Új Szó, 1987. december (40. évfolyam, 282-307. szám)

1987-12-01 / 282. szám, kedd

Emberi tájak, emberi érzések

A nyolcvanéves Ján Želibský tárlata a Mirbach-palotában

Nem nagy az a kiállítás, melyet a Bratislavai Városi Galéria rendezett Ján Želibský nemzeti művész jubileuma alkalmából. Célja elsősorban az, hogy a festő legújabb, a hetvenes-nyolcvanas években készített alkotásait tárja a látogató elé. Ám néhány, jellegzetes pasztell vagy gouche-technikával készített kép révén így is áttekintést kaphatunk a művész korábbi alkotói periódusairól. Arról a határozott és töretlen pályáról, melyen a valóság sajátos átlényegítése, a művész énjéből fakadó, ám örök emberi érzések és meglátások kivetítése volt a cél.

Ján Želibský 1907. november 24- én született a nyugat-szlovákiai Jab- loňov községben. Korán árvaságra jutott, Bratislavában keresett megélhetést. Napi munkája mellett Gustav Mallý festőiskoláját látogatta, majd 1930-ban Prágába ment, ahol a Képzőművészeti Akadémián a cseh posztimpresszionizmus egyik legjelentősebb mestere, Willy Nowak osztályába került. Kétségtelen, hogy Želibský első alkotói korszakát Nowak személyisége határozta meg, akárcsak mestere, ő sem követte a konvencionális ízlést, hanem saját elképzeléseit igyekezett megvalósítani. Egy párizsi út is nagy hatással volt Želibský művészetére - Daumier, Seurat, de főleg Cézanne hatását érezhetjük korai alkotásain (Csendélet korsóval és gyümölccsel, Esmeralda elrablása, Nő a tükör előtt, Fellépés előtt).

A harmincas évek második felében Želibský képein a falusi téma dominál, erős szociális töltettel. A rideg valóságot, a falusi proletárok életét ábrázolják ezek az alkotásai, melyekből hiányzik a jóbarát, Cyprian Majernik hasonló tematikájú festményeinek chagalli költóisége (Lucie, Esküvő, A falu határában, Vásáron, Farsang)

Később, amikor a fasizmus réme egész Európát beárnyékolja, Želibský krétájával és ecsetjével egyértelműen a haladást szolgálja, megrendítő küzdelmet folytat az emberi méltóság megtiprása ellen. (Elsötétítés, Hazátlanul, Riadó után.)

A háborút megelőző hónapokat Párizsban tölti, ahol Picasso és több más hasonló gondolkodású művész példáját követve keresi a társadalmilag elkötelezett művészet útjait. Visszatérve Prágába, Želibský a Demokratikus Spanyolország Segélybizottságában dolgozik, képein pedig megörökíti a háború elsó szörnyűségeit (Légitámadás után, Menekültek).

A protektorátus éveiben több, ugyancsak Prágában élő haladó szlovák művésszel - Majernik, Hoffstadter, Nevan - megalakítja az Avantgarde 38 csoportot, melynek másik, szlovákiai ágát Ján Mudroch vezeti. A megszállt Prága fojtott légkörét érzékletesen fejezik ki Že- libskýnek ebben az időben festett képei (Búcsúzás, Kamelot, A vonatban). Jelentős helyet foglal el a művész témavilágában a hangverseny, a színház is, hirdetve, hogy a szellem világát a durva elnyomás sem tudja teljesen elfojtani (Hangverseny a Lorettában, Énekesnők a mikrofon előtt, Koncert a Lobkowitz-kertben).

Želibský majdnem kizárólag figurális kompozíciókat fest, egy, két vagy több alakkal. A szlovák nemzeti felkelés idején a Jánošík-téma ragadta meg a művészt (Jánošík, Jánošík elfogása) - ezzel fejezte ki együttérzését a szabadságáért harcoló népével. Jánošík nála nem romantikus hős, nem idealizált alak, hanem egyszerű falusi ember, egy a sok közül.

Képein egyre nagyobb teret kap az aktív ellenállás, és ez a témakör „átjön“ a felszabadulást követő évekbe is (Visszavonulás a hegyekbe, A felégett Teigárt, Partizánjárőr).

Ján Želibskýt 1952-ben meghívják Bratislavába és tanszéket kínálnak neki a Képzőművészeti Főiskolán. Többéves pedagógiai tevékenysége meghatározó erejű volt a szlovákiai képzőművészeti kultúra fejlődésére.

A hatvanas években visszatér a rendszeres alkotómunkához. Olaj- festmények mellett szénrajzokat készít - ám akárcsak korábban

a legszívesebben pasztellel dolgozik. Műveiben a fény és a szín viszonyának tisztázására törekszik. Visszatér - de némileg módosult, elmélyült filozofikus szemlélettel - a falusi témához. Erre sok példát találhatunk a mostani bratislavai tárlaton is. Balladás hangulatú képek, szlovákiai tájak, életképek jellemzik ezt a máig tartó alkotói időszakot. De Želibský nem szűkíti le témakörét a vidékre - festett városi környezetet is (Esti utca, Az elővárosban, Tér).

Harmonikus vonalvezetés jellemzi képeit; döntő jelentősége van műveiben a dolgok szubjektív valóságának, ám a művész átlényegiti ezt a valóságot.

Sokrétű és gazdag Ján Želibský nemzeti művész eddigi életműve. Képei csaknem minden galériában megtalálhatók, ezért is nehéz gyűjteményes kiállítást rendezni műveiből. Ezt igyekszik legalább valamennyire pótolni a Mirbach-palotában látható „kis jubileumi tárlat“, melyen sok olyan képet tekinthetünk meg, amely eddig nem került a nyilvánosság elé. Mindenekelőtt az elmúlt másfél évtizedben, pasztellel készített képeket - figurális kompozíciókat és tájképeket (Magános ház, Az állomáson, Zsuzsanna és a vének. Zöldségárusnó, Gyász, Bolondos éjszaka, Szólóskert). Meleg tónusú színek: a vörös és a sárga „ellenpontozva“ a zölddel, kékkel - kellemes hatást keltenek a szemlélőben. Gazdag tapasztalatok, az útkeresés eredményei, régi és újabb kori emlékek elevenednek meg ezeken a remek kis képeken, melyek hűen tükrözik Želibský harmonikus érzésvilágát. A kiállítás is tanúsítja, hogy a művész minden alkotásával a modem szlovákiai festészetet gazdagította. És gazdagítja, ugyanis a jubileum ellenére nem beszélhetünk lezárt életműről. Mint egyik legutóbbi nyilatkozatában a művész megjegyezte: nem éveinek száma, hanem művészi programja foglalkoztatja.

DELMÁR GÁBOR

AZ „ELVESZETT“ REVIZOR

Balettbemutató a bratislavai Szlovák Nemzeti Színházban

Nyikolaj Gogol halhatatlan vígjátéki hőse, a revizor rövid idő alatt befutotta Európát. Akárhol tűzték is műsorra a darabot, mindenütt sikert aratott. A múlt század harmincas éveinek cári Oroszországa, annak is egy korrupt kisvárosa az iró által« olyan elképesztő és elgondolkoztató történettel szolgált, hogy a tartalmas estét - jó rendező és rátermett előadók munkája árán - minden színház- igazgató garantálni tudta.

Komikus és szatirikus elemek váltakoznak a műben lírai részletekkel, ám a komédia mögött néha a tragikum - a züllött, léha társadalom döbbenetes képe - is felvillan. A figurák egytől egyig mesterien megrajzolt jellemek: erkölcstelen, vidéki „hatalmasok“, szószátyár földbirtokosok, szédült, számító hölgyek, bódult, butuska lányaik, minden hájjal megkent kérvényezők, panaszosok, egy elővigyázatos postamester, egy tudálékos rendőrfelügyeló... és persze, Hlesztakov, a csavaros eszű álrevizor, aki egy egész kisvárost képes pánikban tartani. Harmadik hetét tölti a helybeli fogadóban; pénz híján hitelbe eszik-iszik, s amikor azt hiszi, le akarják tartóztatni, fölényesen szemtelenül hivatali rangjára hivatkozik, és a miniszterrel fenyegetőzik.

Aki mer, az nyer. Hlesztakov ravasz, bátor ember - élvezi a helyzetet, a városka vezetőinek rettegését és persze, örül a komoly összegnek, a hallgatás díjának, amelyet magától a városatyától kap. Pénzzel minden megvásárolható, tartják a kisváros vezetői; pénzzel a legnagyobb bűnöket is be lehet takarni. Gogol nem hagyja ennyiben a dolgokat: a darab végén megjelenik az igazi revizor, akit nem lehet lefizetni, erkölcsi fertőbe rántani.

Hangsúlyozom: ez a szatíra mindenütt telt házak előtt meqv, ahol

hozzáértő, tehetséges alkotók viszik színpadra. Legyen az prózai előadás, balett, vagy opera - a Revizor csak abban az esetben bukhat meg, ha koncepciótlan a rendezés, vagy ha maguk az előadók „siklatják“ ki a darabot. A bratislavai Szlovák Nemzeti Színház Revizorának sajnos nem jósolhatunk nagy jövőt. Jozef Dolinský koreográfiája és rendezése ugyanis kiérleletlen, elnagyolt, hatástalan munka. Mintha csak egy töredékes bábfilm peregne a szemünk előtt: a táncosok tarka jelmezben, motivációk nélkül szaladgálnak ide-oda a színpadon, mozdulataik nevetségesek, de üresek, nincsenek arcok, sorsok, jellemek, nincsenek jól megkomponált képek és ötletes jelenetek, a csípős- humoros gogoli világ helyett ripacs- kodással teli vásári komédia elevenedik meg a színpadon.

Alekszandr Csajkovszkij, a fiatal, ismert szovjet zeneszerző muzsikája sokkal kellemesebb élmény lenne a néző számára, ha jól sikerült előadással párosulna. Tyihon Hrennyi- kov tanítványa ugyanis pontosan érzi Gogol szatíráját; Oleg Vinogradov, a leningrádi Kirov Színház ba- lettegyütesének vezető koreográfusa remek Revizort komponált stílusos dallamaira, ám a Dolinský-féle előadáson csak akkor válik élvezetessé a zene, ha a néző behunyja a szemét. Ha nem látja, hogy vergődnek szerepükben az egyébként tehetséges táncosok. Produkciójukat is csupán azért nem elemezzük külön-külön, mivel egytól-egyig olyan feladatot kaptak, amelyekkel egyszerűen képtelenség azonosulni.

Egyetlen erénye van csupán ennek az előadásnak: az, hogy rövid. Pontosan akkor ér véget, amikor a néző úgy érzi, hogy betelt a poSZABÓ G. LÁSZLÓ

Táncol a revizor...

(Jozef Vavro felvétele)

ÚJ

FIL

ME

K

■

Kígyóvadász

(szovjet)

A végtelennek tűnő homoksivatagban egy férfi kígyókra vadászik. Biztos, kifinomult mozdulatokkal feszíti a hüllők nyakának az acélbotot, majd zsákokba gyömöszöli az allétokat. Vált a kép, s egy igazi krimihős tűnik fel a vásznon. A kígyóvadászat igazán jól jövedelmezhetett a börtönből egy évvel azelőtt szabadult fiatalembernek. Visszatérne abba a világba, amelyből egy bírósági Ítélet után eltávozott, ismét szembekerült a kereskedelem érdekszövetségében már-már alvilági módszeLazar Karelin forgatókönyvírónak és Vagyim Gyerbenov rendezőnek nem elsősorban a társadalmi jelenségek vizsgálata volt a célja. Mégis mindeddig szokatlan őszinteséggel mutat be néhány negatív jelenséget. A kereskedelemben meglévő vesztegetések, véd- és dacszövetségek illetve a szervezett bűnözés olyan jelenségek, amelyekről az eddigi szovjet filmekben esetleg csak véletlenszerűen szerezhettünk tudomást. Gyerbenov filmje 1985 végén került a szovjet mozikba, s a jó

Becéző szavak

(amerikai)

Igazi hollywoodi, öt Oscar-díjjal jutalmazott film, amelyben rafinált módon vannak adagolva az érzelmi hullámzások, a történet mindennapi- ságának hitelessége, a hősök esendő egyénisége, a család mindenhatósága, a baráti és a szerelmi kapcsolatok amerikai mítosza. James Brooks rendező és forgatókönyvíró mindarról szót ejt a filmben, ami a civilizált férfit és nőt a huszonegyedik század küszöbén gyötri. Ez nem más, mint az erkölcsi és érzelmi értékrend. Kezdve a megözvegyült középkorú nő és a lánya közötti kapcsolattal, folytatva a lány fiatalon kötött házasságával. Az értelmiségi férj érvényesülésének számtalan buktatója, a megszülető gyermekek nevelésének gondja és az anyagi nehézségek után a szép lassan ismét az amerikai középosztály anyagi biztonságában találják magukat. Akkor következnek a kapcsolati válságok. Időközben jól észrevehetően telnek az évek, a nagymama (Shirley MacLain) is egyre magányosabb lesz, majd érzelmi közelségbe kerül a szomszédjában lakó öregedő egykori űrhajóssal (Jack Nicholson). Ezeket a mindennapi érzelmi küzdelmeket tetézi be a lány- -feleség (Debra Winger) betegsége.

Mindez így elmesélve túlontúl egyszerű, zökkenőmentes, de nem természetes. Brooks minden tekintetben elkerülte az érzelgősséget azzal, hogy patikamérlegen adagolta a komikumot és a tragikumot. A pátosz és a tragikum közé a legnehezebb pillanatokban is csempészett egy kevéske humort, optimizmust. kiváló szórakoztató tömegfilm került tehát a mozikba. Abból a min- dennapiságot mitizáló szubkultúrából való, amelyet a hollywoodi filmipar teremtett meg. Mondhatnám azt,

hogy ezeket is ugyanolyan jó üzletemberek, javabeli profik készítik, mint a katasztrófafilmeket, vagy a Csillagok háborúját, A frigyláda fosztogatóit. Csak ez éppen az ellenkező oldalról közelít a néző felé. Nem sokkolja, nem rettenti meg, mégcsak szelíd izgalmakat sem kínál, viszont rafináltságában nem marad el a másik pólus filmjei mögött. Mindazt prezentálja, amit magánéletében, érzelmi elbizonytalanodásában, családi tragédiáiban, barátságaiban, szülő-gyermek kapcsolataiban bárki átélhet. Az amerikai középosztály így ábrázolt életének legtragikusabb pillanatai is „idilliek“. Mondhatnám: így átélve még a mindennapok tragédiái is „vágyakozással“ töltik el a nézőt. Ebben a közegben még a veszekedés is „felüdít“, a pillanatnyi pénztelenségben segít egy véletlenül szerzett imerős. Itt aztán nyoma sincs a másik pólus filmjeiben megismert agresszív Amerikának. Bájosak a veszekedések, a gyereknevelésben adódó válsághelyzeteket csak a véletlen pofonok jelzik, a gyógyíthatatlan betegségben meghalt leány-fe- leség-anya-barátnő halotti torán pedig végképp beköszönt az örök hollywoodi idill.

Lám-lám! Most már nemcsak kalandvágyaink kielégítésére, fantasztikum iránti fogékonyságunkra, szorongásaink feloldására, feszültségeink levezetésére találnak ki filmeket. Megjött a hollywoodi Mikulás: zsákjában hozza az érzelmi kiegyensúlyozottságot, a családi idillt és az otthon rózsaszín függönyeit, amelyeken be- vagy kitekintve is ugyanolyan színű a világ. Az viszont bizonyos, hogy ezt is profi üzletemberekhez méltóan a legkiválóbb színészekkel játszatják el.

Alekszandr Mihajlov, a kígyóvadász (a kép jobb oldalán) egyik vetély- társával tárgyal.

rekkel dolgozó emberekkel. A volt kereskedő válaszút elé kerül: folytatja-e azt a piszkos munkát, amelyért már egyszer bűnhődött, vagy a véletlenszerűen a kezébe került titkosírásos bizonyítékot megfejtve, szembeszáll azokkal, akik börtönbe juttatták.

Magányos hőst látunk a mozivásznon, olyat, aki minden tekintetben megfelel a mai bűnügyi történetek szabályszerűségeinek. Fűti a vágy, hogy visszavágjon és felderítse az igazságot. Mindennek közelében megjelenik érzelmi életének az ábrázolása is. Elhagyja felesége, aki egy olyan férfivel köt házasságot, aki maga is a zöldségkereskedelemben érdekelt. Alekszandr Mihajlov játéka ebben a „szupermen“ szerepkörben igazán minden igényt kielégít. Kisportolt alakja, a sivatagi naptól barna arcának rezzenéstelen nyugalma, tiszta tekintete és kifinomult modora feltehetőleg a nézőtéren ülő nőkre is hatással lesz.

bűnügyi film műfajának megfelelően ügyel a társadalmi háttér legalább vázlatos megrajzolására. Ugyanakkor kissé esetlen, mivel a főhős élete sokáig egyáltalán nem forog veszélyben, s a vele szemben állók bizonyos mértékig a kiszolgáltatottjai lettek. Tapintatlanság lenne elárulni a film befejezését, annyit azonban megpróbálok - bizonyos mértékű elvonatkoztatással - körül írni, amennyi lényeges lehet a filmről alkotott véleményem egyértelműsítésében.

A rendező mindent a bűnügyi filmek sablonjai szerint csinált. A főhős köré attraktív külsejű és nevű színésznőket (Natalja Belohvosztyi- kova, Ljubov Poliscsuk) helyezett, pókhálónyi érzelmi hálót is szövögetett, idillikusán sarjadzó szerelmet is konstruált, de nem merte felvállalni a modern népmesei hős végső megdicsőülését.

ÚJ szí

4

1987. XII.