Új Szó, 1987. október (40. évfolyam, 230-256. szám)
1987-10-16 / 243. szám, péntek
Színház a színházban Szigligeti Ede Liliomfija a Thália Színpadon Előre tekintve JEGYZETEK A CSEMADOK KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK ÜLÉSÉRŐL Egy múlt századi vándortársulat járja Kelet- és Közép-Szlovákia fal- vait. Ezúttal is a kassai (Košice) Thália Színpad művészei „csaptak fel vándorkomédiásnak“, hogy a „színház a színházban“ mai divatjának hódoljanak. A vándortársulat kortináján felirat: „Szigligeti Színház“. Ez lenne tehát a neve a színészcsapatnak, amelynek már az első jelenése is fergeteges tapsra ragadtatta a közönséget. Az „elő- tabló“ jelzi, hogy ezúttal egyszerűbb lesz a képlet, nincs szükség filológusi szövegvizsgálatokra, dramaturgiai szerkezet-vázlatokra, mert ezek nélkül is világos a tényállás. A Thália Színpadon megpróbáltak erényt kovácsolni a hiányosságokból, ami ha nem is a legeredetibb ötlet, mégis csak felmentést ad a zenés vígjátékként játszott Liliomfi előadásának esetlegességeire. Ki vitatná el a jogot, hogy az efféle stilizálással az egyes szerepeket oly módon játsz- szák, mintha valóban a múlt század „dalitársulatainak“ egyikét hozta volna vissza valamiféle varázslat? A magamfajta hivatásos aggá- lyoskodók kételyeit is eloszlatná az ilyen rendezői fogás, hiszen a ,,ri- pacskodás“ vagy a „naiv“ játék így stílustisztaságot és értelmes stili- záltságot eredményezne. Mondom: eloszlatná, ha nem keverednének a színészi játékban az egyes stilizá- lási fokok. Az első jelenetben Gombos Ilona (Kamilla) és Lengyel Ferenc (Szilvái professzor) olyan szinten produkálták a széles gesztusokat, hogy a jelenet parodisztikussá- ga önmagában is emlékezetes marad. Volt persze csalódás is, miután megjelent a színen Mikula Róbert (Liliomfi) és Várady Béla (Szellemfi), akik hagyományos vígjátéki figurákat teremtenek a két vándorszínészből. Jó, még ez is lehetne ellenstili- záció, egészen addig, míg Nagy Ibolya (Mariska), a Miskolci Nemzeti Színház primadonnája meg nem jelenik a magyar nagyoperettekben és daljátékokban iskolázott játékával. Innen merő hiábavalóság a stílust keresni vagy számonkérni. Misko- vics László rendezőnek nem sikerült megalkotnia az idevágó egységes színpadi stilizációt. A színészek egyéni képességeik függvényében több-kevesebb sikerrel reprodukálták Szigligeti Ede L/7/omf/-jának Mészöly Dezső által átdolgozott változatát. Az előadás élvezetében a közönséget az sem zavarta, hogy a zenei kíséretet egyetlen zongorista játssza. Nagy Ibolya megjelenése a színpadon azokhoz a sokszor leírt jelenetekhez hasonlítható, mint amilyeneket egy-egy neves primadonna produkálhatott, ama „konflislovakat kifogó, fáklyás menetet szervező aranyifjúság“ fémjelezte korban. A Thália Színpad Gömörhorkán (Gemerská Hôrka) látott előadásának ő volt a fénypontja. Olyan operettszínésznői erényekkel, hogy egyetlen mozdulatára áhitatos csend borult a nézőtérre. Sőt, virágcsokor repült a színpadra! Nem szeretnék most valamifajta álságos kritikusi hódolásba átcsapni. Színházeszményemmel csak akkor egyeztethető össze az operett és a zenés vígjáték, ha nem az „Igényli a közönség, hát játsszuk neki!“ szempont alapján kínálják az „étlapon“. Márpedig Szigligeti elnyúhetetlen Liliomfija se nem operett, se nem habkönnyű vígjáték. Szerencsére a benne megírt szerepek még ma is színészek álmait váltják valóra. Igy ha már egyetlen méltatható énekesi teljesítményt látott a közönség, akkor legalább a színészek játéka kárpótolhatná az elmaradt zenei élmény helyett. A friss diplomás színész, Mikula Róbert Liliomfijából az átváltozások virtuozitása hiányzott; megmaradt a színészi sablonoknál. Olyan illúziókeltésre törekvő elöaRégmúlt időkből Feltárások a Steiner Gábor Hajógyár közelében Április végétől október közepéig tartott a komáromi (Komárno) Steiner Gábor Hajógyár tőszomszédságában az utóbbi évek - közép-európai méretben is - egyik leggazdagabb későavar kori temetőjének feltárása. A komáromi múzeum 1979- ben megkezdett leletmentésének első szakasza 1983-ban zárult, ekkor a rendelkezésre álló területen 90 sírt tártunk fel. Az idei év tavaszán a temető eddig feltáratlan nyugati szárnyát is sikerült átkutatnunk (az építkezési terület átengedéséért és a többi szíves segítségért köszönet illeti a gyár illetékeseit), ennek eredményeként további 44 sír került elő. így a feltárt sírok száma 134-re emelkedett, s közülük 54 a lovassír. Ebben az évben kutatómunkánk másik figyelemre méltó eredménye volt a temető közvetlen közelében előkerült kora Árpád-kori telepmaradvány feltárása is. A komáromi avar temetők gazdagságát jelzi az előkerült további 26 lovassír, ezek jellegzetessége ugyanis, hogy az előkelő harcosokat lovaikkal együtt helyezték közös sírba. A sírokban nagyrészt bronzból öntött aranyozott veretek voltak, melyek a díszes fegyverövet és a lószerszámot ékesítették (ez utóbbiak közül idén kiemelkednek a pompás oroszlánfejekkel díszített aranyozott falerák), de nem hiányoztak a különböző fegyverek így a szablyák, lándzsák, íjak és a nyilak sem. Az egyik harcos sírjába pedig a temetéskor szekercét helyeztek. Különösen sok íjjal eltemetett harcos (íjász) sírját sikerült feltárnunk, a régész számára az íj meglétéről egyébként az ún. reflex íj csontlemezkéi tudósítanak. A harcosokat és lovaikat deszkából ácsolt sírkamrákba temették (ezekben az eltemetetteket egymástól néha külön deszkafal választotta el), barnás elszíneződéseik a sírok szélein sok esetben jól megfigyelhetőek voltak. A lovassírok gyakori leletei közé tartoztak a fegyvereken kívül a vasból készített különböző méretű kengyelek (ezeket egyébként az avarok honosították meg a Kárpát-medencében), az itatóvödrök - mindig a lovak fejrészénél voltak - és a feketére égetett, többnyire hullámvonallal díszített agyagedények. A sírokba gyakran helyezték háziállatok (főleg szarvasmarha, juh és szárnyasok) húsos maradványait, csontjaik leggyakrabban az eltemetettek lábainál kerülnek elő. Érdekességként említjük meg, hogy az egyik harcos lábánál kedvenc kutyájának maradványait is megtaláltuk. Temetőnkben természetesen - kisebb számban ugyan -, de előfordulnak a szerényebb leletanyagú nói, illetve gyermeksírok is. A hajógyári avar kori temetőbe elképzeléseink szerint a 8. század elejétől a 9. század első feléig temetkezhettek, erre utalnak az előkerült leletek és a temetkezési szokások. DR. TRUGLY SÁNDOR Várady Béla (Szellemfi), Mics Ildikó (Erzsi) és Mikula Róbert (Liliomfi) a darab egyik hatásos jelenetében. > (Bodnár Gábor felvétele) dást, mint amilyen Miskovics László értelmezésében a Liliomfi volt, mindenben adekvát színpadi eszközöket kíván. Ennek ezúttal a Ján Hanák tervezte díszlet és jelmezek sem feleltek meg teljesen. Tévedésként értelmezhető csak az előfüggöny szecessziós motívuma, s egykét nem a kor stílusába illő bútordarab. A polgári divatok - a biedermeier - korának darabjában kissé „nép- színmüvesnek“ tűnik a csizmás Liliomfi. Mindezek ellenére a jelmezek és díszletek kivitelezése felülmúlta az olykor hevenyészettségükkel és szegényességükkel is szembetűnő kosztümöket és kulisszákat. Pólós Árpád (Kányái fogadós), Mics Ildikó (Erzsi, a lánya), Dudás Péter (Gyuri pincér), V. Szabó Rózsi (szomszédasszony), László Géza (Swartz Adolf, pesti fogadós), Fabó Tibor (ifj. Swartz) játékának ugyanolyan lelkesen tapsolt a közönség, mint a főszerepeket játszó színészeknek. Ritkán adódik lehetősége a kritikusnak, hogy olyan nézőtéri hangulat részese legyen, mint Gömörhorkán. A több mint háromszáz néző, mintha évek óta erre az estére tartogatta volna a tapsot. Nem nehéz eldönteni, mennyi szólt ebből a zenés vígjátéknak, a vendégszereplő primadonnának és mennyi a Thália Színpad társulata teljesítményének. A kérdés csak az: mi hasznosítható a társulatépítésben és a dramaturgiai munkában a színház vezetése által is kísérletnek tekintett produkció eredményeiből? Ha a közönség kedvező reagálása az egyetlen és kizárólagos cél, akkor az eredmény senki által sem vitatható. Csakhogy a színházművészetben még akkor is többről van szó, hogyha meglévő közönségigények kielégítésére vállalkoznak. DUSZA ISTVÁN Vau A félig üres villamos első székeinek egyikén ültem, amikor úgy középtájról az alábbi, meglehetősen hangos szidásözön ütötte meg a fülemet: - Ez aztán már igazán több a soknál, ha még egyszer előfordul, bizony mondom, móres- re tanítalak! Ez nem mehet így tovább, ki látott már ilyet, így viselkedni! Szeretném, ha nem mérgesítenél fel még egyszer, s többet ilyesmire nem kerülne sor. A figyelmeztetésáradat mindenek szerint a csúcsához közeledett. - Vagy megváltozol, vagy meglátod rossz vége lesz. Még egyszer nem fogom megismételni. Ez volt az utolsó alkalom! Világos??!!! Nos, ez volt az a pillanat, amikor hátrafordultam és egy kissé meghökkentem a látványon. A beszélő egy szalmakalapos hölgy volt, karján egy foltos kölyökkutyával, illetve a Kölyökkutyával, vagyis azzal a bizonyos, a sárga földig lehordott ebbel. S most kellett volna elérkeznie annak a pillanatnak, amikor az eb ünnepélyesen fogadalmat tesz, hogy ezután, ígéri, nem lesz több kutyálkodás. Igenám, de..., de a szigorúan feltett kérdésre csak nem érkezett válasz. A kölyökkutya nem érezte kutyául magát, kutyába se vette a dörgedelmeket; ide-oda bámészkodott, nyújtogatta a nyakát: kutya érdekes ez a világ! Pedig rosszul tette, hogy megválaszolatlanul hagyta a kérdést, mert mi lesz, ha az egy esetleges újabb ebcsíny esetén a gazdi a javulás legcsekélyebb jelét sem tapasztalva tényleg beváltja majd a fenyegetéseit, s eljáratja vele az ebek táncát. Legalább annyit mondott volna töredelmesen, vezeklése jeléül: ^au' Tarics Adrienn Többen beszéltek a városokban és az aprófalvakban működő Cse- madok-alapszervezetek gondjairól. Mind több dél-szlovákiai városban okoz gondot az, hogy miképp fogják össze az esetenként jóval több mint ezres tagságot, s milyen eszközökkel nyerjék meg őket a rendszeres szervezeti életnek. Az a megoldás, amit az új Alapszabály is említ - vagyis, hogy egy városban több alapszervezet is létrehozható - ma még jobbára csak elméletben kecsegtet eredménnyel: Kassán (Košice) például ettől nem lett pezsgőbb a népművelő munka, s jelenleg Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) is még csak keresik-mérlegelik több városi alapszervezet létrehozásának a lehetőségeit. Jó lenne ugyanis elérni, hogy a kulturális szövetség tagságának a zöme ne csak évente egyszer, a tagdíjilleték befizetésével támogassa a szövetséget, hanem más módon is. Például úgy, hogy részt vesznek a különböző rendezvényeken, vagy bekapcsolódnak az amatőr művészegyüttesek, a művelődési klubok és a szakkörök munkájába. Persze ennek az éremnek is két oldala van: az alapszervezetek vezetőségének is többet kell tennie a tagság aktivizálása érdekében: olyan foglalkozásokat, s olyan rendezvényeket kell szerveznie, amelyek iránt van kellő érdeklődés a valóságban is, nem csupán papíron. Gyakran hallhattunk arról is, hogy vonzóbbá kell tenni a szövetség munkáját az ifjabb nemzedék számára, s ezért is legfőbb ideje szakítani a megkövesült munkamódszerekkel: teret, lehetőséget kell adni a fiataloknak szabadidejük értelmes eltöltéséhez. Ez különösen sürgető feladat. Fontos igényként hangzott el az is, hogy a nyelvművelő munka legyen gyakorlatiasabb, vonzóbb, kapjon nagyobb szerepet az alapszervezetek életében. A terminológiai szakbizottság többéves munkájának eredményeit is remélhetően mielőbb közkinccsé teszik, ez enyhíthetne valamelyest mindennapos nyelvhasználati gondjainkon. A vita során többen javasolták, hogy a történelmi évfordulók kapcsán se maradjunk meg a puszta fölsorolásnál: nagyobb figyelmet kell szentelnünk a hagyományőrzés korszerűbb, tartalmasabb formáinak. Évek óta visszatérő probléma az aprófalvak közösségi élete, művelődése. A Tóketerebesi (Trebišov), a Rimaszombati (Rimavská Sobota) és más járás nem egy kis településében olykor bizony egy-egy lelkes pedagóguson, vagy más emberen múlik csaknem ' minden. Ha ő is elköltözik, vagy valami miatt kedvét veszti, akkor a fiataloknak - sajnos, nem egy kis faluban tapasztaljuk napjainkban is - rendszerint nem marad más szórakozási lehetősége, mint a füstös kocsma, a presszó. Különösen az utóbbi időben egyre több szlovák és cseh szakember is figyelmeztet azokra a társadalmi következményekre, amelyek az aprófalvak elsorvadásából adódnak. Továbbra is sok kívánnivalót hagy maga után a népművelő intézmények módszertani munkája is. Több dél-szlovákiai járásban kevés, vagy egyáltalán nincs magyarul is tudó szakember, s ez a tény elsősorban az ottani nemzetiségi színjátszócsoportok, de más együttesek munkáját, felkészülését nehezíti, mert ezek a csoportok szinte teljesen magukra maradva, módszertani útmutatás nélkül kénytelenek dolgozni. Tavaly például a Nyugat-szlovákiai Kerületi Népművelő Központ nem rendezte meg a magyar felnőtt énekkarok fesztiválját, holott a minisztériumi irányelvek ezt az intézmény feladatává tették. Hallhattunk a vitában arról is, hogy a nemzetiségi amatőr együttesek még mindig nem kapnak elegendő szakmai segítséget a bratislavai Népművelési Intézet munkatársaitól. Olykor azért jobban kellene élni a kezdeményezés lehetőségeivel, például színjátszócsoportjaink esetében. Tény, hogy még mindig kevés - az együttesek mai igényeinek megfelelő - színművet adtak ki magyar nyelven, de ma már nem okvetlenül szükséges erre a kínálatra hagyatkozni. Ma már az új rendelkezések értelmében más színmüveket is be lehet mutatni. A már említett Nyugat-szlovákiai Kerületi Népművelő Központ lektori testületének vannak magyar, illetve magyarul tudó szakemberei is, így a benyújtott kézirat elbírálása nem okoz gondot. Aki tehát keres, az talál - jó színmüveket is, amint azt évek óta például a nagymegyeri (Calovo), a lévai (Levice) és más színjátszók igazolják. Az alapszervezetek, az amatőr együttesek anyagi gondjai szinte minden egyes ülésen előtérbe kerülnek, habár a hangsúlyok e téren is eltolódnak. A sirámok helyett egyre többen a megoldást keresik, s ez a szigorodó gazdasági körülmények közepette különösen fontos. Ha még nem is a kívánt mértékben, de azért fokozatosan növekedik azoknak a dél-szlovákiai mezőgazdasági és ipari üzemeknek a száma, amelyek anyagiakkal és más módon is támogatják a helyi kultúrát, a nemzetiségi amatőr együtteseket. A vita valóban konstruktív és sokrétű volt, a kulturális munka csaknem valamennyi összefüggésével foglalkozott, sok fontos észrevétel, javaslat hangzott el. Mégis az egyik felszólaló az ülés másnapján úgy érezte, mintha csökkenőben lenne a résztvevők aktivitása, mintha már nem lenne egymásnak mit mondaniuk. El kell gondolkodni erről a véleményről is, habár nyilvánvalóan nem a vita időtartama, hanem a felszólalások tartalma, mondanivalója határozza meg az ülés színvonalát. Legközelebb minden bizonnyal a Csemadok Központi Bizottságának új tagjai is aktívabbak lesznek, s nyilván az is ösztönzést adna a vitához, ha az ülés anyagainak előterjesztése nem szorítkozna a dokumentumokban előforduló nyelvi és egyéb hibák felsorolására. Régi igazság, hogy minden terv annyit ér, amennyi megvalósul belőle. A Csemadok Központi Bizottságának elmúlt hét végi ülése minden bizonnyal erőt, lendületet adott a további munkához, jó alapot teremtett ahhoz, hogy a szövetség valóban jól szervezett szervezet, szocialista nemzetiségi kultúránk egyik fontos letéteményese legyen. SZILVÁSSY JÓZSEF DJ SZÚ 6 1987. X. 16. Idestova két évtizede veszek részt a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége Központi Bizottságának ülésein, s ha az emlékezetem nem csal, akkor eny- nyien még sohasem jöttek össze, mint most, az elmúlt hét végi tanácskozáson. Mindössze négy Csemadok KB-tag hiányzott a nyolcvanegyből betegség, illetve halaszthatatlan munkahelyi elfoglaltság miatt. Az ülés résztvevői megkapták azt a kiadványt, amely a Csemadok XIV. országos közgyűlésének teljes anyagát tartalmazza, s elolvashatták a kulturális szövetség újonnan szerkesztett Alapszabályát is- ugyancsak nyomtatott formában. Ez a dokumentum a folytonosságot és a szüntelenül gyarapodó internacionalista hagyományokat szem előtt tartva foglalja össze a szövetség küldetését, céljait, s minden vonatkozásban rögzíti azokat a változásokat is, amelyek elsősorban abból adódnak, hogy a Csemadok az elmúlt évtől ismét tagja lett a Nemzeti Frontnak. Ezek a körülmények is hozzájárultak ahhoz, hogy a tanácskozás résztvevői valóban jó légkörben vitathatták meg a kulturális szövetség további eszmei-politikai és kulturális-népművelő munkáját meghatározó dokumentumokat. Ha egy szóval kellene jellemezni az előterjesztett anyagokról kibontakozó kétnapos vitát, akkor bízvást leírhatnánk, hogy minden felszólalásban a cselekvőkészség dominált. A vitában szót kérő Csemadok KB- tagok teljes mértékben tudatosították azt, amit az ülésen Benyó Máté, az SZSZK Nemzeti Frontja Központi Bizottságának titkára is hangsúlyozott: a társadalmi átépítés folyamatában a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetségére- a Nemzeti Front többi tömegszervezetéhez hasonlóan - fontos feladatok hárulnak, elsősorban az emberek tudatának, életszemléletének formálásában, az újszerű gondolkodásmód meghonosításában. E döntő jelentőségű ember- és társadalomformáló célokat szem előtt tartva körvonalazták a felszólalók a legfontosabb tennivalókat.
