Új Szó, 1987. november (40. évfolyam, 257-281. szám)

1987-11-03 / 258. szám, kedd

Október és az átalakítás: a forradalom folytatódik (Folytatás a 3. oldalról) alizmus építésével kapcsolatos né­zetek rendszere és maga a hazai szocialista építés koncepciója. Ez pártunk hatalmas elméleti kincses­tára. Vlagyimir lljics Lenin korai ha­lála hatalmas megrázkódtatást, mély bánatot, pótolhatatlan veszte­séget jelentett az egész párt és a szovjet nép számára. Ezt mindenki átérezte. Hatalmas történelmi jelentőségű feladatokat kellett megoldani. A párt vezetésének Lenin nélkül, tanításai­ra és hagyatékára támaszkodva kel­lett megtalálnia az optimális megol­dásokat, .amelyek révén megszilár­dulhattak a forradalom vívmányai és az ország eljuthatott a szocializmus­hoz a Szovjet-Oroszország akkori, konkrét viszonyai között. A történelem szigorú ultimátumot adott az új társadalmi rendnek: tár­sadalmi, gazdasági és műszaki alapjait a legrövidebb idő alatt meg­teremtve vagy fennmarad és meg­adja az emberiségnek a társadalom igazságos megszervezésének első tapasztalatait, vagy elpusztul és a következő századok emlékezeté­ben a legjobb esetben is csak mint hősies, de sikertelen társadalmi kí­sérlet marad meg. Életbevágóan fontossá, a szó szoros értelmében sorsdöntővé vált a szocialista átala­kítás ütemének meggyorsítása. A Lenin halála utáni időszak- a húszas és harmincas évek - kü­lönleges helyet foglal el a szovjet állam történetében. Mintegy másfél évtized alatt gyökeres társadalmi változások mentek végbe. Ezekben az években annyi minden történt- a szocialista építőmunka optimális módjainak felkutatása és az új társa­dalom alapjainak megteremtése te­rületén elért valós eredmények szempontjából egyaránt. Ezeket az éveket az emberi ké­pességek határát súroló kemény munka, éles és sokoldalú harc jel­lemzi. Iparosítás, kollektivizálás, kul­turális forradalom, a több nemzeti­ségű állam megszilárdítása, a Szov­jetunió nemzetközi helyzetének megerősítése, a gazdaság és az egész társadalmi élet irányításának új formái - ezek mind erre az idő­szakra estek, s mindez messzeme­nő következményekkel járt. Hosszú úvtizedek óta újra és újra visszatérünk ezekhez az időkhöz. Ez természetes, hiszen akkor ala­kult ki, épült a világ első szocialista társadalma. Ez történelmi méretű és jelentőségű vívmány volt. Az apák, nagyapák tettei iránti csodálat, valós eredményeink nagyra értékelése örökké élni Jog, úgy mint maguk a hőstettek és eredmények. És ha ma olykor kritikusan szemléljük tör­ténelmünket, azt csak azért tesszük, hogy jobban, teljesebben tudjuk el­képzelni a jövőbe vezető utat. A múltat történelmi felelősségtu­dattal és a történelmi igazság alap­ján kell megítélni. Ez először is azért szükséges, mert azoknak az évek­nek óriási jelentőségük van álla­munk sorsa, a szocializmus sorsa szempontjából. Másodsorban azért van rá szük­ség, mert ezek az évek hosszú idő óta viták középpontjában állnak nemcsak országunkban, de külföl­dön is, ahol az igazság keresése közben gyakran kísérletet tesznek arra, hogy lejárassák a szocializ­must, mint új társadalmi rendet, mint a kapitalizmus reális alternatíváját. Végül, különösen nagy szükségünk van ennek az időszaknak és törté­nelmünk más korszakainak igaz­sághű értékelésére most, amikor ki­bontakozott az átalakítás. Nem poli­tikai leszámolásra van szüksé­günk, nem azért, hogy lélekben megtörjünk bárkit is, hanem azért, hogy tisztelegjünk a múlt hőstettei előtt, s tanuljunk a hibákból és téve­désekből. Tehát a Lenin halála utáni hú- szas-harmincas évekről. Annak elle­nére, hogy a pártnak, a társadalom­nak rendelkezésére állt a szocializ­mus felépítésének lenini koncepció­ja, rendelkezésre álltak Vlagyimir II- jicsnek az októberi forradalom utáni időszakban született munkái, az út­keresés nehéz volt, éles eszmei harcban, politikai viták közepette folyt. E viták középpontjában a tár­sadalom fejlődésének alapvető kér­dései álltak, s elsősorban az, hogy lehetséges-e a szocializmus felépí­tése országunkban. Az elméleti gondolkodás és a gyakorlati cselekvés arra próbált választ adni, hogy milyen irányok­ban és milyen formában kell végre­hajtani a társadalmi-gazdasági áta­lakítást, hogyan lehet biztosítani en­nek szocialista jellegét azon konkrét történelmi körülmények között, ame­lyekben a Szovjetunió létezett. Előtérbe került a legnagyobb fele­lősségérzetet követelő gyakorlati építőmunka. Élesen vetődött fel az ország iparosításának, a gazdaság rekonstrukciójának kérdése, ezek nélkül elképzelhetetlen lett volna a szocialista építés, a védelmi ké­pesség megerősítése. Ez Lenin köz­vetlen útmutatásaiból és elméleti hagyatékából következett. Ugyan­csak Lenin útmutatásaival össz­hangban jelentkezett a falu szocia­lista átalakításának kérdése. A legnagyobb, sorsfontosságú dolgokról, problémákról és felada­tokról volt tehát szó. Jóllehet a párt - ismétlem - rendelkezett az ezek­re a kérdésekre vonatkozó lenini útmutatással, e kérdések körül éles viták alakultak ki. Azt hiszem érdemes szólni arról, hogy a forradalom előtt és után, a szocialista építés első éveiben a párt vezetői közül távolról sem mindenki osztotta a legfontosabb kérdésekről alkotott lenini nézeteket. Azonkívül a lenini ajánlások nem tudták felölelni az új társadalom épí­tésének minden konkrét kérdését. Annak az időszaknak az eszmei vitáit elemezve figyelembe kell ven­ni, hogy az óriási forradalmi átalakí­tások végrehajtása egy olyan or­szágban, amilyen Oroszország volt akkor, már önmagában is igen ne­héz feladatot jelentett. Az ország a történelmi előrelépés szakaszá­ban volt, rohamossá vált fejlődése, gyorsan és mélyrehatóan átalakult a társadalmi élet minden területe. Az eszmei harc, amely tükrözte az osztályok, társadalmi csoportok és rétegek érdekeinek teljes skálá­ját, a kor követelményeit és felada­tait, a történelmi hagyományokat és a megoldatlan feladatok nyomását, az ellenséges kapitalista környezet­ből fakadó viszonyokat - ez az esz­mei harc elválaszthatatlanul össze­fonódott a gazdaságban, a politiká­ban, az emberok életének minden szférájában végbemenő esemé­nyekkel és folyamatokkal. Egyszóval kiigazodni, megtalálni az egyetlen igaz irányt ebben az egyáltalán nem könnyű és viharos helyzetben mérhetetlenül nehéz volt. Az eszmei harcot még bonyo­lultabbá tette a pártvezetésben megnyilvánuló személyi vetélkedés. A régi nézeteltérések, amelyek már Lenin életében megvoltak, megmu­tatkoztak az új helyzetben is, ráadá­sul nagyon éles formában. E veszély lehetőségére, mint ismeretes, figyel­meztetett Lenin. Levél a kongresz- szushoz című munkájában hangsú­lyozta, hogy „ez nem csekélység, vagy ha igen, olyan csekélység, amely döntő jelentőségűvé válhat“. Nagyrészt így is történt. A kispolgári szemlélet hatalmába kerített néhány tekintélyes vezetőt, akik frakciós tevékenységbe kezd­tek. Ez megrázta a pártszervezete­ket, elvonta őket a tényleges felada­toktól, zavarta munkájukat. Ezek a személyek még akkor is bomlasz­tó tevékenységet fejtettek ki, amikor a párt túlnyomó többsége előtt már világos volt, hogy nézeteik ellentéte­sek a lenini eszmékkel és tervekkel, javaslataik hibásak és letéríthetik az országot a helyesen megválasztott útról. Vonatkozik mindez elsősorban L. D. Trockijra, aki Lenin halála után mértéktelen ambícióval tört a párton belüli vezető szerepre, teljes mér­tékben igazolva ezzel Leninnek azt az értékelését, hogy önhitt, eszmei­leg ingatag, ravaszkodó politikus. Trockij és a trockisták tagadták an­nak lehetőségét, hogy a szocializ­must fel lehet építeni kapitalista kör­nyezetben. A külpolitikában a forra­dalom exportjára helyezték a hang­súlyt, belpolitikájukban pedig a pa­rasztságot, „szorító prés“ meg­hozását, a falu város általi kizsák­mányolását, a társadalom katonai- adminisztratív eszközökkel történő irányítását hirdették. A trockizmus olyan politikai áram­lat, amelynek ideológusai - balos álforradalmi frázisokkal takarózva - valójában kapituláns álláspontra helyezkedtek. Lényegében minden vonalon támadást indítottak a leni­nizmus ellen. A szocializmus ügye, a forradalom sorsa vált kérdésessé. E körülmények között szükség- szerűvé vált a trockizmusnak az egész nép színe előtti trónfosztása, szocialistaellenes lényegének feltá­rása. A helyzetet bonyolította, hogy a trockisták a G. J. Zinovjev és L. B. Kamenyev vezette, „új ellenzékkel“ egy blokkban tevékenykedtek. Az ellenzék vezérei, megértve azt, hogy kisebbségbe kerültek, a párt sorai­nak bomlasztása érdekében újból és újból vitákat kényszerítettek a párt­ra. De végül is a párt a KB irányvo­nala mellett, az ellenzékkel szem­ben foglalt állást. Az ellenzéket esz­meileg és szervezetileg szétzúzták. így a párt J. V. Sztálin irányította vezető magja az eszmei harcban megvédelmezte a leninizmust, kiala­kította a szocialista építés kezdeti szakaszának stratégiáját és taktiká­ját, megnyerte a párttagok, a dolgo­zók többségének támogatását politi­kai irányvonalához. A trockizmus eszmei szétzúzásában fontos sze­repet játszottak NY. I. Buharin, F. E. Dzerzsinszkij, SZ. M. Kirov, G. K. Ordzsonikidze, J. E. Rudzutak és mások. A húszas évek legvégén éles harc bontakozott ki arról a kérdésről is, hogy a parasztságot miként ve­zessék a szocializmus útjára. Ebben a harcban kitűnt, hogy a politikai bizottság tagjainak többsége és Bu­harin csoportja a szocialista társa­dalom új fejlődési szakaszában kü­lönbözőképpen viszonyul a NÉP el­veinek alkalmazásához. Az akkori idők konkrét belső és nemzetközi körülményei létfontos­ságú feladattá tették a szocialista építés ütemének jelentős felgyorsí­tását. Buharin és követői számítása­ikban, elméleti tételeikben gyakorla­tilag alábecsülték az időtényező szerepét a szocialista építésben a harmincas években. Állásfoglalá­saikra rányomta bélyegét a dogmati­kus gondolkodás, a konkrét helyzet nem dialektikus értékelése. Mind Buharin, mind követői hamarosan beismerték hibáikat. Ezzel kapcsolatban helyénvaló emlékeztetni arra a jellemzésre, amelyet Lenin adott Buharinról: ,,Buharin nemcsak a párt legértéke­sebb és legnagyobb teoretikusa, ha­nem joggal tarthatjuk az egész párt kedvencének is, de elméleti nézetei nagyon is kétségesen sorolhatók a teljes marxista nézetek közé, mert van benne valami skolasztikus (so­hasem tanulta és, azt hiszem, soha­sem értette egészen a dialektikát)“. Az élet ismét alátámasztotta a le­nini igazságot. Ily módon az akkori idők politikai vitái tükrözték a párt fejlődésében végbemenő bonyolult folyamatot, amelyet a szocialista építés legfon­tosabb problémáival kapcsolatos éles harc jellemzett. Ebben a harc­ban, amelyet végig kellett küzdeni, alakult ki az iparosítás és a kollekti­vizálás koncepciója. A pártnak és központi bizottságá­nak vezetésével az országban rövid idő alatt gyakorlatilag újonnan szüle­tett a nehézipar, ezen belül a gép­ipar, a honvédelmi ipar, az akkor korszerűnek számító vegyipar, vég­rehajtották a GOELRO-tervet. Ezeknek az eredményeknek dicső­séges jelképévé vált Magnyito- gorszk, a Kuznyeck-medence, a Dnyeprogesz, az Uralmas, a Hibi- ni Kombinát, a moszkvai és gorkiji autógyár, a repülőgépgyártó üze­mek, a sztálingrádi, cseljabinszki és harkovi traktorgyár, a Rosztszelmas, Komszomolszk-na-Amure, a Turk- szib, a Ferganai Nagycsatorna és az első ötéves tervek több más nagy­szabású építkezése. Ebben az idő­ben tudományos-kutató intézetek tucatjai jöttek létre, kialakult a felső­fokú oktatási intézmények szerteá­gazó hálózata. A párt - nem számítva külföldi pénzforrásokra, nem várva a köny- nyűipar fejlődéséből származó, hosszú évek alatt megszülető felhal­mozásra - az iparosítás korábban járatlan útját, a nehézipar azonnali fellendítését javasolta. Az akkori kö­rülmények között ez volt az egyedül lehetséges, bár az ország és a nép számára hihetetlenül nehéz út. Újító lépés volt ez, amelynek során a tö­megek forradalmi lendületét a gaz­dasági növekedés tényezőjeként vették figyelembe. A gyors iparosí­tás az országot minőségileg maga­sabb szintre emelte. A harmincas évek végére a Szovjetunió, az ipari termelést tekintve, Európában a ne­gyedik helyről az elsőre, a világon pedig az ötödikről a második helyre küzdötte fel magát, igazi ipari nagy­hatalommá vált. Ez világtörténelmi jelentőségű hőstett volt, a felszaba­dult munka, a bolsevikok pártjának hőstette. Ha józanul tekintünk a történe­lemre, figyelembe vesszük a külső és a belső realitásokat, lehetetlen nem feltenni a kérdést: lehetett vol­na-e az akkori körülmények között más utat választani, mint amit a párt indítványozott? Ha a történetiség, az élet igazsága talaján akarunk ma­radni, a válasz csak egy lehet: nem, más utat választani nem lehetett. Azok között a körülmények kö­zött, amikor érzékelhetően megnőtt az imperialista agresszió veszélye, a pártban megszilárdult az a meg­győződés, hogy a pörölytől és a pa­raszti faekétől a fejlett iparig vezető utat nem végigjárni kell, hanem tör­ténelmileg rövid idő alatt átfutni. Fej­lett ipar nélkül elkerülhetetlen lett volna az egész forradalmi ügy ha­lála. A párt által előterjesztett, a töme­gek által megértett és elfogadott ter­vek, az Október forradalmi szellemét megtestesítő jelszavak és elképze­lések életképességét tanúsította az az egész világot lenyűgöző lelkese­dés, amellyel a szovjet emberek mil­liói kapcsolódtak be a szovjet ipar építésébe. Azok között a nehéz kö­rülmények között, amikor hiányoztak a gépek és rendkívüli volt a nélkülö­zés, az emberek csodát müveitek. Az lelkesítette őket, hogy egy rend­kívüli történelmi tett részesei. Nem lévén elég műveltek, osztályérzé­kükkel értették meg, milyen hatal­mas, soha nem látott ügy részeseivé váltak. A mi és az utánunk jövők köteles­sége, hogy emlékezzünk nagyapá­ink és apáink eme hőstettére. Min­denkinek tudnia kell, hogy munkájuk és önzetlen odaadásuk nem volt hiábavaló. Megbirkóztak mindazzal, ami osztályrészükül jutott, és hatalmas mértékben hozzájárultak Október vívmányainak megszilárdításához, annak az erőnek a megalapozásá­hoz, amely lehetővé tette hazánk megóvását a halálos veszedelemtől, a szocializmus megvédését a jövő, vagyis a mi számunkra, elvtársak. Dicsőség és örök emlékezet nekik! A szóban forgó korszak azonban veszteségekkel is járt. Ezek bizo­nyos összefüggésben voltak ma­gukkal a sikerekkel is, amelyekről beszéltem. Akkoriban a kemény központosítás egyetemes hatékony­ságát hirdették, azt, hogy az utasítá- sos módszerek a legrövidebb és legjobb utat jelentik a különféle fela­datok teljesítéséhez. Ez mutatkozott meg az emberekhez és életkörülmé­nyeikhez való viszonyban is. Kialakult az ország párt- és álla­mi irányításának adminisztratív-pa- rancsnoki rendszere, megerősödött a bürokratizmus, amelynek veszé­lyére annak idején Lenin figyelmez­tetett. Megkezdődött az ennek meg­felelő irányítási struktúra és tervezé­si módszerek kialakulása is. Az iparban az akkori méretek mellett, amikor látszólag megvolt az ipari felépítmény minden alapvető része, ezek a módszerek, ez az irányítási rendszer tulajdonképpen meghozták eredményüket. Ugyan­akkor a központosítás és parancs­nokiás ugyanilyen szigorú rendszere megengedhetetlen volt a falu átala­kításával kapcsolatos feladatok megoldásában. Nyíltan meg kell mondani: az új szakaszban nem tanúsítottak kellő, valóban lenini figyelmet a dolgozó parasztság érdekei iránt. És a leg­főbb: nem értékelték kellőképpen azt a tényt, hogy a parasztság, mint osztály, alapvetően megváltozott a forradalom utáni években. Az alapvető figurává a középparaszt vált. Ez a dolgozó paraszt - aki földet kapott a forradalomtól és egy teljes évtizeden át arról győződött meg, hogy a szovjethatalom az ő hatalma is - megerősödött, mint gazda. Újfajta alapon hű és megbíz­ható szövetségesévé vált a munkás- osztálynak, a gyakorlatban győző­dött meg arról, hogy élete egyre jobbra fordul. Ha jobban figyelembe vették vol­na az objektív gazdasági törvénye­ket és nagyobb figyelmet szenteltek volna azoknak a társadalmi folya­matoknak, amelyek a falun végbe­mentek, ha a dolgozó parasztság - amelynek többsége részt vett a forradalomban és megvédte azt a fehérgárdistáktól és az intervenci­ósoktól - nagy tömegével való vi­szony politikailag helyes lett volna, ha következetesen folytatták volna a középparaszttal való szövetség politikáját a kulákkal szemben, akkor nem fordulhattak volna elő azok a túlkapások, amelyek a kollektivizá­lás során megtörténtek. Ma világos: a nagy ügyben, amely a lakosság többségének sorsát érin­tette, eltértek a lenini politikától a pa­rasztság viszonylatában. E fontos és nagyon bonyolult társadalmi folya­mat irányítása, amelyben nagyon sok függött a helyi körülményektől, adminisztratív módszerekkel való­sult meg. Kialakult az a meggyőző­dés, hogy minden problémát egy csapásra, rövid úton meg lehet olda­ni. Egész megyék és térségek kezd­tek el versengeni abban, hogy ki valósítja meg gyorsabban a teljes kollektivizálást. Felülről, önkényes százalékos szabályozókat adtak meg. A kollektivizálás elveinek dur­va megsértése általános jelleget öl­tött. Túlkapások történtek a kulákság elleni harcban is. A kulákság elleni harc önmagában véve helyes irány­vonalát gyakorta olyan széleskörűen értelmezték, hogy az kiterjedt a kö­zépparasztok jelentős rétegére is. Ez történelmi valóság. Ha azonban, elvtársak, egészé­ben értékeljük a kollektivizálás jelen­tőségét a szocializmus falusi pozíci­óinak megerősítésében akkor vég­ső soron elvi jelentőségű fordulat volt. A kollektivizálás az ország la­kossága döntő többségének egész életformáját gyökeresen, szocialista alapokon változtatta meg. Megte­remtette az alapot a mezőgazdasági szektor korszerűsítéséhez, lehetővé tette a kulturált gazdálkodásra törté­nő átállást, a munka termelékenysé­gének nagyarányú növelését, és fel­szabadította a szocialista építés más szférái számára szükséges munkáskezeket. Mindennek törté­nelmi kihatásai voltak. Azoknak az éveknek a megérté­séhez azt is figyelembe kell venni, hogy az iparosítás során kialakult és a kollektivizálás idején új lendületet kapott adminisztratív-parancsnoklá- si rendszer kihatással volt az ország egész társadalmi-politikai életére. A gazdaságban megerősödve és a felépítményre kiterjedve korlátozta a szocializmus demokratikus erejé­nek kibontakozását, visszafogta a szocialista demokrácia fejlődését. Az elmondottak azonban nem tár­ják fel annak az időszaknak a teljes bonyolultságát. Mi történt itt? Gyakorlatilag a párt számára legnehezebb ideológiai­politikai megpróbáltatások szakasza van mögöttünk. Az emberek milliói lelkesedéssel kapcsolódtak be a szocialista átalakítás végrehajtá­sába. Megmutatkoztak az első sike­rek. S ugyanakkor azokat a módsze­reket, amelyeket a kizsákmányoló osztályok ellenséges magatartásá­val szembeni harc időszaka diktált, gépiesen átvitték a békés szocialista építőmunka időszakába, amikor alapvetően megváltoztak a feltéte­lek. Az országban kialakult a türel­metlenség, az ellenségeskedés, a gyanakvás légköre. A továbbiak­ban az ilyen politikai gyakorlat kiszé­lesedett, s ezt az osztályharcnak a szocialista építés folyamatában végbemenő kiéleződése hibás el­méletével igazolták. Mindez káros hatást gyakorolt az ország társadalmi-politikai fejlődé­sére és súlyos következményekkel járt. Teljesen nyilvánvalóan éppen az, hogy nem volt meg a szovjet társadalomban a demokratizálás kellő szintje, lehetővé tette a szemé­lyi kultuszt is, a törvényesség meg­sértését is, a harmincas évek önké­nyét és megtorló rendszabályait is. Nyíltan kimondom: tényleges bűnö­ket a hatalommal való visszaélés talaján. Tömeges repressziónak tet­tek ki sokezer párttagot és pártonkí­(Folytatás az 5. oldalon) ÚJ SZÚ 4 1987. XI. 3.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents