Új Szó, 1987. október (40. évfolyam, 230-256. szám)

1987-10-02 / 231. szám, péntek

Most boldog vagyok Anna Martvoňová hatvanöt éves A Pillangókisasszony Valóban olyan, mint Puccini Pil­langókisasszonya, akit oly sokszor személyesített meg a színpadon; „icipici asszony“, mindössze 154 centi, s már első pillantásra van benne valami védelmezésre, oltal­mazásra késztető. De ez csak á csalóka külszín - mint a legtöbb apró termetű nőben, benne is hatal­mas energiák lakoznak, erős és te­herbíró. Jól tudták ezt a színházban is, ahol szinte na­ponta énekelt. Ha beugrásra volt szükség, a leg­többször őt hív­ták, ugrásra ké­szen várt otthon, nem járt sehová, egész életvitelét a színháznak ren­delte alá. Mégis szívesebben be­szél bármi másról, mint a színházról. Arról, hogy imád főzni, és boldog, hogy most már elengedheti ma­gát, ehet bármit, nem kell többé rettegnie az elhízástól. Hogy a Tát­rának azon a vidékén, ahol nyaralni szoktak, milyen pákosztosak lettek a mackók. Csak férje, az ugyancsak opera­énekes Juraj Martvoň egy-egy elej­tett megjegyzéséből tudok meg lé- nyegbevágóan érdekes dolgokat Anna Martvoňová művészi pályafu­tásáról. Azt például, hogy ötvenéves korában részt vett Oszakában a leg­jobb Pillangókisasszony címért ren­dezett versenyen. Egyszál maga, minden valamire való propaganda­anyag, menedzser és más egyéb, ilyesfajta rendezvényeknél nélkülöz­hetetlen segédlet nélkül, és az erős nemzetközi mezőnyben, kizárólag fiatalok között (ő volt a legidősebb és jellemző, hogy már ötvenéves volt, amikor végre eljuthatott a ver­senyre) a hetedik helyen végzett. Hogy egyedül jött rá az éneklés legelemibb alapja, a helyes lélegzés titkára, de ezt a felfedezését nem kezelte hétpecsétes titokként, sőt... Hogy zenei és verbális memóriája minden elképzelést felülmúló - kol­légái tréfásan rendezőnőnek becéz­ték, mert évek múlva is fejében tar­tott egy-egy beállítást, abgangot. Ó volt az, akit az idegen nyelven éneklő vendégpartner sosem hozott zavarba, mert nemcsak a saját, de az összes közreműködő szerepét álmában is fújta. Ő volt az is, aki előadás előtt sosem idegeskedett, s akinek rendíthetetlen nyugalma szinte az őrületbe kergette a lámpa­lázában kezét tördelő, vacogó vagy izzadó többi kollégát. Csak ő maga nem akar a színházban eltöltött éve­iről beszélni. Ám amikor kínomban és tanácstalanságomban felteszem a legelcsépeltebb kérdést; „hát (Archív-felvétel) hogy is kezdődött?" - váratlanul kinyílik és árad belőle a szó. Tízgyermekes nyitrai (Nitra) csa­lád legkisebb lánya volt. Tizenhat évesen egy varrodában dolgozott, de otthon is segítenie kellett, gyak­ran ő hajtotta ki a libákat a mezőre. És közben dalolt, mert otthon is mindenki énekelt. Tisztán csengő, átható hangja elhallatszott a távoli kaszárnyáig, ahol - általános moz­gósítás lévén - ott volt a helyi zene­iskola igazgatója is. A kitűnő peda­gógus felkereste az énekelgető lánykát és rábeszélte, hogy tanuljon nála énekelni. így kezdett énekelni tanulni, félig-meddig titokban, mert édesapjának nem merte elárulni, hova járogat, tudva, hogy nem na­gyon kedveli a „komédiásokat“. Az­tán egy szép napon mégis minden kiderült. A zeneiskola és a helyi gimnázium egyik tanára A bohémek paradicsoma címmel közösen egy operettet írt, valódi operettet, sok szereplővel, kórussal és zenekarral, festett díszletekkel és házilag ké­szült kosztümökkel. A főszerepet az énekelgető kislány játszotta, hatal­mas sikerrel. Egy véletlenül odave­tődött újságíró is megtekintette az előadást. Kritikája, amelyben az egekig magasztalta a pöttöm terme­tű „primadonnát“, megjelent az egyik bratislavai lapban. Nemsokára levél érkezett a nyitrai zeneiskola igazgatójának a címére. A Szlovák Nemzeti Színházból írták, s azt tu­dakolták benne, vajon valóban olyan jól énekel az az Anna Hornungová? Mert ha igen, próbaéneklésre hívják Bratislavába. A próbaéneklés sike­rült és rövidesen ismét levél jött a színháztól, most már Hornungék címére, amelyben szerződést kínál­tak a széphangú lánynak. Mesébe illő történet, nem hiány­zik a happy end sem, pedig az igazi boldog befejezés - a valódi nagy szerep - még sokáig váratott magá­ra. Anna Martvoňová - akkor még Hornungová - évekig a kórusban énekelt, csak nagysokára, számos kisebb feladat után játszhatta el azo­kat a szerepeket, amelyek szinte az ő testére voltak szabva: Puccini meghatóan törékeny, csupa báj és poézis hősnőit, Cso-cso-szánt, Mi­mit és Liut, Strauss Rózsalovagjá­nak Sophie-ját, Gounod Faustjának Marg/fját, Az eladott menyasszony huncut Mafenkáját, Cikker Feltáma­dásának Katyusáját, Janáček Jenu- fáját és a másik nagy Janáček-sze- repet, amely a Pillangókisasszony mellett legemlékezetesebb alakítása volt, a Ravasz Rókácskát. És, per­sze, a sok nadrágszerepet, hisz al­kata szinte predesztinálta a kis pásztorfiúkra és apródokra. Volt idő, amikor éppen ezért, alacsony ter­metére hivatkozva nem bíztak rá komolyabb női szerepeket, hiába szerette volna annyira elénekelni például Suchoň örvényének Katre- náját. Furcsa kifogás, ha a világ operaszínpadainak apró termetű nagy sztárjaira gondolunk, Mirella Frenire, vagy a még Martvoňovánál is alacsonyabb Teresa Stratasra... S az ember elgondolkozik azon is, vajon mi lett volna, ha nem ötven­évesen került volna ki az oszakai versenyre, hanem hangja teljében, huszonöt-harmincöt éves korában? S hogy miért kerülték el olyan szere­pek, amelyeknek pedig ideális meg- szólaltatója lett volna. Hogy például milyen lett volna, mint Manón Les- caut, Angelica nővér vagy Minnier, hogyan énekelte volna Mozart Figa­ró házasságának Cherubinját vagy a Cosí fan tutte Fiordiligijét, ma már csak találgatni tudjuk. Ez a sok „mi lett volna, ha“ nem foglalkoztatja Anna Martvoňovát. Nem tekint a múltba, ahogy ez az évfordulók alkalmával szokásos. Azt állítja, hogy most igazán boldog. VOJTEK KATALIN Párbeszéd és elmélkedés JEGYZETEK RÓBERT BRUN TÁRLATÁRÓL Sokasodnak az olyan katalógusok, meghívók, melyek kerek születési évfor­dulók alkalmából rendezett kiállításokhoz készülnek, illetve ilyenekről adnak hírt. Természetesen becsüljük és tiszteljük a maradandó művészi értékek jubiláló alkotóit és mindig nagy várakozással te­kintünk az újabb találkozások elébe. A probléma csak az — és ezt az utóbbi hónapok bratislavai tárlatai igazolják —, hogy a kiállítótermek nagy részét ezek a jubileumi kiállítások foglalják le, követ­kezésképpen más képzőművészek kény­telenek hosszabb ideig a háttérben ma­radni, legfeljebb szűkebb baráti kör látja csak müveiket. Mind a művészettörténé­szek, mind a képzőművészet barátai igénylik a rendszeres párbeszédet a mű­vészekkel, valamint azt, hogy figyelem­mel kísérhessék az egyes művészpályák alakulását. A közelmúltban nyílt meg Róbert Brun tárlata a Bratislavai Városi Képtárban. Ez a fiatal, harminckilenc éves žilinai képzőművész még kevéssé ismert a nagyközönség előtt. Jószerivel csak azok találkozhattak vele, akik rendszere­sen figyelemmel követik a szlovák könyv­kiadók kínálatát; ó illusztrálta Vergilius Aeneasának legutóbbi kiadását, ezenkí­vül több tucat mesekönyv illusztrátora. Róbert Brun egyedi jelenség a fiatal szlovákiai képzőművészetben. Kevés ifjú alkotó képes elsajátítani olyan művészi invencióval, egyéni látásmóddal tanító- mestereinek útmutatásait, mint ő az Albin Brunovskýét és Vincent Hložníkét. Brun elmélkedő, filozofáló, magába forduló al­kat. Művei összpontosítást követelnek a befogadótól, párbeszédre serkentenek, ez egyben a többsíkú cselekmény azono­sításának és többféle értelmezésének az előfeltétele is. A mezzotinto, a szerigráfia, valamint a vegyes technikával készített grafikái szigorúan megszerkesztett kom­pozíciók, melyeket érzékeny kézzel, hi­deg és meleg színkombinációkkal tesz varázslatossá, nemegyszer sejtelmessé, sót titokzatossá. Felfedezhetők műveiben a szürrealizmus egyes elemei, a fantasz­tikum, a szimbólum és az allegória is, melyeket előszeretettel alkalmaz olyan állandó témáiban, mint a szerelem, a férfi és a nő egymásért vívott örök küzdelme; gyakran tűnnek fel grafikáin erotikus motí­vumok és szimbólumok, ábrázol bűnt, kéjelgést, csábítást, szerelmi vágyat és sóhajokat, erényüktől megfosztott ledér alakokat. (A bál csábító játékai; Szauna, avagy az érintés stratégiája). Elvont gondolkodásmódjának megfe­lelően általánosít az ábrázolásban is; egyik gyakran alkalmazott motívuma és kifejezőeszköze az emberi fej; sohasem ábrázol konkrét személyt, mindig az egész emberiséget jelképezi. További szüntelenül visszatérő motívum a három­szög, amely változatos szerepet tölt be művészetében: hol autonóm világ jelké­pe, hol a cselekmény behatárolására szolgál, hol meg erotikus szimbólumként. Brun emelt fővel néz szembe a múlt és jelen kihívásaival. A századelő avantgar- de-ja inspirálja; ötletet merít Boccioni fu­turista festményeiből, hogy elkészíthesse a csupa kéz láb, fej Break dance címú kompozícióját. Művészetének, meghatá­rozó sajátossága az éles társadalomlá­tás, elmélkedik az egyén és a társadalom viszonyáról,(Az egyediség definíciója), az önmagával meghasonuló hatalom tettei­nek következményeiről (A hatalom képvi­selőiről és a bélpoklosokról). A sportnaci­onalizmus egyre tragikusabb megnyilvá­nulásai sem kerülik el figyelmét. A Riváli­sok és szurkolók című grafikáin tömören fogalmazva bírálja a nemzeti színektől felhevült kedélyek önfeledt tombolását. Amíg a felnőttek dialógust folytatnak a művésszel, addig a tárlatra ellátogató gyerekeket Brun mesekönyv-illusztrációi vezetik be Ľubomír Feldek, Daniel Hevier, valamint Grúzia meséinek világába. A kiállítás Róbert Brunnak az utóbbi három évben készült alkotásait mutatja be átfogó szándékkal, egyben hozzájárul a művész pályájának újabb értelmezésé­hez és átértékeléséhez. A BIB ’87 kereté­ben rendezett tárlat vasárnapig tekinthető meg. HUSHEGYI GÁBOR Pillanatkép a jubileumi műsorból (Tóth József felvétele) Forró este GONDOLATOK A CSALLÓ NÉPMŰVÉSZETI EGYÜTTES JUBILEUMI MŰSORA KAPCSÁN Az elmúlt, több mint három évti­zed alatt, sok együttes születésénél bábáskodtam. Voltak közöttük nép­dalkörök, énekkarok, népművészeti együttesek, néptáncegyüttesek, ze­nekarok és különböző hangszeres együttesek. Sajnos, volt olyan is, amelynek temetésén is részt kellett vennem, de szerencsére ez csak elvétve fordult elő. Többségük ma is él, meg-megújul, mint tavasszal a természet, virágzik, fejlődik és gyümölcsöt érlel, akár a megalaku­lásának tizedik évfordulóját ünneplő somorjai (Samorin) Csalló Népmű­vészeti Együttes. Mindig nagy öröm számomra, ha egy együttes évfordulójára kapok meghívást, különösen akkor, ha an­nak munkáját, útkeresését, néha ku­darcait, de főleg sikereit a születésé­től fogva figyelemmel kísérhetem. A Csalló szeptember 19-én ünne­pelte megalakulásának tizedik év­fordulóját abban a művelődési ház­ban, amelynek akkkor az együttes megalakulásakor legfeljebb csak a tervei voltak készen. Az évforduló bensőséges, csalá­dias, forró hangulatú ünnepi est volt. Tíz év becsületes, következetes és kemény munkájának eredményét láttuk a közel kétórás előadáson. E rokonszenves együttes műso­rában két figyelemre méltó jelenség feltétlenül előtérbe került. Az egyik az, hogy eltérően a többi hasonló együttes műsorától, a Szatmári tán­cokon kívül - ami az együttes régi száma - főleg a hazai tánchagyo­mányra támaszkodtak. Vita tárgyát képezheti, hogy együtteseink műso­rában milyen szerepet játszanak, azaz’ milyen arányban legyenek a kétségkívül nagyon értékes, muta­tós és virtuóz mezóségi, széki vagy egyéb erdé/y/'táncok. Lehet, hogy az illetékes szakemberek, a koreográ­fusok azon mérik le az együttes technikai felkészültségét, hogy egy legényest vagy egy pontozót a férfi táncosok hogyan tudnak bemutatni. Én mégis azon véleményen vagyok, hogy az az együttes, amely nem enged a csábításnak és a talán kevésbé látványos hazai tánchagyo­mányt részesíti előnyben, dicséretet érdemel. Ez nem azt jelenti, hogy ellene lennék az erdélyi és más tánchagyomány megismerésének és terjesztésének, hisz ez is szerves részét képezi a magyar néptáncha­gyománynak. Valószínűleg a Csalló is tud ilyen táncanyagot. Csupán akkor szomorodik el az ember, ami­kor a látványosabb, az esetleg szebbnek vélt táncok miatt a hazait elhanyagolják, vagy egyenesen ki­sebb értékűnek vélik. A másik felfigyeltető jelenség a nagyon átgondolt és az együttes megalakulása óta következetesen folytatott pedagógiai munka. Emlék­szem a Kis Csalira, amikor még a régi iskola tornatermében próbált. Különben egy ideig a Csalló próbái is ott folytak. Azóta újabb gyermek- csoportot is alakítottak. A jubileumi műsoron mint a két korosztály tagjai olyan kedvvel játszottak és táncol­tak, hogy joggal hihetjük: ők már talán egy életre elkötelezték magu­kat a műfaj ápolására. Ez a céltuda­tos munka elsősorban Valacsay Franciska és Valacsay István ér­deme. Szólnom kell még az együttes zenekíséretéről. A zenei kíséret ál­talában csaknem minden együttes­nél másodrangú szerepet tölt be. Legföljebb akkor figyel föl rá a kö­zönség, ha nagyon rossz. Még a kü­lön zenekari számoknak is a legtöbb esetben az a rendeltetésük, hogy kitöltsék azt az időt, míg a táncosok átöltöznek, vagy megpihennek. En­nek ellenére a zenekíséretnek egyenrangúnak kell lennie a táncos produkcióval. Nem könnyű feladat. Ismerem a Csalló zenei együttesé­nek gondjait, hisz nagyjából minden együttes küszködik hasonlókkal. A hangszeres zenekíséret művészi törekvései mellett itt is a jó pedagó­giai munkát kell kiemelnem. Ürge Mária tevékenységét már azóta fi­gyelemmel kísérem, amióta a peda­gógiai főiskola elvégzése után kike­rült az életbe. Sokirányú zenepeda­gógiai ténykedése mellett intenzíven gyűjti az énekelt és hangszeres nép­zenét. Ez meg is látszik zenei feldol­gozásain. Befejezésül valamennyi néző és szakember nevében írhatom le: em­lékezetes, szép este volt. ÁG TIBOR Biztató kezdet A Bratislavai Zenei Ünnepségek nyitóhangversenyéről Szlovákia fővárosa ezekben a na­pokban a zene jegyében él. Legran­gosabb szlovákiai zenefesztiválun­kat két hangverseny előzte meg, amelyek szintén az ünnepségekhez kapcsolódtak. Ezek után jött el a nyi­tóhangverseny napja. A jól bevált hagyományok szerint az első esti hangversenyen a házi­gazda, a Szlovák Filharmónia volt a főszereplő a zsúfolásig megtelt Vigadóban. Vezető szimfonius ze­nekarunk az évek során rászolgált erre a bizalomra és megtisztelő fela­datra, ámbár ez nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a jövőben más, például valamelyik jubiláló csehszlo­vák vagy külföldi zenekar, hazai szerző művével és itteni dirigenssel is megnyithatná az ünnepségeket. Térjünk azonban vissza a nyitó- hangversenyhez, melyet a hatvanas éveiben járó Ivan Hrušovský Musi- ca nocturna címú zenekari kompo­zíciója vezetett be. Az „éjszaka ze­néje“ nem a csendes, nyugodt éji hangulatot óhajtja visszaadni. Ellen­kezőleg: a mű az élet árnyoldalairól, a titokzatos, démoni éjszakáról szól. Hrušovský 1971-ben írt műve olyan kompozíciós eszközöket alkalmaz, mint például a kizárólag vonósokra épülő jellegzetes hangzás, vagy a kis aleatorika fölhasználása. Bát­ran állíthatjuk, hogy a mű ilyen meg­győző előadásban ezidáig még nem hangzott el. A zenekaron kívül oroszlánrésze van ebben Aldo Cec- cató olasz vendégkarmesternek, akiről a későbbiekben bővebben szólunk. A precízen előadott Hru- šovský-mú megértésre talált a hall­gatóságnál. A továbbiakban Csajkovszkij köz­kedvelt D-dúr Hegedűversenye csendült fel Grigorij Zsiszlin szovjet hegedűművész tolmácsolásában. A népszerű hegedűversenyt ezúttal a művészi kifejezőeszközök gazdag skáláját fölvonultató előadásban hallhattuk. Zsiszlin meggyőzött ben­nünket, hogy a romantizmus zenei világának megfelelően, felemelő és lelkesítő érzések nemes és hű áta­dója. Az előforduló apró technikai pontatlanságok mit sem vontak le ebből az élményből. A nagy sikert követően Zsiszlin még egyszer megcsillogtatta művészetét a ráa­dásként előadott Paganini-capriccó­ban. A Csajkovszkij-mű igényes ze­nekari kíséretet követel meg, s en­nek a filharmonikusok eleget is tettek. Érzésünk szerint az est csúcs­pontját Brahms 4. szimfóniájának (e-moll, opusz 98) előadása jelen­tette. A Szlovák Filharmónia élén álló Aldo Ceccato nem ismeretlen közönségünk számára, hisz több al­kalommal vendégszerepeit már ná­lunk. A világ élvonalbeli zenekarai­val dolgozó karmestert mindig külö­nös szeretettel fogadják hazai zene­rajongóink. Ezúttal Brahms életmű­vének egyik leghatalmasabb opu- szát tolmácsolta nagy művészekhez méltóan, a zeneszerző és műve iránti nemes alázattal. Mindez va­rázslatos módon átvivődött a zene­kar tagjaira, akik a jeles karmester adaadó és szinte egyenrangú part­nereivé váltak. Az egyszerű, de ele­gáns mozdulatokkal dolgozó Cecca­to az ünnepi hangversenyhez méltó­an domborította ki a szimfónia ben­sőséges mondanivalóját. Ez az elő­adás élményszámba ment. Fölvilla­nyozva várjuk a folytatást. VAJDA GÉZA ÚJ szú 6 1987. X. 2.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents