Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)

1987-02-27 / 8. szám

autóbuszban tömött emberfürt, egymás hegyén-hátán szorongó utasok. Bágyadtan nyugtázzák az élesebb fordulókat, megadóan biccentenek, ha a sebhelyes úton gödröt ér a kerék. A motor küszködik, por száll. A megállóban akadozva nyílik az ajtó. Mint telt edényből a kelttószta, jön ki az embertömeg a busz ajtaján, alaktalanul, jellegtelenül. Néhány lépésnyire az üzem bejárata, a kapu fényárban úszik, fölötte zölden villog a vállalat emblémája. A tömeg a gyár torkába préselődik. Tompa kopogások bontják meg a folyo­sók csendjét. Az emberkígyó az öltözők felé kanyarog, konokul, megállíthatatlanul. A fá­sult recehártyákon hátak imbolyognak, bőr­kabátok, gumidzsekik. Másfél száz gladiá­tor hívja ki újabb párbajra a műhelyaréna szellemét. Az agyak azonban tompák, ki­égettek, csak a rendszertelen hullámzást érzékelik. Az öltözőkben csend van, halk mormo- gás. Éjszakai műszak előtt kevésbé beszé­desek az emberek. Itt-ott röppen csak fel néhány erősebbre sikeredett, hangosabb szó. Hátak hajlonganak a gyönge fényben, a karok, lábak mozgása némajátékra emlé­keztet. Horváth szekrénye hátul áll, az otolsó sorban, alig fél méternyire a faltól. Kopott tákolmány, fényképfoszlányok színes cafat­jai enyhítik szürkeségét. A tetején vastag porréteg, ajtaján ölnyi lakat. Kopott ba­kancs, munkaruha az aljában. Horváth nehézkesen hajlong, öltözködni kezd. Körülötte hasonló mozdulatokat vé­geznek a többiek is, csendben nyögve, beszélgetve. Horváth a csizmáival vesző­dik, szótlansága normális állapot.* Az emberek kis csoportokban indulnak kifelé, Horváth is közöttük. Tompa csoszo- gás hallatszik csak az ajtóból. A folyósón por, szemét, pókháló a sarkakban. Az üzem zaja itt már erősebb, kihívóan zúgnak a szö­vőgépek. Az emberek lassan ballagnak egymás után, éhük, szomjuk még nem jelentkezik, bioritmusuk, a termelési ciklus­nak alárendelt ipari fiziológiájuk tökéletesre csiszolt. Igyekeznek nem gondolni semmi­re, még messze a hajnal. A vonulat eleje az ajtóhoz ér, feltárulko­zik a hatalmas terem. Százöt decibel csap rá orvul a dobhártyákra, nedves por a bőr pórusaira. A szövődé életkedvszegő durva­ságával fogadja az embereket. Elcsigázot­tan jön velük szembe a váltás, a szövőnők hajában gyapothulladék-ökörnyál, arcukon a hazagondolás öröme. Horváth a géphez ér, erős hangja ostor­ként csattan a délutániakra. - Hogy az a magasságos, már megint áll a gép? Védekezésre, ellenvetésre nem gondol senki, nem kérik ki a durva hangot sem. Csendben elkotródnak, látják, Horváth ha­rapós kedvében van. A fiatal segéd gyorsan, kapkodva ma­gyarázza el a kiesés okát. Horváth körüljár­ja a gépet, minden szava rúg egyet a kar­bantartókon. Azok a szokottnál nagyobb igyekezettel matatnak a gépen, a motor azonban így sem mozdul. A karbantartók igyekezetére sem, Horváth szidalmaira sem.- Álldogálni azért nem fogunk - mordul fel Horváth és ormótlan lapátkezeivel mun­kához lát. Megéled a csarnok körülötte, dühe veszett iramot diktál. Szegény Horváth, mondják körülötte. Szegény, szerencsétlen Horváth. Ma me­gint rossz kedvében van. Egyszer a felgyü­lemlett dühtől fog majd felrobbanni, meglát­játok. így gondolkodnak körülötte az emberek, mert nem értenek meg semmit. Csak a dur­va szavakat hallják, az istentagadó szidal­makat. Csak a mcfgorva embert látják. A hallgatag, bezárkózott embert ismerik. Azt hiszik, hogy ismerik. Szürke ruhás művezető áll meg Horváth fölött, fiatal, nyeszlett fiúval az oldalán. - Horváth úr - szólítja meg respekttel a mester -, segítséget hoztam, nézze csak. A fiú most végezte el az iskolát, a gyakorlat­tal még hadilábon áll. Be kellene tanítani, ügyes gyerek. Horváth megfordul, összehúzott szem­mel néz rájuk. Előbb a művezetőre, majd a fiatalemberre. Résnyire nyitott szemhéjjal, mozdulatlanul. Aztán elönti az arcát a vér.- No még ezt - dönti ki szidalmait a mű­vezetőre. - A gép nem megy, a keményítő fogytán, a mennyezetről ölnyi pókhálók lóg­nak, a porelszívó megint eldugult. De mo­lesztálni, azt tudják az embert. Badarságok­kal foglalkoztatni. Az iskolában mit csinált? Hogy nekem kelljen tanítanom!- Ugyan, Horváth úr - szólt közbe bátor­talanul a mester. - Jól tudja, miről van szó. Meg kell neki mutatni ezt-azt, hadd lássa, hogy mennek a dolgok nálunk. Kis útmuta­tást adni. Te meg aztán figyelj - fordul a fiúhoz. - Horváth úr messze a legjobb szakember - súgja oda félhangosan, hogy Horváth is hallja. Horváthnak még sok ellenvetése van. A művezető tudja, nem a megnövekedett munka bántja, a magányát félti. A fiatalem­ber tanácstalan, ijedt. Inkább menne tovább, de a mester visszatartja. Mond még valamit, aztán, jobbat nem tudva, otthagyja őket. Szegény fiú, súgnak össze az emberek. Szegény fiú, neked is pont ide kellett jön­nöd, pont ezt a Horváthot kifogni. Ráadásul éppen ma, amikor különösen harapós ked­vében van. No, fiú, ez aztán jól kezdődik. Kemény iskola vár rád, mondják az embe­rek. Fiú, ez lesz az igazi iskolád. Horváth dolgozik, mint az őrült. A fiatal­ember egy darabig nézi, aztán közelebb merészkedik hozzá. Bátortalanul szólal meg: - Ha megengedi, Horváth úr, bemu­tatkoznék. Ha már úgyis együtt fogunk dol­gozni. Bajt Sándor a nevem. Horváth, mint aki semmit sem hallott, tovább robotol. Hatalmas lapáttal szórja a keményítőt a katlanba, arcáról jókora izzadságcsöppek hullanak. A fiú egy ideig még nézi őt, aztán veszi a lapátot és szembeáll vele. Igyekezetét azonban nem koronázza siker: az első lapát majdnem teljesen a katlan mellé sikeredik.- Balkezes - fortyan föl Horváth iskolai nevelés - bődül el megvetően. - Menj innen a fenébe. A fiú hátrál egy lépést, tétován tartja kezében a lapátot. Egész külseje tanácsta­lanság. Horváth gunyorosan szól oda: - Nem gyereknek való munka ez. A fiú odábbsomfordál. Megsértették. Nem adja fel, a zsákokat kezdi el rendez­getni. Horváth a szeme sarkából figyeli, még nagyobb iramban dolgozik. Vastag füleire paplanként rakódik rá a por. A fiú emelgeti a szanaszét heverő zsáko­kat, lassan valamiféle rend alakul ki körülöt­te. Az ö arcán is izzadságcseppek gyön­gyöznek.- Horváth úr - megy közelebb a fiú.- Horváth úr, azt szeretném megkérdezni...- Mi bajod? - dörren rá Horváth. - Nem hallom egy szavadat sem. Beszélj értelme­sen, ha akarsz valamit. A fene egye meg, még erre is nekem kell megtanítanom.- Igenis, Horváth úr - mondja hangosan a fiú. - Szeretném megkérdezni, hogy...- Mi az, hogy szeretném - fortyan föl megint Horváth. - Ne urizálj itt nekem. Mondd meg, amit akarsz, vagy fogd be a szád.- Igenis, Horváth úr - szól újból a fiú.- Az oxidált keményítőt is...- Most meg tanítani akar - csattan Hor­váth hangja. - Tanítani...- Dehogyis - ijed meg a fiú.- Ide figyelj, te gyerek - folytatja Horváth hévvel. - Fehér keményítő és sárga kemé­nyítő, értetted? Láthatod a zsák színén. Fehér és sárga keményítő, világos?- Értettem, Horváth úr - mondja illedel­mesen a fiú. - Szóval a sárgát is iderakha­tom, közelebb? Csak azért, hogy kéznél legyen. Horváth egy darabig szótlanul nézi öt, mintha elgondolkodott volna. - Nem bánom- mondja azután és újra munkához fog. Ez a Horváth, mondják az emberek. Szívtelen kutya ez a Horváth. Nem átallja egrecíroztatni szegény gyereket, mindjárt az első napon. Hiszen alig van szegény gyerek egy maréknyi. Majd elfújja a szél. Szívtelen dög ez a Horváth.- Horváth úr - jön oda az egyik szerelő.- Azt hiszem, készen vagyunk. Megpróbál­nánk. Horváth most sem szól egy szót sem, a géphez megy. Gyakorlott mozdulatokkal nyúl a vezérlőpulthoz, felbúgnak a motorok. Néhány másodperc múlva beindul a gép is. A szerelők elégedetten néznek össze, Horváth elszabadult pléhrobotként folytatja a mozdulatsort. A fiatalember közelebb somfordái, megpróbál egyet s mást ellesni. Egyhangúan búg a gép, éjfél felé lehet az idő. Hotváth valamit mond a másodgépész­nek, azután eltűnik a folyosón. Többen követik. - Vacsorázni mennek - mondja a segéd. A fiatalember a gép körül téblábol, meg­áll a segéd mellett. Hogy nincs itt Horváth, mindjárt beszédesebb.- Horváth úr - mondja a segéd, még így is tisztelettel -, Horváth úr alapjában véve jó ember. Talán meglep, de még azt is mond­hatom, nagyon jó ember volt. Amíg a fele­sége élt. öt éve halt meg szegény, autóbal­eset következtében. Horváth vezetett. Azóta állandó önfurdalás gyötri, autóba nem ül, emberekkel nem áll szóba. Mint egy megfa­gyott ember, jár a világban. De azért ezt is meg lehet szokni.-Valószínűleg - szól a fiatalember, kényszeredett mosollyal. - Első találkozás­ra azért eléggé szokatlan.- Nekem könnyebb volt - mondja a se­géd. - Ismertem őt azelőtt is, jó viszonyban voltunk. Szerette a feleségét. Mint hűséges kutya, követte mindenüvé. Bénult ember ez a Horváth, mondják az emberek. Az első hetekben, úgy mondják, néhányszor felordított: „Miért?" Az embe­rek megálltak a közelében. Horváth csak leszegte a fejét, bikajárásával ment tovább. Nem volt tanácsos elébe kerülni. A gépből furcsa zajok jönnek, mindketten odasietnek. Köhög a gép, lihegnek felette az emberek. Egész belsejük remeg, el ne romoljon valami, Horváth agyonvágja őket. Babusgatják, kenegetik szolgamód, rab­szolgamód.-Azelőtt egyszer-kétszer magukhoz is meghívott - folytatja a segéd, amint a gép úgy-ahogy rendbejön. - A felesége kedves asszony volt. Volt egy kis szőlőjük a he­gyen, oda hívtak meg. Régen volt. Azóta velem is alig vált szót. Én nem is erőltetem. A neonlámpák és a finom gyapotpor által képzett ezüstösszürke ködben feltűnik Hor­váth alakja. A segéd azonnal elhallgat, a gép fölé görnyed. Horváth mintha nyugodtabbnak tűnne.- Megy minden? - kérdezi a segédet, inkább csak a rend kedvéért. Válaszra nem is várva, odaszól a fiatalembernek: - Me­gyünk a raktárba, ha akarsz, segíthetsz. A fiatalember készségesen mozdul. Mégiscsak, súgnak össze az emberek a há­tuk mögött. Mégiscsak megembereli magát ez a Horváth. Nem is lehet ezt így csinálni. Horváth öles léptekkel indul a raktár felé, a fiatalember targoncával követi. A folyosón reménytelen, gondolatöló félhomály. A fal mögött harsány zajjal küszködnek a gépek, az éjszaka hatalmas ólompárnát nyom az itt-ott még felbuzduló szürkeállományra. Puha borítású, világnagy párnát, amelynek atomokra bontó súlya éjszakáról éjszakára elvégzi a magáét. A fiú kábultan lézeng Horváth nyomában, a gyomra helyén érdes, nehéz kő. Mozdula­tai, reakciói lelassulnak, kevésbé érzékeli a kinti világot. Horváth megáll egy vasajtó előtt, zsebé­ből kulcscsomót húz elő. Odabent zsákok, hordók, vad összevisszaságban dobozok. A fal mellett korhadt faácsolat, polcok. A sa­rokban, széttépett zsákok között, fülig ke­ményítőben, patkányok. Zsákokat dobnak a targoncára, megtöltik a vödröket. Horváth egy szót sem szól közben, a fiú találomra megpróbál segíteni.- Még ezt a három zsákot - szólal meg végül is Horváth, maga egy dobozzal bíbe­lődik. A fiú erőlködve húzza kifelé a megrakott targoncát. Horváth még tesz-vesz, egy vö­dörbe néhány kisebb üveget rak. Már be akarja zárni az ajtót, amikor eszébe jut valami: - Hozz még három dobozt arról a polcról! A fiú fürgén indul, Horváth a zárral bíbe­lődik. - Jaj - hallatszik hirtelen a fiú éles, fájdalmas hangja, Horváth visszamegy. A fiú a polc alatt fekszik, két kezével a lábát fogja. - Mi van már megint? - szól hozzá durva hangon Horváth. - Na, veled is jól bevásároltam, még ilyen egyszerű dolgot sem bízhatok rád. A fiú fájdalmas arccal néz föl, megpróbál föltápászkodni. Horváth elmegy mellette, maga kapaszkodik a polcra a dobozokért.- No, mi lesz, itt akarsz éjszakázni? - kérdi az ajtóból, éppencsak hátratekintve. A fiú megpróbál kitántorogni, lépni nem tud. Féllábon vánszorog ki a folyosóra. Horváth bezárja az ajtót, hátat fordít és visszamegy a géphez. Szívtelen dög ez a Horváth, súgnak össze az emberek, szív­telen állat. Otthagyja azt a gyereket, lehet, hogy el is van törve a lába, otthagyta. Néhányan megállnak a fiú mellett, érdek­lődnek, megpróbálnak segíteni. Horváth a segédnek szól oda: - Menj érte. Nyava­lyás gyerek, ügyetlenkedik. Hozd ide. A segéd gyorsan odaér, a fiú a földön ül, összekuporodva. A segéd lehajol hozzá, megpróbál megérteni valamit a láthatóból.- Remélem, nem törött el - mondja aztán.- Én is remélem - mondja ijedten a fiú.- Mit csinálunk?- Ülj rá a targoncára, elviszlek. Ez a Horváth, súgnak össze az emberek. Nem tud rá vigyázni ez a Horváth. Pár órája van itt, és tessék, máris megtörtént a baj.- Muszáj'itt a nebántsvirágot játszanod?- csap rájuk kemény hangján Horváth, épp, hogy visszaérnek. A fiatalember ijedtében kotródik le a targoncáról. Felszisszen fájdal­mában, megbillen, hirtelen a falnak esik.- Rád aztán hiába várok - dörmög Hor­váth. - Segíts - szól a segédnek. - Te pedig tűnj el valahová megpihenni. A fiú nem mer megszólalni, egy fabódé­ba botorkál. Leül, lehúzza a cipőjét, feltűri a nadrágja szárát. Itt már erősebb a fény, a fiú ijedten szemléli a jókora véraláfutást.- Eltörött? - hallja maga mögött Horváth hangját. Az ezüstszürke félhomályból hirte­len nő ki az alakja.- Nem, dehogy - húzza le a nadrágszá­rat ijedten a fiú. - Egyáltalán nem. Kis horzsolás - mondja, fájdalmasan felszisz- szenve.- Azért - mondja szárazon Horváth.- Már azt hittem, hogy jajgatni fogsz itt nekem. Na, mutasd. Odakint nagy zajjal vannak a fuldokló gépek. A fiatalember agya ragacsos gyur­maanyag, fáradtan érzékeli csak az impul­zusokat. Valahol, a nagy zajon átszürődve, egy rádióból hangfoszlányok úsznak, az adó épp befejezi az adást, utána üres, éles hangú szünetjel. A fiú hirtelen felordít. Ezt már azért mégsem, mozdulnak meg szanaszét az emberek. Ezt nem volna sza­bad tűrnünk. Ez egy szadista vadállat. Kí­nozza azt a szegény fiút, valamit tennünk kell. Elpáholni, kirúgatni innen ezt a Hor­váthot.- Ezt jól elintézted, te kétballábas - szól Horváth a fiúhoz. Mocskos vöröskeresztes ládában kotor, beköti a fiú lábát.- Horváth úr - szólal meg a fogát össze­szorítva a fiú. - Köszönöm...- Eredj a fenébe - ripakodik rá Horváth.- Fogd be a szád.- Horváth úr - a fiatalember nem hagyja magát. - Szeretnék valamit kérdezni.- Nem érdekel - vágja el igyekezetét Horváth. - Nem törött el, ne félj. Egy héten belül rendbejön - teszi még hozzá.- Az emberek azt mondják, Horváth úr nagyon zárkózott - folytatja a fiú.- Kinek mi köze hozzá - csattan fel újra Horváth. - Olyan vagyok, amilyen.- Mások meg azt mondják, jó ember- a fiú csak beszél. - Csak éppen közelebb kellene...-Törődj a magad dolgával - mondja durván Horváth. Aztán, hogy a fiú nem szól, lassan megmozdul: - Én akkor megnézem a gépet, te csak maradj. A fiú szólna is, nem tudja, mit mondjon. Majd legközelebb talán, gondolja. Horváth azonban még nem megy el.-Tudod, az úgy van... - szólal meg sokára -, az úgy van... különben magad is rájössz. Néhány év kell hozzá. A fiú csendben piszmog a cipőjével, tartásával jelzi, figyel.- Miről beszéljek én ezekkel? - mondja Horváth. - Ök még hisznek valamiben... Asszonyban, gyerekben, jólétben... Hogy reggel érdemes felkelni és este lefeküdni... A fiú összehúzott szemmel figyeli.- Persze, nem olyan egyértelmű a dolog- formálódik szavakká Horváth. - Az én hibám, hogy soha nem állhattam a hazug dolgokat. Pótéletet, pótmosolyokat... Hát ez van - veszi mélyen a lélegzetet. - Én legalább nem játszom. Azt mutatom kívülre, aki vagyok... A fiú nem tudja, mit mondjon, hallgat. Horváth megmozdul: - Te azért csak a ma­gad útját járd... Becsukja maga mögött az ajtót, nem megy a géphez, eltűnik a folyosón. A fiú önkéntelenül utánamozdul, marasztalná. Azután, hogy nem látja már, kibiceg a géphez. A teremben, ha lehet, még erősebb a zaj, szinte nyúlós a levegő. Az ablakok mögött sűrűsödik a hajnal. - Még két óra - sóhajt a segéd, amikor odaér melléje.

Next

/
Thumbnails
Contents