Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-02-27 / 8. szám
szú s 7.11.27. Az utóbbi Időben a Német Szövetségi Köztársaság kormányának bel- és külpolitikáiéban érezhetően felerősödtek a revansista tendenciák, melyek legfőbb célja a második világháború után kialakult európai realitások visszafordítása. A revansizmusról, annak történelmi vonatkozásairól és a mai bonni kormánypolitikában Játszott szerepéről rendezett Varsóban kerekasztal-beszélgetést a Trybuna Ludu és a Rudé právo. A véleménycserét Jerzy Majka, a LEMP központi lapjának főszerkesztője vezette, s a beszélgetésen részt vett: Karel Doudéra, a Rudé právo szerkesztője, dr. Josef Grouál és dr. Jan Souőek, a CSKP KB Marxlzmus-Leninlzmus Intézetének tudományos munkatársai, Miroslav Kubtn, a Rudé právo bonni tudósítója, dr. Janusz Kotczyóski docens, a lengyel Társadalomtudományi Akadémia Politika- és Propagandakutató Központjának igazgatója, Edmund Meclewski követ, dr. Mle- czyslaw Tomala professzor, a lengyel külügyi intézet munkatársa és Ryszard Dreckl, a Trybuna Ludu szemlefrója. Az alábbiakban ismertetjük a véleménycserét. A beszélgetést Jerzy Majka nyitotta meg, s bevezetőben leszögezte, távolról sem szabad úgy vélekedni, hogy a jelenlegi bonni kormány politikájában a revansiz- musnak domináns szerepe van. A különböző nyugatnémet politikai irányzatok képviselőivel folytatott tárgyalások során szerzett tapasztalatok ennek ellentmondanak. Gondolok itt az ellenzék és a kormány- koalíció képviselőire, a kulturális és az egyházi személyiségekre, az ifjúságra egyaránt - szögezte le a Trybuna Ludu főszerkesztője, de hozzáfűzte: a kormányképviselők jelenléte és beszédei az ún. honfitársi szövetségek összejövetelein, a lengyelországi német kisebbségről hangoztatott állítások, amelyekkel a bécsi utótalálkozón is előálltak, továbbá az iskolákban használatos provokatív atlaszok és térképek kinyomtatása azonban azt jelzi, hogy a revansizmus a kormánypolitika része, s nem csupán felelőtlen szélsőséges csoportok avanturizmusának a megnyilvánulása. KÉT HOZZÁÁLLÁS Az NSZK-ban a revansizmushoz való kétféle hozzáállással találkozhatunk. Az első a revansizmust olyan veszélyes jelenségnek tartja, amely a pángermán sovinizmust ösztönzi, mérgezi a nemzetközi kapcsolatokat Európában, és káros hatással van a nyugatnémet ifjúság nevelésére is. A másik álláspont szerint a revansizmus az NSZK politikai életében mellékes jelenség, s csak azokat a társadalmi köröket érinti, amelyek lényegében már letú- nöben vannak a történelem porondjáról. Azt állítják, hogy eltúlozzuk ezt a jelenséget, s hogy rendkívül érzékenyek vagyunk rá - indította el a vitát Jerzy Majka. Karel Doudéra annak a véleményének adott hangot, hogy az igazságot valahol középen kell keresni. A revansizmus veszélyessége nem abban rejlik, hogy tömeges jelenségről van szó, hanem inkább abban, hogy a későbbi igények alapjait igyekszik életben tartani. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a weimari köztársaság politikája közvetlenül nem sértette meg a keleti határokat, de követeléseivel létrehozta a feltételeket ahhoz, hogy a határokat a következő politikai időszakban Hitler sértse meg. Hangsúlyozni kell, hogy az az állítás, miszerint a lengyel határok kérdése nincs lezárva, mert nem írtak alá békeszerződést, azt a célt szolgálja, hogy létrejöjjenek a feltételek ennek a kérdésnek a felvetésére egy másik politikai helyzetben. Edmund Meclewski véleményét kifejtve megállapította, a politika és a jog ideologizálásának időszakában élünk. A revansizmus a német nacionalizmus eszköze, s az antikommunizmusban lát lehetőséget kibontakoztatására. Helyes volt az összehasonlítás a weimari köztársasággal. Mindkét világháború az imperializmus vereségét jelentette. Az első vereség az volt, hogy az első világháború u*án megalakult a Szovjetunió. A második világháború nem eredményezte a Szovjetunió felszámolását, hanem ellenkezőleg - megalakult a szocialista országok közössége és a világon a nemzeti felszabadító mozgalmak hulláma söpört végig. Innen az analógia is: a nyugati hatalmak mindkét esetben a német nacionalizmustól, a revan- sizmustól és a militarizmustól remélték elképzeléseik valóra váltását. A revansizmus történelmi gyökereivel Josef Grousl foglalkozott, s többek között rámutatott, a nyugatnémet revansizmusnak három szakaszát lehet megkülönböztetni. Az első 1871 után a „nagy Németország“ létrehozására, az „élettér" megszerzésére, a kelet felé terjeszkedésre és arra összpontosult, hogy az imperialista államok kölcsönös versengésében javítsa a német pozíciókat. Hitler hatalomra jutása előtt negyven évvel a porosz vezérkar „Nagy Németország és Közép-Eu- rópa 1950-ig" elnevezéssel dolgozta ki stratégiáját. Az ennek megvalósítására tett kísérlet volt a második világháború. A második szakasz 1945 után figyelhető meg, amikor új elemek merülnek fel, mivel a nyugatnémet revansizmus globális stratégiai támogatást kap az Egyesült Államoktól. Az USA legfelsőbb politikai-katonai köreiben már Sztálingrád után feltételezték, hogy a fasiszta Németország vereséget szenved, ami azonban azt jelentette, hogy az eljövendő Németország nem játszhat szerepet a szovjetellenes stratégiában. fgy is történt: Németország egysége felbomlott, szabotálták a jaltai megállapodásokat stb. A harmadik szakasz az 1961-es berlini válságtól napjainkig tart, s ebben a nyugatnémet revansizmus a bonni politikai porondon új szerepet játszhat, s azzal párhuzamosan fokozódik, ahogyan növekszik Bonn stratégiai függősége Washingtontól. A SZERZŐDÉSEK EGYÉRTELMŰEK Ryszard Drecki hozzászólásában egyetértett Karel Doudéra azon véleményével, hogy könnyebb megváltoztatni a nyugatnémet alkotmánynak a „német egységre“ vonatkozó részét, mint a határokat. Ezt az állítást politikai és nemzetközi jogi szempontból egyaránt alá lehet támasztani. Mindenekelőtt arról van szó, hogy a nyugatnémet kormány - még az alkotmány alapvető változtatása nélkül is - megbízhatóan tartsa be a Lengyelországgal és a többi szocialista országgal kötött szerződéseket. Ezek a szerződések egyértelműek, de szigorú megtartásuk természetesen nem számolná fel az összes rosszat, például az ún. honfitársi szövetségek propagandáját, de semlegesítené a további négy évre megválasztott jobboldali kormány politikájában tapasztalható revansista elemeket. A revansizmus mindenekelőtt a Német Demokratikus Köztársaság ellen irányul - hangoztatta Drecki, s rámutatott, a nyugatnémet konzervatív politikusok, köztük Kohl kancellár is, gyakran tesznek olyan kijelentéseket, amelyek bizonyos mértékig kétségbe vonják magát az NDK létét. Tudatosítanunk kell, hogy egyelőre az „első hullámról“ van szó. A program valahogy így fest: előbb elintézzük ezt az ügyet és ' aztán fogunk foglalkozni a többivel. A Dreggerhez hasonló nacionalisták már ma így kalkulálnak. Az olyan realisták, mint pl. Genscher, ma még biztos nem így gondolkodnak. Nem vagyok azonban bizonyos abban, hány hasonló realista hagyná magát meggyőzni, ha elérnék az „első hullám“ céljait. Miroslav Kubín arra tért ki, hogy még Franz Josef Strauss is a szocialista országokkal kötött szerződések megtartása mellett van. A lényeg azonban az, hogyan értelmezik ezeket a szerződéseket. Számos hivatalos politikus nem ismeri el kötelező érvényüket az esetleges későbbi egységes német állam számára. A nyílt revansistákkal együtt a keleti szerződéseket úgy értékelik, hogy azok az erő alkalmazásáról mondanak le, de nem ismerik el a határokat. Nem kétséges tehát, hogy a renvansisták területi követelésekkel állnak elő. A szudétanémet „honfitársi szövetség“ vezetői nyíltan hangoztatják, hogy az áttelepített személyek nemcsak „a szülőföldhöz való jog“ szavakban történő elismerését követelik, hanem konkrét területi igényekkel állnak elő, ezt a „jogot“ érvényesíteni is akarják, s reményüket fejezik ki, hogy Csehszlovákia nyugati része ismét a szu- détanémetek hazájává válhat. Követelik a szudétanémetek korábbi vagyonának a visszaadását is. Miecyslaw Tomala arra a kérdésre tért vissza, vajon a revansizmus nagyon veszélyes-e vagy csak - ahogyan sokan állítják - kevésbé. Elsősorban azt kell hangsúlyozni, hogy a nyugatnémet revansizmus hasonló módszereket igyekszik alkalmazni, mint az első világháború után. Míg a revansizmus és a német birodalom politikája az első világháborút követően kétségbe vonta a lengyel állam létét, és Lengyel- országgal kapcsolatban a „Saisonstaat“ megjelölését használta, a második világháború után más a helyzet. Ez egyebek között abból ered, hogy Lengyelország aktívan részt vett a második világháborúban. A változás legképletesebb megnyilvánulása az volt, hogy míg 1918. november 11 -én, Németország első világháború utáni kapitulációjának napján, a német csapatok még Varsóban voltak, addig 1945 májusában, a harmadik birodalom kapitulálásakor a lengyel csapatok voltak Berlinben. Lengyelország tehát más pozíciókat szerzett a világban. ÚJ HELYZET Tudatosítani kell - folytatta Tomala professzor -, hogy a Német Demokratikus Köztársaság megalakulásával új helyzet jött létre azon körök számára, amelyek szeretnék visszafordítani a történelem kerekét. Ezek a körök erre az új helyzetre az „egyesítés“ programjával reagálnak, ami az NDK bekebelezését jelenti. Ez viszont a szocialista közösség számára jelentene veszélyt, világméretekben is megváltoztatná az erőviszonyokat. A szocialista országok határai elleni bármiféle támadás szükségszerűen robbanást okozna. Ugyanakkor azt is jelentené, hogy a tőkés táboron belül is megváltoznának az erőviszonyok. Tomala professzor a továbbiakban foglalkozott az ún. német kisebbség kérdésével is. Rámutatott, nem fogadható el az az állítás, hogy Lengyelországban van ilyen kisebbség, mivel egyszerűen nem létezik. Néhány hónappal ezelőtt a wroclawi érsek felmérést készített: hány német él a hozzá tartozó egyházmegyében. ötszáz-ezer személyt számlált meg. Ha ebből valaki „nemzetiségi kisebbséget“ akar csinálni, akkor ne csodálkozzanak, hogy a lengyelek igen élesen reagálnak. Szerintünk nem a kisebbség kérdéséről, hanem sokkal inkább a zavargások szítására irányuló kísérletről van szó. Janusz Kolczynski docens hozzászólásában visszatért a bevezetőben felvetett kérdésre, nevezetesen arra, hogy veszélyes-e a revansizmus vagy sem. Kifejtette, nem ért egyet azzal, hogy az igazság valahol középen van. Az igaz, hogy például nem létezik már a kitelepítettek pártja, a Bundestagban már valamivel kevesebb a nyílt revansista és az SPD lényegében már lemondott a revansizmusról. A lényeg azonban az, hogy a háború utáni Európában ez az anakronisztikus jelenség már több mint negyven éve tartja magát. Ez a hosszú időszak a revansizmus bizonyos stabilizálódásáról tanúskodik. Ä revansizmus nem csupán olyan nosztalgia, amely a háború utáni változásokra reagál. Olyan jelenségről van szó, amelynek mélyebb osztályalapja van. A legavan- turistább és legmilitánsabb nyugatnémet monopoltökés rétegek bizonyos elképzeléseinek megnyilvánulása. A revansizmus a hegemonista tendenciák hajtóereje, annak a vágynak a kifejezője, hogy a nyugatnémet burzsoázia vezető szerepet játsszon Európában. A hegemo- nizmus azonban nemcsak bennünket fenyeget, hanem egész Európát is, s úgyszintén más országok burzsoáziáját is. Érvelésünk során ezt jobban kell kihasználnunk és a re• A kerekasztal-beszélgetés résztvevői (Andrzej Marczak felvétele) vansizmussal szembeni szélesebb frontot kell mozgósítanunk. A veszély abban is rejlik, hogy az NSZK-beli revansista és hegemonista tendenciák összefonódnak a globális kérdésekkel kapcsolatos washingtoni állásponttal. A bonni kormányon belüli Reagan-lobby azoknak a konzervatív köröknek a részét képezi, amelyek a leginkább összekapcsolódnak a revansista tendenciákkal. Ez felszínre jutott például az ún. hadászati-védelmi kezdeményezésben való nyugatnémet részvétel körüli vitákban. A HIVATALOS POLITIKA RÉSZE Dr. Grouél az el.őző gondolathoz kapcsolódva jegyezte meg, hogy a nyugatnémet revansizmus a korábbiaknál jóval nagyobb mértékben fonódik össze a militarizmussal. Az SDI olyan új politikai momentum, amely korábban nem bukkanhatott fel. Az SDI-vel kapcsolatos nyugatnémet álláspont károsan hat a szovjet-amerikai párbeszédre. Meclewski követ a nyolcvanas évek revansizmusát jellemezve rámutatott, legfőbb vonása, hogy ismét az NSZK hivatalos állami doktrínájának részévé vált, ahogy az Adenauer idejében volt. Erről tanúskodnak a szövetségi kancellár és a miniszterek beszédei is. A másik vonás az, hogy a revansizmusból összeurópai ügyet igyekeznek csinálni. A nyugatnémet revansizmusról elmondható, hogy formáját tekintve antikommunista és lényegét tekintve nacionalista. Céljai megvalósításához az antikommunizmust akarja kihasználni. Jan Souőek, mint az ideológiával foglalkozó szakember a revansizmus kérdését tágabb értelemben elemezte. Emlékeztetett arra, ami két évvel ezelőtt, a második világháború befejezésének 40. évfordulója alkalmával hangzott el az NSZK részéről. A bonni vezetők azt mondták, a német nép nagy árat fizetett Hitlerért és a fasizmusért. Végeredményben azonban a vesztes fél a valóságban nem a németek, mint nemzet vagy ország voltak, hanem Európa és az európaiak. Azt is állították, hogy a világon nem lesz stabilitás és béke, amíg Európa nem tölti be ugyanazt a szerepét, amelyet valamikor játszott. És ez addig lehetetlen, amíg Németország nem lesz egységes stb. Mivel azonban a hetvenes évek elején a hivatalos nyugatnémet politikában is megjelent az a nézet, hogy Németország politikai egyesítése a közeljövőben lehetetlen, azonnal felbukkant az a tendencia, amely azt hirdeti, hogy a valamennyi egykori német területen élő német lakossággal - az egyesítést ideiglenesen helyettesítve - fejleszteni kell a kulturális kapcsolatokat. Emlékeztetnék még egy jelszóra: a megbékélésre - folytatta Jan Sou- cek. Alapjában véve a következő nézetből indul ki: a fasizmus sérelmeket okozott a cseheknek, szlovákoknak és lengyeleknek, de ók azután kiűzték a németeket és ez szintén bűncselekmény. A második világháború következményeként ma a németek, csehek, szlovákok és lengyelek Kelet-Európa többi népével együtt a győztes hatalmak részéről manipulációnak vannak kitéve. Tehát nemcsak a „sérelmek megméretésére“ irányuló törekvésről, hanem végeredményben arról van szó, hogy ezt a közép- és keleteurópai társadalmi-gazdasági viszonyok megváltozása, a térkép átrajzolása alapján tegyék. Ez a világnézeti revansizmus, sajnos, nem marad visszhang nélkül a szocializmus kelet-európai ellenségei, az emigránsok stb. körében. A varsói kerekasztal-beszélgeté- sen elhangzottakat Jerzy Majka foglalta össze, s vitazárójában egyebek között rámutatott: a revansizmus és az amerikai imperializmus globális politikája közötti kapcsolat kétségtelen. Épp ez a politika ösztönzi a revansizmust és táptalajt ad neki. A revansizmus pedig a konfrontáció malmára hajtja a vizet a nemzetközi politikában. A revansizmusból eredő veszély nem közvetlen, mivel a? európai erőviszonyok lehetetlenné teszik ezeknek a soviniszta céloknak a megvalósítását. A revansizmus azonban veszélyes a jövő számára, mivel akadályozza, hogy a múltban gyökerező néhány vitás kérdés az európai béke és a normális nemzetközi kapcsolatok javára véglegesen megoldódjon.
