Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)

1987-02-06 / 5. szám

1 Új gondolkodásmódot - kultúránkban is Miroslav Vélek, az SZLKP KB Elnökségének tagja, kulturális miniszter új szú Hozzávetőleg öt esztendővel ezelőtt ke­rült sor a művészeti szövetségek kongresz- szusaira. Az eltelt fél évtized alatt sok minden megváltozott a világon,' a társadal­munkban, a kultúrában és a művészet­ben; több dolog új értelmet nyert, s nem egy vonatkozásban új összefüggések is szület­tek. Úgy véljük, itt az idő, hogy felmérjük; az általunk létrehozott mechanizmusok, ame­lyeknek segíteniük kellett kultúránk fejlődé­sét, teljesítik-e funkciójukat, s milyen mér­tékben; melyek azok, amelyek beváltak, s melyek nem; közülük mennyi az életké­pes, s mennyi az elavult. Ennél is tovább lépek. Mielőtt végiggondoljuk, hogy mit igé­nyelünk a társadalomtól, alaposan el kell gondolkodnunk arról, hogy mi mit nyújtot­tunk közösségünknek, miként járultunk hoz­zá fejlődéséhez. Ösztönző erő A világ a huszadik század vége felé a tudomány és a technika fejlődésének eredményeképpen szüntelenül kisebbedik, s az idő pedig mintha gyorsabban telne. Az emberiség előtt ott lebeg a sorskérdés: tovább fejlődik-e az emberi civilizáció, avagy elpusztul. Ez olyan mindent átfogó gond, amely e Földön mindenkit érint, de a megfelelő válasz érdekében számos más, látszólag kisebb horderejű kérdésekre kell • felelnünk, méghozzá gyorsan, mert az idő - mint már említettem - egyre drágább, és az elodázott problémák egykönnyen súlyos nehézségekké alakulhatnak. A CSKP XVII., s az SZLKP legutóbbi kongresszusa utáni időszakot éljük. Mind­annyiunk számára ösztönző erőt jelentett, minden gondolkodó embert magával raga­dott az SZKP XXVII. kongresszusa, az ott elhangzott időszerű és magvas gondolatok. E nagy horderejű események után nem élhetünk úgy, mint idáig, másként kell dol­goznunk, s gondolkodásmódunknak is gyö­keresen meg kell változnia. Az SZKP XXVII. és az CSKP XVII. kongresszusa az új gondolkodásmód szükségszerűségét hang­súlyozta; olyanét, amely megfelel a mai világ, a mi viszonyaink közepette pedig a mi társadalmunk realitásainak, fejlettsége mostani fokának, a gyorsabb előrehaladás feltételeinek. Úgy véljük, az új gondolkodás- mód igénye nyilvánvaló, ennek szükséges­ségében senki sem kételkedik. Meggyőző­désem az is, hogy nem lehet új módon gondolkodni csupán társadalmi életünk egy területén, például a gazdaságban, miköz­ben más szférában továbbra is a már kita­posott úton topogunk. Az új gondolkodás- mód igénye minden emberre vonatkozik, az egész társadalmat érinti. Ez természetesen egyúttal a kultúrára és a művészetre is érvényes: e területen is szükséges az új gondolkodásmód. Mit jelent mindez konkré­tan? A megfelelő választ e kérdésre is a CSKP XVII. kongresszusa adja, amely szükségszerű és elodázhatatlan feladatként határozta meg társadalmi fejlődésünk gyor­sítása stratégiájának a megvalósítását. E feladat valóra váltásához elengedhetetlen az új gondolkodásmód, s a gondjaink meg­oldásához való alkotó hozzáállás. Tudatosí­tanunk kell azt is, hogy a társadalmi és a gazdasági fejlődés gyorsítása nem csu­pán fontos feladat, vagy a szocialista társa­dalom tekintélyét meghatározó kérdés, ha­nem ennél is jóval több: ez a program számunkra létkérdés, s alapvetően érinti a szocializmus jövőjét. Ebből világosan kö­vetkezik, hogy művészetünknek, kultúránk­nak milyen új gondolkodásmódra van szük­sége. A CSKP XVII. kongresszusa egyértel­műen megfogalmazta, hogy társadalmunk mit vár a kultúrától, s most mindannyiunk legfontosabb feladata alkotómunkával, tet­tekkel eleget tenni ezeknek az elvárások­nak. „A szocializmusban a kultúra hivatása az, hogy a nép érdekeit szolgálja. Azt várjuk el, hogy művészeink alkotásai hitelesen és magas művészi színvonalon ábrázolják a szocialista valóságot, a szocialista realiz­mus alkotó módszereinek szellemében mu­tassák be népünk elszántságát, ahogy ké­pes megoldani a feladatokat és leküzdeni a szocializmus építésének útjában álló aka­dályokat. “ - olvashatjuk a Csehszlo­vákia Kommunista Pártja XVII. kongresz- szusán elhangzott politikai föbeszámoló­ban. Nyilván senki sem gondolja közülünk azt, hogy a kultúra és a művészet feladata a kor naív és utilitarista illusztrálása lenne. Az élet maga markánsabb és drámaibb minden olyan „müvecskénél", amely napi igényeket igyekszik kielégíteni. Éppen el­lenkezőleg: társadalmunk a művészektől azt várja el, hogy mélyrehatóan elemezzék az élet ellentmondásos jelenségeit is, szen­vedélyesen kutassák az igazságot, találja­nak magukban bátorságot az új módszerek, az újítások támogatásához, s a társadal­munk iránt nagyfokú felelősségtől vezérel­ve olykor kockáztatni is legyenek képesek. Igen, a kockázat az igazság keresésének egyik velejárója. Az igazság keresése, az újat akarás esetünkben nem más, mint gyötrelmes folyamat, amely az igazi műal­kotás születését előzi meg. Nem díszítő elem Az emberiség nagy szellemei, akik a re­neszánsz korától napjainkig formálták az európai gondolkodást, mindig az esemé­nyek forgatagában, középpontjában valakik valami pártján álltak, s valakik valami ellen harcoltak. A világot alakító, változtató gon­dolkodásmód alakulása - a gondolkodás egyébként a művészet egyik alaptényezője is - különben mindig elsősorban a politikai gondolkodás fejlődésével volt azonos, mert éppen a politika aktivizálja a tömegeket, s képviseli létérdekeit. A politika határozza meg sorsukat. A politika és a művészet közötti közvetlen kapcsolatnak tehát mély gyökerei vannak. Ahhoz, hogy a kulturális szféra hatéko­nyan vegye ki a részét a pártkongresszus határozatainak, a társadalmi és gazdasági fejlődés gyorsítása stratégiájának valóra váltásából, elsősorban arra van szükség, hogy a kultúra ne a szó klasszikus értelmé­ben legyen jelen életünkben, hanem sürgő­sen alakuljon át kulturáltsággá: olyan alkotó erővé, amely képes kellő hatást gyakorolni életünk minden részére, beleértve ebbe kultúránk színvonalát is. A kulturáltságnak- amely alatt a „megvalósított" kultúrát értjük - csodálatos tulajdonsága van: ereje, energiája a megvalósítás intenzitásával arányosan növekszik. Az ilyen felfogás ki­zárja azt, hogy a kultúra a kor díszítő eleme legyen, s valósággal megköveteli: ez a szféra is váljék életünk minden területé­nek szerves részévé. „A kultúra nem csu­pán műalkotás és a művészet népszerűsí­tése; e fogalom szerves része a munka, a környezet, a társas kapcsolatok kultúrája, vagyis a mindennapok kultúrája“ - olvas­hatjuk a KB politikai beszámolójában, mely Szlovákia Kommunista Pártja legutóbbi kongresszusán hangzott el. ■> Korunk követelményeivel összhangban A kultúrának ez az értelmezése teljes mértékben összhangban van korunk köve­telményeivel, szocialista társadalmunk jel­legével, és szükségszerűen megköveteli a változtatásokat a tervezésben, az igények- beleértve a kulturális igények - kielégíté­sében. Nyilvánvalóan változnia kell az alko­tó folyamatok és jelenségek megítélésének, s nagyobb ütemben kell kedvezőbb feltéte­leket teremteni a korszerűen értelmezett kultúra további fejlődéséhez. Mindezt az ésszerű gondolkodás logikája diktálja. Ez a gondolkodás természetesen elsősorban azt sugallja, hogy jogos igényeinket is csu­pán lehetőségeink arányában elégíthetjük ki. A CSKP XVII. kongresszusa valameny- nyiünkhöz fordult azzal az igénnyel, hogy sokszorozzuk meg lehetőségeinket. Eszményeinknek megfelelő értékrendszert Mindezzel kapcsolatban föltehetnénk, s föl is kell tennünk azt a kérdést, hogy mi az, ami kultúránkban élő, ösztönző, további fejlődésre képes, vagyis mi az érték és mi az álérték. Más szóval: végre rendet te­remthetnénk értékrendszerünkben. Ha ugyanolyan tisztelettel hajtjuk meg fejünket a rossz popmuzsika és a jó szimfonikus zene, a lektűr és az igazi irodalom, a jól, technikai szempontból kifogástalanul meg­rajzolt giccs és a gondolatokat és ér­zelmeket fölkavaró, életes képzőművészeti alkotás előtt, akkor ez nem csupán azt jelenti, hogy művészetünk és ízlésünk ér­tékrendszere eltorzul, hanem ezzel - mai szóhasználattal élve - egyoldalú ideológiai lefegyverzést hajtunk végre. Márpedig ideo­lógiai fegyvereinkről nem szabadna lemon­danunk. Napjainkban különösen sokat beszélnek, vitatkoznak a kritika és az önkritika, a mi esetünkben elsősorban a művészeti kritika fontosságáról, társadalmi szerepéről. Véle­ményem szerint a művészet és a művészeti kritika egyazon élő szervezet, habár gon­dolkodásmódjuk nem mindig egyforma. A művészeti kritika alapvető feladata is az, hogy a maga sajátos eszközeivel harcoljon az igazságért, legalábbis a relatív igaz­ságért, amely itt és most, ebben a korban érvényes. Az igazság ugyanis a természet­ben sem található meg színtiszta formában: ott is ellentétek, összecsapások során kris­tályosodik ki, s a gyakorlat szentesíti azt. Művészeti kritikánkban hiányoznak az esz­mecserék, viták, s igen, a harcok is. Bizo­nyos tárgyról vagy jelenségről még akkor sem kell egyforma véleménnyel lennünk, ha világnézetünk, politikai állásfoglalásunk egyébként azonos. Ismerek olyan kritikuso­kat, akik mint az égi mannára, úgy várnak arra, hogy „felsőbb helyen“ mi a vélemény. S ha úgy vélik, hogy ezt megtudták, akkor körömszakadtáig ragaszkodnak hozzá, még ha lélekben nem is értenek egyet vele. Minden embernek, még a párt- vagy az állami tisztségviselőnek is joga van saját ízlésre, önálló véleményre. Joga van arra is, hogy ezt a véleményét elmondja. A kritikus­nak azonban - ha nem akarja, hogy szak­mai becsületén csorba essék - nincs joga hallgatni, s egyetérteni olyan nézetekkel, amelyek meggyőződése szerint helytele­nek. Véleményének kifejtéséhez nem is annyira bátorság, hanem meggyőző érvelés kívántatik. Ha jól tudom, senki sem birtokolja az igazság monopóliumát. Méghozzá az olya­nét, amelyet nem kell érvekkel bizonyítani. Látnunk kell, hogy még a szocializmusban sem jutunk el fájdalommentesen és auto­matikusan az igazsághoz. Az ügy érdekében vitatkozni is kell, oly­kor hevesen is. Mindez természetesen azt feltételezi, hogy ezekben az esetekben is a szocialista művészet talaján állunk, a marxista eszmeiség kategóriáiban gon­dolkodunk, s ennek megfelelő terminológiát használunk. Vajon így van ez a gyakorlat­ban? A művészeti szövetségek rövidesen sorra kerülő kongresszusai ezt a kérdést is alaposan megvizsgálhatnák, mert - s ezt nem lehet szem elől téveszteni - akadnak olyan kritikusaink is, akik mintha minden konkrét téren és időn kívül tevékenykedné­nek, s akik számára nem jelentenek semmit a társadalmi összefüggések, a párthatáro­zatok, sőt még saját szociális tapasztalataik sem. A kritika kockázata A műalkotás megítélésének a kérdése bonyolult. A kritika színvonala jórészt attól függ, hogy a kritikus képes-e megérteni a mű lényegét, képes-e felismerni, mi az alkotás mondanivalója, milyen az irányult­sága, miként segíti elő a társadalmi fejlő­dést. Ugyanilyen fontos feladata mindezt világosan érzékeltetni azokkal, akik talál­koznak ezekkel az alkotásokkal. Minél idő­szerűbb témával, égetőbb gondokkal foglal­kozik a mű, annál nehezebb a kritikus feladata. A kritikusnak ilyenkor ugyanis rendszerint olyan kérdésre kell felelnie, amelyre az adott pillanatban nincs egyértel­mű, helyesnek ítélt válasz. Ez a kérdés pedig úgy szól, hogy vajon a szerző megta­lálta-e a helyes választ azoknak az égető gondoknak az orvoslására, amelyre a társa­dalom is feleletet, megoldást keres, vagy pedig az illető művész téved? Ilyen kérdé­seket föltenni, s erre válaszolni a művész és a kritikus részéről is kockázatos. De ez a kockázat ilyen esetben nemes küldetést jelent. Több figyelmet a fiatal művészeknek Újra és újra napirendre kerülnek a fiatal művészekkel kapcsolatos kérdések is. Azt kérdezgetik tőlünk, s mi is önmagunktól: eleget munkálkodtunk-e annak érdekében, hogy a fiatal művészeknek kellő lehetősé­gük, terük legyen az alkotáshoz, hogy leg­jobb műveik minden halogatás és egyéb gátló körülmény nélkül kerültek-e folyama­tosan kapcsolatba mindazzal, amit az előző múvésznemzedékek alkottak? Nem lehet egyértelmű a válasz erre a fogas kérdésre. Sok mindent tettünk ennek érdekében, de nem eleget, főleg akkor nem, ha szem előtt tartjuk, hogy ezek a fiatal művészek ma művészetünk, kultúránk reménységeit, hol­nap már a valóságát jelentik. A mostaninál jóval nagyobb figyelmet kell szentelni a fia­tal művészetnek. Figyelemről beszéltem és nem gondoskodásról, mert ez az utóbbi kifejezés az óvodát juttatja az eszembe. Nevetséges még elgondolni is, hogy a fel­nőtt művészjelöltek - mondjuk irodalmárok fölött - az Irodalmi Alap anyáskodik. Ne­künk kellő feltételeket kell teremtenünk a fi­atal művészek érvényesüléséhez, de e té­ren is a minőség elvének kell érvényesülnie. Úgy is mondhatom, hogy a minőség és a társadalmi ellenőrzés elvének. Jó dolog, hogy a fiatal írók folyóiratához hasonló fórum született. Természetes dolog, hogy a fiatal művészeknek saját véleményük van a különböző jelenségekről, problémákról, s azt gondolják - vagy azt kellene gondolni­uk -, hogy minderről többet tudnak elmon­dani, mint az előző nemzedékek. Ehhez a fiataloknak minden lehetőséget meg kell adnunk. A lehetőségekkel arányosan nő azonban a felelősség mértéke is. Az egyik a másik nélkül az életben ugyanis nemigen fordul elő. Úgy vélem, teljesen fölösleges lenne el­hallgatni azt a tényt, hogy vannak égető, s egyelőre nem megoldott gondjaink is. Felelőtlen és hazug dolog lenne azt állítani, hogy valamennyit rövid idő alatt orvosoljuk. Ám ugyanilyen felelőtlenség lenne azt hir­detni, hogy ezek a nehézségek egyszer s mindenkorra adottak, megolhatatlanok. Nem lehetetlen feladat megoldani például a honoráriumok, a művészekkel kapcsola­tos szociális gondoskodás javításának kér­déseit, valamint a művészeti szövetségek tevékenysége demokratizálásának további elmélyítésével összefüggő problémákat. Sokkal nehezebb lesz kiutat találni olyan esetekben, amikor a művészet érdekei és a népgazdaság lehetőségei között bizonyos ellentmondás mutatkozik. Ilyen például az irodalmi művek átfutási idejének csökkenté­se és a nyomdai kapacitások közötti feszült­ségek, továbbá a műalkotások népszerűsí­tése és terjesztése, az irodalom, a művé­szet és a művész tekintélye a szocialista társadalomban. Ezt az utolsó problémakört nyilvánvalóan nem lehet semmilyen rende­lettel, határozattal, vagy paranccsal megol­dani. A megnyugtató rendezés csupán hosszan tartó folyamat során lehetséges, amelyben aktív szerepet kell vállalniuk főleg maguknak a művészeknek. Abba az évbe léptünk, amelyben meg­emlékezünk a nagy októberi szocialista for­radalom 70. évfordulójáról. Immár hét évti­zede a kapitalisták és az imperialisták azon mesterkednek, hogy elpusztítsák azt a tár­sadalmi rendszert, amely a túléléshez az egyetlen reális esélyt jelenti az emberiség számára: a szocializmust. Napjainkban is - amikor a világ politikai, eszmei és osztályszempontból egyaránt megosztott, s az emberek döbbenten kér­dezik, hogy vajon csak az atomháború utáni halálban, a világégést követően tud-e az emberiség egyesülni, s amikor az említett ellenséges erők a szocializmust a történe­lem szemétdombjára akarják hajítani, s a legjobban annak örülnének, ha nem érné meg ezt a nevezetes évfordulót - a szocializmus mind erőteljesebben hal­latja a hangját a világbéke megőrzése, minden nemzet érdekében. Sok munka vár ránk, bonyolult körülmények közepette. Ám az embert jogos büszkeséggel tölti el az a tudat, hogy ahhoz a társadalomhoz tarto­zik, amely az emberiség legszentebb jogát, az élethez való jogot védi. (A beszéd a művészeti szövetségek, az állami szervek és a kulturális intézmények vezetőinek szlovákiai tanácskozásán hangzott el. Alcímek: Új Szó) 1987. II. 6.

Next

/
Thumbnails
Contents