Új Szó, 1987. november (40. évfolyam, 257-281. szám)

1987-11-17 / 270. szám, kedd

Ünnepnap volt SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA Jegyzetek a Tavaszi szél döntőjéről A halott ember levelei Ha azt állítom Konsztantyin Lopu- sanszkij filmjéről, hogy jó, akkor is csupán egy kritikusi közhelyet ismé­teltem meg. Be kell ismernem, hogy A halott ember levelei című alkotás rám nem eredeti látványeszközeivel hatott. Egy elképzelt atomkatasztró­fa utáni állapotot ma már lehetetlen, akárcsak megközelítő hitelességgel is, rekonstruálni. A dokumentumfil- mekból ismert őrületes pusztítást okozó hirosimai és nagaszaki atom­bombák a tudósok szerint ma már szinte eltörpülnek a jelenleg katonai raktárakban tárolt tömegpusztító fegyverek mellett. Lopusanszkij filmjének eszköz- rendszerében kétségtelenül szerep jut a pusztítás és a pusztulás látvá­nyának. De ami a nézőt felrázza a naponként rázúdított robbantások, rakétatámadások, helyi háborúk ké­pei okozta fásultságból, az maga az atompusztítás utáni fizikai környe­zetben élő ember. Mert azt a leg­pesszimistább szakértők is elisme­rik, hogy a teljes fizikai pusztulás, kiégett táj, kihűlt földfelszín ellenére is, egy ideig még lesz élet a Földön De milyen élet? Mégis: egy csoport muzeológus marad egy múzeum alatt az óvóhelyen. Az ó lelki meg­rázkódtatásukról, a biztos sugárha­lál tudatával élő emberek reagálá­sairól, viselkedéséről szól a film. A szinte már eseménytelenséggé változott földi létben mindenki a ha­lálra készül. így él a film főhőse is (Rolan Bikov játssza), aki fiához írja leveleit, akit naponta keres az el­pusztult város még itt-ott felparázsló életének szenvedésektől terhes mindennapjaiban. így kerül kapcso­latba egy csapat gyerekkel, akikben felfedezi a hitet: talán mégis lehet­nek túlélői, s az emberi életet vala­milyen módon továbbörökítő szen­vedői e szörnyű pusztításnak. El is hangzik a filmben: Amíg az úton maradtok, addig van remény. Min­den bemutatott pusztulás, szenve­dés, lelki kínok ellenére is tehát van egy optimista vezérfonala a filmnek. Már a főhős levelei, amelyekkel bi­zakodva üzen fiának, bizonyítják az ember elpusztíthatatlan hitét a fenn­maradásban. Ezt a gondolatiságot erősítik meg a befejező képsorok is, amikor a jeges sivataggá változott Föld egy darabján útrakel a nyolc gyerek. Kötéllel egymáshoz kötöz­ték magukat, úgy mennek az isme­retlenbe. Sivár völgyek, kopár hegyhátak állják útjukat, de mennek, mennek, mennek... Amíg az útról nem térnek le, van remény, hó^y elérik a célt. Ez az üzenet viszont már nekünk szól. Nekünk, kik meg­akadályozhatjuk a filmben vizionált totális pusztulást. Búcsúzás suk a használatból“, népzenei moz­galmunk szervezőinek és irányítói­nak változtatniuk kellene a mozga­lom profilján. Fel kellene hagyniuk azzal, hogy görcsösen ragaszkod­nak a versenyszerüséghez, a ver­senyközpontúság helyett inkább a zenei nevelómunkára kellene összpontosítani a figyelmet, hason­lóan a szlovák népművelési szervek részéről újabban megnyilvánuló tö­rekvésekhez. Itt elsősorban az uhro- veci folklórfesztiválon szerzett ta­pasztalatokra gondolok. A bíráló bi­zottságot szakemberekből álló érté­kelő bizottságnak kellene felválta­nia, amellyel együtt országos válo­gató bizottság is végignézné a kerü­leti seregszemléket. Emellett időt kellene szakítani arra, hogy elbe­szélgethessenek velük a szereplők. Ami a népzenei mozgalmunk ren­dezvényeit és azok szervezőit illeti, fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy A Tavaszi szél... tizedik köz­ponti döntője Bratislavában, a Szakszervezetek Házában zajlott le, szépszámú közönség előtt. A Csemadok KB rendezésében vég­re méltó környezetben, ünnepi han­gulatban elevenedhetett meg az a hagyomány, melyet parasztsá­gunk évszázadokon át hiven megőr­zött. Az ünnepi műsor rendezője is jobban megvalósíthatta elképzelé­seit, mint korábban, és ez nem kis mértékben járult hozzá a sikerhez. A közel háromszáz főnyi szereplő- gárda tehetségének és tudásának a legjavát adta. Valamennyi szólista és csoport egyforma lelkesedéssel, a népzene iránt érzett szeretettel, odaadással szólaltatta meg az ősi és az újabbkori népzenei hagyomá­nyokat. Sót felfedezhettünk a mű­sorban olyan törekvést is, mely e ha­gyományok továbbfejlesztésére irá­nyult. Visszatekintve az eddig megtett útra, azt hiszem, nem túlzók, amikor azt mondom: joggal lehetünk büsz­kék az eddig elért eredményekre, és különösen, ha arra gondolunk, hogy a mozgalom vajmi kevés szakmai segítséget kapott felülről. Melyek a legfőbb pozitívumok? Mindenek­előtt az, hogy sikerült felébreszte­nünk és megtartanunk az emberek, a Csemadok-tagság daloló- és ze­nélőkedvét. Sikerült elérni, hogy új­ból szól közösségben is a népdal, megelevenednek egykori ünnepi összejövetelek. Sikerült átadni az ifjabb nemzedékeknek az elődeink­től örökölt értékes népzenei hagyo­mányokat, amelyek mindnyájunk kulturális örökségét alkotják. Sikerült továbbá, következetes népművelő­tevékenységgel megismertetni az értéket, a népdal igazi „arcát“, lega­lábbis a mozgalomba bekapcsolódó énekesekkel és népdalkörök veze­tőivel. Ez az érték pedig nem más, mint a magyar parasztdal. Nyolcvan éve ismerjük, hiszen 1906-ban je­lent meg Bartók Béla és Kodály Zoltán Magyar népdalok című kiad­A somorjai (Šamorin) Csalié táncház-zenekara (Gyökeres ványa. Ebben már ott találjuk Kodály első népdalgyüjtő útjának, a Má- tyusföldi gyűjtésnek a legszebb da­lait. Az azóta megjelent sok-sok ki­advány megmutatta, hogy miben kü­lönbözik az igazi népdal attól, amit azelőtt neveztek népdalnak. A csehszlovákiai magyarság nép­zenei hagyományának gazdagságá­ra már a népzenekutatás imént em­lített két nagy úttörője felhívta a fi­gyelmet. Nekünk tehát van mire épí­tenünk. A század elején felfedezett gazdag népzenei hagyomány nem tűnt el nyomtalanul. Még a felszaba­dulás után is, amikor Bartók és Ko­dály nyomában egy új nemzedék indult el népdalt gyűjteni, volt mit följegyezni. De még ma is található bőven olyan egészséges, ép válto­zat, melyet érdemes megtanulni és terjesztem. A Tavaszi szél... két elődöntőjé­nek, valamint az országos sereg­szemlének a műsorát hallgatva, megállapíthatjuk, zömmel értékes és jó népdalváltozatok kerültek be­mutatásra. Kodály Zoltán egyik írá­sában említi, hogy ,,Háromféle nép­dal van: az első félét kell, a másodi­kat lehet, a harmadikat nem szabad terjeszteni“. Az első a kifogástalan, György felvételei) a szervezők, a rendezők nem mindig és nem mindenütt tesznek meg min­dent annak érdekében, hogy a ren­dezvények méltón szolgálják a ha­gyományok megelevenítését, to­vábbadását, hogy ezek az esemé­nyek olyan ünnepek legyenek, me­lyek maradandó élményt nyújtanak szereplőnek és nézőnek egyaránt. A Nyugat-szlovákiai kerületben ren­dezett két elődöntő között, a rende­zés színvonalát tekintve, oly nagy volt a különbség, hogy egy napon említeni sem lehet a kettőt. Bátorke- szin (Vojnice) a műsor összeállítása és levezetése arról tanúskodott, hogy akadnak rendezők, akik telje­sen közömbösek a mozgalom lelkes résztvevőivel szemben. Galántán (Galanta) viszont átgondolt, szín­padképekre bontott pergő műsort láthattunk, a színvonalas rendezés kiemelte és segítette a szereplőket, hogy minél jobb teljesítményt nyújt­sanak. A központi rendezvény színvona­lán nemcsak a megfelelő környezet emelt sokat, hozzájárult ehhez az is, hogy jól pergett a műsor. Mielőtt továbblépnék, hadd je­gyezzem meg a műsorfüzettel kap­csolatban, hogy a Tavaszi szél... múltjáról szóló Papp Sándor-írás­remek népdal, amely a zenész szá­mára is jelenthet olyan élményt, mint egy Beethoven-mű előadása, a má­sodik kevésbé szép, de bizonyos szempontból lehet jellemző, a har­madik a közepes, semmitmondó, vagy éppen romlott, hibásan éne­kelt, illetve feljegyzett dallam, amely nem alkalmas a terjesztésre. Ahhoz, hogy ezt a harmadik „félét“ „kiiktas­ban téves egy megállapítás. Hogy egészen pontosak legyünk, az első rendezvénysorozat, amely 1968- ban volt, nem az én nevemhez fűző­dik. Azt a Csemadok KB akkori ze­nei szakelőadója, dr. Dukon József szervezte. És az csak nóta- és nép­dalénekesek versenye volt. 1970- ben változtattunk, úgy, hogy az egyén helyébe a népdal kerüljön. Ekkor A hetvenes években Valentyin Raszputyin Isten veled, Matyóra cí­mű kisregénye világsiker lett. Abba a prózairodalmi vonulatba tartozik, amelynek írói a dél-amerikai kisné- pek (Marquez), a nemzetiségek, néptöredékek (Ajtmatov) életének bemutatásával értek el világsikert. Annak idején Larisza Sepityko kezd­te el a regényből írt forgatókönyve alapján a film forgatását, de korán bekövetkezett halála után a művet férje, a szintén neves rendező, Elem Klimov fejezte be. A film élesen veti fel a kérdést: Joga van-e bárkinek arra, hogy a különböző társadalmi értékek és érdekek szembesítése nélkül, az egyiket a másik rovására diktatóri- kusan érvényesítse? Az épülő hatal­mas víztározó duzzadó tengerként fogja körül Matyorát, a szigetté lett falut. Klimov olyan filmes eszközö­ket választott, amelyekkel az embert, és a természet kölcsönhatásait tudja kifejezni. Legtöbbször arcokat és tá­gas természeti tá­jat látunk a vász­non. A döbbenet, a rémület, a két­ségbeesés, a vi­dámságba fojtott rettegés képsorai megcáfolhatatlan érvénnyel fejezik ki az őseihez, múljtához, a ter­mészethez, az otthonához ra­gaszkodó ember­ben dúló érzelmi viharokat. Matyo- ráról mindenkinek el kell mennie. Ki így, ki úgy, el is indulnak. Fellob­bannak az első tüzek, amelyek elemésztik a fa­házakat, elpor- lasztják a tenye­rek melegét őrző bútorokat, a ke- nyérszagú szakajtókat. Búcsúznak a mezőtől, az erdőtől, a temetőtől, a víz fölé emelkedő magas parttól. Ott, Nyugat-Szibériában az em­ber és a természet még mindig ugyanazt jelenti. Eltéphetetlenek a múltbaéró hitek gyökerei. A tajga világmindenség, a nap, a fák e míto- szos világot népesítik be. Sorsukat hagyják itt azok, akik elindulnak a csónakokon. Már az is jelképerejű, ahogyan a gyerekek modern hajón siklanak tova. Az öregek, a maguk­kal meghasonlott felnőttek pedig ide-odabillegő motoros lélekvesztő- kön távolodnak a szigettől. De van­nak akik maradnak, mert ott élték le életüket, ott temették el szeretteiket, ott vannak igazán közel azokhoz a dolgokhoz, amelyek autonóm létü­ket meghatározták. Már csak órák választják el a szigeten maradotta­kat attól, hogy mindent elborítson a víz. A Lev Durov megformálta tanácsi elöljáró elindul, hogy még kimentse anyját (Sztefanyija Szta- nyuta), de a hajnali ködben eltéved­nek, nem találják meg a szigetet. Kétségbeesett bolyongás, kiáltozás közben döbben rá, hogy Matyóra nincs többé... Elem Klimov filmje ennél persze jóval összetettebb társadalmi dolgok­ról is szól. Emberi jellemek sorát képi eszközökkel rajzolja meg, alternatí­Sztefanyija Sztanyuta a Búcsúzás című Elem Klimov- film egyik drámai jelenetében vákat keresve a sorsdöntő dolgok autentikus átéléséhez. Vannak meg­másíthatatlan fordulatok egy-egy kö­zösség életében, de a pontos önis­meret, a nyílt szembenézés, a múlt, a hagyomány megőrzése olyan gyö­kér, amely tovább táplálhat minden­kit, ha elszakad a szülőföldtől. D. I. Jelenet a lédeci (Ladice) folklórcsoport műsorából adtunk először lehetőséget a kollek­tív éneklés számára. A versenyszabályok ismertetése­kor többször hangoztatták korábban is, hogy a bírálóbizottság két fő krité­riumot vesz figyelembe. Ez az anyag kiválasztása és az előadás. Nos, ahogy figyeltem a két nyugat-szlo- vákiai elődöntőt, valamint az orszá­gos döntőt, az első kritérium sokszor háttérbe szorult. Ha az előadás hibái miatt nem kerültek tovább a résztve­vők, akkor is meg kellett volna mon­dani nekik, hogy jó a választásuk, különben legközelebb nem veszik figyelembe ezt a szempdhtot. Sok esetben megtörtént, hogy bár hely­telen volt a választás, arany minősí­tést kapott a csoport és továbbjutott. A központi döntő egyik új színfoltja volt a sládkovičovói énekesek sze­replése, akiket citerások kísértek. Remélem, fellépésük meggyőzi a mozgalom szervezőit, hogy az efféle lehetőséget sem szabad me­reven elutasítani. A csallóközkürti (Ohrady) énekeseknek ugyanis nem engedélyezték, hogy hangszeres kí­sérettel lépjenek fel. Az indoklás az volt, hogy ilyen kategória nincs. Még egy példa a bírálóbizottság követke­zetlenségére. A zsűri tájékozatlan­ságának tulajdonítható, hogy olyan műsorszámot, mint a martosiak (Martovce) Pillikézése, vagy a ma- dariak (Madar) Böjti leánytánca, az éneklócsoportok kategóriájába so­rolta. A martosi Pillikézés folklórha­gyomány, ezt vétek belepréselni há­rom percbe. Itt kell megjegyeznem, hogy a csoport ugyanezzel a műsor­ral szerepelt az uhroveci folklórfesz­tiválon, ahol hét percig tartott prog­ramjuk. Szólnom kell még a hangszeres együttesekről. A citerazenekarok olyan örvendetes fejlődésnek indul­tak az utóbbi években, mind a hang- szerelést, mind a muzikalitást tekint­ve, hogy már nem mérhetők a régi mércével. A diatonikus citerák he­lyébe kromatikus, jól hangolt citerák kerültek. Ma már a legtöbb citerás nem szorítóval játszik. Mély és ma­gas hangolású citerák kerültek „for­galomba“. A játékstílusban az egy- szólamúság mellett feltűnik a kíséret és a többszólamúság, mégpedig nem homofón, hanem polifon több­szólamúság. A citerások játékában határozott zenei invenciókat fedez­het fel a zeneértő hallgató. Érthetet­len, hogy éppen ezek az együttesek vagy el sem jutottak az országos döntőbe, mint például a nyárasdiak (Topoľníky), vagy csak ezüstsávos minősítést kaptak az országos ver­senyen, például a tešedíkovói együttes. \/égezetül. Jó lenne, ha a Cse- V madok KB művészeti osztá­lya, a népművelési központok többet törődnének a mozgalom szakmai tá­mogatásával, egyrészt közvetlen ta­nácsadással, másrészt megfelelő népzenei publikációkkal. Népzenei mozgalmunk lelkes terjesztői pedig énekeljenek, muzsikáljanak felsza­badultan, saját örömükre, és a má­sokéra. AG TIBOR ÚJ SZÚ 4 1987. XI. 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents