Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-02-20 / 7. szám
at évig húzódott a pörösködés. :ámba járt, annyit dolgozott, mint len pénzét a bíróságra hordta, arek sem törődtek vele. Végül tette a port. A kerületi bíróság tartományi bíróság ítéletét, s ar- mmisségi panasszal forduljon nár nem volt sem ereje, sem érkezett haza Sahan Ahmed )r a felesége meglátta, azonnal ogy minden elveszett. Keserveiéit. A parasztok, akik az előbb i esküdtek ellene a bírák előtt :ék szomszédjuk sikerét szé- ttek el hozzá. Ha valaki, hát ók dják, milyen áron szerezte Ahmeg nekünk, testvérünk. Aljas- nk el ellened. Látjuk már, hogy 'edül te vagy igazi férfi, bátor Hűnk. Kérünk, bocsáss meg, ha ted nem emelte fel földre tapadt ak pár nap múlva nézett feleséics földünk. tcs földünk - ismételte az aszván két kaptárunk maradt. Per- k a mézet. k sincs - az erdésznek adtuk, íme hirtelen villámokat szórt. tám, asszony? Add ide! A csá- isót is. Tudod, öt évvel ezelőtt et kiszemeltem, százszorta job- nél. Még gazdagabban fog te- et is veszünk, és a lánykát is Próbálják meg elvenni azt a fölmit mondtak a szomszédok? kor már az erdőben dolgozott, táját és az egészséges fa többvágta. Irtotta az erdőt. Fejszemesszire elhallatszó csattogá- ng szétszórta a környező he>ól fordította: KODAY BERTA vilémzávada A föld küszöbén A pólusok körül csillagok körhintája forog Keletről nyugatra kering a nap A földről nap felé tört a vetés s a porban a kövek vaksin hunyorganak Az ember tengelye körül velük együtt forog Áhítja a boldogságot a sötétet a fényt a szeretetet a halált a szenvedést hogy megványolják durva bőrét finomítsák szívét mélyítsék tekintetét Földhöz láncolva az égre tekint Szeme a napot lehelete a szelet követi s epekedve vágyok belső barázdáiban fölkúszni nyomora gyökeréből az isten lombjai közé Közben naponta hull térdre Rakják rá a terhet mint egy tevére Hajlik jobbra hajlik balra mint egy hajó imbolyogva míg kikötőt nem ér a vén sivatagi bárka Mért is szidják hogy nem jár egyenesen mikor a föld is akár a tenger dülöng Egyszer kidől a sorból és fekve marad arca a csillagokra néz orra kihegyesedve mint röptében megfagyott madár feje Állát felkötik lefogják a szemét hogy álmukban ne kísértse őket folyton a semmi tátongó torka a halál rémesen vicsorító foga a semmibe meredő szemek sora Egy pillanat és hamuvá válik a szürke arc ráfagy a holtak mindentudó mosolya nemes szívében olajfák fönséges fanyarsága és a megvetés csöppje Koporsóba zárják a végig nem élt életet Rázárják a födelet a létre mely ki nem teljesedett Elvész a ködben s a köd vele tűnik el árva ösvény marad utána egy marék hamu egy rakás csont Át röppen fölötte a szél s gőgösen fütyül Eltávozik a vén meglelvén magát a halálban összezsugorodik megint a sír tojásában Hiénaként nevetnek a hitelezők keselyűként csapnak le az örökösök Egyikük sem szántott egyikük sem harcolt csak a zsákmányra csapnak le mindig S az élőknek újfent nyakukban a karmok élősdik tolvajok kapcabetyárok mi a lábunkon sem állhatunk meg De ők élnek isznak és esznek s maguk alá piszkolnak dagadó hassal körülöttük burjánzik a penész s a beléjük maró rozsda lerakódik holtan mert a tolvaj lehelete lehelete a halálnak Az adakozó kezek már mind kevesebbet vagy semmit sem adnak s mégis kinyúlnak nagyobb dicsfényre vágyva avagy valahol idegen kapuk előtt koldulnak Levél hull levél nyomában - áll a fa nem sajnálja őket Maga veti le ruháját ősszel a jövő tavasz lombjainak helyet engedve Tovafolyik a reménytelenség árja nem sírnak a partok hogy elvész a tengerben arcuk nevük Távoznak az emberek ám az utak megmaradnak Elfolyik a víz a folyókból de a forrás tovább buzog Hozományát az anya szekrényébe rakja szépségét ifjúságát hamvasságát gyermekeibe oltja a karéj kényénél leikéből is kanyarintva míg nem marad belőle morzsánál egyéb S elkószált érzelmeit átviszi a férfi szívéből ujjába ujjából az érdes szögletes és bárdolatlan vérrel öntözött izzadságtól ragadós tárgyakba s átlényegíti kezével a láthatatlan szerelmet ehető iható fogható és fénnyel világító meleget sugárzó szerelemmé S ahogy a föld könyveiben olvas ekével minden sorát végigszántja Kifordul ö is mint a barázda aratáskor szíve termését is begyűjti s a szív a szerelmet mindhalálig termi Sokszor egy könnycseppért gürcöl csupán s könnye nem porlad el a földben megkel idővel mint élesztő a tésztában hólyagként csupán az emberek gőgje pukkan szét s a gőg tüze söpretik el mint a korom Föllobban az ember mint a gyufa s kialszik Boldogság szerelem a füstben szertefoszlik A világ nem búcsús lakomák színhelye nincs megnyugvás benne és nincs pihenés se Csak a holtpontokon ama kurta percek tenger dagálya s apálya között a föld megnyílása s bezárulása között belégzés és kilégzés között az inga két mozdulata között a között ami immár végleg elmúlt s ami még meg sem érkezett Ám a hantoktól és síroktól hullámzó föld szúz szépségében évente újra éled Virágok jönnek ki belőle mint házból a nők Az éjszaka ölében mindig mozog valami úgy születik az élet mintha a halál nem fenyegetne fogóba fogott fejjel vagy császármetszéssel S fennszóval hirdessék már ma ami csak a jövő virága S a mag sírba helyezve ezer éve zöld explózióban tavasszal kirobban s lengenek a szélben lehorgasztott fővel az érett kalászok mint a lovak farka Ha mennydörög és villámlik az égbolt messziről a föld ereje válaszol neki Izzanak a kalászok a síkon sárgulnak a nyárban Fölnyújtóznak egymásnak tőrt szegeznek A pőre kard kiröppen hüvelyéből Kurtán s fényesen mennydörgi igazát Hétszeres visszhangot ver a hegyekben is CSELÉNYI LÁSZLÓ fordítása I zsane elnevette magát. ,,Ez a madárijesztö jyalázta a tanácsot, a falut!“ to, lépjen ki, megyünk. Tudjuk, tudtuk is, kié z a tag - a papé. De hát, mondja meg, nem lég neki az a háromszáz hold föld, mikor se ige, se gyereke nem volt? Maga ne féltse >okat, ők is megélnek, a" nagy földeket meg j kapta. Igen, a nép.'Mondja: tartott volna p továbbra is bérlőket? No látja, maga ■alapú ember! Ki mondta magának, hogy Rtani állapot ellen szónokoljon, mint valami -bőr, szakállas szent? Ne álltasson itt, ék. Akart még valamit mondani? tondtam, hogy mit mondjon meg a tanács- íeg a falunak: szikrányi joguk sem volt ezt 5t elvenni... Igen, igen, hiába vigyorog. Az ál, ha akarja tudni. madárijesztö aszott faág-kezével a határ re mutatott, a falu felé bökdösött. hol állok, meg azok a földek, meg a faluban n talpalatnyi föld, minden csücsök - kié volt? Na, maga vigyori, kié volt? Igen, úgy kapták az istentől, és ha megharagítják az istent, vissza is veszi a földeket, tudja. Csak mondja meg!- Dehogy mondom. Mit mondanék? Ezt a butaságot? Nincs magának valami... Igen, ott a fejében, nincs egy-két kerékkel több? Az isten adta, meg hogy elveszi?! Hallja, ne tartson fel, mert itt hagyom magát. Látom, maga a teremtési felelős propagandistája. Ugye, hogy az! A madárijesztő keresztet vetett.- Ne szájaljon, gondolkozzék azon, amit mondtam, érti? Maguk nem mernek szólni, csak suskálnak, de én bátran hirdetem az igazságot.- No haszte! Itt, a kukoricásban, ebben az esőben? Maga még a madarakat sem tudja elijeszteni, annyira förtelmes maga. Egész minden- sége.- Szégyentelen asszony! Maga tyúkeszü, nem érti meg szavaimat.- Értem a maga butaságát. És én is üzenek valamit. Mondja meg azoknak, akik... küldték, vagy okosították, hogy jól van ez így, ezekkel a földekkel. Dózsáné megfordult az úton.- Nézze, ott volt egy szép darab földünk, most nem lehet kivenni, melyik volt az uramé, de üzenem: az uram se, meg én se, a többiek se, a faluban senki nem menne vissza parasztembernek, hogy kínlódjon a földekkel, állatokkal. Senki. Ott volt a földünk. Dehogy sajnálom, hogy összeszántották! Talán maga bérlő volt ebben az isteni tagban? Csak áll, csurog magáról az eső, bokája, bakancsa a sárba süllyed, csukja be a száját, mert belefolyik a sáros lötye, na! És senkinek nem mondom meg, amit maga üzent, magának nincs joga ilyent üzengetni, és ha nem tűnik el innen, beszólok a falunak, majd eligazítják a maga kocsirúdját. Ki a kukoricásból, el, a fészkes fenébe, az istennyilába! Megyek is! Szólok, hogy maga itt áll a kukoricásban, mint guta a falu végén, és nem tetszik magának, hogy felosztották a Pap-tagot!- Menjen. Eredjen. Senki se fél magától, sem a falujától, maga nagyszájú tyúkeszü! Dózsáné megrántotta a kendőjét és kilépett. „Kihez szóljak be? Baló Pistáékhoz megyek. Nem baj, ha nincs otthon Pista, Maris is kézbe kapja a cirokseprőt. Vagy a vaslapátot.“ Már messze járt. Visszanézett. Az öreg Gulogi jött, batyuval. Dózsáné hallotta, hogy a madárijesztö rászól Gulogira: - álljon meg, mondok valamit! - Gulogi nem állt meg, csak jött, lihegett a batyu alatt. Maris megértette: madárijesztő. A földeket vissza kell csinálni. Minden göröngyöt az isten * adott, tehát el is veheti. Ott áll, a kukoricásban, arcára folyik a lötye. Maga a gutaütés. Ö a vizes ember. A két asszony magasra tartott seprűjétől, a vaslapáttól mégis megijedt a madárijesztö, mert fekete országúton vissza-visszafordult. Látta, hogy a két asszony bírja tüdővel. Érezte, foszladozik róla a „csoda“, a titok, hogy ő a vizes ember. Hányta, kapkodta magáról a madárijesztö gúnyát. rkk'k'k'kk A A frfrfrk'k'k'k'k'kkftfck'kirkirk'A"k'k'k'kfc'frk'trkik'k'A'A AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA LA AAAAAAAA Q) 0) 3 _> <i> m o. 3 X V) •< N € < >ü < > >S O) 1— :0 >. ü >» 0) 0) O a
