Új Szó, 1987. április (40. évfolyam, 76-100. szám)

1987-04-28 / 98. szám, kedd

Ha hiányzik az emberi hang... Születésnapi beszélgetés Klára Jarunková érdemes művésszel örülök, hogy elfoglaltsága ellené­re vállalkozott erre a beszélgetésre, főleg olvasóink kedvéért. Az ilyen alkalommal szinte törvényszerűen felmerülő kérdést, ,,hogyan kezdeti a gyerekeknek írni"?, bizonyára számtalanszor feltették már önnek. Én legalábbis a Slovenka egyik régi számából tudom a választ: „Első, gyermekeknek szóló elbe­szélésemet ötvennyolc februárjában írtam. Talán emlékeznek még arra a nagy hóviharra, amely még a villa­mosokat is befújta. Lakóhelyemről aznap nem jutottam be a vá­rosba, így aztán ötö­dikes kislányomat el­kísértem az iskolába. Az iskola udvarán Danával sokáig fi­gyeltük a nagy hócsa­tát, amelyet az iskola­gondnoktól kapott la­pátokkal felfegyver­zett fiúk vívtak. Ret­tentő sokat nevet­tünk, s amikor haza­tértem megírtam az első „havas" történe­tet, persze a hozzá­gondolt következmé­nyekkel együtt.“ Nos, mivel az idén is jócskán volt ré­szünk hóban és hóvi­harban, s a Roháč - amelynek ön évtize­dekig volt a munka­társa -, remek karikatúrákat közölt a fővárosi helyzetről, indokoltnak ér­zem a kérdést: Visszagondol-e arra a régi hóviharra, amely tulajdonkép­pen elindította önt írói pályáján?- Bizony, eszembe jutott. Csak­hogy az a régi tél nem volt olyan rémes. A járdákról legalább eltakarí­tották a havat, ha már a villamosok nem is járhattak. Most meg magas hóbuckákon kellett átevickélni. Több ember a lábát is eltörte. Annak ide­jén valahogy könnyebben megbir­kóztunk a téllel. A gyerekek sem adták fel, mindenáron iskolába akar­tak menni. Az életemben sok minden meg­változott azóta, vagyis majdnem minden. Könyveim hősei azóta fel­nőtté váltak. S mintha én is felnőt­tem volna velük együtt. Néhány, a legkisebbeknek szóló mesén kívül fokozatosan az idősebb korosztá­lyoknak kezdtem írni. A felnőtté, az éretté válás folyamata érdekelt a leginkább. Ily módon csaknem tör­vényszerű, hogy végül eljutottam a felnőtt olvasóknak szóló regények írásához.- Most éppen min dolgozik?-A sors úgy hozta, hogy hosz­szabb ideig - vagy fél évig - nem tudtam dolgozni, de az idén, szeren­csére, visszatérhettem az íráshoz. S hogy mivel kezdtem? Újra egy gyerekeknek szóló történettel, ame­lyet már át is adtam a kiadónak. A címe: Nagyapó és a farkas. Pilla­natnyilag egy hosszabb prózán dol­gozom, fiatal és idősebb szereplők­kel, de még nem döntöttem el, me­lyik korosztálynak szánom.- Egyszer tanúja lehettem Duna- szerdahelyen (Dunajská Streda), mekkora érdeklődéssel hallgatták önt a gyerekek. Szinte elárasztották kérdéseikkel az írónőt, akinek nyil­vánvalóan sikerült azonosulnia a gyermekek világával. Alkotásaiért nem egy jelentős díjat kapott. A hall­gatag farkas öccse című regényéért például elnyerte Az atomkor ifjúsá­gáért elnevezésű nemzetközi gyer­mekirodalmi pályázat harmadik dí­ját, és még sorolhatnánk tovább a hivatalos elismeréseket. Olvasók és kritikusok tanúsítják tehát: ismeri a gyerekeket... Mégis, milyennek ismeri őket?- A gyerekek - egyszerűen gye­rekek. Apró teremtmények, akik mindig óriási érdeklődéssel figyelik a világot, próbálják megismerni, fel­fedezni azt, s remélem, ez mindig is így lesz. A régebbi nemzedékekhez viszo­nyítva azonban a mai gyerekek ma­gatartásában látható és érezhető a megváltozott körülmények hatása, amely már csecsemő- és kisgyer­mekkorban éri őket. A mai gyerekek többsége túl korán elszakad az édes­anyától, s egyáltalán, a szülőktől, és bekerül a gyermekintézmények va­lamelyikébe. Ez a tény befolyásolja további fejlődésüket. Nem akarok ítélkezni, jobb ez így vagy rosszabb, de tény, hogy mindannyian látunk bizonyos hiányosságokat gyerme­keink érzelmi életében. Ez jórészt ugyan csak később látszik meg, ak­kor aztán döbbenten szemléljük a fi­atalok erkölcsi bizonytalanságát. Akkor dől el, képesek vagy nem képesek emberi kapcsolatok megte­remtésére és megőrzésére. Keres­sük és keresnünk is kell az okozati összefüggéseket. Olyan új megol­dást kell találnunk, amely megfelel a kor követelményeinek. Nem re­ménykedhetünk persze naiv módon abban, hogy van visszaút a régi, többgenerációs családmodellhez. Nem. Az élet megy tovább a maga útján, ezért az új megoldásokat új szemlélet alapján kell keresnünk. Véleményem szerint ezek kiinduló­pontja a szociális intézkedésekben rejlik. Ilyen megoldás lehet a nők csökkentett munkaideje, fontos lé­pésnek tartom az anyasági és a gyermekgondozási segély terve­zett meghosszabbítását is. Az anya­szerep iránti nagyobb megbecsülés­re, a munkaadó valóságos erkölcsi támogatására lenne szükség...-A csavargó és a Hőstetteink naplója című könyveinek belső borí­tóján a következő mondatok szere­pelnek: „Kötelező olvasmány az alapiskolák ötödikes tanulói számá­ra“ az „Ajánlott irodalom alapiskolá­sok számára“. Július Noge Klára Jarunková prózája című tanulmány- kötetében viszont azt olvastam, hogy ön müveiben követi ugyan „a jól álcázott nevelóhatás elvét“, de nem szereti, ha némelyik pedagó­gus „hajlamos nyelvtankönyvként kezelni a szépirodalmi alkotást“. Mi tehát a véleménye a gyermekiroda­lom nevelő hatásáról?- Valóban, nem szeretem, ha tankönyvként kezelik a könyveimet. A kötelező, illetve ajánlott olvasmá­nyok - véleményem szerint - mind­össze felhívni hivatottak a gyere­kek figyelmét bizonyos művekre. Ál­talában, kevés író örül annak, ha könyve kötelező olvasmánnyá válik, hiszen a kötelező dolgokat ritkán szereti az ember. A gyerekek jövője szempontjából az olvasás fontossá­gának felismerését tartom elsődle­gesnek. A gyerekek között - akárcsak a felnőttek között - mindig is lesznek olvasók és nem olvasók. Ez termé­szetes. De a gyerekek esetében ezt nem hagyhatjuk annyiban, mert so­kan csak azért nem válnak potenciá­lis olvasókká, mert mi nem neveljük őket az olvasás, a könyv szereteté- re. Ehhez csak azt szeretném hoz­zátenni, hogy köztudottan „lángolni kell annak, aki gyújtani akar“.- Művei külföldön is ismertek, több mint húsz nyelven, körülbelül nyolcvan idegennyelvű kiadásban jelentek már meg. Magyar nyelven a következőket tarthatjuk számon: Az egyetlen, A hallgatag farkas öcs- cse, Fekete napforduló, Hőstetteink története, A nyelvecskéről, amelyik nem akart beszélni, Légy a gazdim, kisfiú, s A csavargót. Melyik könyvet ajánlaná még a magyar gyerekek számára?- Azt hiszem a legkisebbeket ér­dekelné a Mesék című gyűjtemény, ebből pedig legfőképpen A kislány­ról, aki elment mesét keresni. Ez a mese nemcsak a gyerekeknek, hanem szüleiknek, szüléikről is szól...- Ha megengedi, idézzük talán röviden Július Noge utószavát: „Az utolsó mesében Ivan és Zuzka elin­dult mesét keresni, de valójában a megértést keresték, azt az emberi közelséget, amikor egy fotelban töb­ben is elférnek - és beszélgetnek. Mert a legjobban berendezett la­kásban is érezheti magát magá­nyosnak és elhagyatottnak egy gyermek - és nemcsak gyermek -, ha hiányzik az élő szó, a technika közvetítése nélkül megszólaló, me­legséget árasztó emberi hang." S most, beszélgetésünk végén, még egy - mesébe illő - kérdést szeretnék feltenni önnek: Mi lenne a három kívánsága?- Nos, az első: a világon sehol ne legyenek szomorú gyerekek. A má­sodik: fegyvermentes világot kíván­nék, egészséges természettel és egészséges emberekkel...- öpmagának semmit?- A tündérek jól tudják, mi az, amire szükségem van... HARASZTI ILDIKÓ SZÍNEK, FORMÁK ÉS - MISZTIKUM Olasz fotóművészek prágai kiállítása Két kivételes egyéniséggel ismerkedhettünk meg az INTERKAMERA '87 nemzetközi kiállítás keretében megrendezett fototárlaton, amelynek a FOTOCHEMA vállalat prágai galériája adott otthont. Franco Fontana fényképei természetes színeikkel és festményekre emlékeztető kompozíciókkal vonják ma­gukra a figyelmet. Az olasz művész mellőzi a technikai trükköket és a színes szűröket. Ennek ellenére rendha­gyó, eddig nem látott pillanatokat tesz hozzáférhetővé. Új látásmódjával - amely a hetvenes években forradalmi újításnak számított a fényképezés művészetében -, nem törekszik a természetnek, mint objektumnak a művészi reprodukálására, hanem a képkivágásban látható for­mák és szinfelületek kölcsönhatását láttatja velünk. Háttérbe szorítja a térbeliséget, a meleg és a hideg színek kontrasztjára építi tájképeinek nagy részét. To­vábbi fotói (Casablanca, Skyline, Tájképek) a kék színár­nyalatainak gazdagságát, az egyes árnyalatok kölcsön­hatását mutatják. A különösre érzékeny szem meglátja a tenger és az égbolt kékjének találkozásakor kirajzoló­dó sötét kontúrt. Lebilincselő hatást ér el az absztrakt festészetet idéző fényképeivel, amelyeken figyelemmel kíséri a homok, a világos falak és az árnyékok kontraszt­ját Az absztrakt festészettel ellentétben, Fontana mindig a valóság fényképezésével alkotja müveit. A tárlaton szereplő másik művész, Lorenzo Merío neve fogalom a fotomüvészetben. Ezt elsősorban aktív szervező és elméleti tevékenységével, valamint kísérle­tezéseivel vívta ki. Nevéhez fűződik az Amsterdamban megnyílt első európai Canon fotógaléria, két jelentős fotofesztivál (Amsterdam, Torino) életre hívása, a Canon International elméleti szaklap művészeti vezetése, vala­mint több gyűjteményes kiállítás rendezése az egész világon. Művészete a hetvenes években ért csúcspontra, amikor Henke Mayer és Paul de Nooijer társaságában a holland fotomontázsiskola tagjaként dolgozott. A prá­gai tárlaton a szubjektív dokumentarista fotóművészet müvelöjeként mutatkozott be. Fényképei metafizikus, misztikus és titokzatos hangulatukkal tűnnek ki (Hous­ton, Söul, kínai felvételek), bizarr gazdagságban pom­páznak színei (Aríes). Műveinek sajátossága, hogy gyakran sejteti a képen kívül zajló cselekvést, és ezzel fokozza képeinek feszültségét (Párizs, Palermo). Fotói­nak zöme életkép, témájuk pedig az utcán ellesett, mindennapi pillanatok: Merlo, ellentétben Fontanával, a színek vizuális hatására összpontosít, és ennek alá­rendeli technikai eszköztárát is. Két neves fotóművész életművébe tekintettünk be, örömünkre szolgál, hogy alkotásaik eljutottak hozzánk is HUSHEGYI GÁBOR VJ FILMEK Megfelelő ember, kényes feladatra (magyar) Politikai fikció ez a magyar-finn koprodukcióban készült film. for­gatókönyve a finn Juha Vakkuri magyarul is megjelent regénye alapján íródott. Kovácsi János fia­tal rendező arra vállalkozott, hogy felvázolja a politikai hatalom és a beépülésre kész, de kétségek között vergődő ember természet­rajzát. A történet egy névtelen ország­ban játszódik, csupán annyit sejt­hetünk, hogy századunk hetve­nes-nyolcvanas éveiben vagyunk. A politikai fordulat már évtizedek­kel korábban megtörtént, nem tud­ni, hogy forradalom, államcsíny “• vagy ellenforradalom rázta-e meg zik, s ifjú hősünk még közelebb kerül az igazi hatalom köreihez. Jellegtelen, elég gyenge film a Megfelelő ember, kényes fel­adatra. Története a valóságtól el­vonatkoztatott, konstruált, erősza­kolt, minden az előre felvázolt té­telek illusztrációjává válik. Politikai fikciónak vagy politikai kalandfilm­nek is érdektelen. Kovácsi János a politikai cselekvés etikai normák szerinti mérlegelésével is megpró­bálkozik. Ezt egyetlen középponti hős portréjának megrajzolásával igyekszik fölvázolni, látszólag hű­vös objektivitással. Kitűnő szí­nészt talált az éles eszű, hidegfe- jű, önző értelmiségi fiatal megfor­Boguslaw Linda, a megfelelő ember Beata Tyszkiewicz lengyel színésznővel a magyar filmben az elképzelt államot, de a Pa­rancsnok munkatársai hamarosan megszabadultak vezérüktől, halál­hírét keltve egy villába, majd kato­nai táborba zárták az „öreget“. A társadalmi fejlődés töretlen, va­lami mégsincs rendben; érzi ezt egy fényes karriert befutott fiatal hivatalnok a kulturális miniszté­riumban is. Ez a fiatal ember az elődjénél jobban akarja ellátni a munkáját, ezért kutatni kezd. S a kutatás közben titkokat leb- bent fel. Kiderül, hogy a forradal­mat vezető Parancsnok nem halt meg, csak félreállították. De az is kiderül, hogy ez a titokkutatás csak próba. Vagyis a hatalom ez­zel a próbával kívánja felülvizsgál­ni a fiatal értelmiségi megbízható­ságát. Aztán újabb puccs (forrada­lom? ellenforradalom?) követke­Eltitkolt titkok málására. Boguszlaw Linda len­gyel színész tökéletesen belebújt ennek az ambiciózus, de cinikus embernek a bőrébe. Valószínűtlennél valószínűtle­nebb helyzetek, konfliktusok, tör­ténések váltják egymást a filmben. Arról nem is beszélve, hogy mind­végig nincs világos fogalmunk arról, mi a hősünknek, a minisztériumi tisztségviselőnek - s általában a film hőseinek - álláspontja, poli­tikai meggyőződése, morális alap­állása. így aztán a néző érdekte­lenné válik a történetben, nem érez hiteles közeget a produkció­ban, a mesének nincs tétje a szá­mára. Minden olyan távolinak és idegennek tűnik számunkra, mert a szereplőket semmi sem köti az emberi világhoz. (A filmet a stúdió­mozik vetítik.) (olasz) A terrorizmus művészi anató­miája megrázó élményt ad. Meg- rázóbbat, mint az újsághírek, me­lyek csak az eseményekről tudósí­tanak, hiszen a lélek hullámveré­seiről csupán a művészet szólhat. Feltéve, ha az alkotó képes őket megragadni. Giu­seppe Bertolucci olasz rendező (a ne­ves Bernardo Berto­lucci fivére) a terro­rizmusról, a gátlás­talanságról döbbe­netes képsorokat vetít elénk. A gengsztereket ki­termelő társadalom­ról azonban nem rántja le a leplet. A miértekkel, a ter­rorizmus létrejötté­nek társadalmi, gaz­dasági törvénysze­rűségeivel sem fog­lalkozik. Megelég­szik annyival, hogy - a kamarafilm jellegének, hang­vételének megfelelően - csak a következményeket, a hidegvér­rel gyilkolok arculatát, környezetét vázolja fel. Vállalkozása nem érdektelen, mégha mélyreható vizsgálattal, lé­lektani elemzéssel meg sem pró­bálkozik. Filmjének központi alak­ja egy gazdag, középosztálybeli család sarja, aki általában a tisz­tes polgárok életét éli, egy gengsztercsoport tagjaként azon­ban időnként magára ölti a terro­risták magatartását és gátlástala­nul öl. A rendező az áldozat hoz­zátartozóinak és a terroristanö családjának sorsát nyomon követ­ve megkísérli, hogy a szokványos­tól eltérően ábrázolja a fegyve­res bűnözést, munkája azonban csak a felszínt karcolja. Nem tö­rekszik látványosságra, mérték­tartó az események felmutatásá­ban, a néző mégis feszeng, mert a történet helyenként logikátlan, némely cselekményszálat az alko­tó teljesen elejt, így az események m _________ Li na Sastri az olasz film terroristájaként nem eléggé kötődnek egymáshoz. Hősünk ember-modellnek tűnik, szinte mindenféle igaz emberi gesztus, érzelem, gyöngeség vagy gyöngédség nélkül. Értetle­nül szemléljük erőszakos bűncse­lekményét, az alkotó adós marad magatartásának, tetteinek motivá­lásával, megindoklásával. Ennek híján Giuseppe Bertolucci szándé­ka, alkotói célja a néző számára valóban eltitkolt titok marad. Befe­jezi filmjét anélkül, hogy felfedné a rejtélyét, a mű végülis nem mu­tat többet önmagánál és tanulsá­got sem ad. Erénye legfeljebb a parádés szereposztás: Lina Sastri, Alida Valii, Lea Massari. Stefania Sandrelli és Mariangela Melato nemcsak attraktív, hanem valóban remek színésznők is.-ym­ÚJSZÚ 4 1987. IV. 28.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents