Új Szó, 1987. március (40. évfolyam, 50-75. szám)

1987-03-03 / 51. szám, kedd

Kongresszus előtti gondok és gondolatok Irta: Duba Gyula érdemes művész A Szlovákiai írók Szövetségé­nek mostani kongresszusa olyan időben ül össze, amikor az egyetemes szocialista gondolkodást forradalminak nevezhető, minőségi változások jellemzik. Ez a folyamat a valóság és a gondolkodás egy­máshoz való viszonyában, a stilus és az igazság vonatkozásában, a fo­galmi pontosság és nyitottság összefüggéseiben indult el, hogy az irodalomnak is feladja a leckét. Még­pedig olyan értelemben, hogy az irodalom nemcsak nem maradhat e gondolkodás színvonala alatt, ha­nem annak minőségi fejlődését elő­segítve a társadalmi valóságlátás egyik fő erejévé kell válnia, ösztön­ző tényezőnek kell lennie, léte értel­mét csak igy töltheti be Közhelynek számitó állítás, hogy az irodalom a szó művészete és az író az igazság nyelvi kifejezésének mestere, ám nem közhely arra hivat­kozni, hogy ezeknek a követelmé­nyeknek korunkban fokozottabban meg kell felelnie. Megállapításunk nincs hiján bizo­nyos pátosznak, ezért feltehetjük a kérdést: mi köze az írónak józan, tárgyilagos, olykor közömbösségre és közönyre hajlamos korunkban a pátoszhoz, az emelkedett gondol­kodáshoz, és a nemes eszmények­hez? A fogyasztói szemlélet terjedé­sének idején helytálló-e az iroda­lomnak erkölcsi eszményekre, ne­mes célokra és szépségekre hivat­kozni? Nemcsak lehetséges, hanem - kell! Napjaink izgalmas és tanulsá­gos paradoxona, hogy minél na­gyobbak a tömegméretek, minél ki­egyenlítettebb a létbiztonság és a demokratikus egyenlőség, annál nagyobb szükség van humánus és emelkedett gondolkodásra. Ennek szüksége abból következik, hogy ma az emberiség nem differenciál­tan és részeiben, hanem teljességé­ben és egészében fenyegetett. Az atomveszély elhárításának egyik eszköze csak a humánközpontú, kö­zösségért - az emberiségért - fele­lős gondolkodás lehet. Két különböző irányból érkeztünk el az irodalom mai küldetéséhez: a felelős igazmondás és az ember- központú, emelkedett gondolkodás képviseletéhez. Mindkettő szükség­szerűség, annak feltétele, hogy a mai irodalom korszakos küldeté­sének megfeleljen. Nézzük hogyan?! Mindez azt je­lentené, hogy életünkbe - a művé­szetekbe - hamarosan beköszönt valamilyen új fennköltség, és újkori pátosz? Sietve kijelentjük, nem erről van szó, erről szó sem lehet! Az emberi ráció és a szocializmus szá­zadának nem ilyen típusú emelke­dettségre van szüksége. Napjaink s az emberiség gondjai olyan felelős és nemes gondolatiságot igényel- ne|<, melyek az írott - és kimondott- szó igazságtartalmából és elköte­lezettségéből következnek. Az irodalom létérzékelésünk sajá­tos eszköze. A jó irodalom minden korban az élet lényegével és esélye­ivel törődött, ezért emelkedettsége drámaérzetéből is következik. Az atomkori pusztulás képe, mely a modern embert kísérti, embersége jellegét is meghatározza. Fellengző­sen azt mondhatnánk, hogy a halál jegyében élünk - az életért! Az irodalom - az emberi sors felfedésével és érzékeltetésével- mindig a sorsszerűség ellenében dolgozott. Sorsa befolyásolására és jövője biztosítására, öntudatra és tisztánlátásra nevelte az emberisé­get. Célok kitűzésére és igazságér­zetre tanította, nemes eszmék köve­tésére készítette. Arra oktatta, hogy legelemibb tulajdonságai és legne­mesebb értékei érvényesítésével formálja életét. Mindezt a már emlí­tett emelkedettség és pátosz jegyé­ben tette, ezek folyamatosan tulaj­donságai és máig érvényesek. M ilyen legyen hát korunk pá­tosza? Az emberiség felszabadította az atomenergiát, amely civilizációnk ál­dása lehet vagy elpusztíthatja azt. Szocialista társadalomban élünk, melynek alapjai és célkitűzései tisz­ták és emberközpontúak, megvaló­sulási formájában azonban gondok is adódnak. Hallatlanul fejlett techni­kai civilizációban élünk, ragyogó, tu­dományos eredmények segítenek, de napjaink túlhajszoltak, idegesek, gyakran fáradtak és elégedetlenek vagyunk. Közösségi értelmű intéz­ményeink és társadalmi értékeink valóságában individualisták és ego­isták számító ügyeskedésével pró­bálunk megszerezni - gyakran mél­tatlanul - juttatásokat és értékeket. Nem folytatom, mindezek korunk és életünk nagy ellentmondásai. Em­beri gyarlóságunk lehangoló meg­nyilvánulásai. Korunk pátosza azt a felelős gon­dolkodást és szellemi nagyvonalú­ságot jellemzi, amely mindezeket tudva és látva, ezek ellenében meg­határozza az emberiség jövőjének alakulását. Az az emberséges és reális valóságlátás nyílt fogalmazás, amely gondolati színvonalával és fo­galmi pontosságával úgy elemzi az emberiség mai életét és jövőnk le­hetőségeit, hogy gyakorlati - világ- politikai - értéke mellett filozófiai általánosításai is érvényesek és kor­szerűek. A szocialista gondolkodás legújabb formájáról szólok, amely egyre nagyobb teret hódit, s mely­nek érvényét igazságtartalma és fe­lelőssége biztosítja. Az irodalom természetszerűleg teszi magáévá az új gondolkodás- módot, támogatja és támaszkodik rá, részt vesz fejlesztésében és va­lóságlátása szerves részévé teszi. Ez természetes. Az irodalom becs­vágya, hogy a gondolkodásnak és az életről való véleményalkotásnak az élvonalában legyen, ez a termé­szete. Gyakran írtunk már szocia­lista irodalmunk mindennapi felada­tairól, társadalmi elkötelezettségé­ről. Mutasson rá a közösségellenes magatartás jegyeire, az egoizmus és individualizmus káros formáira, bírálja a kicsinyes gonosztevőket, a számító képmutatókat. Leplezze le az irányítás bürokratizált szerkeze­tét és szálljon szembe bizonyos tisztségviselők és mások önkényes­kedésével, és egyéb káros tulajdon­ságaival. Tudjuk, társadalmunk be­csületes munkásai és egyszerű, mindennapi hősei mellett ott találjuk a ravaszkodókat és jelszavak mögé húzódókat is, a jóhiszemű és tör­vénytisztelő polgárok között a pozí- cióhajhász karrieristákat. Ezek a je­lenségek is korunk és napjaink el­lentmondásai, az irodalom témái és életünk mindennapi jelenségei föld­közeli valóságunk alapja, amelyből nagyvilági távlatokra kitekintgetünk. Napjainkban az irodalmi gondolko­dást mágnesként vonzzák azok a távlatok, melyeket az emberisé­gért érzett felelősség és a világ egé­széért érzett aggodalom, valamint az emberi gondolkodás komolysá­gába és a humánum növekvő erejé­be vetett hit villant a szellem munká­sai elé. Korunk új pátoszát és a stí­lus megalapozott és reális emelke­dettségét is ebben látjuk: a józan és tárgyilagos, hittel teli önszemlélet­ben és felelős igazságérzetben, mellyel jövőnk elébe nézünk. Minde­nekelőtt ezeket a képességeket kell az írónak elsajátítania, hogy alkotó­munkáját a helyzet magaslatán áll­va, korszerűen végezze. N emzetiségi irodalmunk hosz- szú - lassan négy évtizedes - utat tett meg, míg oly értékszintre ért, ahol ezek a gondolatok termé­szetesek és reálisak. A gondolatok értéke változhat, ma az aktív gondo­latok ideje kezdődik, amikor a szó, a fogalom a tett erejével rendelkezik. Irodalmunknak i# feladatul osztotta ki az idő, hogy a testvérirodalmak partnereként vállalja korunk problé­máit és szóljon róluk az igazság magas szintjén. új filmek: Karéi Gott (cseh) Érdekes és sikeres vállalkozás ez a film, amely sok-sok évvel azután készült, hogy divatba jöttek a rock- koncertfilmek és az énekes sztárok életéről szóló produkciók. Nálunk ez az alkotás azonban az első fecské­nek számít, diri Janoušek és Alois Fišárek rendező dokumentumfilmek tucatjaiból állították össze ezt az egész estés kollázst, amely hiteles portrét rajzol hazánk utóbbi két évti­zedének legnagyobb énekes sztár­járól. Eredeti felvétele­ken, dokumentumo­kon láthatjuk tehát személyesen Karéi Gottot; az 1977 és 1985 között készült felvételek az énekes fellépéseit, kötetlen baráti beszélgetéseit, külföldi koncertjeit, magánéletének egyes mozzanatait, élettempóját és -vitelét rögzítik. Megelevene­dik a montázsfilmben kisfiús, vonzó moso­lya, tréfálkozása a próbákon, az a va­rázs, amely révén azonnal kontaktust teremt közönségével. Tanúi lehe­tünk egy-egy slágere születésének, a szövegíró vagy a zeneszerző ötle­tétől a szám közönségsikeréig. Az alkotók elkísérték a művészt Japán­ba, a Szovjetunióba, az NDK-ba, az NSZK-ba és Lengyelországba, hogy vendégszerepléseit megörökítve be­mutassák, milyen népszerű Karéi Gott határainkon túl is. Az énekesekről vagy együttesek­ről készülő filmek örök gondja, hogy miként lehet az egyes zeneszámok között valamit elmondani magáról az előadóról, hogyan lehet őt színpadi reflektorfény-mentesen bemutatni. Itt is megpróbálkoznak az alkotók ilyesmivel: egy riporter, maga Jirí Janoušek többször is leül a nemzeti művésszel egy-egy beszélgetésre, hogy választ kapjon számos érde­kes kérdésre. Karéi Gott némi nosz­talgiával emlékezik pályájának kez­deteire, az elmúlt huszonöt évre, elmereng munkájának értelmén. Ezekből a beszélgetéstöredékekből is kiderül, hogy a csillogó siker, a taps milyen szorgalmas, önfelál­dozó, kitartó munkát, lemondást kö­vetel. Hazai és külföldi koncertek, turnék, az autogramgyűjtők és kér­Karel Gott dezősködő-kiváncsiskodó újságírók fogadása, aztán a művészkörutakat, fellépéseket megelőző kemény munka, s ebben a szédítő tempó­ban a kikapcsolódás oly ritka és becses percei, mikor a művész sza­kácsszenvedélyének hódol, barátai­val találkozik vagy képeket fest. Az alkotók jóvoltából a néző tehát tanúja lehet egy, a hazánkban pél­dátlan ívű karriernek; az ügyesen montírozott összeállításból kirajzo­lódik Karéi Gottnak, a hússzoros Aranycsalogány-díj nyertesének művészi és emberi arcéle is. Rajon­gói huszonkét számát hallhatják a filmben, nemcsak cseh nyelven, hanem németül, angolul, olaszul és oroszul előadott dalait is. (szovjet) Féktelenül Rendhagyó bűnügyi történet ez a szovjet-lett film. Forgatókönyvét a Ne siess, kedves cimü regény alap­ján maga a rendező, Gunar Cilinszkij írta. Központi alakja egy fiatal, naiv, hiszékeny férfi, akivel cimborái elhi­tetik, hogy csupán ráijesztenek a kapzsi gazdagokra, amikor elviszik kocsijukat. A járművek hamarosan visszakerülnek tulajdonosaikhoz, hi­szen csak ugratás az egész. Jó hecc, mellyel borsot törnek a telhe­tetlen gazdagok orra alá. A naiv, A szelíd Komisszárnő Itt járt A tűzön nincs átkelés lelkes és szen­vedélyes Tányája, a Szót kérek igazságos Jelizavetája, a Panfilov-filmek harcos, önfelál­dozó Júliája: Inna Csurikova. Itt járt - és játszott. Kalapban, napernyővel, világos kosztümben jelent meg Visnyevszkij Optimista tragédiájának nyitójelenetében... olyan volt, mintha egy Csehov-darabból sétált voina a Hviezdoslav Színház színpadára. Pu­hán lépkedett, finoman szólt, tompán mosoly­gott. Amikor párnája alá rejtette pisztolyát, már azt is tudtuk: Csurikova szerepértelmezésében nem egy kemény, férfias Komisszárnő száll szembe a balti flotta anarchistáival, hanem egy szelíd, nőies jelenség. Egy törékeny, mély ér­zelmű ember, a humánum, a tiszta eszme képviselője, aki néha bizony fél. Ezért a pisz­toly. .. és ezért a döbbent tekintet, önvédelem­ből lőtt és mégis megrettent. A „furcsa“, senki­hez sem hasonlítható moszkvai színésznő eb­ből az alapállásból építette fel nagy ívű szere­pét - innen jutott el a dráma egyik legizgalma­sabb pillanatáig, amikor az anarchisták kedé­lyes, de torz eszméket hirdető vezérének a ki­végzését rezzenéstelen arccal asszisztálja vé­gig. Felejthetetlen az előadás utolsó jelenete is. Sebzetten fekszik a Komisszárnő... az ajka már néma, de az ujjai még beszélnek. Megérint egy arcot. Egy katona arcát. Nem búcsúzik - a győzelembe vetett hitét sugározza át. Csurikova remekelt - másnap pedig mesélt. Szavai, gondolatai ugyanolyan felkavaróak, mint színészi alakításai. Délután a filmjeiről beszélgettünk. A Valentyináról, amelyet értetle­nül fogadott a szovjet közönség, a Kezdetről, amelyben nagy bánatára qsupán töredékeiben valósulhatott meg Jeanne d’Arc története, a Té­máról, amely nemrég került elő a dobozból. Katarína Krajčovičová felvétele Kár, hogy négy évig fektették, jegyezte meg sajnálkozva, megártott neki a „sötét“. A Téma sikerről és látszatsikerről szól, s magáról az alkotás folyamatáról. Egy elismert, de kiégett fővárosi drámaíró vidékre megy szellemi felfris­sülést és persze, témát keresni. Azt hiszi, az ott töltött napok után kikerül végre alkotói válságá­ból. Szásenyka, a helytörténeti múzeum ide­genvezetője - őt játssza Inna Csurikova - azonban fütyül az író lelkiállapotára. Kemény ítéletével pillanatok alatt lesöpri hősünk köny­veit a mai szovjet irodalom polcáról. Szerelmé­nek egyetlen kiadatlan munkáját sokkal többre becsüli, mint az író teljes életművét. És egyéb­ként is: neki nincs ideje témával szolgálni, neki most egy végzetes döntéstől kell visszatartania kedvesét. Ez az okos, felkészült férfi ugyanis kifelé kacsintgat az országból - főnöke eltulaj­donította disszertációs munkáját, és most úgy érzi: betelt a pohár. Jók a szerepek, jó a film is, állítja Inna, de 1982-ben biztosan többet mon­dott volna. Este a Hamletet boncolgattuk. Először a Tar- kovszkij rendezte Hamletet, amelyben Ophéliát játszotta. Az a lány hatalomra tört, mesélte Inna, azt hitte, egyszer majd királyné lesz belőle, aztán mégsem lett. Ezért vetette magát a folyóba! Most, a Panfilov rendezte Hamletben a királyfi anyját játssza. Az érett, magabiztos nőt, aki beleszeret Claudiusba, Hamlet barátjá­ba. Ettől a perctől fogva gyötrelmes szerelmi történet a dráma, ezt a fordulatot senki sem várja. Amikor meghal az öreg király, Gertrúd úgy érzi: elölről kezdheti az életét. Lobog, tervez, álmokat sző; arra, hogy halálos vétket követett el, egy percig sem gondol. Neki a húszéves Claudius a mindene. Hosszú volt az este, s mi beszéltünk másról is. A mamájáról, aki a lelkét is kitenné a vendég elé, a férjéről, Gleb Panfilovról, aki valósággal szenved, ha Inna hetekre magára hagyja, ki­lencéves fiáról, Ványecskáról, aki gyönyörűen rajzol. Aztán Obrazcováról, Béjart-róI, Markó Ivánról... szeretetről, hitről, kitartásról... köny­veket lapoztunk, képeket néztünk, zenét hall­gattunk. Közben kiderült: Inna angolul és franci­ául is beszél. Sőt: néhány szót magyarul is megtanult már, hisz több mint fél éve Pesten forgat. Egy nő, aki mindenben a szépet, a jót keresi, s ha megtalálja: gyerekként örül. Ez ő. És ilyen lesz Égető Eszterként is. SZABÓ G. LÁSZLÓ romantikus hajlamú autótolvajt azonban meggyilkolják. De ki és miért végez vele? Vagányok, rámenős munkatársak, ledér adminisztrátor, rokonszenves rendőrtiszt, ifjú féltestvérpár a sze­replői ennek a csapongó történet­nek, melyben csak az utóbbi három figura tarthat számot szimpátiánkra és nem csupán azért, mert ők hár­man golyók, szexuális bűncselekmé­nyek, erőszak céltáblái. Kissé nehe­zen követhető Gunar Cilinszkij krimi­je, világos vonalvezetését ugyanis meg-megzavarják a gyanú elterelé­sére, ködösítésére irányuló rendezői kísérletek. „Fogyasztható“ bűnügyi sztori a Féktelenül, de tény; rutino­sabb, sokoldalúbban motivált törté­netekhez szoktunk a szovjet filme­sektől. -ym­Felújításban láthatják a nézők a több mint tíz évvel ezelőtt bemu­tatott nagysikerű Angelika-soroza- tot. Bemard Borderie rendező tör­ténelmi kalandfilmjeit. A francia - olasz - nyugatnémet koproduk­cióban készült kosztümös ka­landfilmsorozat cselekménye XIV. Lajos korában játszódik. A bájos Angelikát, aki veszélybe sodorja hódolóit, Michele Mercier (a képen) alakítja. t ÚJ SZÚ 4 1987. III. 3.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents