Új Szó, 1987. június (40. évfolyam, 125-150. szám)
1987-06-12 / 135. szám, péntek
Beérett a gyümölcs SZÍNJÁTSZÓCSOPORTOK A XII. DUNA MENTI TAVASZON Az a „klasszikus“ időszerűség . -ermekszínjátszásunk egé\JJly szét tekintve, mennyiségi és minőségi gyarapodást egyaránt jelez, hogy az idén több olyan csoport nem jutott el a seregszemlére, amelynek a teljesítménye néhány évvel ezelőtt akár díjat is nyerhetett volna a legjobbak versenyében. A gyarapodás - bár üteme lehetne gyorsabb, ha például további iskolákban, településeken ismernék fel e tevékenység jelentőségét, illetve segítenék kibontakozását - már pusztán abból a szempontból is örvendetes, hogy van miből válogatni- a Tavaszra. Korántsem volt ez mindig így, ami természetszerűleg megmutatkozott a színvonalban. Amely talán most emelkedett a legmagasabbra, jóllehet a verseny, technikai okok miatt, ezúttal először nem csak a fesztivál hagyományos székhelyén, Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) zajlott, hanem- zömmel - a járás más helységeiben. Rosszul kezdődött az egész, egyetlen szervezési hiba miatt, amelynek a következményei még a harmadik napon is befolyásolták a szemle menetét, nehezítve többek között a zsűri munkáját. Még javában folyt a vers- és prózamondók versenye, amikor a program szerint a város egy másik pontján kezdődnie kellett volna a dunaszerdahelyi Kis Fókusz versenyműsorának. De nem kezdődhetett, mert a színjátszókhoz kijelölt bírálóbizottságból hárman akkor még az előbb említett verseny hattagú zsűrijében ültek. Hogyan „szánhattak volna ki“? Enyhén szólva is tiszteletlenség lett volna a bizony alaposan elhúzódó vetélkedő utolsó, szereplésre váró részvevőivel szemben. A Kis Fókusz toporgott egy darabig, mind türelmetlenebbé váló nagyszámú közönségével együtt, aztán elkezdte az előadást - amelynek a zsűri épp a végére érkezett. A saját hibáján kívül. Hogy mikor nézhetik meg az Óz, a nagy varázslót, egyáltalán vállal-e egy újabb fellépést a csoport, azt akkor még senki sem tudta. A másnapi folytatás, immár Nagy- megyeren (Čalovo), annál jobban sikerült. Szinte felüdülés volt látni- tapasztalni a fesztiválhoz minden tekintetben méltó szervezést (beleértve a műszaki feltételeket is), érezni azt a szívélyes fogadtatást, amelyben a szereplők és valamennyi vendég részesült a városi művelődési házban, valamint a magyar tanítási nyelvű alapiskolában egyaránt. A megyeriek, mindenekelőtt a gyermekközönség, ugyanakkor a három előadással lehetett elégedett. Először egy vár elevenedett meg előttük, a színpad teljes szélességében. Bordázott kartonpapírból készült, egyszerűségében volt nagyszerű, már puszta látványelemnek is hatásos, hát még amikor használták- azaz játszottak a „falak“ előtt és mögött a füleki (Fiľakovo) Zsibongó tagjai, a kurucokat alakító fiúk, a labancokat megszemélyesítő lányok A kis kuruc című Móricz Zsigmond- történetben, mely arról szólt, hogy a várat, Fülek várát el akarják foglalni a labancok, de még csellel sem sikerül az nekik. Minthogy az eleven hangvételű előadás igazolta a választást, ez utóbbi külön értéke, hogy révén olyan történelmi, helytörténeti ismeretekhez jutottak a gyerekek - játszva! - melyekről aligha esik szó manapság az órákon. Ilyesféle tanítási forma bevezetését sürgettem én évszázadokkal ezelőtt, mondaná Komenský. Bizonyára hasonlóképpen vélekedne a kassai (Košice) Tinódi irodalmi színpad előadásáról is, amely Arany János A bajusz című verséből készült groteszk és parodisztikus elemekkel megtűzdelve. Sokáig azt hittük, marad a vers születésének idejében az ugyancsak lendületes, a szereplők értelmes színpadi beszédével kitűnő műsor, erre utalt néhány jelmez, kellék és szerepformálási mód, aztán egyszer csak felhangzott néhány mai sláger szövege és dallama, feltűnt egy zsebszámológép, miközben kacagtató helyzetben folyt kuruzs- lás, bajusznövesztés, emelve egyúttal a hangulatot a harmadik nagymegyeri előadáshoz, mely végül is elnyerte a fesztivál nagydíját a színjátszócsoportok kategóriájában A lévai (Levice) Dömdödöm Csukás István Gyalogcsillag című darabját mutatta be. Az elerőtlenedő, lemerevedö utolsó képektől eltekintve, stílusában, színvilágában, hangvételében egységes mesejátékot láttunk, a több rendkívül tehetséges gyermekből verbuválódott gárdától, akik finom árnyalatok visszaadására is törekedve pontosan kidolgozott, klasszikus gyermekfilmek híres szereplőire emlékeztető karaktereket hoztak, nyilván á hozzáértő, gondos pedagógiai vezetésnek köszönhetően is. Példamutató volt ebben a játékban az érzékenyen alakított partneri kapcsolat is, amely a pozitív és negatív szereplőcsoportok között, illetve a csoportokon belül nyilvánult meg, valamint az olyan tárgyak megszemélyesítésének módja, mint a gereblye, a hordó, a létra. Nemcsak a jelmez (formája és színe) hordozta a tartalmat, hanem elsősorban a gyerekek alakítása. Ezután az előadás után Gabčíkovo felé vette az irányt szereplő, zsűritag, szervező, újságíró - buszokon, személykocsikkal. A művelődési ház előtt énekkar fogadta az érkezőket, bent pedig hamarosan a rozsnyói (Rožňava) Mandikó előadására nyílott a függöny. Az együttest, amely volt már a Duna Menti Tavasz győztese, örömmel láttuk újra a fesztiválon, jelenlétükkel bizonyították, hogy dolgoznak tovább, színházteremtő akaratuk töretlen. Ez még akkor is igaz, ha az Itt járt Mátyás király című mostani játékuk - az egyébként rosszul bevilágított színpadon - inkább csak szándékában ért fel korábbi produkcióik szintjéig. Persze, korántsem biztos, hogy ebben a szakmai ismeretek hiánya játszott közre. Sokszor az alkotók titka marad, hogy a mai iskolai körülmények között miért sikerül egy előadás úgy, ahogy. De befolyásolhatják a minőséget pillanatnyi körülmények is, amint az a štúrovói Csángá- ló esetében történt. A csoport tagjai úgyszólván a buszból estek „színpadra", még próbálni sem volt idejük, arról nem is beszélve, hogy nem láthatták „délelelőtti vetélytársaik“ műsorait. Minthogy épp azokban az órákban indultak otthonról. Az aranyalmafa című előadásukból helyenként hiányzott a feszültség, a tempó (ami akár az utazási tabletta álmosító hatásának következménye is lehetett) azonban így is kitűnt azzal, hogy pontos volt a „színészvezetés“, a tömegmozgatás, ízléses a díszlet, tiszták az énekhangok. A következő nap Somorján (Ša- morín) folytatódott a verseny, melyhez a művelődési ház előtt gyermek néptáncosok igyekeztek kellő hangulatot teremteni. Nem tudom, az ő érdemük-e, de mindjárt az első fellépő együttes, a szepsi (Moldava nad Bodvou) Bódvácska ugyancsak fergeteges, feszesen megkomponált, sok humorral dúsított népi, egészen pontosan Pásztorjátékokat produkált. A kisszínpadok kategóriájában, melyben még a kassai Tinódi szerepelt, ők nyerték a nagydíjat. A még száz gyereket sem számláló nagydaróci (Veľké Dravce) alapiskola Jópalócok együttese a gyermekszínjátszásnak azt a formáját választotta ezúttal, amely kerüli a színpad és a szereplők „beöltöz- tetését“, a történet megjelenítésének, a mondanivaló kifejezésének eszközei, a szó mellett, „csupán“ a mozgás és legfeljebb egy-két kellék, esetünkben, különböző színű kendők. Korszerű vállalkozás. A Jópalócok műsorában minden a helyén volt, ha kellett, hegyvonulatot, ha kellett folyót idéztek meg a gyerekek ötletesen, például a kék színű kendőkkel. Az aranyhajú című Er- ben-mese előadásában a hőfokkal volt probléma, még a legeredetibb megoldások is erejüket vesztették annak következtében, hogy nem játszották őket végig. Királyhelmec (Kráľ. Chlmec) sem adja fel, ugyancsak örömünkre. A Bodrogközi Aprószínpad tagjai játszani akartak újfent és betanulták ugyanazt a műsort, az Itt járt Mátyás királyt, melyet a Mandikó hozott. Ók természetesen, másként, más látószögből formálták színpadi alkotássá, igyekeztek aktualizálni, megcsipkedni is egy kicsit a mai sznob és talpnyaló felnőtteket. Ami bizonyos mértékben csökkentette jó irányú előadásuk súlyát, az egyrészt a tempóhiány, másrészt a díszletezésben és a kellékhasználatban mutatkozó következetlenségek. A program szerint ezzel az előadással befejeződött volna a verseny, hátra volt azonban még a Kis Fókusz. Amely végül is vállalta az újabb fellépést, Dunaszerdahelyen. Telt ház előtt játszottak másodszor is, tehát nem csak a zsűrinek adták elő, az esetleges győzelem reményében. Szép, fegyelmezett, gyermekszínpadjainkon ritka megoldásokat bemutató teljesítmény volt Ózuk, a sajátosan megelevenített ismerős figurákkal, a mondanivalót kiemelni visszatérő tiszta keretjátékkal. Egyúttal méltó befejezése a versenynek, mellyel kapcsolatban végre nem kell a krónikásnak se olyan alapvető szakmai fogyatékosságokról, kezdetleges vagy idejétmúlt gyermekszínházi kifejezési eszközökről és módszerekről, rossz darabválasztásról beszélnie, amilyenekről a korábbi esztendőkben kellett Ugyanis az idén először nem ezek voltak jellemzők - a gyermekek fantáziája szerint is bátran alakított szövegkönyvek nyomán készült - előadások zömére. Persze, ez részben annak is köszönhető, hogy, egy kivételével, valamennyi csoport többször szerepelt már a fesztiválon, sőt győztesek is akadtak közöttük. Érdemes volt tehát - és érdemes - tanulni. Dolgozni. Beérett a gyümölcs. BODNÁR GYULA Az a színházi társulat, amelynek a „kispolgári magatartás pellengérre állítása“ egyebek között ebben az évadban is az egyik legfontosabb j célja, most egy klasszikus vígjátékot választott alapanyagul. Az „alapanyagot“ igencsak szeretném kihangsúlyozni, mivel Ján Chalúpka A vén szerelmes című darabját Gyü- re Lajos nemcsak lefordította, hanem igencsak sajátos módon átigazította. Ez a klasszikus színpadi mű 1935-ben, a közép-európai kisné- pek nemzettéválásának korában íródott. így a Chalúpka által „pellengérre állított“ kispolgári gondolkodás sem önmagában volt az öntudatosodó szlovák nemzeten belül minden rosszak hordozója. Tudatát erőteljesen meghatározta az a lét, amelyet a feudális társadalmi berendezésben helyét kereső nagypolgárság - az arisztokráciával együtt - uralkodóosztályként eredendően a maga céljainak megfelelően befolyásolt. Ján Chalúpka ezt a maga összetettségében még nem ismerhette fel, éppen ezért nem is tett mást vígjátékaiban, mint nevetséges figurákat, típusokat, karaktereket teremtett. Állításunkat Chalúpka legismertebb komédiájával, a Kandúrfal- vával (Kocúrkovo) is alátámaszthatjuk. Sem A vén szerelmes, sem a legérettebb alkotásának számító Kandúrfalva nem egy kiválasztott teljes társadalmi keresztmetszetet állít elénk. Csupán a történelmi materializmus később megteremtett tudományos rendszerében kispolgárságnak nevezte céhmesterek, céhlegények, iparosok, kézművesek, módosabb parasztgazdák, kereskedők, altiszti rangú katonák, cselédek, szolgálók, kurtanemesek világát veszi célba. Ennek a társadalmi rétegnek is azokat az egyedeit, akik nem hajlandók a kor haladó eszme- áramlatainak megfelelően a nemzetiség öntudatos vállalására, hanem szellemi korlátoltságukban a tökéletes beolvadásra törekednek. Bár Chalúpka törekvése a korabeli szlovák nemzeti érdekek felől szemlélve előremutató, korántsem állítható azonban, hogy komédiáiban akárcsak véletlenszerűen is támadta, bírálta volna kora feudális társadalmi struktúráját, amely végső soron mindannak a meghatározója volt, ami ellen a „kispolgár“ behódolását támadva szót emelt. Nem véletlenül volt Chalúpka számára is a legfontosabb politikai tényező a nyelvi hovatartozás, a nyelvi identitás. Gál Ernő írja erről a korról: ,,Az új, egységes, irodalmi nyelv megteremtése elszakíthatatlan volt az ugyancsak a nemzeti mozgalmak szolgálatába szegődött irodalomtól. Láttuk, a költőknek, az íróknak - mondhatni - oroszlán- része volt a nemzeti nyelv létrehozásában, ez pedig az irodalom közvetítette eszmék és eszmények egyre szélesebb rétegekbe való kisugárzását biztosította (...) Ne feledkezzünk meg a színház, a színjátszás rendkívül hatékony eszmeközvetítő és érzelemkeltő szerepéről sem. “ Ez a korabeli történelmi helyzet egyáltalán nem analogizálható oly módon, hogy ebben az esetben Ján Chalúpka A vén szerelmes című vígjátékát egy „aktualizálgató“ keretjátékkal átigazítják bohózattá. Már magának a darabnak a fordítása is felvethetett számos ellentmondást. Először is az eredeti komédia két főszereplőjének - Pomazal, a szobafestőmester és Miško, a művészi tehetségű segédje - dialógusai okoznak gondot. Pomazal, akiből a magyar változatban Mázoló lett, az átigazítás után megmaradt „szlovák származású szobafestőnek“, aki mindenáron magyarul akar beszélni. Végül is csak azt teheti, hiszen lefordították az eredeti szöveget. Viszont a segédje miért értekezik vele minden fenntartás nélkül magyarul? Ezt a zavart még megtetézi, hogy Mázoló nevelt lánya, Málinka az egyik idillikus szerelmi jelenetben megegyezik Miskával, hogy tiszteletben tartják egymás anyanyelvét. Nyomatékül ezt fel is írják egy táblára! ,,Dusicska moja“ - rója a táblára a szerelmes Málinka. Nos, itt aztán végképp elveszítettem a fonalat; fogalmam sincs, ki a magyar és ki a szlovák ebben az átigazításban. A keretjáték, amelyről nem derül ki egyértelműen, hogy a múlt században játsszák vagy napjainkban, végül is nem fejeződik be. A „műkedvelőkkel“ eljátszatott Chalupka-szöveg a végkifejletig ér, de a keretjáték műkedvelőinek tablója azonosul a Thália Színpad bemutatójának a tablójával. Ezt tehát úgy értelmezheti a néző, hogy az ott játszó színészek mégsem stabilizálták a „műkedvelő játékmodort“, hanem valójában így játszottak? A „színház a színházban“ egyre inkább sablonná váló módszerét úgy alkalmazta az átigazító és Milan Bo- bula rendező, hogy abból „műkedvelő színház a hivatásos színházban“ effektus lett. Azt meg döntse el a néző, melyik volt a jobb! Ennek a dolognak az igazi pikantériáját aztán az a gömörhorkai (Gemerská Horka) előadás adta meg, amelyet azzal az eltökélt szándékkal néztem meg, hogy most már aztán végképp fényt derítek a bemutató rejtelmeire. A nézőtéren ülők között a keretjátékban megjelenik egy takarítónő is, akihez hasonlókat néhány éve mintha már láttam volna a színpadon egy Gyurkó László-dráma keretjátékában. Csak akkor nem művelődési házat, hanem elmegyógyintézetet takarítottak, s nem akarták elhitetni a nézővel, hogy ő is az említett intézet ápoltja. Ebben a mostani keretjátékban viszont annak a száztíz embernek vágták a szemébe, hogy nem ápolja saját kultúráját, anyanyelvét, akik Gömörhorkán többé- kevésbé minden tájelőadást megnéznek. A bemutatón Darina Pold- aufová beugrásának tapsolt a közönség. A gömörhorkai előadáson Gombos Ilonát láttam a keretjáték takarítónőjének, és Chalúpka darabja Szarkalábné szomszédasszonyának szerepében. Csupán a teljesség kedvéért jegyzem meg: az említett Gyurkó-darab egyik takarítónőjét is ő játszotta. Várady Béla (Mázoló), a bemutatón Dér Lívia és a gömörhorkai előadáson Mics Ildikó (Málinka, a nevelt lánya), Dudás Péter (Miska, a segédje), Pólós Árpád (Fegyverneki strázsamester), Lengyel Ferenc (Lézebuch seborvos), Kövesdi Szabó Mária (örzse) és Danyi Irén (Dorottya) sikerrel őrizték meg a keretjáték diktálta műkedvelő színészi játékstílus minden modorosságát. Ez az átigazítói és rendezői ötlet gátat vetett minden karak- ter-teremtő törekvésnek. Ebben a keretjátékban még típusok sincsenek, nemhogy karaktereket kereshetnének a színészek. így aztán a színpadról nem hallunk mást, mint elaggott bohózatok erőtlenül csatto- gó-petárdáit, kidolgozatlan, éppen ezért tempótlan gégékét, a fondorlattal egymásra találó fiatal pár másmás nemzetiségű tagja szájából szónoklatoknak tűnő intelmeket az anyanyelv megőrzéséről. Közben pedig a színészek magyartalan szavakat, mondatokat mondanak. Lemossuk a békepohárral!", „Úgy ille- nénk egymáshoz, mint két gerlepár". „Most már ráérek, hiszen enyém az originál". Mindezt betetézi Dorottya kisasszony felkiáltása egy tizenkilencedik századi darabban: ,,Szupermen!“ Az aktualizálásnak, az átdolgozásnak, az átigazításnak szigorú szabályai vannak. Az eredeti mű alkotója iránt érzett tisztelet parancsoló érvényű. A társadalmi vulgari- zálás, amely ebben az esetben a mindenáron való aktualizálás eredménye, aligha lehet célja bárminemű átigazításnak. Ha pedig olyan mértékű a beavatkozás, hogy például a mi esetünkben a keretjáték sokszor elfedi és érdektelennek mutatja mindazt, amit Chalúpka megírt, akkor már a szerződés jogi fogalma is tisztázásra vár. Nem kevésbé az olyan színpadi eszközök, mint a jelmez, a kellékek, a környezet. Márpedig ebben az előadásban többek között olyan alakok álltak fel a nézők közül színházat játszani, mint a harangozó, a patikus, a tanítók. A vasárnap délutáni ferbli-parti négyeséből csupán a „tisztelendő úr" hiányzott, de ő bizonyára igencsak elfoglalt ember lehet abban a fiktív faluban, ahol ez a keretjáték minden alkalommal „mozgósítja“ a jegyet váltó nézők közül azokat, akik még műkedvelői elhivatottságot éreznek magukban. Az ő jelmezeik erősen a századelőt idézik, a nők hosszú szoknyát, a férfiak csíkos, vagy szürke pantallót viselnek. De a művelődési ház színpadán műanyaglavórba egy cserépkancsóból öntik a vizet. Az a fehér bádog mosdótartó állvány pedig talán még megtalálható egy falusi vegyesbolt raktárában is, feltéve, ha körültekintő műkedvelő a boltos bácsi. DUSZA ISTVÁN A VII. Kodály Napok elé A Csemadok országos kórusfesztiváljának műsorát szemrevételezve, aligha téved az a kórusmuzsikát kedvelő olvasó, aki változást sejt ki a kétnapos programból. Nem a formai keretek változtak, hiszen a kórusok versenyszerű bemutatkozása most is központi eseménye lesz a találkozónak. A Galántai (Galanta) járás falvaiban sorra kerülő békehangversenyeket sem először rendezik meg. Míg holnap a művelődési házakban csendül fel az énekszó, addig június 14-én, vasárnap, nagyobbrészt a szabadtéri koncerteken zeng majd az ének. Ama bizonyos megsejtett változások remélhetően a tartalmi, a minőségi összetevőit érintik ennek a háromévente megrendezett fesztiválnak. Az idén ugyanis csupán 8 kórus vesz részt a versenyben. Volt több is már, s hogy ez a számszerű csökkenés együttjár-e majd a minőségi felemelkedéssel, vasárnap délután már megállapíthatják a szakemberek. Természetesen a Kodály Napok mindig a közös éneklés, a zene tömegekre gyakorolt hatásának szellemét áthatva lesznek ünnepiek, ünnepélyesek. Bizakodhatunk, hogy a holnap 11 órakor a Galántai Városi Művelődési Központban megtartott kórusrendezvénynek és az esti békekoncerteknek több hallgatója lesz, mint három évvel ezelőtt. A rendezvény egyik kicsú- csosodásának tekinthetjük a városi művelődési központban szombat este sorra kerülő jubileumi kórustalálkozót, amellyel Galánta várossá nyilvánításának 750. évfordulóját köszöntik. Bár nem a karénekléshez tartozik, a Kodály Zoltán és Bartók Béla által oly meghatározónak tartott tiszta forrásból fakad az a muzsika is, amely majd a szombaton délután 17.00 órakor kezdődő utcai táncházban hangzik fel. Vasárnap a városi művelődési központban már délelőtt 10.00 órakor hallhatják és láthatják a Galántai járás legjobb amatőr művészeti csoportjait. A 13.00 órakor tartandó koszorúzási ünnepségek után 15.00 órakor a galántai szabadtéri színpadon gálahangversenyt és békeünnepséget tartanak. Ott osztják ki a legjobb kórusoknak a zsűri által odaítélt díjakat. Az idei Kodály Napok résztvevői nemcsak a névadó magyar zeneszerző népek testvériségét hirdető életművének hódolnak. A nagy októberi szocialista forradalom 70. évfordulójának esztendejében Lenin szellemisége és forradalmi üzenete előtt is tisztelegnek. (d—n)
