Az önbizalomnak, a jó kedélynek, a kellemes érzéseknek kimeríthetetlen forrásait kínálja ez a hasonlítgatás. Az benne a nagyszerű, hogy mindenkinek a legmagasabb csúcs jut, és erről bármikor személyesen meggyőződhet, ha letekintve a mélybe a saját helyzetét- magaslati háromszögelési pontját- a többiekével összeveti... x Sokáig elhitték a Holdnak, hogy saját fénye van. x Az öreg kondás, a völgylakó, aki megszokta, hogy csak addig néz, ameddig keze-lába elér, és már látni sem igen lát messzebbre, túl a maga szűk kis megtapasztalt világán, annak ez a lehetséges legjobb filozófia: „Járt utat a járatlanért el ne hagyd!" A csúcsra, a fennsíkra nem ér el vele, az igaz, mert oda járt út nem vezet; oda, aki eljut, csakis a maga törte ösvényen juthat el. Jó, hát nem ér fel az öreg kondás, a völgylakó, a csúcsig, az értelem, az eszmélet csúcsáig. Soha nem is vágyott olyan messzire, ahhoz legelőször jól meg kellett volna tanulnia irni-olvasni. De gödörbe sem lép bele, megszokta, hogy a lába elé nézzen. Végtére a maga szegényes tapasztalatai körében talál annyi tájolási pontot, hogy az égtájakat nemigen téveszti össze, ha térképet, megbízhatót, nem is rajzolhatnánk az ö szélrózsája szerint. Fölsejlik valami közeli rokonság a völgylakók és a legmagasabb csúcsok meghódítói között: az is, ez is a maga módján a valóságra figyel. Azt még nem érték utol a jelszavak, a vezércikkek, a kommentárok, az ügyeletes divatmániák, ezt már nem érhetik utol. Az még nem gondolkozhat a más fejével, ez már eleget lát a csúcsról ahhoz, hogy a maga fejével gondolkozzék. Évszázadok során kialakult a völgylakók rezisztenciája: trónok dőltek meg, hatalmasok, zászlók, címerek váltották egymást, hivatalos nyelv, hivatalos vallás, hivatalos pénznem sorra megváltozott, csak ők tenyésztek szívósan és szinte változatlanul megszokott közegükben, túlélve az uralkodó dinasztiákat, az uralkodó eszméket s a pusztító háborúkat is. De egyvalamivel szemben védtelen ez a mindent túlélő, rezisztens törzs, és azt civilizációnak hívják. x Sok koponya beszakad, míg leomlik egy kőfal. Némely írók leginkább a lektorokkal óhajtják a békés együttélést. Némely írók a kritikusokkal, a fontos emberekkel, a díjosztó bizottságokkal. Némely írók a közönséggel. Némelyek mindennél inkább önnön lelkiismeretükkel szeretnének békén megférni. x Modern író sejtelmes jelzésekkel és nagy kihagyásokkal ír. Ha még modernebb, kihagyja a műből az irodalmat is. x Bármikor és könnyű szívvel lemondok arról, hogy rangos írónak minősítsenek, ha ez a „rang" - bármilyen fórum, bármilyen kritika, bármilyen közvélemény osztpgatja - korlátozna az írásban. Semmibe sem nézem az olyan „ranglétrát", amely szerint a jó regényért, jó novelláért előléptetés jár, a sorskérdéseinket bolygató írásaimért 1 viszont lefokozás. Nem kell olyan „rang", amelynek a rossz lelkiismeret az ára, mert illenék érte elhallgatnom azt, amiről pedig- meggyőződésem - nemcsak az irodalom anyqfty elvén lehet és kell szólni. x Sok ember sorsát fiatalkori olvasmányai döntik el. Sokét meg éppen az, hogy nem voltak fiatalkori olvasmányai. x Olyan csudálatos világra nyitnak aj- tót-ablakot a könyvek, amelyet semmi más úton-módon nem lehet megközelíteni. A végtelenre nyitnak ablakot, a gondolatok, az érzelmek végtelenjére, az emberismeret, a világismeret, az emberi, a természeti világ határtalan tartományaiba. Ebben az áttekinthetetlenül, felmérhetetlenül gazdag világban minden elérhető, birtokba vehető a gondolat, a képzelet, az érzelmek hullámhosz- szán. Méghozzá a kormány az olvasó ke zében van, bármikor új utakra kanyarodhat, leállhat körülnézni az elragadó, ismeretlen tájon, tetszés szerint kirándulhat újra és újra a megkedvelt forrásokhoz, gondolatkörökbe, hangulatokba, nem bízván idegenvezetőkre - műsorszerkesztőkre, direktorokra - sem az útitervet, sem az úticélt, sem a haladás tempóját, egyszóval a kormányt. Ezt a szabad mozgást, szabad tájékozódást a szellem világában semmi, semmi más nem adhatja meg, csakis a könyvek. x A közös akaratnál mindig nagyobb erő a közös félelem. x- Gratulálok! ... Kisfiú? Kislány?- Kislány.- És? ... Van már neve?- Három is! ... Yvette, Odette, Bernadette.- Aha. Exportra készült. x Mi, akik már felnőtt fejjel értük meg a háborút, valamikor elképzelni sem tudtuk volna: a mindennapos halálveszélytől szabadult embernek, aki ráadásul dolgozhat, amennyit bir, amennyi jólesik, naponta többször jóllakhat- a költővel szólva: ehet, ihat, ölelhet, alhat -, kedvére öltözködhet, sőt százezerszám már saját autóján kocsikázhat- nos, az ilyen embernek mi baja lehet még? Es kiderül: az emberi idegzetnek végképp nincs arányérzéke. Éppúgy megviselheti ma holmi süket telefon, mint valamikor megviselte a szembeszegett puskacsö. Ma a szomszédban vijjogó magnózene, mint valamikor a légiriadót jelző sziréna. Ma egy rosszul fizető munkadarab, mint valamikor, ha a munkakönyvét kiadták, s a család kenyér nélkül maradt. * A napokban ünnepelte hatvanötödik születésnapját a jeles író.
