Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)

1987-02-27 / 8. szám

autóbuszban tömött emberfürt, egymás hegyén-hátán szorongó utasok. Bágyadtan nyugtázzák az élesebb fordulókat, megadóan biccentenek, ha a sebhelyes úton gödröt ér a kerék. A motor küszködik, por száll.

A megállóban akadozva nyílik az ajtó. Mint telt edényből a kelttószta, jön ki az embertömeg a busz ajtaján, alaktalanul, jellegtelenül. Néhány lépésnyire az üzem bejárata, a kapu fényárban úszik, fölötte zölden villog a vállalat emblémája. A tömeg a gyár torkába préselődik.

Tompa kopogások bontják meg a folyosók csendjét. Az emberkígyó az öltözők felé kanyarog, konokul, megállíthatatlanul. A fásult recehártyákon hátak imbolyognak, bőrkabátok, gumidzsekik. Másfél száz gladiátor hívja ki újabb párbajra a műhelyaréna szellemét. Az agyak azonban tompák, kiégettek, csak a rendszertelen hullámzást érzékelik.

Az öltözőkben csend van, halk mormo- gás. Éjszakai műszak előtt kevésbé beszédesek az emberek. Itt-ott röppen csak fel néhány erősebbre sikeredett, hangosabb szó. Hátak hajlonganak a gyönge fényben, a karok, lábak mozgása némajátékra emlékeztet.

Horváth szekrénye hátul áll, az otolsó sorban, alig fél méternyire a faltól. Kopott tákolmány, fényképfoszlányok színes cafatjai enyhítik szürkeségét. A tetején vastag porréteg, ajtaján ölnyi lakat. Kopott bakancs, munkaruha az aljában.

Horváth nehézkesen hajlong, öltözködni kezd. Körülötte hasonló mozdulatokat végeznek a többiek is, csendben nyögve, beszélgetve. Horváth a csizmáival vesződik, szótlansága normális állapot.*

Az emberek kis csoportokban indulnak kifelé, Horváth is közöttük. Tompa csoszo- gás hallatszik csak az ajtóból. A folyósón por, szemét, pókháló a sarkakban. Az üzem zaja itt már erősebb, kihívóan zúgnak a szövőgépek. Az emberek lassan ballagnak egymás után, éhük, szomjuk még nem jelentkezik, bioritmusuk, a termelési ciklusnak alárendelt ipari fiziológiájuk tökéletesre csiszolt. Igyekeznek nem gondolni semmire, még messze a hajnal.

A vonulat eleje az ajtóhoz ér, feltárulkozik a hatalmas terem. Százöt decibel csap rá orvul a dobhártyákra, nedves por a bőr pórusaira. A szövődé életkedvszegő durvaságával fogadja az embereket. Elcsigázottan jön velük szembe a váltás, a szövőnők hajában gyapothulladék-ökörnyál, arcukon a hazagondolás öröme.

Horváth a géphez ér, erős hangja ostorként csattan a délutániakra. - Hogy az a magasságos, már megint áll a gép?

Védekezésre, ellenvetésre nem gondol senki, nem kérik ki a durva hangot sem. Csendben elkotródnak, látják, Horváth harapós kedvében van.

A fiatal segéd gyorsan, kapkodva magyarázza el a kiesés okát. Horváth körüljárja a gépet, minden szava rúg egyet a karbantartókon. Azok a szokottnál nagyobb igyekezettel matatnak a gépen, a motor azonban így sem mozdul. A karbantartók igyekezetére sem, Horváth szidalmaira sem.- Álldogálni azért nem fogunk - mordul fel Horváth és ormótlan lapátkezeivel munkához lát. Megéled a csarnok körülötte, dühe veszett iramot diktál.

Szegény Horváth, mondják körülötte. Szegény, szerencsétlen Horváth. Ma megint rossz kedvében van. Egyszer a felgyülemlett dühtől fog majd felrobbanni, meglátjátok.

így gondolkodnak körülötte az emberek, mert nem értenek meg semmit. Csak a durva szavakat hallják, az istentagadó szidalmakat. Csak a mcfgorva embert látják. A hallgatag, bezárkózott embert ismerik. Azt hiszik, hogy ismerik.

Szürke ruhás művezető áll meg Horváth fölött, fiatal, nyeszlett fiúval az oldalán. - Horváth úr - szólítja meg respekttel a mester -, segítséget hoztam, nézze csak. A fiú most végezte el az iskolát, a gyakorlattal még hadilábon áll. Be kellene tanítani, ügyes gyerek.

Horváth megfordul, összehúzott szemmel néz rájuk. Előbb a művezetőre, majd a fiatalemberre. Résnyire nyitott szemhéjjal, mozdulatlanul. Aztán elönti az arcát a vér.- No még ezt - dönti ki szidalmait a művezetőre. - A gép nem megy, a keményítő fogytán, a mennyezetről ölnyi pókhálók lógnak, a porelszívó megint eldugult. De molesztálni, azt tudják az embert. Badarságokkal foglalkoztatni. Az iskolában mit csinált? Hogy nekem kelljen tanítanom!- Ugyan, Horváth úr - szólt közbe bátortalanul a mester. - Jól tudja, miről van szó. Meg kell neki mutatni ezt-azt, hadd lássa, hogy mennek a dolgok nálunk. Kis útmutatást adni. Te meg aztán figyelj - fordul a fiúhoz. - Horváth úr messze a legjobb szakember - súgja oda félhangosan, hogy Horváth is hallja.

Horváthnak még sok ellenvetése van. A művezető tudja, nem a megnövekedett munka bántja, a magányát félti. A fiatalember tanácstalan, ijedt. Inkább menne tovább, de a mester visszatartja. Mond még

valamit, aztán, jobbat nem tudva, otthagyja őket.

Szegény fiú, súgnak össze az emberek. Szegény fiú, neked is pont ide kellett jönnöd, pont ezt a Horváthot kifogni. Ráadásul éppen ma, amikor különösen harapós kedvében van. No, fiú, ez aztán jól kezdődik. Kemény iskola vár rád, mondják az emberek. Fiú, ez lesz az igazi iskolád.

Horváth dolgozik, mint az őrült. A fiatalember egy darabig nézi, aztán közelebb merészkedik hozzá. Bátortalanul szólal meg: - Ha megengedi, Horváth úr, bemutatkoznék. Ha már úgyis együtt fogunk dolgozni. Bajt Sándor a nevem.

Horváth, mint aki semmit sem hallott, tovább robotol. Hatalmas lapáttal szórja a keményítőt a katlanba, arcáról jókora izzadságcsöppek hullanak. A fiú egy ideig még nézi őt, aztán veszi a lapátot és szembeáll vele. Igyekezetét azonban nem koronázza siker: az első lapát majdnem teljesen a katlan mellé sikeredik.- Balkezes - fortyan föl Horváth iskolai nevelés - bődül el megvetően. - Menj innen a fenébe.

A fiú hátrál egy lépést, tétován tartja kezében a lapátot. Egész külseje tanácstalanság. Horváth gunyorosan szól oda: - Nem gyereknek való munka ez.

A fiú odábbsomfordál. Megsértették. Nem adja fel, a zsákokat kezdi el rendezgetni. Horváth a szeme sarkából figyeli, még nagyobb iramban dolgozik. Vastag füleire paplanként rakódik rá a por.

A fiú emelgeti a szanaszét heverő zsákokat, lassan valamiféle rend alakul ki körülötte. Az ö arcán is izzadságcseppek gyöngyöznek.- Horváth úr - megy közelebb a fiú.- Horváth úr, azt szeretném megkérdezni...- Mi bajod? - dörren rá Horváth. - Nem hallom egy szavadat sem. Beszélj értelmesen, ha akarsz valamit. A fene egye meg, még erre is nekem kell megtanítanom.- Igenis, Horváth úr - mondja hangosan a fiú. - Szeretném megkérdezni, hogy...- Mi az, hogy szeretném - fortyan föl megint Horváth. - Ne urizálj itt nekem. Mondd meg, amit akarsz, vagy fogd be a szád.- Igenis, Horváth úr - szól újból a fiú.- Az oxidált keményítőt is...- Most meg tanítani akar - csattan Horváth hangja. - Tanítani...- Dehogyis - ijed meg a fiú.- Ide figyelj, te gyerek - folytatja Horváth hévvel. - Fehér keményítő és sárga keményítő, értetted? Láthatod a zsák színén. Fehér és sárga keményítő, világos?- Értettem, Horváth úr - mondja illedelmesen a fiú. - Szóval a sárgát is iderakhatom, közelebb? Csak azért, hogy kéznél legyen.

Horváth egy darabig szótlanul nézi öt, mintha elgondolkodott volna. - Nem bánom- mondja azután és újra munkához fog.

Ez a Horváth, mondják az emberek.

Szívtelen kutya ez a Horváth. Nem átallja egrecíroztatni szegény gyereket, mindjárt az első napon. Hiszen alig van szegény gyerek egy maréknyi. Majd elfújja a szél. Szívtelen dög ez a Horváth.- Horváth úr - jön oda az egyik szerelő.- Azt hiszem, készen vagyunk. Megpróbálnánk.

Horváth most sem szól egy szót sem, a géphez megy. Gyakorlott mozdulatokkal nyúl a vezérlőpulthoz, felbúgnak a motorok. Néhány másodperc múlva beindul a gép is.

A szerelők elégedetten néznek össze, Horváth elszabadult pléhrobotként folytatja a mozdulatsort. A fiatalember közelebb somfordái, megpróbál egyet s mást ellesni.

Egyhangúan búg a gép, éjfél felé lehet az idő. Hotváth valamit mond a másodgépésznek, azután eltűnik a folyosón. Többen követik. - Vacsorázni mennek - mondja a segéd.

A fiatalember a gép körül téblábol, megáll a segéd mellett. Hogy nincs itt Horváth, mindjárt beszédesebb.- Horváth úr - mondja a segéd, még így is tisztelettel -, Horváth úr alapjában véve jó ember. Talán meglep, de még azt is mondhatom, nagyon jó ember volt. Amíg a felesége élt. öt éve halt meg szegény, autóbaleset következtében. Horváth vezetett. Azóta állandó önfurdalás gyötri, autóba nem ül, emberekkel nem áll szóba. Mint egy megfagyott ember, jár a világban. De azért ezt is meg lehet szokni.-Valószínűleg - szól a fiatalember, kényszeredett mosollyal. - Első találkozásra azért eléggé szokatlan.- Nekem könnyebb volt - mondja a segéd. - Ismertem őt azelőtt is, jó viszonyban voltunk. Szerette a feleségét. Mint hűséges kutya, követte mindenüvé.

Bénult ember ez a Horváth, mondják az emberek. Az első hetekben, úgy mondják, néhányszor felordított: „Miért?" Az emberek megálltak a közelében. Horváth csak leszegte a fejét, bikajárásával ment tovább. Nem volt tanácsos elébe kerülni.

A gépből furcsa zajok jönnek, mindketten odasietnek. Köhög a gép, lihegnek felette az emberek. Egész belsejük remeg, el ne romoljon valami, Horváth agyonvágja őket. Babusgatják, kenegetik szolgamód, rabszolgamód.-Azelőtt egyszer-kétszer magukhoz is meghívott - folytatja a segéd, amint a gép úgy-ahogy rendbejön. - A felesége kedves asszony volt. Volt egy kis szőlőjük a hegyen, oda hívtak meg. Régen volt. Azóta velem is alig vált szót. Én nem is erőltetem.

A neonlámpák és a finom gyapotpor által képzett ezüstösszürke ködben feltűnik Horváth alakja. A segéd azonnal elhallgat, a gép fölé görnyed.

Horváth mintha nyugodtabbnak tűnne.- Megy minden? - kérdezi a segédet, inkább csak a rend kedvéért. Válaszra nem is várva, odaszól a fiatalembernek: - Megyünk a raktárba, ha akarsz, segíthetsz.

A fiatalember készségesen mozdul. Mégiscsak, súgnak össze az emberek a hátuk mögött. Mégiscsak megembereli magát ez a Horváth. Nem is lehet ezt így csinálni.

Horváth öles léptekkel indul a raktár felé, a fiatalember targoncával követi. A folyosón reménytelen, gondolatöló félhomály. A fal mögött harsány zajjal küszködnek a gépek, az éjszaka hatalmas ólompárnát nyom az itt-ott még felbuzduló szürkeállományra. Puha borítású, világnagy párnát, amelynek atomokra bontó súlya éjszakáról éjszakára elvégzi a magáét.

A fiú kábultan lézeng Horváth nyomában, a gyomra helyén érdes, nehéz kő. Mozdulatai, reakciói lelassulnak, kevésbé érzékeli a kinti világot.

Horváth megáll egy vasajtó előtt, zsebéből kulcscsomót húz elő. Odabent zsákok, hordók, vad összevisszaságban dobozok. A fal mellett korhadt faácsolat, polcok. A sarokban, széttépett zsákok között, fülig keményítőben, patkányok.

Zsákokat dobnak a targoncára, megtöltik a vödröket. Horváth egy szót sem szól közben, a fiú találomra megpróbál segíteni.- Még ezt a három zsákot - szólal meg végül is Horváth, maga egy dobozzal bíbelődik.

A fiú erőlködve húzza kifelé a megrakott targoncát. Horváth még tesz-vesz, egy vödörbe néhány kisebb üveget rak. Már be akarja zárni az ajtót, amikor eszébe jut valami: - Hozz még három dobozt arról a polcról!

A fiú fürgén indul, Horváth a zárral bíbelődik. - Jaj - hallatszik hirtelen a fiú éles, fájdalmas hangja, Horváth visszamegy. A fiú a polc alatt fekszik, két kezével a lábát fogja. - Mi van már megint? - szól hozzá durva hangon Horváth. - Na, veled is jól bevásároltam, még ilyen egyszerű dolgot sem bízhatok rád.

A fiú fájdalmas arccal néz föl, megpróbál föltápászkodni. Horváth elmegy mellette, maga kapaszkodik a polcra a dobozokért.- No, mi lesz, itt akarsz éjszakázni? - kérdi az ajtóból, éppencsak hátratekintve.

A fiú megpróbál kitántorogni, lépni nem tud. Féllábon vánszorog ki a folyosóra.

Horváth bezárja az ajtót, hátat fordít és visszamegy a géphez. Szívtelen dög ez a Horváth, súgnak össze az emberek, szívtelen állat. Otthagyja azt a gyereket, lehet, hogy el is van törve a lába, otthagyta.

Néhányan megállnak a fiú mellett, érdeklődnek, megpróbálnak segíteni. Horváth a segédnek szól oda: - Menj érte. Nyavalyás gyerek, ügyetlenkedik. Hozd ide.

A segéd gyorsan odaér, a fiú a földön ül, összekuporodva. A segéd lehajol hozzá, megpróbál megérteni valamit a láthatóból.- Remélem, nem törött el - mondja aztán.- Én is remélem - mondja ijedten a fiú.- Mit csinálunk?- Ülj rá a targoncára, elviszlek.

Ez a Horváth, súgnak össze az emberek. Nem tud rá vigyázni ez a Horváth. Pár órája van itt, és tessék, máris megtörtént a baj.- Muszáj'itt a nebántsvirágot játszanod?- csap rájuk kemény hangján Horváth, épp, hogy visszaérnek. A fiatalember ijedtében kotródik le a targoncáról. Felszisszen fájdalmában, megbillen, hirtelen a falnak esik.- Rád aztán hiába várok - dörmög Horváth. - Segíts - szól a segédnek. - Te pedig tűnj el valahová megpihenni.

A fiú nem mer megszólalni, egy fabódéba botorkál. Leül, lehúzza a cipőjét, feltűri a nadrágja szárát. Itt már erősebb a fény, a fiú ijedten szemléli a jókora véraláfutást.- Eltörött? - hallja maga mögött Horváth hangját. Az ezüstszürke félhomályból hirtelen nő ki az alakja.- Nem, dehogy - húzza le a nadrágszárat ijedten a fiú. - Egyáltalán nem. Kis horzsolás - mondja, fájdalmasan felszisz- szenve.- Azért - mondja szárazon Horváth.- Már azt hittem, hogy jajgatni fogsz itt nekem. Na, mutasd.

Odakint nagy zajjal vannak a fuldokló gépek. A fiatalember agya ragacsos gyurmaanyag, fáradtan érzékeli csak az impulzusokat. Valahol, a nagy zajon átszürődve, egy rádióból hangfoszlányok úsznak, az adó épp befejezi az adást, utána üres, éles hangú szünetjel. A fiú hirtelen felordít.

Ezt már azért mégsem, mozdulnak meg szanaszét az emberek. Ezt nem volna szabad tűrnünk. Ez egy szadista vadállat. Kínozza azt a szegény fiút, valamit tennünk kell. Elpáholni, kirúgatni innen ezt a Horváthot.- Ezt jól elintézted, te kétballábas - szól Horváth a fiúhoz. Mocskos vöröskeresztes ládában kotor, beköti a fiú lábát.- Horváth úr - szólal meg a fogát összeszorítva a fiú. - Köszönöm...- Eredj a fenébe - ripakodik rá Horváth.- Fogd be a szád.- Horváth úr - a fiatalember nem hagyja magát. - Szeretnék valamit kérdezni.- Nem érdekel - vágja el igyekezetét Horváth. - Nem törött el, ne félj. Egy héten belül rendbejön - teszi még hozzá.- Az emberek azt mondják, Horváth úr nagyon zárkózott - folytatja a fiú.- Kinek mi köze hozzá - csattan fel újra Horváth. - Olyan vagyok, amilyen.- Mások meg azt mondják, jó ember- a fiú csak beszél. - Csak éppen közelebb kellene...-Törődj a magad dolgával - mondja durván Horváth. Aztán, hogy a fiú nem szól, lassan megmozdul: - Én akkor megnézem a gépet, te csak maradj.

A fiú szólna is, nem tudja, mit mondjon. Majd legközelebb talán, gondolja. Horváth azonban még nem megy el.-Tudod, az úgy van... - szólal meg sokára -, az úgy van... különben magad is rájössz. Néhány év kell hozzá.

A fiú csendben piszmog a cipőjével, tartásával jelzi, figyel.- Miről beszéljek én ezekkel? - mondja Horváth. - Ök még hisznek valamiben... Asszonyban, gyerekben, jólétben... Hogy reggel érdemes felkelni és este lefeküdni...

A fiú összehúzott szemmel figyeli.- Persze, nem olyan egyértelmű a dolog- formálódik szavakká Horváth. - Az én hibám, hogy soha nem állhattam a hazug dolgokat. Pótéletet, pótmosolyokat... Hát ez van - veszi mélyen a lélegzetet. - Én legalább nem játszom. Azt mutatom kívülre, aki vagyok...

A fiú nem tudja, mit mondjon, hallgat. Horváth megmozdul: - Te azért csak a magad útját járd...

Becsukja maga mögött az ajtót, nem megy a géphez, eltűnik a folyosón. A fiú önkéntelenül utánamozdul, marasztalná. Azután, hogy nem látja már, kibiceg a géphez.

A teremben, ha lehet, még erősebb a zaj, szinte nyúlós a levegő. Az ablakok mögött sűrűsödik a hajnal. - Még két óra - sóhajt a segéd, amikor odaér melléje.