Új Szó, 1987. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1987-11-06 / 261. szám, péntek
Több sorozatban - ugyanarról Tíz év múltán is emlékszem egy lapra Lőrincz Gyula Legyőzhetetle- nek - 1917 című grafikai sorozatából. A rajzon ujjak láthatók, amelyek görcsösen kapaszkodnak a földbe. Az elnyomottak, a lelkileg és testileg összetörtek keserve villan elénk, akik talán az utolsó leheletükkel markolnak meg egy rögöt. Vagy talán azt a pillanatot ábrázolja a művész, amikor csordultig telt a pohár, s a megalázottak már nem tűrnek tovább, az éltető földből erőt merítve készülnek arra, hogy kiegyenesedjenek, felálljanak, s megrengessék a világot? Néhány vonás, s mennyi történelmi tanulság, érzelem, tragikum és fölemelő érzés sugárzik felénk. Akárcsak a sorozat többi rajzáról. Mindezt addig gondolom végig, ameddig L. Gály Olga kávét főz, katalógusokat, albumokat keres, készülődik a beszélgetésre.- Azt hiszem, az a helyesebb, ha egyszerre beszélünk Lőrincz Gyula valamennyi grafikai sorozatáról, hiszen ugyanaz a gondolat, érzelem, ember- és életismeret szülte valamennyit. Egy életút összegezése a Dózsa katonái, a Kosúti sortűz, a Legyőzhe- tetlenek 1917 és a Felkelés című sorozat, amelyben magyar, szlovák, román jobbágyok, pétervári proletárok, szlovákiai magyar parasztok és munkások, szlovák, s más nemzetiségű partizánok harcának, szenvedéseinek és hősi helytállásának állított a művész örök emléket. Lapozgatja a katalógusokat, nézegeti a skicceket, mintha segítségükkel idézné a közelmúltat.- Bízvást elmondhatom, hogy a sorozat szinte valamennyi alakját ismerem, mozdulataik, keserve-* ik itt lüktetnek a szívemben. Lőrincz Gyula ugyanis nagyon sokat beszélt róluk. Neki tudvalévőén gyermekkora óta meghatározó, olykor kimondottan döbbenetes élményei voltak a munkásmozgalmi harcokról. Szeme láttára verték véresre a Prónay-legények az édesapját és Balázs Ferkó bácsit, aki a Tanácsköztársaság idején szélesre tárta a báróék kapuját, mondván, hadd lakjanak egyszer jól a mezítlábas gyerekek, hadd játsszanak az angol füvön a kertben. Később tevékeny részese volt a kommunista párt harcainak. Tapasztalatait, emlékeit sűrítette ezekbe a rajzokba. A nemzeti művész özvegye skiccekkel teli nagy dobozt mutat.- Gyuszinak sok közéleti funkciója, így hát nagyon kevés szabad ideje volt, rendszerint késő délutánonként rajzolt. Festeni csak hétvégeken szokott. Mindig olyan műteremre vágyott, amelybe észak felől jön a fény, azt mondta, akkor látni jól a színeket. Hosszas utánjárás után nyolcvan nyasán találtunk egy megLőrincz Gyula: Legyözhetetlenek - 1917 című sorozatából felelő helyiséget a Dosztojevszkij soron, de a végzetes kór akkor már megtámadta, s ebben az új műteremben soha sem vehette kezébe az ecsetet... Hosszas csend után folytatja:- A grafikai sorozatait egyébként nádvesszővel rajzolta. Ez az egyik legegyszerűbb, sőt, ha szabad így mondani, a legpuritánabb eszköz, nagyon gyakran kell tusba mártani, s eléggé akadozik a papíron. Ö mindig nagy lendülettel és hevülettel rajzolt, s emlékszem, hogy a tus olykor szétfröccsent a papíron, ö hátralépett, nézegette, s legtöbbször otthagyta, mintegy drámai háttérként ezeket az apró pontokat. Többen méltatták okos, meleg szavakkal ezeket a sorozatokat, ám kulcsmondataiknak mégis azt érzem, amit Lőrincz Gyula írt a Kosúti sortűz bevezetőjében: ,,A halottak között volt szülőfalumból a fiatal, 17 éves Gyevát Jani, Kosútról Zsabka Sanyi és Thurzó István. Ismerősök, meg lehetne rajzolni őket úgy, hogy a még ma is élő tanúk felismerjék arcukat, de akkor már csak ők lennének, pedig mártír- ságukkal túlnőttek önmagukon. A kosúti véres pünkösd, Orgovány, Radotín, Duchcov, Vöröskő, Korom- pa és sok-sok tragikus állomás az osztályharc golgotájának szimbóluma lett. “ Leveleket olvasgatok. Azoknak a fiatal és idős embereknek a sorait szinte egész Dél-Szlovákiából, akik más szavakkal ugyanarról vallanak: átérzik azt, amit a nemzeti művész e rajzokban ki akart fejezni. Aztán hosszasan beszélünk arról is, hogy Lőrincz Gyula művészetére milyen hatással volt Verescsagin színvilága, csataképsorozata, Repin portréfestészete, szociális fogékonysága és a húszas évek szovjet modernista törekvései. Ezek a motívumok, miként az egész életmű, tudományos elemzésre, értékelésre várnak.- Az idő megkezdte ennek az életműnek a megmérettetését is - mondja halk szavakkal L. Gály Olga. Több kiállítás és más rendezvény is jelzi, hogy Lőrincz Gyula művészi munkásságát az utókor számontartja, becsüli. A Szlovák Nemzeti Galéria sok alkotását megvásárolta, érdeklődik a prágai képtár is. A legjobban talán mégis annak örülök, hogy Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) épül, s jövőre átadásra kerül a Lőrincz Gyula Galéria, ahol a nemzeti művész valóban méltó helyen szólhat azokhoz a nemzedékekhez, amelyek a magyar, szlovák és más nemzetiségű munkások, parasztok és haladó gondolkodású értelmiségiek utódai, eszméik éltetői, továbbyivői... SZILVÁSSY JÓZSEF Egy szerelem története és a többiek A fennállásának harmincötödik évfordulóját ünneplő Magyar Területi Színházban kevés évad múlt el úgy, hogy ne szerepelt volna műsoron szovjet vagy orosz klasszikus szerző müve. Gogoltól, Arbuzovon és Suksinon át, Peres Zej- tunejanig nemcsak tekintélyes a névsor, változatos is. Magától értetődően, még inkább érvényes ez a szerepekre, melyeket a darabok kínáltak. És amelyek közül nemegy ma is elevenen él a színészek emlékezetében. Amikor megkértem Bugár Bélát, idézné fel szovjet színmüvekben játszott szerepeit, a hozzájuk fűződő élményeit, emlékeit, nem lepődött meg a talán szokatlannak tetsző kérésen, a világ legtermészetesebb hangján mondott igent. Egy kicsit készült is a találkozóra, levelekkel, fényképekkel, műsorfüzetekkel várt lakásán, könnyebb legyen a visz- szapillantás.- Korábbi időszakok dokumentumai ezek, tizenöt éve úgyszólván semmit sem rakok el, a kritikák gyűjtését is abbahagytam.- Itt látom a Tánya műsorfüzetét, pedig Arbuzovnak ezt a darabját „csak“ tíz esztendeje mutatták be.- Igen, ez egy kedves darab volt, Ignatov kerületi kormánybiztost alakítottam benne. Kucman Eta játszotta a főszerepet, jó volt vele dolgozni. Eddigi pályafutásom egyik legszebb szerepét szintén Arbuzov- szinmúben játszottam, az Irkutszki történetben, melyet mi Egy szerelem története címmel mutattunk be, hatvankettő március másodikán. Harminckét éves voltam akkor. Viktort, az egyik udvarlót alakítottam. Olyan sikert ért el az előadás, hogy két és fél évadon át ment. Volt abban lépegető eszkavátor, de a szerelemről szólt, őszintén, tisztán. Közhely ugyan, de hús-vér emberek a szereplői, egyszerű, hétköznapi munkásemberek. Meg emlékezetes marad számomra azért is, mert Műnk István rendezte, aki nagyon jó rendező volt.- Felfedezhető-e valamilyen közös vonás a szovjet darabokban, illetve azokban a szerepekben, melyeket ön formált meg?- Ez a kérdés eszembe juttatja az ötvenes-hatvanas éveket. Akármilyen szovjet darabot játszottunk, felsőbb személyek részéről mindig az volt a kifogás, hogy jó volt, jó volt, de nem ilyen a szovjet ember. Egri Viktor is azt mondta egyszer: nem láttam a szovjet embert. Hát akkor mondja már meg, milyen a szovjet ember, kértem. Mert szerinten ilyen is, olyan is. Itt van például a Leszámolás, anarchistát játszottam benne, egy másik darabban szerelmest, a harmadikban megint mást, sokféle figurát, ahogy a valóságban is van.- Véleménye szerint, sikerült-e mindenkor a szovjet drámairodalom legjavából választani művet a Matesz színpadára?- Nem mindig találtuk meg a legjobb darabot. Megítélésem szerint későn gondolkodtunk, ami természetesen nemcsak a szovjet szerzőkre vonatkozik. Más színházak sorozatban aratták a sikert új darabok bemutatásával. Ott volt például a Prémium. Ma már aligha lenne érdemes Cséfalvay Katóval Iszajev-Galics Nem magánügy című darabjában (A művész archívumából) bemutatni, veszített az éléből, bármennyire időszerű napjainkban is a témája. Most többek között az a szándék, hogy szovjet nemzetiségi drámaírókat mutassunk be. így került színpadra legutóbb Zejtuncjan örmény szerző műve, a nagy októberi szocialista forradalom hetvenedik évfordulójának a tiszteletére. Megvallom őszintén, a bemutatóig kétségbe voltunk esve, hogy mi lesz belőle. Várakozáson felüli a szakmai siker, a közönségnek szintén tetszik, jóllehet eléggé elvont a történet. Különben általában úgy vagyunk a szovjet darabokkal, hogy azoknak a nézőknek, akik bejönnek a színházba és megtekintik őket, azoknak tetszenek.- Látok itt egy fényképet, amelyiken még nagyon fiatal ön. Melyik előadásról készült?- Közvetlen azután, hogy megalakult a Magyar Területi Színház, be kellett vonulnom katonának. így csak az ötven- négy-ötvenötös évadban léphettem először színpadra. Bizonyára véletlen, hogy a Matesz tagjaként első szerepemet is szovjet darabban játszottam, Iszajev-Galics Nem magánügy című színművében bevásárló voltam. Igen, ez én vagyok, mellettem pedig Cséfalvay Kató, aki nagyon szép orosz népdalt énekelt. Tulajdonképpen csak ennyire emlékszem az első előadásból, amelyben már én is játszottam. BODNAR GYULA Mit tükrözött a forradalom színháza? E zerkilencszázhúsz november 7-én eldördültek az Auróra ágyúi, géppuska sortűz söpört végig a Téli Palota előtti téren, majd munkások, matrózok és katonák tömege lepte el Pétervár történelmi városrészének utcáit... Nem, nem téves az évszám. Három évvel a valóságos történelmi esemény után, a nagy októberi szocialista forradalom azóta közismertté lett eseményeit az eredeti helyszínen rekonstruálták. Mi késztethette a korabeli eseményjáték forgatókönyvíróját, rendezőjét arra, hogy szinte újra átélhetővé tegye a történelem korszakos eseményeit? Feltételezhetően nemcsak az akkor sokat vitatott új forradalmi művészet egyik irányzatának illusztrálása vagy az önigazolás keresése vplt célja. Akkor még szinte változatlan volt a helyszín, élt szinte valamennyi szereplő. Az időközben a forradalmi harcokban hősi halált haltak helyére talán mások, fiatalabbak állhattak. (Számukra ez a „színházi“ rekonstrukció akár az azonosulás ismeretlen érzését is kínálhatta.) Kétségtelen tény, hogy a forradalmi évek művészeti útkereséseinek színházi kísérletei közül az ún. „tömeges színház" pótolta a fiatal forradalom művészetéből még hiányzó új történelmi játékokat. Azokat, amelyek később Gorkij, Biok, Lunacsarszkij, Majakovszkij, Mejerhold, Visnyevsz- kij, Pogogyin, Bulgakov dramaturgiai műhelyeiben megszülettek. Azokban az években több színházi elképzelés is érvényesülhetett. Még 1917 októbere előtt létrejött a Proletkult, amely a forradalmi esztendő áprilisában közzétett programjában az alapvető megállapításokon kívül másodlagos művészeti kérdésekkel is foglalkozott. Ilyen volt az ún. politikai függetlenség, amely eredetileg a burzsoázia befolyása elleni védekezés volt. Később azonban a Proletkult művészeti intézményeinek a kulturális építésbeni kizárólagosságát követelte. A viták és törekvések hatására a dolgok odáig fejlődtek, hogy a proletárkultúrát néhány csoport sajátos megközelítésben függetleníteni szerette volna a proletariátus osztályharcától és az új szovjet társadalom igényeitől. Lenin 1920- ban több alkalommal is foglalkozott a Proletkult kérdéseivel, majd decemberben nyílt levélként megfogalmazott párthatározat született, amely tisztázta a párt álláspontját a vitatott kérdésekben. Színházművészeti kérdésekben céljaiknak megfelelő koncepciót valósított meg a moszkvai Proletkult Színház. Repertoárjából hiányoztak a klasszikus alkotások, és a hangsúlyt az agitációs játékok szerzőjének származására helyezte, ahelyett, hogy az alkotás értéke szerint ítélt volna. Az akkori politikai tömeg- rendezvények és a már említett „tömeges színház“ is hatott erre a csoportra. Csakhogy a nézők részvételét az előadásban igen sajátosan értelmezték. Szinte kényszeritették arra, hogy a látottakról és hallottakról véleménye legyen. Röplapokat szórtak szét. Ezeken szövegek voltak olvashatók, amelyeket egy meghatározott pillanatban kórusban kellett szavalniuk. A „tömeges színház" gyakorlatából a „kollektív szerzőséget“ úgy vették át, amely egyedüli módszerként mentheti meg a művészetet a burzsoá individualizmustól. Agitációs törekvéseikből eredően tagadták a Művész Színház pszichologizáló alkotói módszerét, mert azt nem tudták alkalmazni az aktuális játékaikban. A korabeli teoretikusok, így Makszim Gorkij és a még színház igazgatására is vállalkozó költő és drámaíró Alekszandr Biok, hirdették az új drámai alkotások létrejöttének drámatörténeti folytonosságát. Biok olyan színházi dramaturgiáról értekezett, amelyben egymás mellett kapnak helyet Shakespeare, Schiller, Hugo és a proletár romantika új drámái. Lunacsarszkij viszont már arra is figyelmeztetett, hogy a kétségtelenül fontos forradalmi és didaktikus funkciók ne laposítsák el a műalkotásokat, ahelyett, hogy dialektikus egységben érvényesülnének a művészi megjelenítő erővel. Ahány hivatásos színházművész, talán annyi nézet született a forradalmi színházról. így aztán az sem volt véletlen, hogy a „forradalom színházában“ valójában csupán néhány maroknyi tagból álló művész alkotott: Blokk, Mejerhold és Majakovszkij teljes alkotói energiáikkal szolgálták a forradalmat. Nem véletlen, hogy Mejerhold irta meg a Színházi Október című kiáltványt, amelyben leszögezte, hogy a noszf a társadalmi kérdések megoldása után lerakta az alapjait a műszaki és kulturális forradalomnak is. Bizonyos téves elméleti egyszerűsítések ellenére is, ennek a csoportnak és Majakovszkijnak az együttműködéséből született meg a forradalmi színház és dráma első nagy eredménye, az 1918. november 7-én bemutatott Buffö-misztérium. Ha megvizsgáljuk ennek a korszakos jelentőségű színházi előadásnak a megszületését, szinte szembetaláljuk magunkat azoknak az elméleti és gyakorlati irányzatoknak a tömegével, amelyek a forradalom színházát akkor többé vagy kevésbé meghatározták. Támadták a színházi akadémizmus képviselői, mondván: a Buffó-misztérium érthetetlen, nem a népnek íródott, filozofikus mű. Ilyen szempontok alapján követelték a betiltását. így aztán a pétervári színházi népbiztosság vezetője is ellene foglalt állást. Ezzel együtt az avantgardhoz tartozók is támadták a két kiváló alkotó „konjuktura- lizmusát“. Három előadás után levették műsorról. Nem valósult meg Mejerhold és Majakovszkij álma a nagy vándorszínházról, amellyel bejárhatták volna Szovjet-Oroszországot. 1921. május 1-én Mejerhold mégis színpadra vitte ezt a művet. Bebizonyosodott, hogy nem rombolja a nép ízlését és tudatát... Nem véletlenül időztünk ennyit e két alkotó világánál. Karéi Martinék cseh színháztörténész szerint „egy maroknyi baloldali művész a szovjet művészet történetében először szolgáltatott cáfolhatatlan bizonyítékot ahhoz, hogy lehetséges a politikai gondolatot egy magasszintű hivatásos előadással tolmácsolni." A nagy októberi szocialista forradalom előidézte társadalmi változásokban számon kell tartani az új eszmék művészi kifejezésére vállalkozó színházművészetet is. Nem véletlen, hogy a későbbi nagyok - rendezők és drámaírók - szinte mindannyian ennek a kornak a kiküzdött értékeire támaszkodtak. A szovjet színházművészet ma zajló belső szerkezeti megújulásában, és az egyre kiteljesedő nyíltságában a nagy elődök küzdelme is rejtezik DUSZA ISTVÁN ÚJSXÖ^ 6 * 1987. XI. 6.
