Új Szó, 1987. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1987-11-03 / 258. szám, kedd
ÚJ szú 5 987. XI. 3. Október és az átalakítás: a forradalom folytatódik (Folytatás a 4. oldalról) vülit. Ez, elvtársak, a keserű igazság. Súlyos károkat szenvedett a szocializmus ügye és a párt tekintélye. S nekünk egyenesen kell erről beszélnünk. Ez feltétlenül szükséges a szocializmus lenini eszményének végleges és visszafordíthatatlan megszilárdításához. Mostanában sok vita folyik Sztálinnak a történelmünkben játszott szerepéről. Az ő személyisége nagyon ellentmondásos. A történelmi igazság mellett maradva, vitathatatlannak kell tekintenünk Sztálinnak a szocializmusért folytatott harchoz, vívmányainak védelméhez való hozzájárulását ugyanúgy, mint az általa és környezete által elkövetett durva politikai hibákat és az önkényt, amiért népünk hatalmas árat fizetett, s ami súlyos következményekkel járt társadalmunk életére. Néha azt állítják, hogy Sztálin nem tudott a törvénytelenség számos tényéről. A rendelkezésünkre álló dokumentumok arról tanúskodnak, hogy nem ez a helyzet. Sztálin és közvetlen környezete a párt és a nép előtt súlyos és megbocsáthatatlan bűnt követett el a tömeges büntetőrendszabályokkal és törvénytelenségekkel. Ez tanulság minden nemzedék számára. Ideológiai ellenfeleink állítása ellenére, Sztálin személyi kultusza természetesen nem volt elkerülhetetlen dolog. Ez a szocializmus természetétől idegen jelenség, eltérést jelent annak alapvető elveitől, s ezért semmivel sem lehet igazolni. A párt XX. kongresszusán élesen elítélték mind a sztálini kultuszt, mind annak következményeit. Tudjuk már, hogy szándékos hamisítás következménye volt a politikai vád és a megtorló intézkedés egy sor párt- és állami vezető ellen, sok kommunista és pártonkívüli, gazdasági és katonai káder, tudós és kulturális személyiség ellen. Sok vádat utóbb - különösen a XX. kongresszus után - érvénytelenítettek. Sokezer ártatlan embert teljes mértékben rehabilitáltak. Az igazságosság helyreállításának folyamatát azonban nem vitték végig, s azt a hatvanas évek közepén gyakorlatilag leállították. Most az (1987) októberi KB-ülés határozataival összhangban újra vissza kell térnünk ehhez a kérdéshez. A KB Politikai Bizottsága létrehozott egy bizottságot az ezekhez a kérdésekhez kapcsolódó új és már ismert tények, dokumentumok mindenoldalú átvizsgálására. A bizottság munkájának eredményei alapján megfelelő döntések születnek majd. Mindez kifejezésre jut majd az SZKP vázlatos története című munkában is, amelynek előkészítésére a KB egy különbizottságát hatalmazzák majd fel. Ezt meg kell tennünk. Annál is inkább, mert még most is találkozunk arra irányuló próbálkozásokkal, hogy igyekeznek elfordulni történelmünk fájó kérdéseitől, megkísérlik elhallgatni azokat, s olyan látszatot próbálnak kelteni, mintha nem történt volna semmi különös. Ezzel mi nem érthetünk egyet. Ez a történelmi igazság semmibe vétele lenne, tiszteletlenség azok emlékével szemben, akik ártatlanul a törvénytelenség és az önkény áldozatául estek. Nem tehetjük ezt azért sem, mert az igazságot kereső elemzésnek segítenie kell minket jelenlegi problémáink megoldásában: a demokratizálásban, a törvényességben, a nyíltságban, a bürokratizmus leküzdésében - egyszóval, a peresztrojka legfontosabb problémáival kapcsolatban. Nos, ezért van szükségünk itt is teljes világosságra, pontosságra és következetességre, óriási vívmányaink és múltbeli bajaink becsületes értékelésére. Azok teljes és helyes politikai megítélése megfelelő erkölcsi irányt mutat a jövőre nézve. A Lenin utáni időszak, a húszasharmincas évek általános mérlegét megvonva kimondhatjuk: nehéz, bonyolult, ellentmondásokkal teli, de nagy és hősi utat tettünk meg. Sem a legdurvább hibák, sem a szocializmus elveitől való eltérések nem tudták letéríteni népünket, országunkat az 1917-ben választott útról. Hiszen óriási volt Október ösztönző ereje, igen erősek voltak a szocializmusnak az eszméi, amelyek meghódították a tömegeket. A nép a nagy ügy részesének érezte magát, kezdte élvezni munkája gyümölcseit, hazafisága új, szocialista tartalmat nyert. Mindez teljes erővel megnyilvánult a nagy honvédő háború kemény megpróbáltatásai idején, 1941 és 1945 között. Nyugaton napjainkban élénk viták folynak a háborút megelőző helyzetről. Az igazságot féligazságokkal keverik, s ezt különösen azok teszik nagy hévvel, akik elégedetlenek a második világháború kimenetelével - politikai, területi és társadalmi következményeivel, - akik azon törik a fejüket, miként lehetne kiigazítani azokat. Ezért is érdekeltek abban, hogy a történelmi igazságot a feje tetejére állítsák, hogy megfordítsák az ok-okozati viszonyt, hogy meghamisítsák az események időbeli sorrendjét. Ebben a vonatkozásban nem riadnak vissza semmilyen hazugságtól, csak hogy a Szovjetuniót tegyék felelőssé a 2. világháborúért, úgy, mint ha az ahhoz vezető utat a Ribbentrop-Molotov megnemtámadási paktum nyitotta volna meg. Érdemes kissé részletesebben szólnunk a kérdésről. Valójában a második világháború közel sem 1939. szeptember 1-én vált tragikus valósággá. Északkelet- Kína Japán meghódítása (a „man- dzsúriai incidens“ az 1931-32-es években), az olasz támadás Etiópia (1935) és Albánia (1939 tavaszán) ellen, a köztársasági Spanyolország elleni német-olasz intervenció (1936-1939), a japán fegyveres betörések Kína északi, majd középső részére (1937 nyarán) - ezek azok az események, amelyek fellobban- tották a második világháború tüzét. Az más kérdés, hogy akkor Nyugaton úgy tettek, mintha ez őket nem érintené, vagy nem érintené olyan mértékben, hogy az agresszió áldozatainak védelmére kelljen kelniük. A szocializmus iránti gyűlölet, a régi sérelmek, az osztályönzés akadályozták, hogy józanul felmérjék a valós veszélyt. Sőt mi több, állhatatosan ajánlgatták a fasizmusnak a rohamosztag szerepét az anti- kommunista kereszteshadjáratban. Etiópia és Kína után Ausztriát és Csehszlovákiát áldozták fel a „megbékítés“ oltárán, kard lebegett Lengyelország, a Balti-tenger és a Du- na-medence államai fölött, nyíltan hirdették, hogy Ukrajnát a harmadik birodalom búzaföldjévé és jószágudvarává változtatják. Végsősorban az ' agresszió fő áramlatait a Szovjetunió ellen irányították, s miután jóval a háború előtt már elhatározták, hogy országunkat felosztják, így nem nehéz elképzelni, milyen korlátozott volt választási lehetőségünk. Azt mondják, nem volt a legjobb az a döntés, hogy a Szovjetunió megnemtámadási szerződést kötött Németországgal. Ha nem a szigorú realitásból, hanem az akkori idők összefüggéseiből kiragadott,, spekulatív jellegű absztrakciókból indulunk ki, elképzelhető, hogy így van. Az akkori helyzetben a kérdés körülbelül úgy jelentkezett, mint a breszti béke idején. Független legyen vagy sem az ország, létezzen-e vagy sem szocializmus a földön. A Szovjetunió sokat tett, hogy kollektív biztonsági rendszert hozzon létre és megakadályozza a világmészárlást. De a szovjet javaslatok nem találtak visszhangra a nyugati politikusoknál és cselszövőknél, akik hidegvérrel arra játszottak, hogy a szocializmust minél ravaszabban berángassák a háborúba, nyíltan ütköztessék a fasizmussal. Szocialista születésünk miatt amúgy is kiátkozottan, az imperializmus semmiféleképpen sem fogadta el, hogy igazunk lehet. Mint már mondtam, a nyugati uralkodó körök, bűneik elleplezésére törekedve, arról próbálják meggyőzni az embereket, hogy Lengyelország náci megszállására és egyben a második világháború megkezdésére az 1939. augusztus 23-án megkötött szovjet -német megnemtámadási szerződés adott jelet. Mintha nem is létezett volna a Hitlerrel kötött müncheni egyezmény, amelyet Anglia és Franciaország 1938-ban írt alá az Egyesült Államok aktív közreműködésével, nem létezett volna az ausztriai Anschluss, a spanyol köztársaság eltiprása, Csehszlovákia és Klaipéda náci megszállása 1939 tavaszán, nem létezett volna London és Párizs 1938-ban Németországgal megkötött megnemtámadási egyezménye. Egyébként hasonló egyezményt írt alá a háború előtti Lengyelország is. Mint látják, mindez nagyon is belefért az imperialista politika szerkezetébe, helyénvalónak tartották és tartják ma is. Dokumentumok bizonyítják, hogy a Lengyelország elleni német támadás időpontját („nem később mint szeptember 1.") már 1939. április 3- án kitűzték, vagyis jóval a szovjet -német megállapodás előtt. Londonban, Párizsban, Washingtonban a legapróbb részletekig ismerték a lengyel hadjárat előkészületeinek legbensőbb titkait. Ugyanúgy tudták azt is, hogy az egyetlen akadály, amely képes lett volna megállítani a hitleristákat, az az 1939 augusztusánál nem később megkötendő an- gol-francia-szovjet katonai szövetség lett volna. Ismerte ezeket a terveket országunk vezetése is, és ezért győzködte Angliát és Franciaországot a közös intézkedések szükségességéről. Az agresszió meghiúsítása érdekében együttműködésre szólította fel az akkori lengyel kormányt is. De a nyugati hatalmak mást fontolgattak: a szövetség ígéretével lépre akarták csalni a Szovjetuniót, hogy így meghiúsítsák a nekünk felajánlott megnemtámadási szerződés megkötését, és megfosszanak bennünket attól, hogy jobban felkészüljünk a hitleri Németország elkerülhetetlen támadására. Nem felejthetjük el azt sem, hogy 1939. augusztusában a Szovjetunió a két- frontos háború valós veszélye előtt állt: Nyugaton Németországgal, keleten Japánnal, amely véres konfliktust robbantott ki a Halhin-Gol fo- lyónái. De életről és halálról volt szó. Mi elutasítottuk a mítoszokat és a reális utat választottuk. Új fejezet nyílt- a legsúlyosabb és legösszetettebb- a legújabb kori történelemben. Ebben az időszakban azonban sikerült későbbre halasztanunk az összeütközést az ellenséggel, azzal az ellenséggel, amely saját magának és ellenfelének csak egy lehetőséget hagyott - győzni vagy megsemmisülni. A ránk erőszakolt agresszió a szocialista építés életképességének, a soknemzetiségű szovjet állam szilárdságának, a szovjet emberek hazafias szellemének könyörtelen vizsgája volt. Tűzzel és karddal álltuk ki ezt a vizsgát is, elvtársak! Kiálltuk azért, mert népünk számára ez a háború nagy honvédő háború volt, hiszen egy olyan ellenséggel, mint a német fasizmus, folytatott harcban az élet és halál kérdéséről volt szó, arról, hogy szabadok leszünk vagy leigáznak bennünket. Kiálltuk azért, mert a háború az egész nép háborújává vált. A szülőföld védelmére felkelt mindenki: öreg és fiatal, férfi és nő, a nagy ország minden nemzete és nemzetisége. Első harcát vívta az a nemzedék, amely Október szülöttje volt és a szocialista építés alatt nevelkedett. Soha nem látott kitartás és hősiesség a csatatereken, a partizánok és ellenállók bátor harca a frontvonalakon túl, szinte éjjel-nappali, lankadatlan munka a hátországban- ezt jelentette számunkra a háború. A szovjet emberek hazájukat, a szocialista rendszert, Október ügyét és eszméit védelmezve harcoltak és dolgoztak. A szovjet nép akkor se rettent meg, amikor súlyos csapás érte közös otthonunkat, nem görnyedt meg az első kudarcok és vereségek, a sokmillió halál, a kínok és gyötrelmek súlya alatt. A háború első napjától kezdve szilárdan hitt az eljövendő győzelemben. Katonaköpenyben és munkásruhában megtett mindent, ami emberi erőből telik - sőt annál is többet -, hogy közelebb hozza a győzelem várva-várt napját. Amikor a háború 1418-ik napján ránk köszöntött a győzelem, az egész megmentett világ megkönnyebbülten sóhajtott fel, megadva a győzelmes, hős, dolgozó szovjet népnek és dicső hadseregének - mely sok ezer kilométert tett meg a hadak útján, s minden egyes kilométeren sok-sok életet, vért áldozott, verejtéket hullatott - az őt megillető tiszteletet.' A nagy honvédő háborúban a maga teljességében mutatkozott meg a nép soraiból jött, kiemelkedő hadvezérek tehetsége - G. K. Zsu- kové, K. K. Rokosszovszkijé, A. M Vasziljevszkijé, I. Sz. Konyevé, a többi dicső marsallé, tábornoké és tiszté -, mindazoké, akik frontok, hadseregek, hadtestek, hadosztályok, ezredek, századok, szakaszok parancsnokai voltak. A győzelem kivívásában megvolt a maga szerepe annak a hatalmas politikai akaratnak, céltudatosságnak, állhatatosságnak, fegyelmező és szervezőképességnek, amelyet J. V. Sztálin tanúsított a háború éveiben. A háború fő terhét azonban az egyszerű szovjet katona - a nép gyermeke, a bátor, hazáját szerető harcos - viselte. Mélységes tisztelet neki és örök dicsőség! A nagy honvédő háború sok millió veteránja áll ma is csatasorban, vesz részt harcosan a forradalmi átalakítás, a társadalmi megújulás munkájában. Fogadják ezért fiúi hálánkat. Minden hadi- és munkasiker lelke lenini pártunk volt. A kommunisták elsőként indultak rohamra az arcvonal lövészárkaiból, példájuk magával ragadta a többieket is. A hátországban utolsóként fejezték be a munkát a gépeknél, a földeken, a gazdaságokban. A szovjet emberek minden korábbinál erősebben érezhették, hogy az SZKP az ő pártjuk, hogy a kommunisták tettekkel mutatják meg, mit jelent a nép élcsapatának lenni akkor, amikor a háború tüze tombol, amikor élet vagy halál a tét. Biztonsággal elmondható, hogy a nagy honvédő háború évei magának a pártnak az életében a legdicsőbb és leghősiesebb fejezetekhez tartoznak, amely fejezetek bátorsággal, a kommunisták millióinak nagy odaadásával és önfeláldozásával íródtak. A háború megmutatta, hogy a szovjet nép, a párt, a szocializmus és Október elválaszthatatlan egymástól, és hogy a világban nincs olyan erő, amely ezt az egységet megbonthatná. A szocializmus nemcsak kitartott és nemcsak győzött. Ebből a legszörnyűbb és legmegsemmisítőbb háborúból erkölcsileg és politikailag is erősebben került ki, megszilárdította tekintélyét és befolyását az egész világon. A háború befejezése után ellenségeink gazdasági hanyatlást jósoltak nekünk, azt jósolták, hogy országunk hosszú időre ki lesz iktatva a világpolitikából, azzal számoltak, hogy a háború következményeit nem tudjuk helyrehozni ötven, sőt több év alatt. A szovjet nép azonban igen rövid időn belül helyreállította a megsemmisített városokat és falvakat, romjaiból felépítette az üzemeket és gyárakat, a kolhozokat és szovhozokat, az alapiskolákat és a főiskolákat, a kulturális létesítményeket. Ismét megmutatkozott a szocialista állam hatalmas ereje: a párt akarata, amelyet Október bölcsője legfelsőbb érdekeinek a megértése vezetett; a munkások álhatatossága és proletár bölcsessége, amely munkások a vállukon viselték ipari hatalmunk békés átalakításának fő terhét; a parasztok áldozatkészsége, türelme és hazafisága, azoké a parasztoké, akik mindenüket odaadták, hogy jólakassák a lerombolt országot. És a nemzetek barátsága is - kölcsönös segítségnyújtásuk, az a készségük, hogy közösen, testvérien segítsenek annak, akinek arra különösen szüksége volt, s elősegítsék, hogy a háború által leginkább sújtott területek is felemelkedjenek. A munkával töltött háború utáni nehéz hétköznapok hősiességében volt sikereink, gazdasági és tudományos-műszaki haladásunk forrása, az atomenergia birtokbavételének, az első űrrepüléseknek, a nép anyagi és kulturális szintje emelésének a forrása. Ezzel párhuzamosan azonban a további hősi tettek időszakában a szocializmus nevében egyre érezhetőbben mutatkozott meg az ellentmondás aközött, amivé társadalmunk vált. és a régi irányítási módszerek között. Folytatódott a hatalommal való visszaélés, a szocialista törvényesség megsértése. Ekkor koholták „a leningrádi pert“, az „orvosok perét“ és egyebeket. Röviden szólva: hiányzott a nép igazi, megbecsülése. Az emberek önfeledten dolgoztak, tanultak, új ismeretek szerzésére törekedtek, beletörődtek a nehézségekbe, a nélkülözésbe, de közben érezték, hogy a társadalomban aggodalom és remény gyülemlik fel egyszerre. Kevéssel Sztálin halála után mindez magával ragadta a társadalmi tudatot. Az ötvenes évek közepén, különösen az SZKP XX. kongresszusa után, változások szele érintette meg az országot: a nép felocsúdott, feleszmélt, merészebb és magabiztosabb lett. A pártnak, a párt vezetésének - élén Ny. Sz. Hruscsovval - nem kevés bátorságra volt szüksége a személyi kultusz bírálatához, a személyi kultusz következményeinek feltárásához, a szocialista törvényesség helyreállításához. Foszladozni kezdtek a korábbi beidegződések mind a bel-, mind pedig a külpolitikában. Megkísérelték a 30-as és 40-es években meggyökeresedett utasításos-bürökratikus irányítási módszerek kiküszöbölését. Megpróbálták dinamikusabbá tenni a szocializmust, annak humanista eszményeit és értékeit hangsúlyozni. Elméletben és gyakorlatban egyaránt újra próbálták éleszteni a leninizmus alkotó szellemét. Az SZKP KB 1953 szeptemberi és 1955 júliusi üléseinek határozatait áthatotta a gazdasági fejlődés prioritásainak megváltoztatására, a munka eredményességében való egyéni érdekeltség ösztönzőinek bevezetésére irányuló törekvés. Több figyelmet kezdtek fordítani a mezőgazdaság fejlesztésére, a lakásépítésre, a könnyűiparra, a fogyasztási szférára - minderre, ami kapcsolatban áll az emberi szükségletek kielégítésével. Egyszóval, jó irányban változtak a dolgok, a szovjet társadalomban és a nemzetközi kapcsolatokban egyaránt. Ugyanakkor nem kevés szubjektív jellegű hibát is elkövettek, amelyek megnehezítették azt, hogy a szocializmus új szakaszba lépjen, sőt sok szempontból kompromittálták a haladó kezdeményezéseket. Az történt, hogy a minőségileg új bel- és külpolitikai, pártépítési feladatokat nem ritkán voluntarista módszerekkel, a régi politikai és gazdasági mechanizmus segítségével oldottak meg. Az ebben az időszakban megindított reformok sikertelenségének legfőbb oka azonban az volt, hogy azok nem támaszkodtak széles körű demokratizálási folyamatokra. Az SZKP KB 1964 októberi ülésén váltás történt a párt és az ország vezetésében, döntések születtek a bel- és külpolitikai téren tapasztalható voluntarista tendenciák és torzulások leküzdése érdekében. A párt arra törekedett, hogy bizonyos politikai stabilizációt érjen el, realistává és megfontolttá tegye a politikát. Az SZKP KB 1965 márciusi és szeptemberi ülésén új gazdaságirányítási megközelítések születtek. Kidolgozták a gazdasági reformot, az új körzetek meghódítására, a termelőerők fejlesztésére irányuló nagyarányú programokat, s hozzáláttak végrehajtásukhoz. Ez az első években javított az ország helyzetén. Növekedett a gazdasági és tudományos potenciál, erősödött az ország védelmi képessége, emelkedett a nép életszínvonala. Számos olyan külpolitikai akciót hajtottak végre, amelyek megerősítették államunk nemzetközi tekintélyét, biztosították katonai-hadászati paritásunkat az Egyesült Államokkal. Az ország nagy lehetőségekkel rendelkezett fejlődésének további gyorsításához. De e lehetőségek kihasználásához, mozgásba lendítéséhez újabb döntő társadalmi változásokra és természetesen megfelelő politikai akaratra lett volna szükség - ám egyik sem volt meg. Sőt, sok elfogadott döntés is csak papíron létezett, a levegőben lebegett. Fejlődésünk üteme jelentősen lelassult. A párt a kb 1985 áprilisi ülésén és a XXVII. kongresszuson nyíltan megnevezte a kialakult helyzet okait, feltárta a fejlődésünket fékező (Folytatás a 6. oldalon)
