Új Szó, 1987. június (40. évfolyam, 125-150. szám)

1987-06-05 / 129. szám, péntek

ÚJ szú 3 1987. VI. 5. Bonn akadályozza a teljes nukleáris leszerelést HELMUT KOHL NYILATKOZATA A PARLAMENTBEN (ČSTK) - A nyugatnémet kor­mány továbbra is akadályokat gördít az európai nukleáris rakéták teljes felszámolásának útjába. Ezt erősíti meg Helmut Kohl kancellár nyilat­kozata, amelyet a bonni parlament­ben csütörtökön olvasott föl. A szovjet békekezdeményezé­sek, valamint a hazai és a nemzet­közi békemozgalmak hatása alatt ugyan az NSZK kormánya hajlik a közepes hatótávolságú rakéták teljes felszámolására, de ami a har­cászati-hadműveleti rakétákat illeti, kitart amellett, hogy érintetlenek ma­radjanak a Bundeswehr fegyverze­tébe sorolt amerikai Pershing 1A rakéták nukleáris robbanófejei. Kohl kancellár úgyszintén értésre adta, a teljes, nukleáris leszerelésre irá­nyuló törekvések kormánya számá­ra nem jöhetnek számításba, mivel az továbbra is az ún. hadászati nuk­leáris elrettentésre alapoz. Az ellenzéki pártok képviselői a kormány álláspontját éles bírálat­nak vetették alá. Alfred Mechter- sheimer, a Zöldek pártjának parla­menti képviselője hangsúlyozta, a nyugatnémet lakosság túlnyomó többsége igazi „nullamegoldást“ óhajt az atomrakéták ügyében, tehát a Pershing 1A rakétáknak a felszá­molását is szorgalmazza, s ezeket a fegyvereket nem lehet kihagyni az (ČSTK) - A bonni kormánykörö­ket egyre jobban nyugtalanítja Mat­hias Rust nyugatnémet állampolgár „kalandja“. A Szovjetunió légiteré­nek megsértése feletti kárörömöt felváltották az aggodalmak, hogy az incidens kedvezőtlenül befolyásol­hatja az NSZK és a Szovjetunió viszonyát. Hans-Dietrich Genscher nyu­gatnémet külügyminiszter kezdettől fogva tudatosította, hogy komoly a helyzet - jelentette ki a TASZSZ * hírügynökségnek adott nyilatkozatá­ban Jürgen Chrobog, a külügymi­nisztérium képviselője. Elmondta, Genscher az ügyet teljes komoly­sággal kezeli, és helytelennek tartja a tömegtájékoztató eszközök pró­bálkozásait, hogy azt tréfának tün­tessék fel. Az NSZK kormánya elítéli Rust tettét és reméli, hogy az inci­ide vonatkozó megállapodásból. Azt hányta a bonni kormány szemére, hogy hagyja magát kényszeríteni a leszerelésre ahelyett, hogy maga venné kézbe a kezdeményezést. Egy másik Zöld párti képviselő, Angelika Beer a parlamenti vitában rámutatott, az, amit most a kormány „kettős nullamegoldásként“ terjesz­tett elő, lényegében „nulla ajánla­(ČSTK) - Az Irangate-botrányt vizsgáló amerikai kongresszusi bi­zottságok szerdán több fontos tanút hallgattak ki az ügyben. Javasolták Elliott Abrams Amerika-közi ügyek­kel megbízott külügyminiszter­helyettes lemondását. Megállapítást nyert, hogy - mivel igyekezett eltit­kolni az iráni titkos fegyverüzletből szerzett pénzek átutalásának körül­ményeit - hazudott a Kongresszus­nak. Ezzel elveszítette szavahihető­ségét és a vizsgálatot folytatók véle­ménye szerint már nem lehet a kor­mány képviselője. Abrams ugyan-'beismerte, hogy az igazsággal ellentétes benyomást próbált kelteni, de határozottan cá­dens nem okoz károkat a két ország kapcsolataiban. Chrobog megállapí­totta, a szovjet hatóságok nagyon korrekt módon vizsgálják ki az esetet. A nyugatnémet televízió második műsora szerda este foglalkozott Rust incidensével. A műsorból kide­rült, hogy a pilóta több hónapon át gondosan készült a repülésre. Már­ciusban speciális térképeket rendelt a frankfurti Eisenschmidt kereske­delmi vállalattól, beleértve Moszkva területének navigációs térképét. Be­mutatták Rust kérvényének eredeti példányát is. Michael Schmuda, a vállalat vezetője ezt szintén meg­erősítette, azzal, hogy olyan speciá­lis térképekről volt szó, amelyeket katonai célokra készítenek. Schmu­da szerint ezek a térképek szabadon megvásárolhatók. tot“ jelent. A kormánynyilatkozat lé­nyege szerinte a következő: min­denki hajtson végre leszerelést, de a Pershing 1A rakétákhoz ne nyúljon senki. A bonni kormány magatartása elleni tiltakozásul a Zöldek pártja a geilenkircheni katonai bázis blo^ kádjára szólított föl (a Pershing 1A rakéták egy része itt van elhe­lyezve). folta, hogy ő maga vagy a kormány részt vett volna a gyűjtésekben a nicaraguai ellenforradalmárok ja­vára. Vallomást tett Albert Hakim iráni származású amerikai kereskedő is, aki jelentős szerepet játszott az ügy­ben. Kijelentette, Reagan elnök sze­mélyesen írta alá az utasításokat a fegyverekkel és a pénzösszegek­kel folytatott machinációk valameny- nyi résztvevője számára. Hakim állí­tólag Washingtonban „jelentős hiva­talos támogatást" kapott. Elmondta, közvetlenül tárgyaltak a Fehér Ház munkatársaival és neki soha az eszébe sem jutott, hogy az elnök politikája tövénybe ütköző lenne. Megállapították a vizsgálóbizott­ságok, hogy létezik egy 200 000 dolláros bankbetét Oliver North alezredes, a nemzetbiztonsági ta­nács volt munkatársa nevére (őt a botrány kirobbanása után annak legfőbb szervezőjévé minősítették és elbocsájtották). Az összeg vala­miféle biztosítás lett volna családja számára, arra az esetre, ha az alez­redest megölik vagy meghal. „Csillagháborús“ lépés (ČSTK) - A Pentagon szerdán komoly lépést tett a „csillagháborús" tervek meg­valósítása terén. Kiválasztották azt a két céget, amelyeknek el kell készíteniük a vi­lágűrbe telepített ellenrakéták.prototípu­sát. Ezek olyan eszközök lennének, ame­lyeket a szovjet rakétatámaszpontok fö­lött, Föld körüli pályán „parkolnának le“. Ezek az eszközök nem hordoznának rob­banótöltetet, de a nukleáris rakétákat rö­viddel azok kilövése után találnák el, s azok az ütközés által semmisülnének meg. Weinberger hadügyminiszter kije­lentette, hogy e rendszernek a világűrbe való telepítését már 1994-ben meg lehet­ne kezdeni. Rust hónapokig készült a repülésre Genscher: a légtérsértés remélhetőleg nem okoz károkat a szovjet-nyugatnémet viszonynak Újabb leleplezések az iráni-kontra botrányban ABRAMS HAZUDOTT • KÉTSZÁZEZRES BANKBETÉT OLIVER NORTH NEVÉRE ===== Seychelle-szigetek —= Gyökeres változások évtizede 1976 júniusában szabadult fel Anglia egyik utolsó gyarmata, az Indiai-óceán közepén levő Seychel- le-szigeteki Köztársaság. Amilyen kicsi ez a szigetország - a lakosok száma hozzévetőleg 65 ezer olyan nagy célokat tűzött maga elé. A függetlenség elnyerése után két párt irányította a miniállam életét - a nagybirtokosokat, ültetvényese­ket tömörítő Demokrata Párt és a Seychelle-i Nép Egységfrontja, amely a munkásokat, parasztokat és haladó értelmiséget képviselte, s ezért teljes mértékben élvezte a szakszervezetek támogatását is. Mivel a két párt homlokegyenest ellenkező célokat követett, a haladó erők ma tíz esztendeje, 1977. június 5-én magukhoz ragadták a hatal­mat. Célul tűzték ki a gazdasági függetlenség elérését és távlatilag a szocialista társadalom kiépítését. Kétségkívül nagyon magas ez a cél, de a szigetlakok keményen ki­tartanak mellette. A párt 1978-ban felvette a Seychelle-i Nép Haladó Frontja nevét, amely forradalmi-de­mokratikus pártot takar, 1979-ben új alkotmányt fogadtak el, amely rend­kívül haladó programot tartalmaz. A rövid évtized alatt sok minden megváltozott: az egykori elmaradott, a nyugati tökére és a turizmusra támaszkodó kis ország hozzálátott saját gazdaságának kiépítéséhez. Albert René kormánya a gazdasági függetlenséget mindenekelőtt a sa­ját tartalékok mozgósításával, a me­zőgazdaság, a halászat és a helyi nyersanyagot - kopra, vanília, fahéj, dohány - feldolgozó ipar fejleszté­sével szeretné elérni. Az első ered­mények kedvezőek, megkétszerez­ték a minimálbéreket, ingyenes az orvosi ellátás, gondoskodnak a sok- gyermekes családanyákról és beve­zették a nyugdíjbiztosítást. A haladó szociálpolitikai intézkedések közül érdemes megemlíteni egy különle­gességet: az ifjúság nevelését. Kö­telezővé tették a kilencéves alapis­kola elvégzését és a Nemzeti Ifjúsá­gi Szolgálat, az ottani ifjúsági szer­vezet keretében megszervezték a kétéves, ún. ifjúsági falvak rend­szerét. Ezek keretében tanulnak meg a fiatalok a kollektívában élni és dolgozni, mivel azt vallják, hogy a fi­atal köztársaság fejlődésének alap­vető feltétele a kollektivizmus. A fia­talok ezekben a falvakban tanulnak szakmát, választanak maguknak pályát. Természetesen nem megy min­den simán, zökkenőmentesen, de a kitűzött célok és teljesítésük lehe­tősége nem utópia. A hazai és a kül­földi reakció sem nézte jó szemmel, hogy a szigetlakok a saját útjukat kívánják járni. Rendkívül kemény volt számukra az 1982-es év. Még egy évvel korábban zsoldoscsopor­tok szálltak partra, hogy megdönt- sék a haladó kormányt, majd láza­dást szítottak a hadseregben, a kül­földön élő emigráció pedig megkísé­relte egy londoni székhelyű bábkor­mány létrehozását. Nem kétséges, az „ellenállási mozgalom“ jelszavá­val próbált a szigetország életébe beavatkozni több imperialista hata­lom és a fajüldöző Dél-afrikai Köz­társaság. Ezt az ottani eseményeket vizsgáló ENSZ-bizottság jelentése is igazolta. A lakosság a haladó frontot támogatja, s ennek tudható be, hogy sikerült meghiúsítani min­den olyan kísérletet, amely a kor­mány megdöntésére irányult. René kormánya az imperialista összeesküvések után megtette a szükséges intézkedéseket, hogy hasonló esetek ne ismétlődhesse­nek meg. Az ország pénzügyi hely­zete javításának érdekében a külföl­di vállalkozók jövedelmére 70 szá­zalékos adót vetett ki. E lépés politi­kai célja pedig az volt, hogy mega­kadályozza a szigetország kizsák­mányolását. Külpolitikai irányvona­lára az aktív semlegesség a jellem­ző. Elszántan küzd az Indiai-óceán demilitarizálásáért, az amerikai ka­tonai támaszpontok - beleértve Die­go Garciát is - felszámolásáért. Az Afrikai Egységszervezet keretében az indiai-óceáni államok együttmű­ködésének bővítéséért és szilárdítá­sáért száll síkra. A szocialista orszá­gokkal a kölcsönös tisztelet és önál­lóság alapján törekszik az együttmü­ködés fejlesztésére. Mindez együt­tesen jelenti a szocialista orientációt az Indiai-óceán közepén, a Seychel- le-szigeteken. FLORENTÍNA PRÔČKOVÁ M indössze hat napig tartott a harmadik arab-izraeli há­ború, mégis teljesen megváltoztatta a közel-keleti erőviszonyokat, a tér­ség térképét és a rendezés esélyeit. Húsz évvel ezelőtt, 1967. június 5-én reggel kilenckor Izrael elindítot­ta agresszióját Egyiptom ellen, s még ugyanazon a napon megtá­madta Szíriát és Jordániát is. Gondosan előkészített akcióról volt szó, ehhez nem férhet kétség. Az izraeli légierő legelőször is a Sínai- félszigeten lévő egyiptomi katonai repülőteret, a Szuezi-csatorna part­jait és létesítményeit és a Kairó melletti légi támaszpontot bombáz­ta. Hasonló taktikával gyakorlatilag néhány óra alatt sikerült megsemmi­sítenie Jordánia és Szíria repülőte­reit és repülőgépeit is. Ezzel az izraeli hadveze­tésnek lényegé­ben sikerült meg­akadályoznia, hogy az ország területét bármi­lyen ellentámadás érje. Hivatalos adatok szerint éppen az agresszornak voltak a legkisebb veszteségei: 700 fő. Nasszer elnök közölte, Egyiptom 10 ezer katonáját és teljes hadifelszerelése 80 száza­lékát veszítette el. Jordánia 6 ezer, Szíria néhány száz katonája halálá­ról számolt be. Hihetetlenül kevés, hihetetlenül sok - még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy mindkét részről nyil­vánvalóan ,,kozmetikázott“ adatok­ról van szó. Az elmúlt húsz év alatt bebizonyosodott, helyes volt a már akkor is kézenfekvőnek tartott ma­gyarázat: imperialista szövetségesei és támogatói, valamint a nemzetközi cionizmus pénzen és fegyveren kí­vül kitűnő hírszerzési adatokkal is ellátták Izraelt. Hatásos volt az agresszió lélekta­ni előkészítése is. A cionisták kezére játszott, hogy arab szomszédjai, el­sősorban Egyiptom éppen abban az időben tettek lépéseket határaik vé­delmének« megerősítésére. Ezenkí­vül néhány szélsőséges arab politi­kus, köztük az egykori palesztinai arab vezető, Ahmed Sukeirí Izrael megsemmisítésére szólította fel az arabokat. Mindezt kihasználva a cio­nista propaganda azt hirdette, hogy Izrael kénytelen hadat viselni arab szomszédjai ellen, mivel csak így védheti meg puszta létét, így akadá­lyozhatja meg, hogy „az arabok a zsidókat a tengerbe szorítsák A hazai közvélemény meggyőzése a háború szükségességéről nem volt nehéz feladat, hiszen Izrael Ál­lam létrejöttét megelőzően is a Ní­lustól az Eufráteszig kiterjedő ,,Nagy Izrael“ megteremtését ígérte a cio­nista vezetés. Megvalósulni látszott ez a dédel­getett terv. A zsidó állam számára az ENSZ-közgyűlés határozata 1947. november 29-én 14 ezer km2 területet jelölt ki. Ezt Izrael az első, 1949-es háborúban 6700 km2-rel növelte. Az 1956-os szuezi válság idején elfoglalta az egész Sínai-fél- szigetet, de azt az ENSZ-határoza- tok értelmében 1957 februárjában ki kellett ürítenie. A hatnapos háború alatt a szíriai Golan-fennsík, Ciszjor- dánia (a Jordán folyó nyugati partja), a Gáza-övezet elfoglalásával, vala­mint a Sínai-félsziget ismételt meg­szállásával 68 500 négyzetkilomé­terrel növelte területét. Le kell szö­gezni, hogy az ENSZ, de az államok döntő többsége sem tekinti ezeket a területeket Izrael részének, csak a júniusi háború előtti 20 700 km2 ismerik el területeként. E z az egyértelmű harci siker vérszemet adott Izraelnek, a megszállt területeken azonnal hozzálátott a félkatonai zsidó telepü­lések létesítéséhez; az arab lakos­ság rendszeres terrorizálásával, földjei, vízforrásai kisajátításával egy célt követ: az arabok elűzését, a megszállt területek demográfiai jellegének teljes megváltoztatását, hogy az 1967-es határok mögé való visszavonulást követelő nemzetközi közvéleményt, de a világszervezetet is, kész tények elé állíthassa. Izrael amúgy sem makulátlan nemzetközi tekintélyén sokat rontott, hogy elfoglalta egész Jeruzsálemet, amelynek pedig a már említett 1947. évi ENSZ-határozat rendkívüli stá­tust biztosított, tekintettel arra, hogy három vallás is szent városának tartja. Még nagyobb, túlzás nélkül állítható: világméretű felháborodást váltott ki, amikor 1980. július 30-án Izrael egész Jeruzsálemet fővárosá­vá nyilvánította. Ezt a döntést né­hány diktatórikus rezsimen kívül a világ országai nem ismerték el. Úgyszintén a Golan-fennsík „hiva­talos“ a knesszet által megszava­zott annektálását sem. Nagy csapás volt az elvakult cio­nisták számára, hogy a Camp Da­vid-i megállapodások értelmében, az Egyiptommal kötött különbéke el­lenében Izrael 1980-ban kiürítette a Sinai-félszigetet és visszaadta Kairónak. Tartottak attól, hogy ez a lépés precedensként szolgál más arab országoknak, elsősorban Szíri­ának. Elismerték ugyan, hogy így nagy erők szabadulnak fel a déli fronton, amelyek bevethetők észa­kon palesztinok és a szírek ellen, de képtelenek voltak belenyugodni, hogy romba dőlnek a „Nagy Izrael­ről“ szövögetett álmok, s katonáik visszavonulnak a Nílustól, amikor hol van még az Eufrátesz... Csalódniuk kellett azoknak is, akik azt remélték, hogy némi területi engedményért cserébe Jordánia, de talán még Szíria is hagyja magát becsalogatni a különszerződések zsákutcájába, rábólint a palesztinok kisemmizésére, valamilyen látszat­autonómiára, melyet Szadat Egyip­tomja Camp David-ben már elfoga­dott. Remélték, a vezető ország kiik­tatásával az arab sorból úgy meg­gyengülnek és annyira megosztottá válnak az arab államok, hogy köny- nyü lesz rájuk kényszerítenie a kato­nai diktátum mellett a politikai diktá­tumot is. Úgy vélték, hátuk mögött az Egyesült Államokkal elérhetik a több évtizedes hadiállapot meg­szüntetését, megállíthatják az or­szág rohamos gazdasági hanyatlá­sát, a növekvő emigrációt, és végre beérhetnek a megszállt területeken folytatott lopakodó gyarmatosítás gyümölcsei és akkor - szüret. Nem így történt. Ezt az akciót nem tudta Tel Aviv olyan jól kiszámí­tani, mint a húsz évvel ezelőtti „megelőző csapást és az arab légi­erő kiiktatását“. Bár Husszein jordá- niai király egy időben kacérkodott a különszerződés gondolatával - amiben közrejátszott a palesztin mozgalom megosztottsága és Ara­fat presztízsnyerés motiválta túlzott engedékenysége is Damaszkusz- ban soha fel sem merült, hogy ilyen lépésre vállalkozzon. Szíria határo­zott, elvhű politikája akadályozta meg elsősorban Washington pozí­ciószerzési vágyainak megvalósulá­sát is a térségben. T etszik ez Izraelnek vagy sem - márpedig minden jel szerint nagyon nem tetszik -, újra felvető­dött és egyre több hívet talál magá­nak a közel-keleti rendezéssel fog­lalkozó nemzetközi konferencia szükségességének gondolata. Egy ilyen fórumot Izrael - és természete­sen Washington - csak úgy tudna elképzelni, hogy az keretként szol­gálna az általa szorgalmazott kétol­dalú tárgyalásokhoz, vagyis a külön­szerződések megkötésénél való bá­báskodásra szeretnék rávenni a Biz­tonsági Tanács állandó tagjait. El­lenben az ENSZ-tagországok több­ségének, elsősorban a Szovjetunió­nak, mint a BT állandó tagjának, a szocialista országoknak, az arab államoknak, az el nem kötelezettek- nak az a véleménye, hogy a konfe­rencián egyenrangú félként kellene részt vennie valamennyi érdekelt or­szágnak és a Palesztinai Felszaba- ditási Szervezetnek, mint a paleszti­nai arab nép törvényes képviselőjé­nek. Ez utóbbi követelmény a legin­kább elfogadhatatlan Izrael és az USA számára, hiszen egyenlő a PFSZ hivatalos elismerésével, márpedig ezt mindenképpen el akarják kerülni, mivel ez egyben azt is jelentené, hogy tudomásul veszik a palesztin arabok saját államra való jogát. M ég az izraeli kormánykoalíciót is megingatta a konferencia összehívásának ügye, bár a Munka­pártnak és a Likudnak gyakorlatilag azonosak a fenntartásai és kiköté­sei, csak éppen a nyílt elutasítás helyetti magyarázkodás stílusában vannak köztük árnyalati különbsé­gek. Abban nagyon is nagy az egyetértés, hogy nem akarják „visz- szacsinálni“ a harmadik arab-izraeli háborút, amikor még le sem zárták az ötödiket, a Libanon ellen e na­pokban éppen öt éve indított agresz- sziót. GdRFÖL ZSUZSA A harmadik háború

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents