Új Szó, 1987. augusztus (40. évfolyam, 178-203. szám)
1987-08-13 / 188. szám, csütörtök
Közös európai házunkért írta: Vasil Bil’ak, a CSKP KB Elnökségének tagja, a Központi Bizottság titkára Az ember ősidők óta olyasvalami kialakítására törekedett, amit saját házának nevezett. Ezt védelmeznie kellett a különböző veszélyekkel szemben, mindenekelőtt a pusztító háborús tűzvészektől. Az osztályszempontból megosztott társadalom politikája háborúkba torkollott. Voltak éves, hétéves, sőt harmincéves háborúk is. Mezőket, viskókat, palotákat és kolostorokat semmisítettek meg. Egész városokat söpörtek el a föld felszínéről, egész nemzeteket irtottak ki, de mind ez idáig soha nem volt veszélyeztetve maga a földi élet. A hadviselési módok és a fegyverek szüntelenül tökéletesedtek. Speciális képzettségű szakembereket foglalkoztató intézmények jöttek létre az egyre pusztítóbb fegyvertípusok kifejlesztése céljából, kidolgozták az ellenfél megsemmisítésének stratégiáját és taktikáját. Olyan szakaszhoz érkeztünk el, amikor az ember képes megsemmisíteni mindazt, amit évezredeken át létrehozott. Képes nemcsak az ellenfél, hanem * saját háza, országa megsemmisítésére, ahol született, ahol elődeinek sírjai vannak, sőt, képes az emberi civilizáció és saját maga elpusztítására is. Sajnos, nem mindenki tudatosítja ezt, akiknek pedig ezt tudatosítaniuk kellene. Ezek a szocializmussal szemben érzett vak gyűlölettől vezérelve hajlandók „szerencsét próbálni" és hazárdjátékot folytatni. Ugyanakkor épp a mi közös európai házunkat fenyegeti a legnagyobb veszély. Márpedig ha közös házunk van veszélyben, akkor közösen is kell megvédelmeznünk. Földünk különféle városaiban különböző emberek élnek, idősek és fiatalok, hívők és nem hívők, katolikusok, protestánsok, zsidók, muzulmánok, szocialisták, kommunisták, demokraták, gazdagok és szegények. Ebből eredően különfélék az érdekek és vélemények, a szerelmek és a gyűlölködések. Egyvalamiben azonban egyet kell érteniük - nem engedhetik meg, hogy közös házukat megsemmisítsék. A korábbi háborúkban még lehetőség volt arra, hogy az ember ne pusztuljon el. Az új háború ezt az esélyt már senkinek sem biztosítaná, nem lenne hova visszavonulni és ami még rosszabb: nem maradna, aki elvonulhatna. A következtetés csakis ez lehet: .senki nem hazardírozhat, nincs is joga erre, s nem is lehet közömbös. Tanulnunk kell a történelemből, harcolnunk kell jövőnkért, hinnünk kell benne, s abban, hogy győz a józan ész. Mi Csehszlovákiában változatlanul az európai ház lakóinak jó szomszédai akarunk maradni. Európában mind világosabban körvonalazódik két front, egyik a háborús, másik pedig a békés front. Nem szidalmazásról van szó, hanem osztályozásról. De ami a legfontosabb: mindenki szempontjából az életről van szó. Úgy vélem, hogy a Szovjetunió és a többi baráti szocialista ország legfontosabb kezdeményezéseinek összessége nyilvánvalóan alátámasztja, hogy bárkinél összehasonlíthatatlanul többet tettünk a béke ügyéért. Ez nagyobb rokonszenvet váltott ki világunk iránt, s a szocialista országok népeiben pedig törvény- szerű büszkeséget. Ma azonban megtörténhet, hogy holnap már senki sem lesz a világon, aki ezt összehasonlíthatná, felfogná és értékelné. Nemzetközi méretekben az osztályharc eddig alkalmazott propagan- disztikus formái teljesen hatástalanoknak bizonyuhatnak, a megengedhetetlenül túlideologizált külpolitika szélsőségesen veszélyessé válhat, ha mindkét oldalon a régi módon fogunk gondolkodni. Éppen az ideológiai ellentétek és harcátvitele az ideológiai területről a nemzetközi kapcsolatok mezejére, különösképpen a béketárgyalások folyamatának területére - ez az elavult gondolkodásmód és a kapitalizmus régi praktikáinak a példája. A jelenlegi körülmények között ez már tulajdonképpen nem is ideológia, hanem zsarolás és hazárdjáték. Nem engedhetünk meg magunknak semmilyen szünetet, semminemű pihenést arra irányuló törekvéseinkben, hogy barátainkat és ellenségeinket megnyerjük az új gondolkodásmódnak. Az atomkorban a tárgyalások jelentik bárminemű viták és felmerülő problémák megoldásának egyedüli lehetséges módját. Ehhez azonban valóban meg kell érteni, hogy mi változott meg a világban és elegendő jóakaratot kell tanúsítani. A jószándék pedig erkölcsi-politikai kategória. Tehát politikai akaratra van szükség. A problémák tárgyalásos úton történő rendezésére vonatkozó politikai akarat mindkét részről ésszerű engedményekre va- ló készséget feltételez a bizalom alapján, s a bizalmat nem lehet megszerezni fenyegetőzéssel. Az előrelépés egyedüli útját az ésszerű kompromisszumok jelentik. Itt nem akármilyen engedményekre gondolok. Egyáltalán nem arra, hogy azt kérnénk, osztályellenfelünk mondjon le a kapitalizmusról, ő pedig viszont azt követelné tőlünk, hogy mondjunk le a szocializmusról. Milyen engedményekről lehet tehát beszélni? Meg kell érteni és fel kell ismerni, hogy élhetünk és élnünk is keli egymás mellett, hogy a legfontosabb a béke és a két rendszer békés egymás mellett élése. Ezzel összefüggésben „Helsinkiből“ indulunk ki, ahol ezt a lehetőséget elismerte a harmincöt aláíró ország. Európa és a világ hinni kezdte, hogy jobb idők következnek. Az Egyesült Államok legfelsőbb képviselője azonban ismét előállt a kommunizmus megsemmisítésének céltudatosan leporolt (ideológiailag megindokolt) programjával. Nyilvánosan lépett fel ezzel és egyáltalán nem titkolta a Szovjetunió és más szocialista országok elleni háború „szükségszerűségét“, valamint azt a politikai szándékot, hogy a szocializmust el kell tüntetni a világból. Mi a szocializmus világához tartozunk. Nem feledhetjük azt, hogy a nyugat-európai burzsoázia legreakció- sabb képviselői Münchenben miként ajándékoztak bennünket Hitlernek és Közép-Európából nemcsak földrajzilag, hanem politikailag is kiközösítettek bennünket Keletre. „Csehszlovákia, mint keleti ország“ - ez a fogalom nem a második világháború eredménye, hanem már Münchené. Ez annak az erőnek az eredménye, amely már akkor Nyugat- Európában diktálta politikáját. Napjainkban ezt az erőt a nemzetek feletti katonai-ipari komplexum testesíti ■ meg, amelyben az Egyesült Államok monopóliumai és militaristái játsszák a vezető szerepet. Az egész világnak diktálni szeretnék akaratukat. Politikájuk nem is lehet másmilyen, mint háborús politika. A Nyugatnak ez a legerősebb komplexuma- amely az egész világon ipari és pénzügyi kötelékekkel van átszőve- a töke legszörnyűbb formájaként csakis és kizárólag katonai előkészületekben és háborúban nyilvánulhat meg. A fegyverek gyártásának és tökéletesítésének leállítása számára nem lenne természetes, mivel egyszerűen nem lenne oka a létezésre. A történészek összeszámolták, hogy az Egyesült Államok a legutóbbi 200 évben kétszáz háborút szított. Ez nem a kapitalizmus elleni propaganda. Elegendő csak fellebbenteni a leplet, hogy megmutatkozzon igazi arca. Ha valaki a szemünkre akarja vetni, hogy szeretjük Európát, ismerjük ezt be. Azt akarjuk, hogy az amerikaiak, afrikaiak, ázsiaiak és ausztráliaiak is szeressék saját házukat. Ez mindannyiunk javára válna. Hazánkban sokéves hagyománya van azoknak a törekvéseknek, hogy pozitívan befolyásoljuk az európai eseményeket. A szocialista építés során rendkívül kedvező körülmények jöttek létre e hagyományok szellemének megfelelő politika érvényesítéséhez. A világszocializmus pozícióinak megszilárdítása, s Csehszlovákiának a Szovjetunióhoz és a további baráti országokhoz fűződő együttműködése példátlan lehetőségeket teremtett aktív külpolitikai törekvéseinkhez. Teljes mértékben tudatosítjuk, hogy Csehszlovákia tekintélye és befolyása a világban társadalmunk sikeres, sokoldalú fejlesztésének és a szocialista közösségen belüli szilárd helyzetünk függvénye. A CSKP XVII. kongresszusán ezt teljesen egyértelműen kinyilvánítottuk. Az európai biztonság megszilárdítása és az együttműködés bővítése a nemzetközi kapcsolatok kulcs- fontosságú kérdése. Európa sorsától függ az egész világ sorsa is. Szempontunkból, csehek és szlovákok szempontjából bizonyos mértékig új, belső érzések ezek, amikor arról beszélünk, hogy európaiak vagyunk. Egész történelmünk, amelyben túlsúlyban voltak a nemzeti megaláztatás és a nemzeti lét veszélyeztetésének végtelenül hosszú időszakai, évszázadai, olyannyira közeliek épp a náci megszállás és a második világháború időszakában - egész történelmünk tulajdonképpen a békénkért és az Európa békéjéért vívott harcot jelentette. S ez a történelem nevelt belőlünk valódi hazafiakat, akik büszkék a nemzeti létért, a szabad gondolkodásért és a szociális igazságosságért vívott dicső mozgalmi múlt küzdelmeire. És éppen most, olyan időpontban, amikor a mi nemzeti létünk a Szovjetunióval való szövetségünk révén örökre biztosított, amikor Klement Gottwald szavaival élve „Csehszlovákia meglelte biztonságos kikötőjét“, éppen most nyilvánul meg nálunk mind teljesebben az európaiság tudata, sokkal inkább, mint bármikor korábban. Nemzeteink viszonylag sokkal többel járultak hozzá a „kötelezőnél“ ahhoz, amit európai civilizációnak és kultúrának szokás nevezni. Európában létrejöttek az ipari forradalom alapjai, itt keletkezett valamikor a haladó kapitalizmus, itt jött létre a történelem leghaladóbb osztálya, itt keletkezett a marxizmus-le- ninizmus. Európában első ízben győzött a szocialista forradalom és új történelmi korszak kezdődött, a kommunizmus korszaka. Nem ez azonban „európai“ érzésvilágunk és gondolkodásmódunk legfőbb oka. A legfontosabb indok az Európáért és az egész világ létezéséért érzett társfelelősség tudata. Az európai földrészen összpontosult a világ gazdasági és szellemi potenciáljának jelentős része. Ezzel egyidejűleg azonban Európában hatalmas mértékű a fegyverek koncentrációja, a hagyományos fegyvereké és a tömegpusztító eszközöké egyaránt. Egymással szemben állnak itt az imperialista tábor és a szocialista közösség legfőbb erői. Az északatlanti tömb és a Varsói Szerződés. Európa könnyen puskaporos hordóvá válhat, amely elsöpri az egész világot. Minden háború szörnyű, de mégsem minden katonai konfliktus kell, hogy szükségszerűen világháborúba és nukleáris háborúba torkolljon. De az európai háború erre a sorsra jutna. A háború Európában az egész világ számára a pusztulást jelentené. Éppen ebben rejlik Európa elsőrendű fontossága. A béke megőrzése Európában ezért nemcsak az európaiak, hanem a világon valamennyi ember érdeke. Európa biztonsága a világ biztonságát jelenti. Ilyen értelemben földrészünk bolygónk neuralgikus pontja, elpusztításának potenciális központja. A helyzetet a Föld, de még inkább Európa szempontjából egyáltalán nem oldaná meg a jobb irányába fegyverek telepítése a világűrbe. Ugyanazt jelenti, ha valaki az ömlő lávaeső alá áll, mintha a működő tűzhányó kráterébe ugorna. Az „öreg“ kontinensért érzett társfelelősségünk közelebb hoz bennünket más európai népekhez. Méghozzá nemcsak a mi szocialista világunk, hanem a kapitalista országok népeihez is. Ha egy európai Leningrádból Moszkván, Budapesten, Prágán, Bécsen, Bernen, Rómán keresztül Párizsba, Brüsszelbe, stb. utazik, folyton Európában van, otthon érzi magát. Ezzel szemben az Egyesült Államok lakosa sem Dél-Amerikában, sem pedig Közép- Amerikában nem érzi otthon magát. Az amerikai turisták számára tipizált Hilton vagy Sheraton típusú amerikai szállodákat építenek, hogy a New Yorkból vagy a San Francis- cóból érkező amerikai országának határain túl megtalálja az „amerikai életmód“ oázisát. Az európainak ilyen „nemzeti“ szállodákra nincs szüksége. Európában mindenütt otthon érzi magát. Bárhol a kontinensen megtekintheti olasz, francia, orosz vagy éppen cseh géniusz operáját. Es valamennyien közeliek a számára, úgy érzi, hogy mindany- nyian az övéi. Emellett ismeri és tiszteli minden nemzet szellemi értékeit és kultúráját. Nem volt azonban könnyű és nem is történt konfliktusok nélkül annak az entitásnak a kidolgozása, amelyet európai kultúrának és civilizációnak lehet nevezni. Az európai népek kölcsönös megismerésének nem mindig ez volt ugyanis az újta. Európa éppen elég háborút élt át és országunkat kevés háború kerülte ki. Ily módon eljutunk azokhoz az okokhoz is, amelyekből kifolyólag éppen Európában alakult ki sui generis helyzet, amely hozzájárul ahhoz, hogy új gondolkodásmóddal, az észre apellálva eljussunk ahhoz a következtetéshez, hogy a jószomszédi kapcsolatokat ápolva békében kell élnünk egymás mellett. Az okok egyikét már említettük. A magas kulturális színvonalat. A másik indokot jeleztük: a keserű háborús tapasztalatokat, legfőképpen az utolsó világháborúét. Elmondható, hogy a jó, illetve a rossz történelmi tapasztalatok alapján viszonylag jól ismerik egymást Európa népei. A korszerű közlekedésből és távközlésből eredően tulajdonképpen mindannyiuknak szomszédai lehetünk. A második világháború, az eddigi típusú utolsó konfliktus, bennünk európaiakban mély nyomokat hagyott, ellenállást a politikai problémák fegyverek útján történő megoldásával szemben, de ugyanakkor a jövővel kapcsolatos komoly aggodalmakat is. Ezzel szemben (ez nem szemrehányás, hanem történelmi igazság), az USA az első és a második világháborúban meggazdagodott, és a tengerentúlon sokan másként tekintenek a dolgokra. Emlékezzünk csak a csernobili atomerőműben közelmúltban bekövetkezett tragédiára. Ez a szerencsétlenség távolról sem csak Ukrajnát, vagy a Szovjetuniót, hanem mindannyiunkat érintette. Európában az emberek kezdték tudatosítani, hogy nemcsak atombomba-robbanás, hanem egyetlen nukleáris erőmű meghibásodása is előidézhet új, eddig ismeretlen fajta veszélyeztetést. Es ez a szerencsétlenség az Európában működő több tucat atomerőmű egyikében történt. Vajon hány embernek jutott az eszébe, hogy Európa elpusztításához nincs szükség atomháborúra, hanem elegendő a békés, nukleáris berendezések hagyományos fegyverekkel történő megsemmisítése! Az atomhalál veszélye ily módon Európában már hírt adott magáról és az európai tudatban kikezdte a biztonságérzetét, a veszély időbeni távoliságának érzését és arra kényszerítette az európaiakat, hogy elgondolkodjanak a halált hozó fegyverekkel szembeni hatékony védekezés felől. Európában tehát ténylegesen a félelem bizonyos légköre tapasztalható. Azonban szinte hihetetlen, hogy mennyire büntetlenül bagatellizálható a nukleáris katasztrófa veszélye és elvonható tőle a figyelem. Reagan elnök a közelmúltban kijelentette, hogy aggasztja őt az a félelem, amellyel az amerikaiak viseltetnek a nukleáris konfliktus iránt. A legmeghatóbb leveleket állítólag a diákok írják neki a Fehér Házba. Félnek. El kell érnünk, hogy ne féljenek, sürgette. Mi azonban nem en-. gedhetjük meg, hogy a fenyegető veszély miatt az emberek apátiába essenek. Harcot kell folytatnunk a rakéták, s nem pedig a félelem ellen! Elmondtuk már, hogy Európa népei jól ismerik egymást. Ez számukra is pozitív kiindulópontot jelent a megmentésért folyó küzdelem útján: megvan az a képességük, hogy a lehető legjobban és leggyorsabban beleéljék magukat partnerük gondolkodásmódjába, hogy eljussanak a közös következtetéshez: Európát meg kell menteni. Az európai biztonság globális biztonság, mivel az atomkorban a biztonság vagy mindenki számára, vagy pedig senki számára sem létezik. Meggyőződésünk: azzal, ahogy Európában harcolunk, nem lettünk gyanusítgatás alanyai, hogy valamiféle európai sovonizmus pozícióira helyezkedtünk. Hiszen nem követelünk semmilyen előnyöket sem az európaiak számára, hanem csupán hangsúlyozzuk földrészünk népei törekvéseinek fontosságát a békéért, a házban való közös életért való harcban, azért a házért folyó küzdelemben, amelyből szerencsétlenség esetén nincs hova menekülni. Ebből Európa és az európaiak számára csakis kötelezettségek erednek. Azzal vádolnak bennünket, hogy megpróbáljuk Európát elválasztani az Egyesült Államoktól, megkíséreljük megbontani a NATO egységét. Sem politikánkban, sem szavainkban, sem pedig tetteinkben nem találnak erre utaló okokat. Megérné azonban figyelmet szentelni annak, hogy mennyire kiszámíthatatlan és önző az Egyesült Államok politikája nemcsak a szocialista világgal szemben, hanem a nem szocialista világnak, sőt az USA szövetségeseinek a viszonylatában is. Ók nyilván a mi segítségünk nélkül is képesek felfogni helyzetüket. Vajon Nyugat-Európában nem jutottak-e még el ahhoz a következtetéshez, hogy az amerikai közepes hatótávolságú nukleáris rakéták telepítésével egész Nyugat-Európa nem lett-e a Pentagon katonai túsza? És gondoljuk csak végig - talán ez nem jelenti azt: túszokat azzal a szándékkal szednek, hogy esetleg feláldozzák őket? És vajon habozik-e valaki a válasszal arra a kérdésre, hogy az Egyesült Államok saját érdekszféráinak nyilvánított övezetek védelmét célzó globális politikájában egy percre elidőzött-e a dilemma felett: feláldozni vagy pedig nem feláldozni Nyugat-Európát? A Pentagon a pershingek telepítésével új harctér előkészítését kezdte meg. Az Egyesült Államok úgy döntött, hogy még Nyugat-Euró- pa megsemmisítése árán is harcot indít Európában a szocializmus ellen, tette ezt abban a csalóka reményben, hogy a háború a tengeren túlon egyáltalán nem érezteti hatását. Még Nyugat-Európában is világosan megérezték, hogy az SDI-nek valamiféle védőernyőt kell alkotnia az Egyesült Államok felett és csak neki kell kizárólag értintetlenül megmaradnia az atomháború után is. A nyolcvanas évek kezdetén annak voltunk tanúi, hogy Washington miként tette próbára Nyugat-Európa fegyelmezettségét a gyakorló hadműveletekben: az első a „hitelháború“ nevet viselte. Az USA utasítására a nyugat-európai bankok elutasították hitelek folyósítását a szocialista országoknak. A cél az lett volna, hogy a lehető legjobban megbénítsák az említett országok gazdaságát. Úgy vélem, hogy Európa szempontjából az erkölcsi károk nagyobbak voltak, mint az anyagiak. Sőt, egyes országok ebben az időszakban tartozásaikat csökkentették, Csehszlovákia kiegyenlítette őket. „A hitelháború“ úgy ért véget, hogy nem volt győztese, aki babérokat kapott volna. A szocializmus a várakozásokkal ellentétben nem omlott össze. Ezt követte a „technológiai háború“, amikor az USA diktálta Nyugat- Európának, hogy mit adhat el a Keletnek és mit nem. Azonban erre a további amerikai esztelenségre is újra Nyugat-Európa fizet rá, mivel számára egyidejűleg fontos piacok gyengültek meg. örülnünk kellene annak, hogy európai kapitalista szomszédaink miként fizetnek rá az Egyesült Államoktól való függőségükre? Mi azonban nem örülünk, mi azt óhajtjuk, hogy a világban egyáltalán ne legyen feszült a helyzet, még a mi osztály- és ideológiai ellenfeleink között sem. Sőt, egyáltalán nem közömbös ez számunkra, amikor eredménye a fegyverek halmozása határaink mentén és bonyolult helyzet alakult ki a béke kérdésének, az emberiség legfőbb kérdése megoldása során. Ismételjük, hogy nem akarjuk Nyugat-Európát elszigetelni az Egyesült Államoktól. Az a politika, amelyet Washington alkalmaz Európával szemben, a történelmi és a je(Folytatás az 5. oldalon) ÚJ» 4 1987. V /
