Új Szó, 1987. február (40. évfolyam, 26-49. szám)
1987-02-17 / 39. szám, kedd
ÚJ szú 3 987. II. 17. Tanuljunk meg együtt békében élni (Folytatás a 2. oldalról) között az atomkorban. Hiszen a rakétavédelmi rendszerek korlátozásáról szóló szerződést hosszú és sokéves viták után kötöttük meg, s ezekben a vitákban azok a bölcs emberek vettek részt, akik képesek voltak felmérni a helyzetet. Az USA akkor elismerte ennek helyességét. És most a szerződés tág értelmezésével megpróbálja szétrombolni a lázas fegyverkezés e rendkívül fontos gátját. A szerződés megsemmisítése után a lázas rakéta- és nukleáris fegyverkezés új dimenziókat érne el, s ehhez járulna még a világűr militarizálása, melynek elkerülhetetlen következményeiről az előbb szóltam. 1985 novemberében Genfben Reagan elnökkel köteleztük magunkat a lázas fegyverkezés megakadályozására a világűrben és megállítására a Földön, a nukleáris fegyverkezés korlátozására és csökkentésére, a hadászati stabilitás megszilárdítására. Ezt Genfben aláírtuk a közös nyilatkozatban. Amikor az USA kormánya aláássa a szerződést a rakétaelhárító védelemről, lábbal tiporja ezt a kötelezettséget és az aláírást, amellyel 15 évvel ezelőtt az Egyesült Államok megerősítette ezt az időben korlátlan szerződést. A helyzet a nemzetközi jogi rend színvonalának emelését és megszilárdítását követeli meg, nem pedig aláásását és kulcsfontosságú elemeinek felszámolását. Ma például elgondolkodunk a következő probléma felett: Miért tartják fenn maguknak egyes országok azt a jogot, hogy új fegyverfajtákat találjanak fel és fejlesz - szenek ki, mégpedig olyan fegyverfajtákat, amelyek más népeket és országokat fenyegetnek, még akkor is, ha ezek a fegyverek még nem születtek meg, és nem használják őket? Ez a probléma túlnő a nemzeti szuverenitás keretein. Ez nemzetközi probléma. Vagy egy másik dolog: Az állam szuverenitása most kiterjed a területe feletti légitérre is. Az államnak elvitathatatlan joga, hogy védelmezze azt a támadással szemben. A világűrből azonban, ahová most fegyvereket akarnak telepíteni, most sokkal nagyobb veszély fog fenyegetni. Az ilyen tervek próbálkozást jelentenek arra, hogy független országokkal szemben létrehozzák a zsarolás új eszközét. Nincs itt talán az ideje annak, hogy a nemzetközi-jogi kapcsolatok terén felvessük annak betiltása kérdését, hogy más országok népeinek feje fölött az űrben fegyverek keringjenek? Most engedjék meg, hogy kitérjek korunk másik rendkívül jelentős realitására. Ez is új gondolkodásmódot igényel. A világ példátlan sokarcúságára és egyben fokozódó kölcsönös összekapcsolódására és mind nagyobb egységére gondolok. Nemcsak a gazdasági élet in- ternacionalizálása és a nagy teljesítőképességű információs és kommunikációs eszközök kötik össze, hanem a nukleáris halál, az ökológiai katasztrófa és a különböző térségek szegénysége és gazdagsága közti ellentétek globális kirobbanásának veszélye is. A világközösség ma számos, eltérő történelemmel, hagyományokkal, szokásokkal és rendszerrel rendelkező országokból áll. Minden országnak és minden népnek megvan a saját igaza, saját nemzeti érdekei és törekvései. Ez a mai világ legjelentősebb realitása. 30-40 évvel ezelőtt még nem létezett. Ez a realitás a nemzetek választásának következményeként jött létre. Maguk választották meg nemzeti fejlődésük útját. Ennek a folyamatnak a fejlődése azonban nyilvánvalóan megelőzte egyes politikusok képességét arra, hogy megértsék a visszafordíthatatlan változásokat és helyesen értelmezzék azokat. Ugyanúgy, mint a nukleáris fegyverek szférájában, itt is a régi elképzelésekhez tartják magukat. A kivezető út az események gyorsabb alakulása és a realitások megértése közti ellentétek, az annak értelmezéséből fakadó ellentétek csökkentésében és áthidalásában is rejlik, hogy mi történik és ez mivel fenyeget. Erre még nincs késő. Ma is találkozhatunk azzal, hogy úgy tekintenek a világra, mint saját húbérükre és egyes területeket önkényesen saját „létfontosságú érdekszférájuknak“ minősítik. Ez ösztönzi a lázas fegyverkezést is, mivel abból ered, hogy bíznak az erőben, amely nélkül nem lehet biztosítani a politikai és gazdasági diktátum lehetőségét. Ezek a korábbi gondolkodás sztereotípiái, amikor más népek kizsákmányolását, a forrásaikkal való rendelkezést és a sorsukról való önkényes döntést „törvényesnek“ tartották. Mihez vezet az ilyen nézetek fennmaradása? A regionális konfliktusok fokozódásához. A gyűlölet tüze tovább ég. Határai veszélyesen terjednek és szaporodnak azok az országok, melyek érdekeit közvetlenül vagy közvetve érinti. A regionális konfliktusok nyomasztóan hatnak a globális nemzetközi kapcsolatok állapotára. A nyílt és hadüzenet nélküli háborúk harcterein, a fronton és a hátországokban emberek halnak meg. A legnagyobb nyomortól és tömeges éhségtől szenvedő országok kerülnek be a pusztító lázas fegyverkezés hurkába. A regionális konfliktusok rendezése a kor sürgető követelménye. Hogy hogyan viszonyulunk mi ehhez a kérdéshez, azt megmutatják például a Közel-Keletre vonatkozó javaslataink. Ez a világ érzékeny ideggóca. Itt számos ország érdekei keresztezik egymást, nemcsak az arabok és Izrael érdekei. Ez a térség a történelem, a vallások és kultúrák kereszteződése. Ezért a rendkívül felelős, körültekintő, mondhatnám érzékeny hozzáállás az elfogadható, nem pedig az erőfitogtató módszerek, a rablóhadjáratok és az erő alkalmazásával való állandó fenyegetőzés. Azt mondjuk: keressük közösen az utat. Ez vonatkozik úgy az iráni-iraki háborúra, mint a közép-amerikai válságra, az afgán kérdésre, Dél-Afrikára és az indokínai helyzetre. A legfontosabb a népek azon jogának szigorú tiszteletben tartása, hogy önállóan válasszák meg a jövőbe vezető utat, és nem szabad beavatkozni más országok belügyeibe. Ellenezzük, hogy mesterségesen bontsák meg a történelmileg kialakult kötelékeket. Az igazságosság azonban megköveteli a nemzetközi gazdasági tevékenység kötelező módosítását, az olyan módosítást, amely kizárná a szegények gazdagok általi kirablását. Lehet-e nyugodtan élni olyan világban, melyben az országok háromnegyedének megfizethetetlen adósságai vannak, míg egy maroknyi ország a mindenható uzsorások szerepét játssza? Az ilyen helyzet fenntartása szociális robbanással fenyeget, amely szintén megsemmisíthetné a mai civilizációt. A regionális konfliktusok igazságos politikai rendezését a kölcsönösen függő és egységes világnak ugyanez a logikája diktálja, mint amely megköveteli más globális problémák - élelmiszer-, ökológiai és energetikai problémák, az írástudatlanság terjedése, az oktatás és az egészségügy problémáinak - megoldását az egész világon. A mai világ még egy csapástól szenved. Ez a terrorizmus, ez a szörnyű rossz. Amint azonban a közelmúltban már elmondtam, az emberiséggel szembeni még nagyobb bűntény, ha az állami terrorizmus segítségével próbálják kiirtani. Ennek a „módszernek“ a következtében még több ember pusztul el, áldozatul esik a nemzetközi jog és az államok szuverenitása, nem is szólva az erkölcsről és az igazságosságról. Kialakult az erőszak és' a vérontás zsákutcája, kiéleződik a globális helyzet. Bejelentettük már az ENSZ-ben és más nemzetközi fórumokon - ma ezt szeretném ismét megerősíteni hogy készek vagyunk közös erőfeszítésekkel harcolni a terrorizmus minden formája ellen. Valamennyi felsorolt probléma fontos, együtt egy hágót alkotnak, amely mögött az emberi civilizáció új látóhatára van. Kölcsönös függőségük azonban nem azonos. A lázas fegyverkezés korlátozása nélkül nem lehet ténylegesen megoldani egyetlen más problémát sem. A Szovjetunió, a szovjet emberek a vi- lágközöség részének tartják magukat. Az emberiség problémái a mi problémáink, fájdalma a mi fájdalmunk, reményei a mi reményeink is. Minden különbség ellenére meg kell tanulnunk közösen védelmezni a nagy emberi családot. A genfi találkozón az Egyesült Államok elnöke kifejtette azt a gondolatot, hogy ha a Földet a Földön kívüliek támadása fogja fenyegetni, az Egyesült Államok és a Szovjetunió szövetségre lép, hogy elhárítsa ezt a támadást. Ezt a hipotézist nem áll szándékomban kétségbe vonni, bár az ilyen félelmek még túl koraiak. Sokkal fontosabb, hogy elkezdjünk foglalkozni azokkal a problémákkal, amelyek már ma léteznek közös hazánkban. Sokkal fontosabb világosan tudatosítani a nukleáris veszély elhárításának szükségességét és elismerni, hogy nem létezik semmilyen földi vagy űrbéli tető, amely alatt meg lehetne bújni, ha létrejönne a nukleáris veszély. A nemzetközi biztonság átfogó rendszerének létrehozására vonatkozó koncepciónk és további javaslataink egyaránt kifejezésre juttatják a Szovjetunió világos kívánságát és hajlandóságát arra, hogy lemond a nukleáris hatalom státusáról, s minden más fegyver számát az ésszerű szükséglet lehető legalacsonyabb határára korlátozza. A Szovjetunió nem követel a maga számára semmi olyat, amit mástól meg akarna tagadni, nem támaszt igényt semmivel sem nagyobb biztonságra, mint amilyennel pl. az USA rendelkezik. A Szovjetunió azonban nem egyezik bele a hiányos státusba, a diszkriminációba sem. Nézzük meg valamennyi javaslatunkat. Nem tartalmaznak olyan kísérletet, hogy valamely fegyverünket a tárgyalások keretén kívül hagyjuk. Elvünk egyszerű - valamennyi fegyverfajtát korlátozni és csökkenteni kell, s ami a tömegpusztító fegyvereket illeti, felszámolásukra kell törekedni. Ez a mi megrendíthetetlen irányvonalunk. Ahol egyes részletek nincsenek kiegyensúlyozva, ott a helyzetet ki kell egyensúlyozni. És nem úgy, hogy a lemaradó fél növeli fegyverzetét, hanem az csökkenti, aki előnyben van. A történelmi célhoz - a demilitarizált világhoz - vezető út természetesen szakaszos lesz. Minden egyes szakaszban tiszteletben kell tartani a kölcsönös érdekeket és az ésszerű - tartósan csökkenő tendenciát mutató - szinten levő egyensúlyt. Mindenkinek meg kellene értenie, hogy a kölcsönös megsemmisítés képességén alapuló egyensúly őrültség, képtelenség. Az a véleményünk, hogy a katonai konfrontáció szintjének csökkentése során olyan intézkedéseket kell hozni, amelyek lehetővé tennék a váratlan támadás lehetőségének csökkentését, vagy még inkább teljes kizárását. Az ütközóövezet- ből el kell tüntetni a legveszélyesebb támadó fegyverfajtákat. A katonai doktrínáknak ugyanakkor, természetesen, kizárólag védelmi jelleget kell ölteniük. Elmondtam már, hogy most, amikor a tárgyalások témáját olyan reális leszerelési intézkedések alkotják, amelyek a legérzékenyebb területet, a nemzetbiztonságot érintik, a Szovjetunió az ellenőrzés lehető legszigorúbb rendszerére fog törekedni, beleértve a nemzetközi ellenőrzést is. Teljes bizonyosságot kell nyerni, hogy a kötelezettségeket mindenki teljesíteni fogja. Vajon nem ilyen ellenőrzés példája a szemipalatyinszki szovjet-amerikai kísérlet? Az ellenőrzés kérdésének van még egy szempontja. Az Egyesült Államok, mint ismeretes, számos katonai támaszponttal rendelkezik más államok területén. Szeretnénk, ha az ellenőrzés céljából bejuthatnánk ezekre a bázisokra, hogy biztosak lehessünk abban, nem fejtenek-e ki ott valamely lehetséges megállapodással ellentétes tevékenységet. Ehhez nyilván szükséges lesz az együttműködés azokkal az államokkal, amelyek területén az adott támaszpontok vannak. Vagy még jobb lenne visszatérni ahhoz a régi gondolathoz, miszerint fel kellene számolni az idegen bázisokat és a csapatokat is haza kellene rendelni. Gondolunk itt magunkra is. Az első gyakorlati lépéseket már megtettük. Mint tudják, a mongol barátainkkal kötött megállapodások után kivonjuk csapataink egy részét a Mongol Népköztársaságból. Afganisztánból hat ezredet kivontunk és a lehető legrövidebb időn belül kivonjuk onnan egész katonai kontingensünket. E probléma megoldásához azonban az Egyesült Államok és Afganisztán szomszédai részéről kölcsönösségre, emellett nemzetközi erőfeszítésekre is szükség van. Nem arra törekszünk, hogy megfellebbezhetetlenül igazunk legyen. Készségesen válaszolunk más országok, politikai pártok, társadalmi mozgalmak és egyének javaslataira. A Szovjetunió támogatta a közép-európai, az észak-európai, a balkáni, a dél-csendes óceáni és a világ más térségeiben létrehozandó atommentes övezetek gondolatát. Valamennyi javaslatról készek vagyunk konzultálni, keresni a legjobb változatot, amely mindenkinek megfelelne. Az önök tanácskozásán fogalmazódott meg „az emberiség túlélését szolgáló alap“ létrehozásának perspektivikus és nemes gondolata. Ennek az intézménynek a keretében nyilvánosan lehetne megvitatni a nukleáris háború elhárításával összefüggő kérdéseket. Az alapítvány támogathatná a nemzetközi élet égető problémáinak kutatását, és segítséget nyújthatna az emberiség globális problémáit érintő tervek kidolgozásához, beleértve a legújabb pusztító betegségek elleni harcot is. Üdvözölni fogjuk a szovjet közvélemény aktív részvételét ennek az alapítványnak a tevékenységében, gondolok itt az anyagi és az intellektuális részvételre egyaránt. Nem vonom kétségbe, hogy az önök fórumán végzett munka magvai meghozzák gyümölcseiket. A militarizmus erői, amelyek egyben a múveletlenség és a szellemi vakság erőinek szinonimájává váltak, nem mindenhatóak. A nukleáris veszély elhárításáért küzdő tudósok mozgalmának megalakulása, az orvosok, ökológusok, művészek lázas és lényegbevágó vitahozzászólásai, a különböző antinukleáris társaságok és tömörülések létrejötte - mindez tévedhetetlenül arról tanúskodik, hogy a gondolkodó emberiség kész megvédeni a Földön az élet drága ajándékát, amely talán az egyedüli a világmindenségben. Ebben a teremben képviselve van a politika és a politikatudományok. Felteszem magamban a kérdést, vajon a mai ismeretek és a mai tapasztalatok birtokában, lépésről lépésre közelebb juthatunk-e az egyenjogúbb és harmonikusabb nemzetközi kapcsolatokhoz, a nemzetközi biztonság átfogó rendszerének érvényesüléséhez, az olyan biztonsághoz, amely mindenki számára megbízható és egyenlő? Véleményem szerint közelebb juthatunk és közelebb is kell jutnunk. Úgy vélem, hogy az erre a kérdésre adott pozitív válasz keresésének reménye és szándéka vezette el önöket erre a reprezentatív fórumra is. Nagy tudósunk, Vlagyimir Ivanovics Vernadszkij már 1922-ben (képzeljék el, hatvanöt évvel ezelőtt!) arra figyelmeztetett, nincs túl messze az a kor, amikor az ember kézhez kapja az atomenergiát, az erő olyan forrását, amely lehetővé teszi számára a saját óhaja szerinti új élet megteremtését... Képes lesz-e az ember kihasználni, nem az önpusztítás, hanem a jó szolgálatába állítani ezt az erőt? Felnőtt-e már a tudomány által szükségszerűen létrehozott erő kihasználásának művészetéhez? A tudósoknak nem szabad szemet hunyniuk tudományos munkájuk, a tudományos haladás lehetséges következményei előtt. Felelősséget kell érezniük felfedezéseik következményei iránt. Munkájukat össze kell kapcsolniuk az egész emberiség jobb szervezésével. Gondolkodjanak el ezeken a szavakon. Azelőtt az emberi ész gátlástalanul arra törekedett, hogy leigázza a természeti erőket. Most a beavatkozás a természetbe anélkül, hogy előre felmérnénk a következményeket, az ember legfőbb ellenségévé változtathatja a természetet. A csernobili baleset erre egy olyan tragédiával hívta fel a figyelmet, melynek hatása viszonylag helyi jellegű. A lázas nukleáris fegyverkezés azonban kérlelhetetlenül egy mérhetetlen tragédia felé sodor bennünket. Az emberek évszázadokon keresztül keresték a halhatatlanság elérésének módjait. Nem könnyű belenyugodni abba, hogy mindnyájan halandók vagyunk. De lehetetlen megbékélni az egész emberiség és az emberi ész halandóságával. Nemzedékünk tagjai közül, sajnos, sokan megszokták a nukleáris fegyvereket. Sokak számára valamiféle istenné váltak, amely állandóan új áldozatokat követel. Vannak olyanok is, akik a lázas nukleáris fegyverkezést majdhogynem a béke garanciájának tartják. A nukleáris fegyverek, sajnos, sok tekintetben formálták korunk képét, annak a kornak a jellegét, amelyben élünk. Megsemmisítése természetesen nem jelenti a visszatérést ahhoz, ami azelőtt volt. Elengedhetetlen, hogy a nukleáris elrettentésről való lemondás ne tegye szabaddá a háborús kalandok híveinek kezét. Ez a kérdés távolról sem értelmetlen. Némelyek a választ a katonai potenciál más összetevőinek, a hagyományos fegyvereknek a tökéletesítésében látják. Ez nem megfelelő, hibás út. Az emberiségnek azzal megerősödve kell belépnie az atomkorszak utáni érába, hogy leküzdötte a nukleáris betegséget. Immunis lesz az erőszakkal, a saját akarat másokra kényszerítésére irányuló kísérletekkel szemben. A nemzetközi kapcsolatokat jelenleg az erő kultusza és a tudat militarizálása jellemzi. Ebből ered a nemzetközi kapcsolatok emberivé változtatásának feladata is. Van erre lehetőség, vagy nincs? Egyesek úgy vélik, hogy ez lehetséges, mások pedig úgy, hogy nem. Erróľmost nem kell vitázni. Úgy gondolom, a kellő objektív szükségszerűség megköveteli a magáét. A nemzetek ezt egyre inkább tudatosítják. Eljutottak annak megértéséhez, hogy nem lehet nukláeris háborút folytatni. Tegyük meg tehát kezdetnek az első nagy lépést - korlátozzuk a nukleáris arzenálokat és ne helyezzünk el fegyvereket a világűrben. Induljunk ki abból, amit Reykjavíkban értünk el és lépjünk tovább. És meglátjuk, hogyan befolyásolja mindez a nemzetközi-légkört. Személy szerint úgy gondolom, minden egyes ilyen lépéssel fokozódik a bizalom és az együttműködés új távlatai jelennek meg. És ezt kell elősegítenie a gondolkodás demokratizálásának nemzetközi szinten is, ehhez kell hozzájárulnia valamennyi állam, nagy, kicsi és közepes állam egyenjogúságú, önálló és aktív részvételének a nemzetközi közösség ügyében. A nemzetközi kapcsolatok „emberivé változtatásához“ humanitárius területen is meg kell tenni a szükséges lépéseket, főként ami a tájékoztatást, az emberek közötti kapcsolatokat, az alkotó cserét stb. illeti. Ez elősegíti a béke megőrzése erkölcsi garanciáinak a létrehozását, és hozzájárul ezzel az anyagi garanciák megteremtéséhez. Az információs agresszió, amelyet néhány ország folytat, nemcsak szellemi elszegényesítéshez vezet, hanem akadályozza a különböző országok lakosai közötti normális kapcsolatokat, a kultúrák kölcsönös gazdagítását is. A nemzetek között ellenségeskedést és elidegenedést szül. Talán egyet fognak érteni azzal, hogy az a nép, amely ismeri és nagyra értékeli más nemzetek kultúráját és művészetét, nem érezhet velük szemben gyűlöletet. Az idő mintha attól függően rövidülne, hogyan növekszik a lázas fegyverkezés újabb fordulójának veszélye, továbbá a regionális és az ún. globális problémák rohamos kiéleződésének következtében is. Az időt már nem lehet elfecsérelni olyan kísérletekre, hogy kijátsszuk egymást és ily módon egyoldalú előnyökre tegyünk szert. A tét - az emberiség túlélése - túl magas. Ezért létfontosságú a kritikus időtényező figyelembevétele. Jussanak el a fórum gondolatai a világ minden pontjára, hozzák közelebb az ébredést, bővítsék a kölcsönös megértést. Az önök erőfeszítései járuljanak hozzá ahhoz, hogy közelebb kerüljünk az atomfegyverek nélküli és az erőszaktól mentes világhoz - az emberi civilizáció halhatatlansága érdekében!
