Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)

1987-01-09 / 1. szám

! ÚJ szú 15 1987. I. 9. Miguel Littin 1942-ben született chilei rendező. Az 1973-as Pino- chet-puccs után emigrációban: előbb Mexikóban, majd Európában él. Számúzöttként tilos hazatérnie. Mégis megtette, s a tilalom ellenére dokumentumfilmet forgatott hazá­jában. A filmet Chile pere címen bemutatták és kitüntették a legu- , többi Velencei Filmfesztiválon. A forgatás történetéről Gabriel Garda Márquez, Littin egykori új­ságírókollégája és barátja írt doku­mentum-elbeszélést. Ennek né­hány rövid részletét közöljük most a kubai Juventud Rebelde 1986. májusi száma nyomán (a magyar fordítást a Filmvilágból vettük át). Egy az ötezerből A Ladeco légitársaság Asunción- ból, Paraguayból érkező 115-ös számú járata több mint egy óra késéssel ké­szülődött a leszálláshoz Santiago de Chile repülőterén. Baloldalt, csaknem hétezer méter magasságban, valóság­gal acél-hegyfoknak látszott a holdsü­tötte Aconcagua. A repülőgép félelme­tes gráciával dőlt rá a jobb szárnyára, majd bánatos fémnyikorgással újból egyenesbe billent, és három kenguru­ugrással, időnek előtte földet ért. Én, Miguel Littin, Hernán és Cristina fia, filmrendező, az ötezer abszolút visz- szatérési titalommal sújtott chilei egyi­ke, tizenkét száműzetésben töltött év után ismét a hazámban voltam, jólle­het önmagámtól még mindig száműz­ve: hamis személyazonossággal, ha­mis útlevéllel érkeztem, s ráadásul hamis feleséggel. Arcomat és egész megjelenésemet annyira elváltoztatta az öltözék és a maszk, hogy a tulajdon anyám sem ismert fel, világosban, né­hány nap múlva. A világon nagyon kevesen ismerték ezt a titkot, egyikük ugyanezen a gé­pen utazott. Elena volt, a chilei ellenál­lás egyik harcosa, fiatal és igen csi­nos, akit szervezete jelölt ki, hogy fenntartsa az érintkezést a belső ille­gális hálózattal, létrehozza a titkos kapcsolatokat, kiválassza az összejö­vetelekre alkalmas helyeket, értékelje az operatív helyzetet, nyélbe üsse a ta­lálkozókat, őrködjön biztonságunk felett. Abban az esetben, ha engem a rendőrség fölfedezne, ha eltűnnék, vagy ha több mint huszonnégy óra hosszat nem venném fel a kapcsolatot az előre megállapított módon, nyilvá­nosságra kell hoznia jelenlétemet Chi­lében, hogy nemzetközi riadót lehes­sen fűjni. Noha személyazonossági dokumentumaink nem kapcsolódtak egymáséihoz, mióta Madridból elin­dultunk, úgy utaztunk át a fél világ repülőterén, akár egy jól összeszokott házaspár. Ezt az utolsó másfél órás utat illetően mégis úgy döntöttünk, hogy külön ülünk, és úgy szádunk ki, mintha nem is ismernénk egymást. Elena utánam halad majd át a beutazá­si ellenőrzésen, hogy értesítse az em­bereit, amennyiben velem valami fenn­akadás volna. Ha minden jól megy, a repülőtér kijáratánál ismét a szokvá­nyos házaspárrá válunk. Három bázis-stáb Szándékunk, szerepünket illetően, igen egyszerű volt, a gyakorlatban azonban nagy kockázatot rejtett ma­gában: elhatároztuk, hogy illegális do­kumentumfilmet forgatunk a chilei va­lóságról, tizenkét évi katonai diktatúra után. Az ötlet eredetileg vágyálom volt, amely már jó ideje nem hagyott nyugodni, mert a haza képe a nosztal­giák ködébe veszett, és egy filmes számára nincs hathatósabb mód visz- szaszerezni az elveszett hazát, mintha újból belülről filmezi le azt. Ez a vágy még égetőbbé vált, amikor a chilei kormány listákat kezdett közzétenni a száműzött ékről, akik számára enge­délyezik a visszatérést, és én egyik listán sem találtam a nevemet. Később vad kétségbeesésbe torkollott, amikor közzétették a listát az ötezerről, akik nem térhetnek vissza, és az egyik közülük én voltam. Amikor végül konkrét formát öltött a terv, úgyszól­ván véletlenségböl, és a legkevésbé várt pillanatban, akkor már több, mint két éve feladtam a reményt, hogy meg­valósítsam. Az első lépés az volt, hogy bevi­gyünk Chilébe három filmes bázis­stábot: egy olaszt, egy franciát és egy bármilyen európai nemzetiségűt, de holland megbízólevéllel. Mind legális legyen, törvényes engedélyekkel, s álljanak nagykövetségeik szokásos védelme alatt. Az olasz stáb, lehetőleg egy újságíró vezetésével, egy, a chilei olasz bevándorlókról szóló dokumen­tumfilm forgatásának leple alatt dol­gozna, különös tekintettel Joaquino Toesca építész életművére, aki a Mo- neda palotát építette. A francia stáb­nak egy Chile földrajzával kapcsolatos ökológiai dokumentumfilm készítésé­re kell megbízást szereznie. A harma­dik stáb a legutóbbi földrengésekről folytat majd tanulmányokat. Egyik stábnak sem szabad tudnia a másik kettő létezéséről. Tagjaik közül egynek sem lehet tudomása arról, mit is csiná­lunk valójában, sem arról, ki irányítja hallottam, hogy kopogtatnak az ajtón, fejemre húztam a takarót. Franquie valójában nem tudta, kivel fog talál­kozni, mivel ebben állapodtunk meg, hogy mindenki aki Gabriel néven hívja fel, az én küldöttem. Az utóbbi napok­ban mindhárom Gabriel felhívta, akik a filmes stábot irányították, beleérte Graziét is, és még csak nem is gyanít­hatta, hogy ez az új Gabriel én magam vagyok. Miguel Littin Velencében, ahol Illegáli­san forgatott filmje dijat nyert ban dolgoztak is. A francia stáb az ország északi részét járta be, s Aricá- • tói Valparaisóig forgatott egy aprólé­kos gonddal kidolgozott terv alapján, amelyben rendezőjük és én Párizsban már hónapokkal előbb megállapod­tunk. A holland stáb délen tette ugyan­ezt. Az olasz forgatócsoport a terv szerint Santiagóban marad, hogy sze­mélyes irányításommal dolgozzék, ar­ra is felkészülve, hogy bármilyen előre nem látható eseményt filmre vegyen. Mindháromnak kiadtuk a jelszót, hogy kérdezzék az embereket Salvador Al- lendéröl, valahányszor csak kockázat nélkül, s gyanússá válás nélkül megte­hetik azt, mivel úgy véltük, a mártír elnök alakja a legjobb támpont, hogy megállapítsuk, miként gondolkodnak a chileiek az ország jelenéről és jövő­beli lehetőségeiről. Franquie-nál megvolt mindegyik stáb pontos útiterve, csakúgy, mint a szállodák listája, ahol majd meg­szállnak, úgyhogy bármikor érintke­zésbe léphetett velük. Ez lehetővé tet­te, hogy telefonon személyesen én magam lássam el őket instrukciókkal. A nagyobb biztonság érdekében úgy döntöttünk, hogy Franquie lesz a sofő­röm, bérelt kocsival, melyet három­négy naponként váltogatunk, s mindig más ügynökségtől szerezzük be. A fil­mezés egész ideje alatt alig-alig vál­tunk el egymástól. Nehogy letagadhassák... Második hetünk péntekjén Franquie és én úgy döntöttünk, hogy másnap megkezdjük autóútjainkat az ország belsejébe, Concepciónon kezdve a sort. Ezidötájt Santiagóban már csak a legális és az illegálisan dolgozó ve­zetőkkel folytatandó interjúk hiányoz­tak, meg a Moneda belseje. Az előbbi­ek bonyolult előkészítést igényeltek, s ezzel Elena foglalkozott bámulatra méltó ügybuzgósággal. A Moneda bel­sejében való filmezést jóváhagyták, a hivatalos, írásos engedélyt azonban csak a következő héten adják át. fgy aztán Franquie meg én elegendő idő­vel rendelkeztünk ahhoz, hogy befe­jezzük a munkát az ország belsejében. E célból telefonon közöltük a francia stábbal, hogy térjen vissza Santiagó­öket az árnyékból, kivéve az egyes stábok felelősét, akinek a maga terüle­tén ismert szakembernek kell lennie, politikailag képzettnek, olyan ember­nek, aki tisztában van a kockázattal. Ez volt a dolog legkönnyebbik része, amit az egyes stábok származási or­szágába tett rövid utazással megol­dottam. A három stáb, annak rendje és módja szerinti megbízással ellátva, szabályszerű szerződéssel, megérke­zésem estéjén már bent volt Chilében, és instrukciókra várt. Barátom, Franquie Amikor a bevándorlási hivatal tiszt­viselője kinyitotta az útlevelemet, az a határozott elöérzetem támadt, hogy ha fölemeli a tekintetét és a szemembe néz, észreveszi a hamisítást. Három pult volt, mindháromnál civilruhás fér­fiak tevékenykedtek, és én a legfiata­labb mellett döntöttem, aki a leggyor­sabbnak látszott. Elena egy másik sor­ba állt be, mintha nem is ismernénk egymást, igy ha egyikünkkel valami probléma adódik, a másikunk kimegy a repülőtérről és megfújja a riadót. Fölösleges elővigyázatosságnak bizo­nyult, mivel nyilvánvaló volt, hogy a bevándorlási hivatal tisztviselői épp annyira sietnek, mint az utasok, hogy ne lepje meg őket a kijárási tilalom, és alig pillantottak az okmányokba. Ame­lyik velem foglalkozott, még a vízumok átvizsgálásával sem húzta az időt, hi­szen tudta, hogy uruguayi szomszé­dainál ez szükségtelen. A belépési bé­lyegzőt ráütötte az első üres oldalra, amelyet talált, és amikor átnyújtotta az útlevelemet, olyan merően nézett a szemembe, hogy meghűlt a vér az ereimben.- Köszönöm - mondtam határozott hangon. Sugárzó mosollyal válaszolt:- Isten hozta. Reggel nyolckor megkértem Elenát, hogy hívjon fel egy telefonszámot, amelyet csak én ismertem, és érdek­lődjön valaki után, akit jobbnak látok álnéven nevezni: Franquie-nek. Ő ma­ga vette fel a kagylót, és Elena, min­den további magyarázat helyett arra kérte Gabriel nevében, hogy jöjjön az El Conquistador szálloda 501-es szo­bájába. Fél órán belül megérkezett. Elena már elmenöben volt, én azonban még az ágyban feküdtem, és amikor ■k 5 I 'S c o c Ss I* c 3 K o> ■* o c © 4C s I ■§ c 0 O) 1 I c s É . o> . ; i 0 1) •! € ­1 a 5 S Már jóval a Népi Egység ideje előtt barátok voltunk, együtt dolgoztunk el­ső filmjeimen, több filmfesztiválon ta­lálkoztunk, és utoljára egy éve láttuk egymást Mexikóban. Amikor azonban fölfedtem az arcomat, nem ismert fel, míg ki nem robbant belőlem a nevetés, összetéveszthetetlen ismertetöjelem. Ez növelte bizalmamat új külsőm iránt. Franquie-t én szerveztem be az elő­ző év végén. Az volt a megbízatása, hogy külön-külön fogadja az egyes filmes stábokat, kiossza nekik az elő­zetes instrukciókat, és egy sor, a mun­kánkat megkönnyítő, alapvető intézke­dést tegyen, anélkül, hogy keresztez­né Elena eligazításait. A papírjai maku­látlanok voltak: chilei, a katonai puccs után Caracasba emigrált, saját elhatá­rozásából, anélkül, hogy bármiféle vá­dat emeltek volna ellene, és azóta számos illegális küldetést hajtott vég­re Chilén belül, ahol teljes szabadság­gal mozgott, egy kikezdhetetlen fedő- tevékenység leple alatt. Népszerűsége a filmesek között, amit vonzó szemé­lyisége csak tovább növelt, képzelö- ereje és merészsége ideális társsá tet­ték e kalandhoz. Nem tévedtek. Ahogy ebben előzőleg megállapodtunk, egyedül lépett be az országba, földi úton, Peru felöl, egy hete, hogy külön- külön fogadja és koordinálja a három stábot, úgyhogy ezek azóta már javá­ba, ha már végzett programjával észa­kon, a holland forgatócsoportot pedig arra kértük, folytassa programját dé­len, egészen Puerto Montéig, és ott várjon további instrukciókra. Én, mint mindig, továbbra is az olasz stábbal szándékoztam dolgozni. Amint abban előzőleg megállapod­tunk, azon a pénteki napon az én személyemet kívántuk filmre venni az utcákon, nehogy a diktatúra kiszolgá­lói később letagadhassák, hogy én magam rendeztem a filmet Chile hatá­rain belül. Chile öt jellegzetes pontján forgattunk: a Moneda külső részén, a Parque Forestalban, a Mapacho fo­lyó hidjain, a San Cristobal dombon, és a San Francisco templom előtt. Grazia már napok óta járta ezeket a helyeket, és tanulmányozta a kame­raállásokat, hogy egy percet se veszít­sünk, mivel elhatároztuk, hogy mind­össze két órát szánunk egy-egy hely­színre, azaz összesen tiz órát. Nekem mintegy tizenöt perccel a stáb után kellett megérkeznem, és anélkül, hogy a stáb bármely tagjával is szót válta­nék, el kell vegyülnöm a helyszín járó­kelői között, úgy, hogy közben, az előre megállapított módon, rendezői instrukciókat adok Graziának. (Folytatjuk) Miguel Littin kalandja

Next

/
Thumbnails
Contents