Új Szó, 1987. szeptember (40. évfolyam, 204-229. szám)

1987-09-29 / 228. szám, kedd

A maga választotta úton Jakoby Gyula életművéről A nagy filmrablás (cseh) Bolondos vígjáték A nagy filmrab­lás, a tavaly októberben elhunyt Old- ŕich Lipský utolsó munkája, melyet a rendező váratlan halála miatt Zde­nék Podskalský fejezett be. A komé­dia cselekményének java része a prágai U hybernú palotában ját­szódik Az államosított csehszlovák filmgyártás negyven éve címmel a múlt év tavaszán megrendezett kiállításon. S akárcsak Lipský korábbi filmjeiből, ebből sem hiá­nyoznak az ab­szurd, groteszk ötletek, a minden­napi élet felnagyí­tott semmiségei, a képtelen hely­zetek, a geg-zu- hatag. És a fan­tasztikum. Mert az alkotó a reális környezetet nem létező szituációk­kal variálja, ebben mozgatja figuráit. De lássuk a vígjáték alap­motívumát! Két prágai komikus, Oldrich Kaiser és Jirí Lábus (a filmben önmagukat ala­kítják) a japán televízió nemzetközi vetélkedőjében elsők lesznek, jutal­muk egy videoberendezés, melyet majd utólag az említett kiállításon, Prágában vehetnek át. A győztesek természetesen örülnek sikerüknek és a képmagnónak is, nem sejthetik persze, hogy ez az ajándék milyen bonyodalmakat okoz. Japánban ak­koriban találják fel ugyanis a szuper- holográfot - e készülék révén a tévé képernyőjén látott személyek „átvi­hetők“ a valóságba - érthető hát, hogy a gengszterek mekkora haj­szát indítanak megszerzéséért. A készülék megkezdi vándorútját, s a videoberendezéssel együtt Prá­gába érkezik. De a gengszterek ide is „elkísérik“. Csoda-e aztán, hogy olyan nagy hajcihó kerekedik körü­lötte: félreértések, személycserék sorozata, s felbukkan Kaiser és Lá­bus hasonmása, két kisstílű szélhá­mos és csaló is. S persze működni kezd a csodamasina, a szuperho- lográf is, melynek „jóvoltából“ a já­ték szövetébe beépülnek a cseh filmművészet néhány produkciójá­nak figurái, jelenetei, képei; szipor­kázó szellemességei... A Martin Bezouška, Dušan Kukal és Oldŕich Lipský forgatókönyve alapján készült vígjáték mulatságos, legalábbis azok számára, akik ked­velik a kabarétréfát. Mert a film nem­igen több helyzetkomikumok, kaba­Jírí Lábus és Oldŕich Kaiser a cseh vígjáték egyik jelenetében rétréfák láncolatánál. Tény, hogy szinte tele van ötlet- és geg-zuha- taggal, de ezekkel a poénokkal, ge- gekkel az alkotók nem tudtak jól sá­fárkodni, a patronok azelőtt elsültek, mielőtt igazán hathattak volna. He­lyenként funkciótlan néhány korábbi cseh film figuráinak szerepeltetése is, egyikük-másikuk csak téblábol az U hybernú-féle kiállításon. Ráadásul ezek felvonultatása olyan tájékozott­ságot, bennfentességet feltételez, amilyet talán egyetlen néző sem mondhat magáénak, hiszen ehhez a régi és új cseh filmek tucatjait kellene ismernünk. Ez a belterjes­ség időnként fárasztóvá, csikorgóvá, teszi a filmet. Oldŕich Lipský utolsó munkája sajnos nem jelent hozadékot a cseh filmművészet számára. így a rende­ző neve hallatán majd korábbi sike­res komédiái, szatirikus vígjátékai jutnak eszünkbe, közülük is elsősor­ban a hatvanas években forgatott Limonádé Joe című cowboy-paró- dia, mely nemzetközi hírnevet szer­zett szerzőjének. Alig három évvel a halála előtt történt. Egy szerelő ment hozzá, megjavítani a vízcsapot. Magával vitte a kislányát is. Mikor beléptek a lakásba, a gyerek a falra akasztott $ok színes kép láttán visongani kez­dett, és teljesen felszabadultan, ön­feledten futott egyik festménytől a másikig. „Ez volt munkáim legna­gyobb elismerése“ - mondotta Ja­koby Gyula. A kassai (Košice) festőművész természetesen számos szakmai és társadalmi elismerében is részesült. 1934-ben a Fekvő női akt című fest­ményéért neki ítélték oda Kassa vá­ros nagydíját. 1963-ban A kiváló munkáért állami kitüntetést vehette át, 1968-ban érdemes művész lett, 1970-ben pedig a szlovákiai képző­művészet fejlesztésében elért ered­ményekért tüntették ki. Kitüntetései­vel különben sohasem szokott kér­kedni. A művészettörténészek Jakoby Gyula festészetében olyan vonáso­kat véltek felfe­dezni, amelyek Ensor, Soutine, Chagall, Ko­koschka, Bon­nard, Renoir mű­vészetével roko- nítják törekvéseit. Némi hasonlóság- főként a színvi­lágot tekintve- valóban van mondjuk Renoir- nak a Le Moulin de la Galette című híres képe és Ja- kobynak a Kert­vendéglőben (olaj, 1955) vagy a Délután a kert­ben (olaj, 1956) című festményei között. Csakhogy Jakoby akkor nem ismerte Renoir munkáit, ahogy a többiekét sem nagyon. Ó nem akart hasonlítani senkire és nem is hasonlított. Fenntartások nélkül leír­hatjuk, hogy sajátos forma- és szín­világot teremtett, életműve olyan ér­ték, amely nem csak a szlovákiai, hanem az európai kortárs képzőmű­vészetet is gazdagítja. Alighanem annak a Jakoby-méltatónak van iga­za, aki a művészt a humor és a tragi­kum, az irónia és a döbbenet festő­jének nevezte, kiemelve, hogy a né­ző nem csupán telitalálatos karakte­reinek (Zsidó férfi, Fehérruhás nő, Verklis, Kutyás öreg, Hirdetést olva­só, Kacsaevő, Barátok stb.) leli örö­mét, hanem eszközeinek egyedi vál­tozatosságában is. Mestere volt a tor­zítással kifejező vonalnak, ez jó rit­musérzékének köszönhetően művé­szetének egyik jellegzetessége, a színes körvonalat egyensúlyba tudta hozni a tartalmat erősítő szín­foltokkal. Jakoby képeivel, a művész halála óta (1985. április 15.), kiállításon e nyáron találkozhattunk először Kassán. Mindjárt szeretnék is itt tisz­tázni egy tévedést. A kiállítás kataló­gusában azt olvashatjuk, hogy Ja­koby Gyula szülővárosát, Kas­sát, csak budapesti tanulmányainak idején hagyta el“. Nos, az igazság az, hogy halála előtt egy évtizeddel Ausztriában is járt, gyerekkorának legnagyobb, egyben legsúlyosabb élményét pedig Amerikában élte át. Nyolcvanadik évébe lépve, amikor magnetofonbeszélgetést készítet­tem vele, ezt mondta: ,,Egész életemet ez a kéz, a bal kezem determinálta! Hároméves voltam, amikor gyermekparalízist kaptam. Akkor ezt a vírusos beteg­séget még nem ismerték, gyógyítani sem tudták. A bal kezem így béna is maradt, én viszont - talán éppen ezért - érzékenyebb lettem az en­gem körülvevő világra...- Ez még Amerikában volt? - kér­deztem.- Igen, 1906-ban. A szüleim ak­kor vándoroltak ki - a meggazdago­dás reményében. New York mellett, Passaic-ban laktunk. Apám orvostól orvosig hordott, aztán a ,,füves em­berek“ is megpróbáltak segíteni. Ma is jól emlékszem azokra a színes vizekre, amikben fürösztöttek! Saj­nos, a várt eredmény elmaradt, és az sem volt igaz, amit a szerencse­lovagok Amerikától reméltek. Alig három év után anyám - és mi, a három gyerek - hajóra szálltunk, hazajöttünk. Apám még két évig bi­zakodott, dolgozott a Panama-csa­torna építésen is, végül ó is csak hazajött. “ Vajon elhanyagolható-e ez a gye­rekkori élmény, ez az út?! A válasz, úgy hiszem, egyértelmű nem. Merő tapintatból ugyan, de a művészettör­ténészek Jakoby béna bal kezéről is hallgattak, pedig mélyen érző egyé­niségének, önként vállalt magányá­nak (csak 56 éves korában nősült meg) éppen ez volt az oka. A húszas és harmincas években egyre erősödő társadalmi és politikai ellentmondások sok abszurditást hoztak. Jakoby ezekre akkor mint Krón Jenő kassai Képzőművészeti Szabadiskolájának a növendéke fi­gyelt fel. Azért fontos hangsúlyozni ezt, mert Krónt Kassán aránylag sok, haladó nézetet valló emigráns művész (Kernstock Károly, Bortnyik Sándor, Kmetty János stb.) kereste fel, s az a szellemiség, amelyet magukkal hoztak, nem maradt ha­tástalan. Jakoby nyilván nem csak azért érdeklődött a szociális kérdé­sek iránt, mert maga is a város peremén, a Téhányi soron lakott, s jól ismerté az úgynevezett „egy­szerű“ embereket, hanem azért is, mert ez a társadalmi réteg Krón Jenő művész barátainak is témát jelentett, ezen felül pedig filozófiai összefüggésekben is felismerték a munkásosztály szerepét. Persze, Jakoby sohasem programszerűen festett* a hétköznapok embereit, és ki kell emelni, hogy ugyan Halásj^ Hradil Elemér tanítványa volt, ra mégsem hatott a szolnoki naturaliz­mus, ugyanúgy nem a konstruktivis­ta felfogás, és a budapesti Képző­művészeti Akadémián Réti István osztályában eltöltött éveknek (1926-1928) a nyomai sem nagyon mutathatók ki festészetében. Jakoby kezdettől fogva makacsul ragaszko­dott a maga választotta úthoz, mé­lyen átélt, megszenvedett igazságo­kat, tiszta emberi állapotokat vitt vá­szonra. Egy szuszra festette meg képeit, és csak azokat hagyta meg, amelyeket később is - sajátos szó- használatával élve - megnyugtató­nak, vagyis igaznak talált. Zdenék Janói, cseh művészettörténész lé- nyegretapintóan vette észre, hogy Jakoby alakjai a második világhábo­rú után kezdtek el deformálódni, és művészetének a groteszk, az irónia, az önirónia, valamint a szarkazmus lett a meghatározója. Ehhez egyet- értően annyit tehetünk hozzá: az emberi esendóségről hűbb képet, mint Jakoby, kevesen festettek! Utaznia, téma után járnia neki nem kellett. Történelmi-társadalmi eseményekből már ifjú korában is eleget átélt, mondhatnánk, „csak“ ezek egy életre szóló, kimeríthetet­len tématárat jelentettek számára. Alaposan megismerte, mire képes az emberiség, milyenné válhat az egyes ember is. Azok az esemé­nyek, amelyeknek élő tanúja volt, akár komor színűvé tehették volna festészetét, felszínesen ítélve, ez következhetett volna lelki alkatából is. Jakoby képei, ha olykor megren­dítő dolgokról szólnak is, akkor sem lehangolóak, érződik belőlük egyfaj­ta alkotói szolidaritás, megértő mo­soly, a vidám színfoltok ritmusa fel­villanyozza a szemlélődőt. Jakoby Gyula megérte, hogy al­kotásai nemcsak Csehszlovákiában, hanem európai méretekben is felkel­tették az érdeklődést. Életének alko­nyán Amszterdamba és Párizsba is hívták, de öreg korára való tekintet­tel már nem tudott eleget tenni a meghívásoknak. De nem is ez a fontos, hanem az, hogy értékes életművet hagyott hátra. Sajnos azonban, úgy tűnik, mintha egyelőre nem tudnánk mit kezdeni vele. A kassai nyári Jakoby-kiállítás is csupán kamara jellegű volt, a hetve­nes években született alkotásai kö­zül egyet sem láthattunk, pedig ép­pen ezeket jellemzi magas fokú stili- záltság, a színek kifinomult, mély tisztasága. A művész temetése után a prágai Nemzeti Galéria igazgatója elmondta, hogy szándékukban áll egy Jakoby-termet berendezni. Jó lenne, ha ez a szándék mielőbb valósággá válna. És hát ideje lenne már kiadni egy Jakoby-monográfiát, hiszen az 1960-ban, a Szlovák Kép­zőművészeti Alap gondozásában megjelent publikáció ma már inkább csak egy jól szerkesztett katalógus­nak tekinthető, s a benne található 53 fekete-fehér és 5 színes repro­dukció csak a húszas évektől az ötvenes évek derekáig terjedő idő­szakban készült alkotásokból nyújt válogatást, a szerző, Ladislav Sau- čin szintén csak eddig kíséri (kísér­hette) végig Jakoby Gyula művészi pályáját. Egy új monográfia megírá­sa persze korántsem könnyű fela­dat, már csak azért sem, mert Ja­koby Gyula művészettörténetben el­foglalt helyének meghatározása ne­héz, elmélyült kutatást igényel. Még­is bízunk benne, lesz szakember, aki szembe néz e kihívással. SZASZÁK GYÖRGY Reflektorfényben Ez a francia-kanadai film - szinte bizonyos - megtalálja a maga néző­it. Már csak azért is, mert a lapos mese előterében, illetve a föcímlis- tán ott van Catherine Deneuve, Christophe Lambert és Richard An- conina neve. Mindhármuk neve jól cseng a nemzetközi filmvilágban. Christophe Lambert-é azóta, hogy eljátszotta a Tarzan-film címszere­pét, Richard Anconina nálunk ugyan kevésbé ismert, de hazájában gyak­ran foglalkoztatott színész, Cathe­rine Denevue pedig olyan népszerű sztár, hogy igazán nem szorul be­mutatásra. Csakhogy szerepelteté­sük önmagában még nem értékíté­let, a Reflektorfényben akkor lenne igazán vonzó és valóban jó film, ha a ki tudja hányadszor látott ötleteket, fordulatokat eredetiekkel helyettesí­tenék vagy ezeket legalábbis fris­sen, szellemesen „tálalnák“. De se egyik, se másik. így aztán fáradt ez a film, ahhoz, hogy meséje a mai moziban is (francia) „megéljen“, az érzelmes történetet hatásosabban kellett volna előadni. S főleg, jó lett volna, ha gondolato­kat is közvetítenek vele. Ehhez per­sze tisztázni kellett volna, hogy Elie Chouraqui író-rendező filmje miről is szóljon. Két jó barátról, akik az álmok Párizsában zenész-énekesként nem tudnak megkapaszkodni, s ki­törni az ismeretlenségből, vagy egyikük szerelmi kapcsolatáról egy férjes asszonnyal, aki mellesleg egy művészeti ügynökség munkatársa, két gyermek anyja. A melodramati- kus felhangokkal elegyített film így se lélektani dráma, se zenés film nem lett, pedig lehetett volna ez is, az is, sőt szólhatott volna a két férfi elválaszthatatlanságáról, a házas­ság buktatóiról, a válásokról, találko­zásokról, visszatérésekről. Ízelítőt persze mindegyikből kapunk, csak oly szárazan, hogy nem tudunk a szereplőkkel érezni, szurkolni ne­kik.-ym­Cowboy a nézőtéren- Uram, maga tökrészeg! Azon­nal hagyja el az épületet! - szólt le a színpadról a művész, miközben Petr Pelzer már jött is le a deszká­ról, hogy az időközben 'kivilágított nézőtérről a tántorgó, de még min­dig dadogva vitatkozó illetlenkedőt kitessékelje. Az előadás közepe táján a Te­xasba szakadt nagybácsit alakító Miroslav Horníček éppen az Ügy­véddel (Petr Pelzer) folytatott el­mélyült eszmecserét, amikor a né­zőtér második sorából valaki bele- kotnyeleskedett a színpad elején ülő két színész dialógusába. Az el­ső pillanatban, mi, hátrább ülő szemlélők, ,,beépített nézőre“ gyanakodtunk, de mikor Horníček két tapintatos kiszólás után („Ne zavarjon“, „Hallgasson“) leple­zetlen dühvei ugrott fel a székről, már valamennyien tudtuk, hogy másról van szó.- Természetesen a jegyét kifi­zetem - szólt még utána Horníček. Miután kollégája visszatért, s az újra sötét nézőtéren elült a taps, még mindig szinte sugárzott a fe­szültség az időközben már a darab folytatására összpontosító Horní- čekból. Majd egy aprót kuncogott, s egy mondattal feloldotta saját, illetve a nézők idegességét:- Ne csodálkozzanak! Texas­ban vagyunk! A vastaps elültével immár za­vartalanul folytatódott a játék. GÁL JENÓ Catherine Deneuve a francia-kanadai film női sztárja hAiroslav Horníček a cseh IVI színházrajongók egyik kedvenc művésze. Hogy visszafo­gott, de mindig elevenbe vágó hu­mora a legkellemetlenebb pillana­tokban sem hagyja cserben, arról tanúskodik az alábbi kis jelenet is, amely a Nagybátyám, a cowboy avagy a ródeó című darabjának prágai be­mutatóján játszódott le.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents