Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)

1987-01-09 / 1. szám

!

ÚJ szú

15

1987. I. 9.

Miguel Littin 1942-ben született chilei rendező. Az 1973-as Pino- chet-puccs után emigrációban: előbb Mexikóban, majd Európában él. Számúzöttként tilos hazatérnie. Mégis megtette, s a tilalom ellenére dokumentumfilmet forgatott hazájában. A filmet Chile pere címen bemutatták és kitüntették a legu- , többi Velencei Filmfesztiválon. A forgatás történetéről Gabriel Garda Márquez, Littin egykori újságírókollégája és barátja írt dokumentum-elbeszélést. Ennek néhány rövid részletét közöljük most a kubai Juventud Rebelde 1986. májusi száma nyomán (a magyar fordítást a Filmvilágból vettük át).

Egy az ötezerből

A Ladeco légitársaság Asunción- ból, Paraguayból érkező 115-ös számú járata több mint egy óra késéssel készülődött a leszálláshoz Santiago de Chile repülőterén. Baloldalt, csaknem hétezer méter magasságban, valósággal acél-hegyfoknak látszott a holdsütötte Aconcagua. A repülőgép félelmetes gráciával dőlt rá a jobb szárnyára, majd bánatos fémnyikorgással újból egyenesbe billent, és három kenguruugrással, időnek előtte földet ért. Én, Miguel Littin, Hernán és Cristina fia, filmrendező, az ötezer abszolút visz- szatérési titalommal sújtott chilei egyike, tizenkét száműzetésben töltött év után ismét a hazámban voltam, jóllehet önmagámtól még mindig száműzve: hamis személyazonossággal, hamis útlevéllel érkeztem, s ráadásul hamis feleséggel. Arcomat és egész megjelenésemet annyira elváltoztatta az öltözék és a maszk, hogy a tulajdon anyám sem ismert fel, világosban, néhány nap múlva.

A világon nagyon kevesen ismerték ezt a titkot, egyikük ugyanezen a gépen utazott. Elena volt, a chilei ellenállás egyik harcosa, fiatal és igen csinos, akit szervezete jelölt ki, hogy fenntartsa az érintkezést a belső illegális hálózattal, létrehozza a titkos kapcsolatokat, kiválassza az összejövetelekre alkalmas helyeket, értékelje az operatív helyzetet, nyélbe üsse a találkozókat, őrködjön biztonságunk felett.

Abban az esetben, ha engem a rendőrség fölfedezne, ha eltűnnék, vagy ha több mint huszonnégy óra hosszat nem venném fel a kapcsolatot az előre megállapított módon, nyilvánosságra kell hoznia jelenlétemet Chilében, hogy nemzetközi riadót lehessen fűjni. Noha személyazonossági dokumentumaink nem kapcsolódtak egymáséihoz, mióta Madridból elindultunk, úgy utaztunk át a fél világ repülőterén, akár egy jól összeszokott házaspár. Ezt az utolsó másfél órás utat illetően mégis úgy döntöttünk, hogy külön ülünk, és úgy szádunk ki, mintha nem is ismernénk egymást. Elena utánam halad majd át a beutazási ellenőrzésen, hogy értesítse az embereit, amennyiben velem valami fennakadás volna. Ha minden jól megy, a repülőtér kijáratánál ismét a szokványos házaspárrá válunk.

Három bázis-stáb Szándékunk, szerepünket illetően, igen egyszerű volt, a gyakorlatban azonban nagy kockázatot rejtett magában: elhatároztuk, hogy illegális dokumentumfilmet forgatunk a chilei valóságról, tizenkét évi katonai diktatúra után. Az ötlet eredetileg vágyálom volt, amely már jó ideje nem hagyott nyugodni, mert a haza képe a nosztalgiák ködébe veszett, és egy filmes számára nincs hathatósabb mód visz- szaszerezni az elveszett hazát, mintha újból belülről filmezi le azt. Ez a vágy még égetőbbé vált, amikor a chilei kormány listákat kezdett közzétenni a száműzött ékről, akik számára engedélyezik a visszatérést, és én egyik listán sem találtam a nevemet. Később vad kétségbeesésbe torkollott, amikor közzétették a listát az ötezerről, akik nem térhetnek vissza, és az egyik közülük én voltam. Amikor végül konkrét formát öltött a terv, úgyszólván véletlenségböl, és a legkevésbé várt pillanatban, akkor már több, mint két éve feladtam a reményt, hogy megvalósítsam.

Az első lépés az volt, hogy bevigyünk Chilébe három filmes bázisstábot: egy olaszt, egy franciát és egy bármilyen európai nemzetiségűt, de holland megbízólevéllel. Mind legális legyen, törvényes engedélyekkel, s álljanak nagykövetségeik szokásos védelme alatt. Az olasz stáb, lehetőleg egy újságíró vezetésével, egy, a chilei olasz bevándorlókról szóló dokumentumfilm forgatásának leple alatt dolgozna, különös tekintettel Joaquino

Toesca építész életművére, aki a Mo- neda palotát építette. A francia stábnak egy Chile földrajzával kapcsolatos ökológiai dokumentumfilm készítésére kell megbízást szereznie. A harmadik stáb a legutóbbi földrengésekről folytat majd tanulmányokat. Egyik stábnak sem szabad tudnia a másik kettő létezéséről. Tagjaik közül egynek sem lehet tudomása arról, mit is csinálunk valójában, sem arról, ki irányítja

hallottam, hogy kopogtatnak az ajtón, fejemre húztam a takarót. Franquie valójában nem tudta, kivel fog találkozni, mivel ebben állapodtunk meg, hogy mindenki aki Gabriel néven hívja fel, az én küldöttem. Az utóbbi napokban mindhárom Gabriel felhívta, akik a filmes stábot irányították, beleérte Graziét is, és még csak nem is gyaníthatta, hogy ez az új Gabriel én magam vagyok.

Miguel Littin Velencében, ahol Illegálisan forgatott filmje dijat nyert

ban dolgoztak is. A francia stáb az ország északi részét járta be, s Aricá- • tói Valparaisóig forgatott egy aprólékos gonddal kidolgozott terv alapján, amelyben rendezőjük és én Párizsban már hónapokkal előbb megállapodtunk. A holland stáb délen tette ugyanezt. Az olasz forgatócsoport a terv szerint Santiagóban marad, hogy személyes irányításommal dolgozzék, arra is felkészülve, hogy bármilyen előre nem látható eseményt filmre vegyen. Mindháromnak kiadtuk a jelszót, hogy kérdezzék az embereket Salvador Al- lendéröl, valahányszor csak kockázat nélkül, s gyanússá válás nélkül megtehetik azt, mivel úgy véltük, a mártír elnök alakja a legjobb támpont, hogy megállapítsuk, miként gondolkodnak a chileiek az ország jelenéről és jövőbeli lehetőségeiről.

Franquie-nál megvolt mindegyik stáb pontos útiterve, csakúgy, mint a szállodák listája, ahol majd megszállnak, úgyhogy bármikor érintkezésbe léphetett velük. Ez lehetővé tette, hogy telefonon személyesen én magam lássam el őket instrukciókkal. A nagyobb biztonság érdekében úgy döntöttünk, hogy Franquie lesz a sofőröm, bérelt kocsival, melyet háromnégy naponként váltogatunk, s mindig más ügynökségtől szerezzük be. A filmezés egész ideje alatt alig-alig váltunk el egymástól.

Nehogy letagadhassák...

Második hetünk péntekjén Franquie és én úgy döntöttünk, hogy másnap megkezdjük autóútjainkat az ország belsejébe, Concepciónon kezdve a sort. Ezidötájt Santiagóban már csak a legális és az illegálisan dolgozó vezetőkkel folytatandó interjúk hiányoztak, meg a Moneda belseje. Az előbbiek bonyolult előkészítést igényeltek, s ezzel Elena foglalkozott bámulatra méltó ügybuzgósággal. A Moneda belsejében való filmezést jóváhagyták, a hivatalos, írásos engedélyt azonban csak a következő héten adják át. fgy aztán Franquie meg én elegendő idővel rendelkeztünk ahhoz, hogy befejezzük a munkát az ország belsejében. E célból telefonon közöltük a francia stábbal, hogy térjen vissza Santiagóöket az árnyékból, kivéve az egyes stábok felelősét, akinek a maga területén ismert szakembernek kell lennie, politikailag képzettnek, olyan embernek, aki tisztában van a kockázattal. Ez volt a dolog legkönnyebbik része, amit az egyes stábok származási országába tett rövid utazással megoldottam. A három stáb, annak rendje és módja szerinti megbízással ellátva, szabályszerű szerződéssel, megérkezésem estéjén már bent volt Chilében, és instrukciókra várt.

Barátom, Franquie

Amikor a bevándorlási hivatal tisztviselője kinyitotta az útlevelemet, az a határozott elöérzetem támadt, hogy ha fölemeli a tekintetét és a szemembe néz, észreveszi a hamisítást. Három pult volt, mindháromnál civilruhás férfiak tevékenykedtek, és én a legfiatalabb mellett döntöttem, aki a leggyorsabbnak látszott. Elena egy másik sorba állt be, mintha nem is ismernénk egymást, igy ha egyikünkkel valami probléma adódik, a másikunk kimegy a repülőtérről és megfújja a riadót. Fölösleges elővigyázatosságnak bizonyult, mivel nyilvánvaló volt, hogy a bevándorlási hivatal tisztviselői épp annyira sietnek, mint az utasok, hogy ne lepje meg őket a kijárási tilalom, és alig pillantottak az okmányokba. Amelyik velem foglalkozott, még a vízumok átvizsgálásával sem húzta az időt, hiszen tudta, hogy uruguayi szomszédainál ez szükségtelen. A belépési bélyegzőt ráütötte az első üres oldalra, amelyet talált, és amikor átnyújtotta az útlevelemet, olyan merően nézett a szemembe, hogy meghűlt a vér az ereimben.- Köszönöm - mondtam határozott hangon.

Sugárzó mosollyal válaszolt:- Isten hozta.

Reggel nyolckor megkértem Elenát, hogy hívjon fel egy telefonszámot, amelyet csak én ismertem, és érdeklődjön valaki után, akit jobbnak látok álnéven nevezni: Franquie-nek. Ő maga vette fel a kagylót, és Elena, minden további magyarázat helyett arra kérte Gabriel nevében, hogy jöjjön az El Conquistador szálloda 501-es szobájába. Fél órán belül megérkezett. Elena már elmenöben volt, én azonban még az ágyban feküdtem, és amikor

■k

5

I

'S

c

o

c

Ss

I*

c

3

K

o>

■*

o

c

©

4C

s

I

■§

c

0 O)

1

I

c

s

É .

o> .

; i

0 1)

•!

€ 1 a

5 S

Már jóval a Népi Egység ideje előtt barátok voltunk, együtt dolgoztunk első filmjeimen, több filmfesztiválon találkoztunk, és utoljára egy éve láttuk egymást Mexikóban. Amikor azonban fölfedtem az arcomat, nem ismert fel, míg ki nem robbant belőlem a nevetés, összetéveszthetetlen ismertetöjelem. Ez növelte bizalmamat új külsőm iránt.

Franquie-t én szerveztem be az előző év végén. Az volt a megbízatása, hogy külön-külön fogadja az egyes filmes stábokat, kiossza nekik az előzetes instrukciókat, és egy sor, a munkánkat megkönnyítő, alapvető intézkedést tegyen, anélkül, hogy keresztezné Elena eligazításait. A papírjai makulátlanok voltak: chilei, a katonai puccs után Caracasba emigrált, saját elhatározásából, anélkül, hogy bármiféle vádat emeltek volna ellene, és azóta számos illegális küldetést hajtott végre Chilén belül, ahol teljes szabadsággal mozgott, egy kikezdhetetlen fedő- tevékenység leple alatt. Népszerűsége a filmesek között, amit vonzó személyisége csak tovább növelt, képzelö- ereje és merészsége ideális társsá tették e kalandhoz. Nem tévedtek. Ahogy ebben előzőleg megállapodtunk, egyedül lépett be az országba, földi úton, Peru felöl, egy hete, hogy külön- külön fogadja és koordinálja a három stábot, úgyhogy ezek azóta már javába, ha már végzett programjával északon, a holland forgatócsoportot pedig arra kértük, folytassa programját délen, egészen Puerto Montéig, és ott várjon további instrukciókra. Én, mint mindig, továbbra is az olasz stábbal szándékoztam dolgozni.

Amint abban előzőleg megállapodtunk, azon a pénteki napon az én személyemet kívántuk filmre venni az utcákon, nehogy a diktatúra kiszolgálói később letagadhassák, hogy én magam rendeztem a filmet Chile határain belül. Chile öt jellegzetes pontján forgattunk: a Moneda külső részén, a Parque Forestalban, a Mapacho folyó hidjain, a San Cristobal dombon, és a San Francisco templom előtt. Grazia már napok óta járta ezeket a helyeket, és tanulmányozta a kameraállásokat, hogy egy percet se veszítsünk, mivel elhatároztuk, hogy mindössze két órát szánunk egy-egy helyszínre, azaz összesen tiz órát. Nekem mintegy tizenöt perccel a stáb után kellett megérkeznem, és anélkül, hogy a stáb bármely tagjával is szót váltanék, el kell vegyülnöm a helyszín járókelői között, úgy, hogy közben, az előre megállapított módon, rendezői instrukciókat adok Graziának.

(Folytatjuk)

Miguel Littin kalandja