Új Szó, 1987. június (40. évfolyam, 125-150. szám)

1987-06-29 / 149. szám, hétfő

A párt feladatai a gazdaságirányítás gyökeres átalakításában

ÚJ SZÚ

3

1987. VI. 29.

(Mihail Gorbacsov beszédének első részét szombati számunkban közöltük)

Bizonyára megértik, hogy ez nem könnyű feladat. A gazdaságirányítás jelenlegi rendszere nem egy nap alatt született, különböző rétegekből áll, amelyekben fellelhetők országunk történelme különböző időszakainak feltételei és sajátosságai, minden sikerükkel, ellentéteikkel és nehézségeikkel egyetemben.

A jelenlegi irányítási rendszer alapjai már a harmincas években létrejöttek. Azokban a nehéz időkben országunk, amely gazdasági szempontból távolról sem volt a legfejlettebb és egyedül szállt szembe a kapitalista világgal, azzal a szükségszerűséggel találta magát szemben, hogy gyorsan fel kellett számolnia a műszaki-gazdasági elmaradottságot, s ezért radikális strukturális változásokat hajtott végre a népgazdaságban.

Ezeket pedig rendkívül rövid idő alatt valósították meg. A háború előtti ötéves tervidőszakok éveiben az ipari termelés volumene 550 százalékkal nőtt, a Szovjetunió Európában az ipari termelést tekintve a negyedikről az első helyre került, a világban pedig az ötödik helyről a második helyre. A termelőeszközöket gyártó ágazatok részaránya 39,5 százalékról 61 százalékra nőtt. A munkások és alkalmazottak száma az iparban a háború előtti 12 évben megháromszorozódott.

E feladat teljesítése érdekében lényegesen növelni kellett az akumuláció arányát a nemzeti jövedelemben. A második ötéves tervidőszak kezdetén ez az arány meghaladta a 30 százalékot, úgyhogy kétszer nagyobb volt, mint a húszas évek végén és többszörösen nagyobb, mint a forradalom előtti Oroszországban. Az állami költségvetés útján a nemzeti jövedelem hozzávetőleg hatvan százalékát újraelosztották. E hatalmas forrásokat központilag elsősorban a nehézipar fejlesztésére irányították.

Éppen ilyen célok érdekében hozták létre az irányítási rendszert, amely a szigorú centralizmusra, a munka aprólékos elosztására, a direktív, névre szóló feladatokra és a költségvetési dotációkra épült. Az ilyen különleges feltételek között a rendszer biztosította, hogy rendkívül rövid határidőkön belül teljesültek olyan stratégiai feladatok, amelyekre a fejlett kapitalista országoknak évtizedekre volt szükségük. Az irányítás központi jellege még jobban megszilárdult a háború éveiben. S lényegében megmaradt a háború utáni újjáépítés feltételei között is.

Természetesen nem mindenben lehet objektív okokkal magyarázni az irányítás ilyen jellegét. Helytelen hozzáállások is előfordultak és szubjektivista döntéseket is jóváhagytak. Ezt látni kell és figyelembe venni a jelenlegi problémák megtárgyalásánál. A meglevő irányítási rendszer az évek folyamán egyre nagyobb ellentétbe került a gazdasági fejlődés feltételeivel és szükségleteivel.

A tudományos-műszaki forradalom viharos folyamata, az a tény, hogy a népgazdaság lényegesen bonyolultabb jelleget öltött, annak szükségessége, hogy a súlypont az extenzív módszerekről az intenzív módszerekre, a minőségről a mennyiségre kerüljön át, a szociális feltételek hatásának növekedése és az emberi tényező szerepének lényeges növekedése alapvető változásokat követelt a gazdaságirányításban.

Egyre sürgetőbben merült fel a gazdaságirányítás átalakításának szükségessége. Erről a kérdésről vitáztak a tudományos körök és a közvélemény is. Emlékezhetnek Vaszilij Nemcsinov akadémikus cikkére, amely 1964-ben jelent meg a Kommunyiszt folyóiratban. Már akkor ezt írta: A nagy és a kis gazdasági rendszerek közti kölcsönös kapcsolatok primitív értelmezése csak olyan megcsontosodott mechanikus rendszert hozhat létre, amelyben az irányítás minden paramétere előre adott, míg az egész rendszert felülről lefelé limitálják, minden adott pillanatra és minden adott pontban.

Az ilyen felülről lefelé meghatározott gazdasági rendszer fékezni fogja a szociális és a műszaki haladást, és a gazdasági élet reális folyamatának nyomására előbb vagy utóbb felbomlik. (Kommunyiszt 1964/5. szám, 76-77. oldal).

Az elmúlt évtizedekben többször történtek gyakorlati próbálkozások a fennálló irányítási rendszer megváltoztatására. Az ötvenes években, a hatvanas évek második felében és a hetvenes évek végén voltak ilyenek. Ezek a próbálkozások azonban nem voltak teljesek és következetesek, a legjobb esetben is csak rövid távon adtak eredményt és nem hozták a szükséges fordulatot. A régi gazdasági mechanizmus ösztönző hatása azonban egyre jobban gyengült, miközben fékező hatása fokozódott.

Most, a fordulat időszakában, amikor hozzáláttunk az elvi döntésekhez, különösen fontos a kezdődő változások lényegének és alapvető értelmének, valamint az irányítás átalakítása orientációjának értelmezése a tudományos megalapozottság, az elméleti és eszmei-politikai világosság. Hogyan és hová kell előrelépni? Miről lehet és kell lemondanunk, mit kell megszilárdítani és tökéletesíteni, mit bevezetni?

Ebben az összefüggésben fontos hangsúlyozni, hogy történelmünk minden szakaszát az emberek intenzív munkája jellemezte és az nagy eredményeket szült.

A gazdasági építés eddigi tapasztalatai mérhetetlenül értékesek. Ezek a tapasztalatok - sikereikkel, túlkapásaikkal, hibáikkal együtt is - adják azt az iskolát, melynek leckéje fontos számunkra a jelen és a jövő szempontjából.

Elvi szempontból világos számunkra az irányítás radikális reformjának értelme és irányvétele. Ezt a következő szavakkal lehet kifejezni: több szocializmust, több demokráciát.

Ez magában foglalja a választ arra a kérdésre is, nem jelent-e a mi átalakításunk elhajlást a szocializmus alapjaitól, vagy legalább is azok bizonyos gyengítését. Nem, nem jelenti. Ellenkezőleg - az, amit már csinálunk, kitűzünk és javasolunk, meg kell, hogy erősítse a szocializmust, felszámol mindent, ami fejlődése útjában áll és fékezi előrehaladását, óriási potenciáljának feltárását az emberek érdekében, társadalmi rendszerünk minden előnyének kihasználását, és a legkorszerűbb formákkal való felruházását.

Mit jelent azonban a szocializmus megszilárdítása a gyakorlatban? Forradalmi tanításunk egész lényege, óriási tapasztalataink azt mutatják, hogy a szocializmust nem lehet valamiféle megmerevedett, változatlan társadalomnak tekinteni, s a tökéletesítése érdekében végzett konkrét munkát olyan módszerként kezelni, amellyel a bonyolult valóság bepréselhető az egyszer s mindenkorra megfogalmazott eszmékbe, fogalmakba és tanulságokba.

Az elképezlések a szocializmusról és gazdaságáról állandóan fejlődnek és gazdagodnak, figyelembe véve a történelmi tapasztalatokat és az objektív feltételeket. Lenintől kell tanulnunk az alkotó hozzáállást a szocialista építés elméletének és gyakorlatának fejlesztéséhez, a felfegyverkezést a tudományos módszertannal, valamint a konkrét helyzet konkrét elemzésének művészetét.

A szocializmus elméletében és gyakorlatában a fő kérdés: hogyan lehet szocialista alapon létrehozni a gazdasági, a tudományos-műszaki és társadalmi haladásnak a kapitalizmusban létező ösztönzőinél erősebb ösztönzőket, | és hogyan lehet a lehető leghatékonyabban összekapcsolni a tervszerű irányítást az egyén és a kollektíva érdekeivel. Ez a legbonyolultabb kérdés. Erre kereste és keresi a választ a szocialista gondolkodás és a társadalmi gyakorlat. Ennek a kérdésnek a jelentősége mérhetetlenül növekszik a szocializmus jelenlegi szakaszában.

Sok problémát kell megoldani. A termelés hatékonysága növelésének hatásos ösztönzői létrehozásának kulcsát abban látjuk, hogy a dolgozók számára garantáljuk: a munkahelyén, a kollektívában és az egész társadalomban valódi gazda lehessen.

Elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt vitathatatlan, hogy a dolgozóknak, mint a termelés gazdáinak az érdekei a legerősebb érdekek, a társadami- gazdasági és a tudományos-műszaki haladás meggyorsításának a leghatalmasabb mozgató erői.

Mit jelent a gyakorlatban az, hogy a dolgozó a társadalmi tulajdon reális és aktív gazdájává váljék? Ez azt jelenti: a kollektíváknak és az egyes dolgozóknak is széles körű lehetőségeket adunk, hogy rendelkezhessenek a közvagyonnal és növeljük felelősségüket, hogy hatékonyan kihasználják azt. A gyakorlatban ez a legszélesebb dolgozó tömegek gazdaságirányításban való részvételének biztosítását jelenti minden szinten - a brigádtól az egész népgazdaságig. Jelenti ez azt is, hogy a dolgozók jövedelmét összefüggésbe kell hozni azzal, hogyan dolgozik az ember a munkahelyén, vállalatánál, és végül függővé kell tenni attól, hogyan dolgozik az egész ország. Egyszóval - a végeredménytől.

A gazdaság demokratizálása elválaszthatatlanul kapcsolódik a szövetkezetek és a magánjellegű munkatevékenység különböző formáinak aktív kihasználásához, egyben az állami tulajdonhoz.

Ezzel kapcsolatban határozatokat hagytunk jóvá. El kell azonban mondani,

hogy gyakorlati megvalósításuk különböző reakciókat váltott ki. Közben gyakran nem arról beszélnek, hogyan lehetne gyorsabban és jobban kihasználni a lehetőségeket, hanem arról, hogy a gazdasági tevékenységnek ezek a formái mennyire létjogosultak a szocializmus jelenlegi szakaszában.

Egyesek a szövetkezeteket és a magánmunkát majd hogy nem a magángazdálkodás felújításának tekintették. Úgy vélem, elvtársak, hogy tapasztalataink és más szocialista országok tapasztalatai bizonyítják az ilyen gazdasági formák helyes kihasználásának hasznosságát és szükségességét a szocializmus keretében. Hozzájárulnak az emberek sürgető igényeinek maximális kielégítéséhez, az ,,árnyékgazdaság" és a visszaélések legkülönbözőbb formáinak felszámolásához, vagyis a társadalmi-gazdasági viszonyok javításának reális folyamatához.

Komoly átértékelést érdemel a népgazdaság központi, tervszerű irányítása és egyes láncszemeinek önállósága közötti viszony, a tervszerűség és az áru és pénzkapcsolatok közti viszony kérdése. Dialektikus egységből indulunk ki és abból, hogy a gazdaságirányítás egységes rendszerében kölcsönösen kiegészítik egymást.

Az új gazdasági mechanizmusban ezt a feladatot főleg a gazdasági szabályozók segítségével oldjuk meg. A normatív módszerekre való áttérés lehetővé teszi a társadalom, a kollektíva és az egyes dolgozók szocializmusban sajátos érdekei egységének lehető legteljesebb realizálását.

A szocializmus tudományos értelmezésével összhangban gazdasági rendszerének elválaszthatatlan részét alkotják az áru és pénzkapcsolatok. Ezek helyes kihasználása az árak, a pénzügyi és hiteleszközök által, a piac tervszerű befolyásolása és irányítása törvényeinek tiszteletben tartása mellett, továbbá a rubel tekintélyének megszilárdítása és növelése lehetővé teszi egy hatékony költségcsökkentő mechanizmus létrehozását és a szocializmus megszilárdítását a gyakorlatban.

Az áru és pénzkapcsolatok kihasználása az irányítási rendszerben, egységben a népgazdasági tervezés előnyeivel, természetesen bonyolultabb feladat mint az intézkedések és utasítások kiadása. Gazdasági kádereinknek azonban teljesíteniük kell ezt a feladatot.

A szocializmus mozgatóerőinek aktivizálása szempontjából az egyik vezető helyen áll a gazdasági verseny és a pályázati elvek kérdése.

Abból indulunk ki, hogy meg kell erősíteni a vállalatok és a szervezetek - az államiak és a szövetkezetiek - közti reális versengést, ami a lakosság és a népgazdaság szükségleteinek lehető legjobb kielégítését illeti.

E verseny győzteseinek kézzelfogható gazdasági előnyökhöz kell jutniuk. Ez megfelel a szocializmus elveinek és emberi szempontból is érthető.

Külön kellene szólnom arról, hogy a tudományos-műszaki területen is széles körben be kellene vezetni a pályázati eljárásokat. A múltban ugyanis gyakran hangzott el az a vélemény, hogy a párhuzamos tudományos-kutató és tervező szervezetek létezése eredményezi az erő szétforgácsolását a kétsíkúságot és az ésszerűtlen kiadásokat. A tapasztalatok azonban meggyőztek minket arról, hogy egyes szervezetek monopolhelyzete komolyan fékezi a tudományos-műszaki haladást és a társadalomnak sokkal nagyobb veszteségeket okoz.

Határozottan nem áll számdékomban azt mondani, hogy minden irányban párhuzamos struktúrákat kell létrehoznunk. Számos jelentős tudományos-műszaki probléma megoldására azonban helyes különböző tudományos kollektívákat létrehozni, nemcsak állandóakat, hanem ideigleneseket is. Ezt érdeklődéssel fogadták a mérnöki-műszaki és a tudományos dolgozók, s ez a gyakorlat már hozott bizonyos eredményeket.

A szovjet társadalom fejlődése jelenlegi szakaszának igényei alapján arra van szükség, hogy korszerűsítsük az elképzeléseket a szocializmus gazdasági formáiról, hogy teret adhassunk a gazdasági mechanizmus lényeges átalakításának.

Elvtársak! önök megkapták a gazdaságirányítás gyökeres átalakításának fő elveit, melyeket a politikai bizottság és a kormány dolgozott ki.

Az irányítás átalakításának ebben a dokumentumban előterjesztett koncepciója kell hogy irányítsa a gazdasági növekedés részeredményekre való orientáltságát a végső, társadalmi szempontból jelentős eredményekre, az ember sokoldalú fejlődésére, atudományos-mú- szaki haladást a gazdasági növekedés fő

tényezőjévé kell tennie és létre kell hoznia egy megbízhatóan működő költségcsökkentő mechanizmust.

Mindezek eléréséhez a túlnyomó részt adminisztratív módszerekről át kell térni az irányítás döntően gazdasági módszereire minden szinten, át kell térni az irányítás széles körű demokratizálására és az emberi tényező sokoldalú aktivizálására. Ez az áttérés magában foglalja:

Először: Az egyesülések és vállalatok önállósága határainak jelentős kibővítését, átalakításukat a teljes önelszámolásra és a saját forrásokból való finanszírozásra, felelősségük növelését a lehető legnagyobb végeredményekért és a fogyasztókkal szembeni kötelezettségeik teljesítéséért, a közvetlen összefüggés kialakítását a kollektíva jövedelmének nagysága és munkájának hatékonysága között, továbbá a munkaszervezés és a bérezés kollektív módszerei széles körű kibontakoztatását a munkahelyi kapcsolatokban;

Másodszor: a centralizált gazdaságirányítás gyökeres átalakítását, minőségi szintjének növelését, az összpontosítást azokra a fő folyamatokra, amelyek meghatározzák az egész népgazdaság fejlesztésének stratégiáját, minőségét,

ütemét és arányait, továbbá a gazdaság kiegyensúlyozottságát és azt, hogy határozottan meg kell szüntetni a központ beavatkozását az alacsonyabb gazdasági egységek operatív tevékenységébe;

Harmadszor: a tervezés, az árképzés, pénzügyi és hitelmechanizmus gyökeres reformját, a termelőeszközöket érintő nagykereskedelemre való átállást, és a tudományos-műszaki haladás, a külgazdasági kapcsolatok, a munka- és szociális folyamatok irányításának átépítését;

Negyedszer: olyan új szervezeti struktúrák létrehozását, melyek szavatolják a szakosodás elmélyítísét és a kooperációs kapcsolatok megbízhatóságának növekedését, s úgyszintén a tudomány közvetlen bekapcsolását a termelésbe és ezen az alapon a lényeges fordulat elérését a világszínvonal felé;

ötödször: az irányítás túlzottan centralizált, utasításos rendszeréről való áttérést a demokratikus rendszerre, az önigazgatás fejlesztését, az emberi potenciál aktivizálása mechanizmusának létrehozását, a funkciók pontos behatárolását és a gyökeres változást a párt- és gazdasági szervek, valamint a tanácsok tevékenységének stílusában és módszereiben.

Az irányítás átalakításának kiindulópontja

Elvtársak! A gazdasági mechanizmus radikális átalakítását a gazdaság alapvető láncszeménél - a vállalatnál és az egyesülésnél - kezdjük azzal, hogy mindenekelőtt az ő számára szeretnénk kialakítani a legkedvezőbb gazdasági környezetet, az ő jogait kívánjuk megerősíteni és ezzel párhuzamosan fokozni felelősségét, s ennek alapján végrehajtani a gazdaságirányítás valamennyi felsőbb láncszeme tevékenységének gyökeres megváltoztatását.

Az átalakítás fokozatainak meghatározása során az vezérelt bennünket, hogy épp itt bontakoznak ki a legfőbb gazdasági folyamatok, az emberek munkája által itt jönnek létre a szükséges termékek és szolgáltatások, itt változik anyaggá a tudományos-műszaki gondolkodás. Épp a dolgozókollektívában alakulnak ki reálisan a gazdasági és a szociális viszonyok, itt találkoznak az emberek érdekei - a személyes, a kollektív és a társadalmi érdekek. Társadalmunk szociális-politikai légkörét lényegében sok tekintetben a dolgozókollektívákban uralkodó helyzet határozza meg.

Mi a fő hiányossága a vállalat gazdálkodása jelenlegi mechanizmusának? Mindenekelőtt az önálló fejlődés gyönge belső ösztönzőiről kell szólni. A vállalat lényegében utasításos mutatók rendszerén keresztül kapja a feladatokat és a forrásokat. Gyakorlatilag az összes költséget megtérítik. A termékek eladása lényegében biztosítva van, és a legfontosabb, a dolgozók jövedelme alig áll kapcsolatban a kollektíva munkájának végeredményeivel - a szerződések teljesítésével, a termékek minőségével és a nyereséggel. A helyzet nagyjából ilyen: a jelenlegi mechanizmusban a termelő számára előnytelen az olcsó nyersanyag alkalmazása és az olcsó termékek gyártása, előnytelen a termékminőség növelése, a tudományos-műszaki haladás eredményeinek bevezetése.

Az ilyen gazdasági mechanizmusban gyakorlatilag elmosódik a határ a jól dolgozó és az állandóan lemaradó vállalatok között. Az SZKP Központi Bizottságán nemrég rendezett értekezleten Pjotr Bugyorkin, az Omszksina egyesülés vezér- igazgatója joggal vetette fel ezeket a kérdéseket. Az omszki egyesülés az ágazatban valóban a legjobbak közé tartozik. Gépkocsi-abroncsaik jó minőségűek és élettartamuk 50 százalékkal hosszabb, mint a többieké. Az utóbbi 20 évben egyetlen esetben sem fordult elő, hogy ne teljesítette volna a szerződéses szállításokat. De mi haszna van ebből a dolgozókollektívának? Lényegében semmilyen előnye sem származik, akár a bérek növekedését, akár a szociális szükségletek kielégítését vesszük számba.

De ki magyarázza meg ezt az ellentmondást: az omszki egyesülés abroncsaiért, amelyek a Szovjetunióban a legjobb minőségűek, ugyanannyit kell fizetni, mint a más üzemekben gyártott abroncsokért.

Vagy hozzunk fel egy példát a mezógazdasági-ipari komplexum szférájából. Egy észak-kaukázusi baromfiüzem ugyanazért a termékért egynegyedével alacsonyabb árat kap, mint az ország más részeiben. De hiszen a korszerű baromfitermelés, ameiy az ipari technológiákat, főleg a broilertermelést alkalmazza, ugyanolyan tervek alapján épült létesítményekben, annak a technikának a fel- használásával valósul meg, amelyet

egyetlen vállalat gyárt, a takarmány egyetlen forrásból, a gabonaipari minisztériumtól érkezik.

Emögött gazdasági mechanizmusunk bújik meg, amely - akarjuk vagy nem akarjuk - az átlagos, sőt a rossz munkára összpontosít. Hogyan fejleszthető a gazdaság, ha a lemaradó vállalatok számára üvegház-feltételek jönnek létre és a legjobbak kárt szenvednek?

Elvtársak, természetesen így tovább nem gazdálkodhatunk. Az új gazdasági mechanizmusnak mindent a helyére kell tennie. Hatékony eszközzé, a jó, a vállalkozó szellemű és kezdeményező munka mozgatóerejévé kell válnia. Épp ezt a célt hirdetjük meg. Eléréséhez természetesen bizonyos időre van szükségünk. Most rendkívül fontos, hogy helyesen válasz- szuk meg az új gazdasági mechanizmussal szembeni legfőbb követelményeket.

A fő, amit az új gazdasági mechanizmus bevezetésével el kell érnünk, az, hogy a vállalatoknak széles jogköröket biztosítsunk és szavatoljuk igazi gazdasági önállóságukat, amely a teljes önelszámoláson alapul.

A gyakorlatban kell megvalósítani azt, amit már szükségesnek ismertünk el, s főleg arról van szó, hogy a vállalat a reális társadalmi szükségletek alapján maga állítsa össze termelésének és a termékek értékesítésének tervét. A terv alapját nem a felettes szerv által utasítások formájában kiadott részletes tervfeladatok sokasága alkotja, hanem az állami szervezetek, az önelszámolású vállalatok és kereskedelmi szervezetek konkrét, megfelelő mennyiségű és minőségű termékekre vonatkozó közvetlen megrendelése.

A vállalatoknak olyan feltételekkel kell rendelkezniük, hogy fejleszthessék a fogyasztók igényeinek jobb kielégítését szolgáló gazdasági versenyt. Az állam érdekeit eközben az állami megrendelések rendszere szavatolja. Ezeknek azonban előnyös gazdasági feltételeket kell tartalmazniuk, a felek kölcsönös felelősségét kell feltételezniük és kizárólag pályázatok alapján kell őket kiadni.

A tervezéshez való hozzáállás megváltoztatásával összefüggésben felmerül az irányszámok lényegének és küldetésének kérdése. Feladatuk, hogy orientálják a vállalatokat a gazdasági helyzetben. Az irányszámoknak ezért az adott termék iránti társadalmi igényeket, a hatékonyság minimális szintjét, a szociális jellegű feladatokat kell kifejezniük, ami azt jelenti, hogy a vállalatot a fejlettség szükséges szintjére kell „elvezetniük". Az irányszámok nem lehetnek direktív számok, nem köthetik meg a dolgozókollektíva kezét a terv előkészítése során, hanem tág teret kell biztosítaniuk a döntések megválasztásához és a gazdasági szerződések megkötése során a partnerek kiválasztásához. A megrendelések és a szerződések teljesítése a fő kritériuma a vállalati tevékenység értékelésének és a kollektíva anyagi ösztönzésének.

Alapvetően fontos követelmény a vállalatok és egyesülések átállítása a rentabilitásra és az önfinanszírozásra. Ez azt jelenti, hogy a maguk által megkeresett eszközökből kell fedezniük az összes költséget, köztük a munkadíjat, a termelés bővítését és rekonstrukcióját, valamint a dolgozókollektívák szociális fejlesztését. A költségvetési finanszírozás csak

(Folytatás a 4. oldalon)