Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)

1987-02-20 / 7. szám

Felesége és két kislánya már messziről meglátták, ahogy görnyedten ballag a folyó felől. Boldogan szaladtak elé. A lánykák át­fogták apjuk térdét. Vidáman hajolt le hozzá­juk, mindkettőjüket karjára vette. Az asszony szemében ott bujkált a kérdés: „Hol voltál?“ De nem mondta ki.- Megtaláltam! - sóhajtott megkönnyeb­bülten Sahan Ahmed. - Megvan. Vedd úgy, hogy megmenekültünk. Annyi évig kínlódni, nem volt tréfa! De hamarosan vége lesz. Még bírd ki egy-két évig, aztán meglátod... Egész teste elgyötört volt, csak a szeme ragyogott.- Asszony, csak gondolt el: tizenöt éve szedegetjük földünkről a köveket, tisztogatjuk, minden talpalatnyi földért harcolunk. És a le­zúduló vadvizek minden évben elhordják a termőföldet. Minden évben elölről kezdeni mindent. Hát ebből elég! Újat találtam! Tehát ezért volt távol három nap és három éjjel...- Igen, minden évben mindent elölről - is­mételte helyeselve az asszony. Ahmed otthon végignyújtózott a gyapjú lópokrócon.- Jujúúúj, micsoda helyet találtam! Onnan a vadvíz nem viszi el a termést. S micsoda föld! Jobb nincs a környéken. Tudod, melyik a Kesis folyó? És tudod, hol van a Csagsak szikla? Azon túl a folyó nagyot kanyarodik. Micsoda erdő van ott! De micsoda erdő! A fák csúcsai az égig érnek, törzseiket öten sem érnék körül. Ilyen erdőt megszerezni, kiirtani egy darabját, és akkor, meglátod, százszor, eh mit, kétszázszor nagyobb termést takarít­hatsz be, mint itt. Bármit is mondasz, nincs más választásunk. Már régen kiszemeltem azt a helyet, csak még nem jött el az ideje. De most... Torkig vagyok az örökös nincstelen- séggel, nincs erőm tovább folytatni eddigi életünket. Asszony, kísértsük meg a sorsot. Ha három, öt, tíz évet teszek erre az életem­ből, akkor is kikényszerítem tőle a magamét. Eddig vagyok a szegénységgel! - húzta el lefelé fordított tenyerét a torka előtt.- Kivágom a fákat, vetek, aratok, és élni kezdünk. ■ Másnap Ahmed pirkadáskor, harmathullás előtt fölkelt. Legelőször elment a kovács­hoz baltát, csákányt és ásót rendelni. Amikor H az új szerszámok elkészültek, vastag kötelet * Mai török elbeszélő. vett magához és feleségestül elindult az er­dőbe. A kiválasztott hely vagy másfél óra járás­nyira volt a falutól. Az asszony meglátta a fák hatalmas törzsét, sopánkodni kezdett és so­káig csak a fejét csóválta.- Ahmed, ez a munka meghaladja erőnket. Minden fatörzzsel legalább egy hónapig kell kínlódni. Ah, ennyi nem is elég. Két, három hónap, fél év sem elég. Hagyd az egészet, amíg nem késő. Inkább tisztítsuk ki a régi földecskénk mellett leégett erdő egy darabját. Ahmed hallgatott.- Jaj, Ahmed, a gyerekek éhen halnak, még mielőtt itt megteremne valami. Azt hi­szed, a faluban náladnál nincs okosabb em­ber? Csak egyedül neked tetszik ez a föld? De az erőddel is számolnod kell.- Megbirkózom vele. Itt búzát fogok ter­melni. Jó termés lesz és százszor több, mint másoknak! Felemelte karját és baltáját az egészsé­ges, többöles óriásfa törzsébe vágta.- És az erdész?- Ne félj! Két kaptár mézet készítettem neki. Ha akadékoskodik, mézzel kenegetem. És baltájával másodszor is nagyot sújtott a fa törzsére. Körtvélyeskútnak nevezték azt a tájat. Az egymástól távol fekvő, két-három házból álló parányi tanyák szinte beleolvadtak a Taurus- hegység völgyeinek, lejtőinek buja növényze­tébe. Az emberek - gyakran két-három évet szentelve rá az életükből - nagyon nehéz munkával apró parcellákat hasítottak ki az erdőből. Irtották az erdőt, terjeszkedtek, éget­ték a bozótot, de csak ritkán sikerült három egymást követő évnél többszer termést beta­karítani földecskéjükról, mert a hegygerincről alázúduló megáradt patakok és vadvizek nemcsak a termést tarolták le, hanem a ter­mőföldet is lemosták. A szántókon csak csu­pasz sziklák maradtak. Mint mindenki, Sahan Ahmed is - mióta az eszét tudja - erdőt irt, éget, területet foglal. Nem tudná megszámolni, hány hektár erdőt tett termőfölddé és hányszor kellett mindent elölről kezdenie. Elhatározta, túljár a termé­szet eszén, olyan földdarabot szakít ki az erdőből amelynek nem árthat az ár. A harmadik fejszecsapás után felkacagott:- Asszony, ha az isten is segít, egyenesbe jövünk.- Adja isten, adja isten - csóválta fejét az asszony. Az est leszálltáig alig félig vágta át a fa törzsét.-Nem baj - vigasztalta magát Ahmed. - Csak a kezdet nehéz. Vagy igazán nem elég egy egész nap egy fa kivágásához? - merült föl benne a kérdés. Másnap kidöntötte a fát. Két napig dolgo­zott a törzs megtisztításával, az ágak és gyökerek levágásával. A negyediken elvitte őket a Kesis folyó partjára és leúsztatta a vízen, hogy az erdész semmit meg ne lásson. Hat hónap telt el. Senki sem vett észre semmit. Végül, ahogy lenni szokott, jelentke­zett az erdész. Ahmed nem ijedt meg. Ö ke­reste a találkozást. Gazdag ajándékot adott az erdésznek, aki aztán tapintatosan hallga­tott. Négy évig gürcölt, míg hat hold erdőt kiirtott. Nappal kidöntötte a fát, éjszaka levág­ta az ágait. Már nem volt emberi külseje. Ha valaki találkozott vele, messziről elkerülte. Tenyere a sok börkeményedéstól, repedéstől olyan volt, mint az autó gumiabroncsa. Lábát, karját nyitott sebek, zúzódások borították. Csak a szemében lángolt zabolátlanul a tűz.- Asszony, ide nézz, micsoda föld! Zsíros, termékeny. Ilyet Csukurovban nem találsz egykönnyen. Parcellájuk mélyen alvó, fekete szemű vadállatként hevert előttük. Az első évben Ahmed hihetetlenül nagy termést takarított be. A búza olyan sűrűn kelt ki, hogy még az apróvad is nehezen vergő­dött át rajta. A termést eladta, s azonnal vett két tehe­net. Az asszonynak és a gyerekeknek új ruhát, lábbelit. Már nem járt napszámba a völgybe. Elég volt a robot! Elég volt a rizs­földeken a szúnyogetetésből és a görnyedés- böl a gyapotültetvényeken! Az Ahmed sze­rencséjéről szóló hír a környék településein villámgyorsan elterjedt. Arif aga fülébe is eljutott, aki mindeddig Körtvélyeskút teljhatal­mú és egyedüli urának tartotta magát. Meg­követelte, ha valakinek valamire szüksége van, Arif aga előtt hajlongjon. Arif aga a föld­művesek igaz tanácsadója, készséges segí­tője - hangoztatta. Ezer gondja van, hiszen mindenki adósa, mert Arif aga mindenkinek a bucsuklája, azaz üzlettársa. Az üzletkötésnek az egyik formáját nevezik bucsukcsuluknak. Például, ha valakinek kan­cára van szüksége, kérem - Arif aga ad, egy feltétellel: minden második csikó, amit a kan­ca a világra hoz, az agát illeti. S ez a szabály érvényes a tyúkokra, méhekre, még a vető­magra is. Még jó, hogy az asszonyokon nem kell osztozkodni vele.- Aga, már nemcsak te vagy jómódú gaz­da a vidéken - mondták neki. - Sahan Ahmed is lábra kapott. Azt mondja: csodálatos föl­dem van, a magam ura vagyok.- így beszél? - puhatolózott Arif aga cso­dálkozást színlelve. De nem vesztegette tovább az időt. Sietve, halaszthatatlan ügy­ben útra kelt. A tartomány elöljáróiéihoz sie­tett, egy írást nyújtott át neki, melyben fehé­ren feketén ez állt: „Kérem a Kesis folyó kanyarulatánál elterülő földem visszaadását, melyet a körtvélyeskúti Sahan Ahmed Musz- tafa fial törvénytelenül elfoglalt. Ezt a hét és fél hold földet már apám is birtokolta.“ Néhány nap múlva Körtvélyeskúton meg­jelent a tartományi elöljáró és kihallgatta a pa­rasztokat. Az emberek igazolták Arif aga állítását, s még aznap megszületett a döntés: a földet a törvény 23/11-es számú cikkelye értelmében vissza kell adni törvényes tulajdo­nosának, hiába, igazságot kell szolgáltatni a becsületes embereknek. Sahan Ahmednek lehetősége volt bírósá­gon fellebbezni a döntés ellen. Útra is kelt. Először történt, hogy egyszerű paraszt Arif aga ellen beadvánnyal merészelt a bíróság­hoz fordulni. De mi értelme volt! A szomszé­dok Ahmedot kinevették a háta mögött, ujjal mutogattak rá. „A szúnyog kitalálta, hogy megbirkózik az elefánttal!“- Rá se hederíts, Sahan Ahmed! - mondo­gatták az emberek. - Vedd azt, ki vagy te és ő kicsoda. Csak rossz tapasztalatokat sze­rezhetsz. Csinálhatsz bármit, a földet meg­szerzi. Ne hívd ki a sorsot magad ellen! Ahmed rá sem hederített jóakaróira. Amikor az első bírósági tárgyalásról haza­felé jött, Arif aga emberei meglesték. Úgy megverték, hogy az oldalbordáinak a fele eltörött. Három hónapig nyomta az ágyat, de nem engedett az igazából... Arif aga a földet erőszakkal elfoglalta és odaadta Kel-Durmusnak, a közismert bu­csukcsuluknak, egy feltétellel: a termés fele a tiéd, a másik fele Arif agáé. Ahmed a földje közelébe sem mehetett, de még hallani sem akart róla. A bírósági tárgya­lásoknak meg nem akart vége szakadni. Egyre újabb és újabb kiadások terhelték. Először eladta a teheneket, aztán havi ötven líráért szolgálni adta idősebbik lányát a tarto­mányi elöljáróság titkárához. Felesége csak nehezen állt kötélnek, hogy eladják a teheneket, majd, hogy megváljanak szeretett gyermeküktől. - Inkább az életemtől búcsúzom el! - zokogott az asszony.- Ne sírj! - vigasztalta Ahmed - Vissza­kapjuk a földet, megint bevetjük. Teheneket veszünk, hazahozzuk a lánykát, s napszám­ba se fogunk járni. Ne feledd szavamat! És az asszony beleegyezett! öt vagy Ahmed nap: az állat. Mi Már az em mégis elve: jóváhagyta : ra, hogy s a kúriához, pénze. Elcsigázv falujába. Mi megértette, sen jajveszi még hamis; - mert irigy« gyenkezve j nagyon jól I med a földje- Bocs ás Ságot követ közülünk e< ember. Tisz tudsz. Sahan Af tekintetét. C ge szemébe- Többé r- Nincs, r szony. - Cs gesd ki belő- Kaptám Ahmed s;- Hol a b. kényt is, az még egy hel bat az elöbt remni. Tehe hazahozzuk, det! Hallotta Napfölkell Fölemelte be öles törzsób csapásainak sát a visszh gyek lejtőin. Orosz alami kimondhatatlan szorult az emberek­be. Látták, hogy körülöttük, a felszínen, gyorsan változik a világ, de azt már nem, hogy a mélyben csak nagyon lassan. Ezer esztendeig változatlanul feküdtek a földek, most meg egybe­szántják őket. A falu határában is harmincholdas táblák lesznek, mint egykor a Dífgösi majorban, a grófi birtokon. Bizony, nagyon nehéz az embe­rek fejébe bevinni az új gondolatokat. Ennél csak egy valami nehezebb: kivinni onnan a régieket. Az országút fekete aszfaltszalagként kúszik a Pap-tag mellett, amely háromszáztíz hold föld. A tag szélén, egészen közel a faluhoz, nagy darabon nincs vetés, üresen áll a föld. Óriási istállókat, gazdasági épületeket építenek itt. Te­lephely, a földműves-szövetkezet első számú majorja, még három-négy ilyen „új major“ lesz a határban. Majdnem az egész Pap-tagot kukoricával ve­tették be, az ember elbukott a majd kétméteres szárakban. Nem csoda: minden második bérlő megtrágyázta a földet, amely nagy erővel verte felfelé a kukorica címerét. Itt kezdődött a „csoda“. Őszi szél hajtotta maga előtt az esőt, a fekete országútról olajos lé csörgött az árokba, amelyek nem tudták hová ereszteni a vizet. Dózsa And- rásné felhajtotta szoknyáját, ne csattogjon mö­götte. A régi Kisföldek dűlőnél járt - ma „kilence­dik szakasz“ a neve, az egész határt megszá­mozták. A régi dűlők eltűntek, máshogyan van­nak a földek. Az eső arcába vert, sietett, mindjárt eléri a szélső házakat, ott gádor alá húzódik. Balról, a kukoricásból jött a sustorgó hang. Mintha valaki a sorok között törtetett volna előre, közben úszó mozdulatokkal hajtotta maga előtt az éles szélű leveleket. Dózsáné azt hitte, ez a súgás nem más, mint az esőcseppek tánca a leveleken. De nem. Balra nézett, amerre a tag feküdt. A kukoricás­ban soha nem látott alak tűnt fel. Ember ez, vagy szörny? Törtetett előre, mormogott, nyögdécselt is, krákogott, talán náthás volt, fekete kalapjáról szakadt az eső. Valamilyen köpenyféle volt rajta, barna posztóköpönyeg, amilyent régen az újvári barátok hordtak, akik így ősz felé megjelentek a faluban, kétkerekű kocsit, ráérős, lógheces embert fogadtak, szedték a szalonnát, kolbászt, zsírt, oldalast, lisztet, de főleg a tavalyi sonkát. A kocsit a lógheces behúzta a kocsmába, ahol az adományt a padlóra döntötték és fillérekért elad­ták. Kivéve a sonkákat meg a szalonnát, valamint a nagy disznóoldalasokat. A rém kalapján fúcsomó volt. Dózsáné azt hitte, hogy részeg ember, valahogyan bekevere­dett a kukoricásba, elesett, most kecmereg ki a bajból. De ilyen maskarában?- Hé. Állj meg, asszony! - hörögte. - Ebben az átkozott időben is a határban járkálsz?- Zöldért, zöldért!- Mindenre tudtok kifogást mondani.-Jóságos nagyúristen, ki maga? De meg­ijesztett! Valami baja van, hogy így néz ki? Siessen ki a kukoricásból, jöjjön, menjünk. Itt az ogzágúton, látja-e, kemény lesz a bakancsa alatt... Nem ismerem magát! Maga idevalósi? A soha nem látott ember csak állt, egy helyben topogott, végig az arcán folyt a lőtye - a kalapjára vetett fűcsomót tövestöl szakította ki a földből. Aztán közeledni kezdett Dózsánéhoz, de nem ment ki az útra, újra megállt a kukoricásban. MORVAY GYULA „Jobb lesz, ha itthagyom ezt a kukorica­csavargót, nehogy megtámadjon“ - gondolta az asszony. A mumus megállt a föld végén, két karját keresztbé fonta maga előtt, intett Dózsáné- nak. Várjon!- Ne ijedjen meg! Vizes vagyok, a vizes em­ber. Végigjártam a kukoricást, mondhatom, ellát­ták ezt a nagy darab földet.- Ki látta el? És miért?- Kérded, ki? Akik egybeszántották, mert most sehol sem szép. A bérlőknél minden parcellán más-más, szebbnél szebb volt a kukorica, de most?- Ilyen esőben járta be ezt a nagy darab D földet? Nem sajnálja a bakancsát, ruháját? Olyan jól le maga, mint egy mozgó madárijesztó! No, lépjen - ki, bemegyünk a faluba, meg kell szárítkoznia, volt csupa sár, lucsok, pocsolya maga. Maga idegen! volt- Nem megyek! összejártam ezt a földdara- feles bot, de hátra van még a többi. Mindenkinek jelt a pa adok, lássák meg, hogy az egybeforgatott földek a fal ilyen vacak, silány, nyeszlett termést hoznak, a n< mint ez itt... Ki csinálta, hogy így legyenek egybe vizeí ezek a földek? a mc csőn- Ki? A tanács. Az emberek. A falu. Maganak m nem tetszik? Maga valami hivatalos ember? _ j- A magam embere vagyok, és mondhatom... nak 1 Mondja meg a falubelieknek, hogy senkinek sem a taG volt joga ezt a tagot egybeszántani. Ott meg, isten: láttam, valamilyen istállókat építenek. Kié volt, és A kié most ez a tag? A falué? Civileké? A tanácsé? földje Nem, asszonykám, ez a tag - nem civil rész, ez ~ > az egyházé volt, most is az. mind: ************** ****************** ***** *** ************ ********************************* A* A A* A’ ** *********** ******* **************** Rudolf PribiS: FEBRUÁR 1948 (bronz)

Next

/
Thumbnails
Contents