Új Szó, 1987. február (40. évfolyam, 26-49. szám)

1987-02-10 / 33. szám, kedd

Az író sem tudja? Új csehszlovákiai magyar dráma a Matesz színpadán Az érzelmi biztonság Az asszony összecsomagolta a holmiját, már a kabátját vette fel az előszobában, mikor a tízéves Ferkó utána somfordált:- Jutka, elutazol? - kérdezte. Aztán hirtelen sejteni kezdte, ho­gyan is állnak a dolgok.- Itt hagysz bennünket?! Az asszony nem válaszolt. Be­vágta az ajtót és eltávozott a fiú életéből. Három hónap múlva meg­jelent Klári. Ferkó mindezt nevetve meséli az iskolaudvaron, s hozzáteszi:- Az én apám egy VIII. Henrik! Nem tudom biztosan, gúnyosan vagy egy kis büszkeséggel a hang­jában mondja ezt. A szülök válása minden esetben tragédia a gyerek számára. Ő szüle­tésétől két emberhez kötődött. Való­jában a két szülő együttesen jelen­tette számára a világot. Mindenhez rajtuk keresztül volt köze, főleg kis­gyerekkorban, de még a kisiskolás években is. Az egyik szülő elveszté­se lelkileg soha ki nem heverheté megpróbáltatást jelent. Hisz ha he­tente, kéthetente lehet csak együtt apjával vagy anyjával a gyerek, ez majdnem olyan, mintha egy kicsit már nem is létezne számára. A válással a kisfiú, kislány érzelmi biztonsága megingott. Öt otthagyta az egyik szülő, s ezt az érzést sem­mivel nem tudjuk megszüntetni. Ezért nagyon fontos, hogy a másik szülőnél megtalálja az érzelmi biz­tonságot, annak a szeretetében ne kelljen egy pillanatig sem kétel­kednie. Lelkileg újabb törést okoz a gye­reknek, ha az őt nevelő szülő élet­társat hoz a házhoz. Ezt sokszor úgy éli meg, hogy őt már nem szeretik eléggé. Ezért lát ellenséget a család új tagjában, ezért hosszú és nehéz folyamat, míg a gyerek elfogadja a nevelőszülőt, s míg érzelmileg is kötődik hozzá. Ha a szülő gyakran cserélgeti partnereit a családi fészekben, ezzel teljes bizonytalanságot és zűrzavart kelt a gyerekben, aki gyakran érzel­mileg közömbössé válik, vagy telje­sen szembefordul a szülővel, s a maga eszközeivel - csavargás, iskolai fegyelmezetlenség, a tanulás elhanyagolása - igyekszik bosszút állni. Az iskolában a legtöbb nehéz­séget ezek a gyerekek okozzák, s az érzelmi labilitás és a kötődés hiánya miatt a legkevésbé hozzáfér­hetők, a pedagógus is nehezen tud velük kapcsolatot teremteni. S hogy az említett Ferkó erről miért tud ilyen fölényes gúnnyal be­szélni? A nagyszülők is velük laknak, így a cserélődő anyukák mellett az ő érzelmi biztonságát a nagymamá­hoz, a nagypapához való kötődés adja ÁTÁNYI LÁSZLÓ ÚJ FILMEK Imodik az állatkert (magyar) Ezen a tényen még az sem vál­toztat, hogy Platon Baker rendezé­sének jellegzetessége a komikus látványban való fogalmazás. Ugyan­akkor ellentmondásos a végered­mény, hiszen a tudatosan halmozott tárgyi jelképek végül is zavarosak, s a színpadi megfogalmazás értékét csökkentik a dráma szövegébe il­lesztett, onnan mégis kilógó falmel- léki viccek, öncélú szójátékok és a díszletelemként értelmezhetetlen két óriásfürjtojás. A két epizódfigurá­nak, a Fiúnak és a Lánynak, csupán illusztratív funkciója van; a rendező sem elvenni, sem hozzátenni nem tudott ezzel az ötlettel. Téves meg­közelítésről vallana, ha a rendezőtől kérném számon mindazt, amit a da­rab hiányaként már az előzőekben számba vettem. Kétségtelen, hogy Benes Ildikó (Zizi) és Boráros Imre (Sámuel) szí­nészi feladata korlátozódhatott vol­na akár a szöveg felmondására is, hiszen a bő lére eresztett és a mo­dern drámaírás kaptafájára húzott anekdotát kellett eljátszaniuk. Más­más jellegű szerepeikre vezethető vissza, hogy Benes Ildikó jó értelem­ben visszafogottabb. A megírt figura bizonyos mértékű fejlődésen megy át: a fiatalodás állomásai karakter­szerepek megformálására kínáltak jó lehetőséget, amit ki is használt. Boráros Imre sajnos engedett a könnyebb út csábításának, amikor szóviccek sorával próbálta érdekes­sé tenni az egysíkú figurát. A két öreg szerepének megragadásához, értelmezéséhez és megelevenítésé- hez kevés az a múlt, amit az író teremt nekik: a háborút egyikük ott­hon, másikuk a lövészárokban élte át. Nem derül ki, tulajdonképpen kik is ők, mit akartak és mit akarnak. Más jellegű tanulságokkal szolgál Keszegh Marianna (Lány) és Vörös Lajos (Fiú) játéka. Fiatal színészek­ről lévén szó, a némajáték felnagyí­totta színésztechnikai hiányosságai­kat. A mozgást, a gesztust, a mimi­kát, a pantomim-mozdulatokat lega­lább alapfokon illene elsajátítaniuk a színészjelölteknek. Ez persze már a színházon belül folyó nevelőmun­ka minőségére utal. Más jelleggel ugyan, de a minőségi munka hiányát bizonyítja Piatzner Tibor díszletter­vének a kivitelezése is. Minden kritikusi erőkifejtés elle­nére, az előadás egésze érthetetlen és megfejthetetlen maradt számom­ra. Elvetélt írói szándékok, kidolgo­zatlan szituációk, nem eléggé végig­gondolt rendezői ötletek, a színészi játék komikumának erószakoltsága, a díszlet kivitelezésének esetleges­ségéből eredő színészi rögtönzések nem a gondolatgazdag színházat szolgálják. Akkor meg mit? A zava­rossággal, az ál-avantgarddal a ki­dolgozatlanságot akarták elfedni. DUSZA ISTVÁN Mostanában divatba jött családi filmről beszélni, vagyis olyanról, amelyet a család apraja-nagyja egyaránt élvezettel tekinthet meg. Az Álmodik az állatkert ilyen film. Alkotója, Kollányi Ágoston har­mincöt éve munkálkodik a magyar természetfilmezés és a természet­filmeket kedvelő közönség szolgá­latában. Mestere a népszerű tudo­mányos ismeretterjesztésnek is. Tökéletes bennfentességét és ott­honosságát a legkülönfélébb állat­fajok viselkedéstanának és jellem­rajzának világában ez a munkája is bizonyítja. Mesekeretbe illeszti ez a film mindazt, amit állatokról, életükről, magatartásukról mondani, mutatni akar. Egy hat év körüli „kulcsos gyerek“ az éjjeliőr segítségével elképzeli magának a nyugovóra térő zoopark álmait. A világot járt őr (Garas Dezső) a kíváncsi kisfiú­nak (Alapi Gergely) záróra után me­sél, akkor, amikor az állatkert lakóit már nem zavarják bámész látoga­tók. Ilyenkor természetesebben vi­selkednek, ápolóikkal bizalmasan barátkoznak az állatok. S a néző előtt színes állatkerti egyveleg, ma­gazin, természeti kaleidoszkóp ele­venedik meg és - mivel az álom nem ismer korlátokat - a hegyek, erdők, síkságok és vizek szabad terepeit is becsempészi az alkotó a csapongó kis történetbe, amely végül is kerek egészet alkot. Kollány Ágoston és elválaszt­hatatlan alkotótársa, Vancsa Lajos operatőr ez alkalommal a játékos­ság szenvedélyének engedve, a kisded és a süvölvény állatokat szerepelteti; majmok, zsiráfok, tig­risek, gazellák, oroszlánok, med­vék, elefántok, antilopok, óriástek- nőcök és ivadékaik magatartását, egymás közötti vagy az emberhez fűződő kapcsolatait, viselkedését figyelhetjük meg. Közös vonása valamennyi kedves jelenetnek, hogy állatszereplőik oly békésen, oly tisztesen és emberségesen él­nek, hogy az embervilág példát vehetne tőlük. Mesének fogja fel ezt a mozai­kokból épülő természetfilmet Kol­lányi Ágoston. Szándéka, hogy látványosságot és szórakozást nyújtson kicsiknek és nagyoknak. Ezért az ismeretterjesztő film mű­faji kereteit szétfeszítette, az állat­világ érdekességét, látványossá­gát szellemes történetekkel, slá­gerekkel (Kovács Kati énekli eze­ket) egészítette ki. Módszere eset­leg vitatható, ám munkájának ha­tásossága, közönségsikere aligha. Jelenet a magyar filmből Az öltöztető __________________________ (angol) Sz ínházi fogantatású film Az öl­töztető; és nemcsak azért, mert a történet a színház világában ját­szódik, s mert a film Ronald Har­wood azonos című sikerdarabjá­ból készült, hanem mert Peter Yates rendező megőrzi a szerep­formálás színházi jellegét, s e jel­legből adódó sajátosságokat. Két férfi, a Színész és az öltöz­tető emberi kapcsolatára épül az egész film. Sir, a kiváló Shakes- peare-színész agg, zsarnok, ön­ző, gőgös férfiú, aki nemcsak sze­repe szerint kíméletlen király, ha­nem a kulisszák világának is ke­gyetlen uralkodója; igazi színész­szörnyeteg, akit kizárólag önnön nagysága s a közönség tapsa ér­dekel. Az öltöztető afféle édes­kés, örökkön hódoló, odaadó, jámbor figura, maga az emberi esendóség, már-már gyermeteg hiszékenység. Ez a két férfiú olyan jól ismeri egymást, hogy már kel­lőképpen elegük is van egymás­ból. De az egymásra utaltság összetartja őket. Persze, ezt mindegyikük másként értelmezi... Az öltöztető például azt képzeli, nemcsak szolga, hanem nélkülöz­hetetlen társ is egyszemélyben, aki nemcsak hűségesen szolgálja a színészkirályt, s tűri szeszélyeit, és megaláztatásait, hanem ő az, aki megmenti az előadást, amikor az idős, rogyadozó Színészt rosz- szullét fogja el. (Az öltöztető való­sággal fanatizálja urát, valameny- nyi jól bevált régi fogását előveszi, hogy játékra késztesse a beteg Színészt és erőt öntsön bele.) A Színész viszont legfeljebb leke­zelő természetességgel fogadja ezt az odaadást, sosem feledkez­ve meg a szolga alárendelt szere­péről. S végül nem tudni, mi fáj jobban az öltöztetőnek: a Színész halála, vagy az a tény, hogy a zsarnok férfiú még a nevét sem említi meg az emlékiratában, pe­dig tizenhat éven át önfeláldozóan szolgálta urát. Peter Yates munkája hagyomá­nyos helyzet- és jellemábrázolás­sal, kitűnő színészi játékkal ké­szült mű. S bár cselekménye az 1942-es háborús Angliában ját­szódik, a lélektani játék - melyben két színész: Albert Finney és Tom Courtenay remekel - elsősorban kapcsolatainkról szeretetvágyunk- ról, a megértés hiányáról szól.-ym­Albert Finney az angol film Színészének szerepében Már maga a látvány is a fantaszti­kum világába tartozik. Két óriásfürj­tojás áll a színpad bal és jobb olda­lán. Fölöttük kigyullad két olvasó­lámpa, s mint tavaszi csoda: szét­nyílik az egyik tojáshéj és egy öreg­ember bújik elő. Kissé késleltetve, a némajáték közben a másik tojás­héjból egy öregasszony lép ki. Nem tudjuk miért laknak tojáshéjban... Batta György A fürjtojás? című játékában e két történés között szin­te tobzódik a színpad. Süket öreg­asszony, félörült öregember, ebből eredően csúsztatott párbeszédek, párhuzamos monológok, kiüresedett frázisok, klasszikus bohóctréfák, a kívülálló (a néző) számára érthe­talodás során az asszony újra éli a háborút megelőző szerelmeket, sót még gyermekkorát is. Természete­sen az írói szabadság nevében mind­ennek részese az öregségében „ma­radandó“ férj. Vizionál, vizionál, amíg aztán véletlenül minden visz- szakerül a helyére: az asszony az öregségbe, a történelem a múlt idő­be, a két öreg pedig a fúrjtojásba. így aztán nem derül ki, kinek a vízió­ja volt a két öreg, meg a két óriásra nőtt fürjtojás? A nézőé? A rende­zőé? Az íróé? Batta György A fürjtojás? című opusza drámatörténeti erőszaktétel­lel rokonítható is. Mindenekelőtt Brechttel, aki a „groteszk tragédia“ Benes Ildikó (Zizi) és Boráros Imre (Sámuel) az új darab egyik jeleneté­ben (Szűcs Jenő felvétele) tetlen jelképek kaleidoszkópszerű váltakozásai, a szituációkhoz alakí­tott avítt villámtréfák, a kispolgári lét funkciójukat vesztett tárgyai, vege­tatív kigőzölgések, s a színpad kö­zepén hátul egy forgóajtó - szárnya­in a főhősök életútját illusztráló arc­képekkel. Mindez megtoldva áltörté- nelmiséggel, amiben az álságot a di­rekt írói szövegek képviselik. Milyen történelmiség az, amelyet a fürjto- jáshabtól megfiatalodó öregasz- szonynak egy napilapból aktuális vi­lágpolitikai hírekként olvas fel a fér­je. Majd a Holdra szállt űrhajósokat nézik, hogy később a nő a kubai partraszálláshoz és az akkori hábo­rús veszélyhez fiatalodjon. Bár Batta György felrúgja a drá­ma klasszikus kereteit, a következe­tesség még így is kötelező. Az első igazi írói lehetőséget kínáló történel­mi állomás a visszafelé pergetett időben a II. világháború. Visszaju­tunk tehát a háborúhoz, amelyből állítólag mindez á fantasztikum ere­deztethető, hiszen a lövészárok- pszichózist elszenvedő öregember víziója ez a darab: feleségéről, lelki nyavalyáiról, a múló időről. A megfia­műfaji meghatározást életművével igazolta. Csupán hangsúlynyi kü­lönbséget takar a battai „tragikus groteszk' ‘, amelyben ugyanúgy a kis­ember kerül a középpontba, mint Brechtnél. Csakhogy a nagy színhá­zi újító hősei nem sorsként élik meg létüket. Cselekvésükkel tudatosan, az „ahogy lehet, ahogy kell“ törté­nelmi, társadalmi és osztályukon be­lüli helyzetükből indulnak ki. Nem hősök, mert mindenképpen elbuk­nak, ami végül is a groteszk tragédi­át sugallja, megtanítva a nézőt az ebből eredő igazságra, rábírva az önálló gondolkodásra, vélemény- mondásra. Márpedig Zizi és Sámuel sorsként élik meg a nagy „víziót“: az öregasszony nem tudatosítja, hqgy mi történik vele. Fiatalodik, de az újonnan megadatott lehetősége­ket nem ismeri fel. Márpedig ez annak a tézisnek az igazolása, mely szerint az ember másodszor is ugyanúgy a sorsának rabja lenne, mint először. Az elrendeltetésben hívő ember számára pedig a holnapi vagy holnaputáni cselekvés is fölös­leges, hiszen biztos abban, hogy a sorsa ellen nem fordulhat. ÚJ szí 4 1987. II. 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents