Új Szó, 1987. február (40. évfolyam, 26-49. szám)
1987-02-20 / 42. szám, péntek
A siker hajói A moszkvai Komszomol Színház vendégjátékáról Közös felelősség Vladimír Mináč nemzeti művész is tagja volt annak a küldöttségnek, amely Csehszlovákiát képviselte Az atomfegyverek nélküli világért, az emberiség túléléséért jelszó jegyében megrendezett moszkvai békefórumon. Hazatérése után nyilatkozott a Pravda szerkesztőjének, Drahoslav Machalá- nak, aki a következő gondolattal indította a beszélgetést. ,,Azt hiszem, hogy az igazi színház - mindig költészet. Úgy sejtem, hogy a moszkvai Komszomol Színház, amelyet vezetek, a költői világfelfogás színháza.” Mark Zaharov, a színház főrendezője írta a fent idézett két mondatot. Olyan gondolatokat közöl, amelyeket szokás szerint a magamfajta toliforgatók leegyszerűsítenek és félreértelmeznek. Szeretném elkerülni ezt, éppen ezért kulcsként használom a Bratislavában látott két előadás megértéséhez, bár ezek „költői világfelfogásából“ eredően a megértésnek számtalan szubjektív lehetősége kínálkozik, hiszen ez magának a poé- zisnek a sajátja. Vszevolod Visnyevszkij Optimista tragédiája a szocialista forradalom klasszikus drámája, s ez igencsak meghatározta eddig sorsát. Megvoltak a kötelező sémák, klisék és kifejező eszközök, amelyek mellőzésével ezt a darabot szentségtörés lett volna színpadra vinni. A színházba járó nemzedékek forradalmi szellemiségű nevelésének eszköze is volt. Mind a Szovjetunióban, mind a szocialista országokban sokszor szerepelt a színházak műsorán, de nem mindig sikerült eredeti rendezői és színészi invenciókkal értelmezni Visnyevszkij játékát. Zaharov rendezői felfogásának két sarkköve a drámában egymással szembekerülő Anarchista vezér - Jevgenyij Leonov megformálásában - és a Komisszárnö - Inna Csurikova alakításában. Amikor Csurikova homokszínű kalapban és kosztümben az utcáról besétál az anarchisták parancsnoksága alá került hajó imaginárius fedélzetére, az új rend költészete telepszik meg ott. Esendő női gyengesége a humánum külső megnyilatkozásaival jelzi, hogy egyáltalán nem biztos itt a győzelem. A humánum lehet forradalmi, de sohasem agresszív, márpedig ez a látszólagos gyengeség egyre inkább provokálja az anarchistákat. Ók minduntalan a „forradalmiságá- ról“ vitáznak, üvöltöznek. Parancsnokuk, aki ebben az előadásban egy köpcös könyökvédős hivatalsegédnek látszik, szinte fegyvertelenül fordul szembe a törékeny nővel. Egyik oldalon a humánum, a tudás, az eszme törékenysége áll szembe a másik oldalon dőzsölő álforradal- misággal, a múveletlenség, a brosúra-ideológia zavaros szavú agresz- szivitásával. Zaharovnak ez a felfogása sok tekintetben a ma oly gyakran megrajzolhatatlan eszmei frontokat idézi. Hiszen a forradalommal visszaélve az anarchia a világ számos helyén fontolgatás nélkül küldi halálba a „soraiba férkőzött“ vélt ellenséget. Ilyen esetekben kiszolgáltatottnak és gyengének látszik a forradalmi humanizmus, amelyet Inna Csurikova egy nő törékenységén és halálán is átsugároz. Igy válik esendővé maga az ember, amelynek egyéni tragédiája a harc optimista befejezését vetíti elénk. Zaharov egy olyan színpadi térbe helyezte el a játékot, amely nem a hajót, nem a forradalom stilizált helyszínét idézi. A történelmi játék időtlenségét teremti meg, s egyben a dráma, a forradalom helyhezkö- töttségét is megszünteti ezzel. Az Oleg Sejncisz tervezte színpadkép az előadás befejező jelenetében egy mához szóló üzenetet erősít fel. Az eszmére épülő forradalmi gyakorlat tisztaságába vetett hit nem vak. Lehetséges győzelmének tudatával lesz mártír a Komisszárnő, s halála tisztító erejű. Az ezred katonái az oratorikusan megkomponált zárójelenetben fehér ruhában állnak, s a darab cselekményének szövetéből kibontott szöveget mondva szá- monkérően néznek a nézőtéren ülőkre - ránk. Szeretném előrebocsátani, hogy a következőkben tudatában vagyok szubjektív hangvételemnek. Színházi értelemben elkötelezett és elfogult hívéül szegődöm Mark Zaharovnak és a Juno és Avosz című rockopera két szerzőjének, Andrej Voznye- szenszkij szövegírónak és Alekszej Ribnyikov zeneszerzőnek. Ennek ellenére az íratlan szabályokat nem szeretném megszegni, hiszen a bevallott elfogultság nem lehet egyenlő az olvasó iránti tiszteletlenséggel. A történet magvát egy, Voznye- szenszkij által felfedezett történelmi alak és esemény adja. Egyik amerikai útja során bukkant rá Nyikolaj Rezanov gróf hajótulajdonos és Conchitta Maria, később Kalifornia első apácája szerelmi történetére. A spanyol hölgy 1806-ban eljegyezte magát Rezanovval, s harmincöt esztendeig várta kedvesét, aki korai halála miatt nem térhetett vissza hozzá. 1841-ben kapott biztos hírt arról, hogy szerelme meghalt, s ezután kolostorba vonult. Voznye- szenszkij számára ezek a történelmi tények önmagukban csupán egy szerelmi történethez lettek volna elegendőek. Bizonyítható azonban, hogy Rezanov gróf két hajója - a Juno és az Avosz - kereskedelmi és politikai missziót is teljesített. A korabeli Oroszország és a Kaliforniát akkor birtokló spanyol telepesek között akarta a kapcsolatot elmélyíteni. Kezdetben csak a költő Avosz című poémája létezett, ezt képzelte színpadra Zaharov és a zeneszerző, Ribnyikov. Voznyeszenszkij késznek mutatkozott a színpadi változat megírására, így született meg a szovjet színház nyolcvanas évekbeli korszakának egyik revelációja. A rockopera mint műfaj természetesen csupán járuléka ennek a gondolati újszerűségnek. FogalmazhatA hagyományos népi kultúra fokozatos visszaszorulásával párhuzamosan eltűntek a szélesen hömpölygő, szövevényes tündérmeséknek táptalajt nyújtó mesélési alkalmak, s egyre kevesebb az igazi mesemondó-egyéniség is. Ám a rövid, csattanóval végződő, tréfás műfajok a városi viccel együtt továbbra is élnek. Igy aztán nem csoda, ha az utóbbi esztendőkben a folkloristák figyelme a prózai népköltészetnek eme „egypercesei“, az anekdoták, adomák, tréfák, viccek felé fordult, Bizonyítják ezt a témával kapcsolatban megrendezett tudományos tanácskozások, Nagy Olga kötetei, valamint Vöó Gabriella és Katona Imre elméleti munkássága. Legutóbb Ujváry Zoltán lepte meg a népköltészetre fogékony olvasóközönséget egy „világjáró palóc adomákat és huncutságokat“ tartalmazó szép gyűjteménnyel, amely a budapesti Európa Könyvkiadó és a debreceni Alföldi Nyomda közös kiadásában jelent meg az elmúlt év végén. Bizonyára sokak előtt ismert, nék úgy is, hogy adekvát eszköz mindannak a kifejezésére, amit a szovjet művészek mai világunkról gondolnak. Ez annak ellenére is így van, hogy a zenemű cselekményének első rétege történelmi. Kétségtelen azonban, hogy a politikán felülemelkedő, s ezzel azt befolyásolni is tudó történelmi kapcsolatteremtés, a szerelemből táplálkozó hűséges várakozás, a zene dramaturgiai funkciója, az előadás stilizáltságá- nek egysége és a zárókép őszinte pátosza foglyul ejti a nézőt. Hangsúlyosan kell szólnom arról a rendezői gyakorlatról, amely a kísérő rockegyüttes, a kórus, a tánckar és a színészek játékának funkcionális kiegyensúlyozottságát létrehozta. Az előadás belső ritmusa is úgy van megszerkesztve, hogy az ének, a parlandók, a zenei váltások lendülete, a táncok sugallta erő és sodrás lenyűgöző tempót diktálnak. Zaharov egyetlen pillanatig sem hagyja pihenni a nézőt. A patikamérleg pontosságával adagolt effektusok, a dramaturgiai hangsúlyokkal megszólaló zene és a tánc érzelmi töltése a látszólagos eklektikusság ellenére is egységes egészbe olvadnak. Ez elsősorban a már említett zenei funkcionalitásnak köszönhető, amelyben megfér egymás mellett a pravoszláv liturgikus zene motívumkincse, a spanyol népi dallamok, az orosz románcok és a nemzetközi rock hangzásával. Ebben az előadásban minden az érzéki kifejezhetőséget szolgálja, illetve annak rendeltetett alá. Ez eredményezi, hogy a Rezanovot játszó-éneklő Nyikolaj Karacsencowa\ és a Conchitta szerepében látható Jeiena Sanyinával egyszerre kell emlegetnem a zenekar, a tánckar, a kórus és a színészek teljesítményét. A két főszereplő egyénien stilizált játéka harmonikusan fonódik egybe. Karacsencov expresszív éneklése és Sanyina érzelmi lágysággal telített előadásmódja ugyanúgy illeszkedik egymáshoz, mint az előadás valamennyi látványeleme. Szinte hihetetlennek tetszik Mark Zaharovnak az az állítása, hogy a rockopera ebben a formában nagyrészt Ribnyikov zongorája mellett született meg, s csak a munka kisebbik hányadát végezték el a színpadon. Innen ered tehát az a zenei pontosság, amely mérnökien illeszkedik a színpadi látványhoz, s kelt előre kiszámított érzelmi hatást a nézőben! Nem tagadom, hogy ennek az előadásnak a rám tett hatása szinte azonos volt az 1973-ban a budapesti Vígszínházban látott Presser Gábor és Déry Tibor Képzelt riport... című rockoperájának élményével. Pedig másfél évtized telt el azóta, s a Juno és Avosz-t látva döbbentem rá, hogyha a világ meg is változott körülöttünk, ha nemzedékünk öregszik is, érzelmeink, vágyaink, gondolkodásunk megmaradt. DUSZA ISTVÁN hogy a szerző már ezt megelőzően is sokat tett a palócok, ezen belül elsősorban Gömör néprajzának, főleg folklórjának mind alaposabb feltárásáért. Amellett, hogy a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Intézetének az élén szervezi, irányítja a már évek óta folyó Gömör-kutatásokat, ő szerkeszti a Gömör Néprajza című kiadvány- sorozatot, és más irányú tevékenységgel is nagyban hozzájárul e tájegység népi kultúrájának alaposabb megismeréséhez. Számtalan ki- sebb-nagyobb tanulmánya mellett hadd utaljunk most csak a gömöri balladákat és népdalokat tartalmazó, két változatban is megjelent impozáns gyűjteményre. Nos, a mostani, a Menyecske a kemencében című, ennek a kutató- és publikáló tevékenységnek szerves folytatása. A tizenkét tematikai egységbe sorolt rövid, kacagtató történetek előtt a szerző egy terjedelmes előszóban elsősorban műfaji kérdésekkel, az anekdota, ill. az adoma mibenlété• Az erkölcs az emberiség kiapadhatatlan energiaforrása. A moszkvai tanácskozáson bizonyára szó esett arról, milyen szerepet játszik bonyolult világunkban.- Az első komoly mozzanat, amelyet a békefórumon tudatosítottam- az egyes szekciókban folyó tanácskozásokon ugyanúgy, mint más találkozókon -, az volt, hogy Moszkvában hatalmas szellemi potenciál gyűlt egybe. Az a tény, hogy vezető tudósok, politológusok, orvosok, művészek és a vallásos gondolkodás képviselői, munkájukat félretéve, eljöttek, hogy eszmét cseréljenek korunk alapvető kérdéséről- magas fokú erkölcsi magatartásról és az együvétartozás szellemének megnyilvánulásáról tanúskodik. A fórumon fontos gondolatok hangzottak el a tudósok felelősségéről, tekintettel felfedezéseik lehetséges következményeire. Az erkölcsnek ma minden emberi tettben jelen kell lennie, így a felszólalások zömében külön hangsúlyt kapott a gondolat, hogy meg kell teremteni a béke megőrzésének erkölcsi feltételeit. Hiszen a fizikus és az író egyaránt be akarja fejezni művét, hisz a hasznában, hiszi, hogy az emberiség javát szolgálja. Abban a szekcióban dolgoztam, amelyben Csingiz Ajtmatov író és Elem Klimov filmrendező felváltva elnökölt. A széles körű eszmecsere során megfogott az a gondolat, amelyet Alesz Adamovics szovjet író mondott a „kultúra militarizálásá- ról". Adamovics nemcsak arról beszélt, hogy nemegy filmsorozat és játékfilm készül, amelyekben a lega- lantasabb emberi ösztönök jutnak szerephez, amelyben a durvaság, a véres jelenetek már az „alkotói módszer“ részeivé váltak, hanem azon is eltöprengett, hogy kortársaink számára nem alakítottunk-e ki egyoldalú képet korunk hőséről, aki hősiességét és hazaszeretetét csupán háborús szólamokban tudja kifejezni. Ezek súlyos kérdések. A vietnami írószövetség elnökével folytatott beszélgetés után sokáig tűnődtem azon, milyen különleges ösztönző forrást jelent a világ számára a keleti gondolkodásmód, amely belső lényegében őrzi a minden élőlény iránti tiszteletet, tehát nemcsak az embert tartja szem előtt. Ez az ökológiai felszólítás ellentétes a mi európai kultúránk önteltségével és felsőbbrendűségével. A fórumon szüntelenül éreztem a gondolatok kölcsönhatását, valavel, valamint az általa bemutatott népköltészeti anyag jellemzésével foglalkozik. A kötetben olvasható történetek kapcsán hangsúlyozza, hogy ezek ,,jói jellemeznek egy sajátos világot, az emberek önmagukat is leleplező nyíltságát, az életük fonákságait megmutató őszinteségét. A történetek, esetek hátterében a paraszti világ, a népi közösségek élete áll, és zömmel az eimondók saját élményforrásából táplálkoznak. Ugyanakkor a lokális, gyakran individuális jellegű történetek mellett a vándoranekdoták nagyszámú változata is helyet kap, bizonyítva azt az örök mozgást, amely révén a helyi hagyomány a népek folklórjának nagy folyamába bekapcsolódik“. Éppen ezért jelölte a kötet alcímében a szerző ezeket a helyi ízű, ám rengeteg nemzetközi motívumot tartalmazó történeteket - György Lajos nyomán - világjáróknak. S hogy az olvasó könnyebben tájékozódhasson e „világjáró huncutságok“ szövevényében, ehhez segíthetnek hozzá a kötet végéhez csatolt jegyzetapparátus szakirodalmi ajánlatai. LISZKA JÓZSEF mint azt, hogy a tanácskozás jellemzőjévé vált az újfajta gondolkodásra való készség és hajlandóság. Tapasztalt ember vagyok, sok mindent átéltem már, de a tudat, hogy a világ tengerein ma több olyan katonai tengeralattjáró van, amelyek mindegyikének nagyobb a pusztító ereje, mint több második világháborúé együttvéve - egyszerűen rettenetes! Ezért hangzott el a fórumon oly erőteljesen az új gondolkodást sürgető felszólítás. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem csupán egy új jelszó, és nem is szabad, hogy azzá váljék. Ügyelnünk kell arra, hogy ne járassuk le ezt a jelszót! Az atomhalál veszélyének elhárítása ma életbevágó kérdés, amely további kérdéseket vet fel - környezetvédelmi, szociális és humanitárius kérdéseket. A sokarcúság, a sokféleség, az eddig soha nem tapasztalt mértékű összefogás, a világ egységesülése követeli meg a szóban forgó újfajta gondolkodást. Ez mindenekelőtt jövőbe tekintést jelent, azt, hogy ne húzzuk az időt fölösleges visszatekintéssel, hogy keressük és találjuk meg magunkban a lehető legnagyobb készséget egymás megértéséhez, gondolkodásunkban szabaduljunk meg az előítéletektől és a sztereotípiáktól, emeljük az ember műveltségének szintjét, erősítsük az emberi együvétartozás szellemét. Az új gondolkodásmód képességet jelent: a Földünk sorsa iránt érzett közös felelősség elmélyítésére. Nagy énekesek - könyvben A történet 1902. március 11-én kezdődött. A milánói Scalában Fran- chetti „Germania“ című operájának ősbemutatóját tartották. Az előadást Arturo Toscanini vezényelte, óriási sikerrel. Egy hónap múlva a Gramophone Company nevű cég az egyik milánói szállodában hangfelvételeket készített a főszereplővel. Tíz áriát vettek fel az akkor még inkább csak mosolyra derítő masinával. Az énekes, a 29 éves Enrico Caruso 100 angol fontot kapott tiszteletdíjként, aminek fölöttébb megörült. Az angol cég alig néhány hónap alatt 13 000 fontot keresett a lemez forgalmazásából. Carusóval a 1921-ben bekövetkezett haláláig összesen 265 felvételt készítettek, több mint 60 millió példányban. Az ő nevéhez - és az említett céghez - fűződik az ének- hang-felvételek történetének kezdete. E történet részletes leírásával kezdődik az a háromkötetes könyv is, amely részletesen tárgyalja és elemzi korunk több, mint ezer énekesének a méltatását. A szerző: Jürgen Kesting több mint negyed.századon át dolgozott hatalmas művén, amely nemrégiben jelent meg a düsseldorfi Claassen-Verlag gondozásában Die grossen Sänger (A nagy énekesek) címmel. Több mint 2000 teljes mű és 5000 szám felvételét használta fel munkája alapanyagául. A kötetek időrendi sorrendben mutatják be a nagy énekesek stílusán és leglényegesebb adatain kívül az énekművészet fejlődését is. A 21 fejezetből álló összegezés három nagy korszakra tagolódik. Az első az akusztikai, úgynevezett „tölcséres“ felvételeket követi 1925-ig. A második, az 1950-ig tartó elektromos felvételi eljáráshoz kapcsolódik, a harmadik pedig a nagylemezek kora. (mm) inna Csurikova (Komisszárnő) és Oleg Jankovszkij (Bering hadnagy)^az Optimista tragédiában (Archív-felvétel) „Világjáró adomák“ új szí 6 1987. II. 2 I
