Új Szó, 1987. február (40. évfolyam, 26-49. szám)
1987-02-17 / 39. szám, kedd
Életek — agyagban ÚJ FILMEK Az asszony és az idegen (NDK-beli) A prágai Magyar Kulturális Központban Schrammel Imre keramikusművész legújabb alkotásaiból rendeztek kiállítást, amely a képzőművészet cseh szerelmeseinek körében meleg fogadtatásra talált. Schrammel Imre 1957-ben a budapesti Iparművészeti Főiskolán szerzett diplomát. Az ötvenes évek művelődéspolitkai gyakorlata, valaSchrammel Imre: Minótaurusz mint a főiskolai képzés módja nem kedvezett többek között a tehetséges fiatal művésznek sem; hamarosan rá kell döbbennie, hogy technológiai és technikai tudásának hiányosságait szinte lehetetlen bepótolni. Ezért úgy döntött, hogy addigi beidegződéseit is levetve, újszerűen közelít művészetének alapanyagához, az agyaghoz. Mindenekelőtt a természetben eredeti állapotban fellelhető agyagot kezdte tanulmányozni, melyről hamarosan kiderült, hogy az „nem valaminek a nyersanyaga, hanem az élet eredete, hordozója és befogadója“. Ennek a felismerésnek lett az eredménye - emlékezik Schrammel Imre -, „hogy ebből (tudniillik az agyagból - a szerző megj.) nekem nem valamit kell csinálnom, hanem egyszerűen megérteni azt és mások számára is világossá tenni lényegét és lehetőségeit“. Kezdetben az agyag szerkezetét, „viselkedésformáit“ alakítja, azt a leegyszerűsített formavilágot, melyből szinte sugárzik az ősi erő, technikai megmunkáltsá- gával és megformáltságával is letűnt korokat idéz. Az idő és a lét lenyomatait az agyagban. Hosszú ideig tanulmányozta a porcelánt is, az eredmény itt sem maradt el. A nemzetközi sikerek után otthon is elosztanak a kételyek. Schrammel lehetőséget kap hatalmas falkompoziciók elkészítésére Egyik ilyen munkája az a nemrégiben felavatott falkompozíció, amely a pécsi Nemzeti Színház és Kamaraszínház összekötő hídjának mellvédjét díszíti. A megnyitón Baranyi Judit művészettörténész találóan jellemezte Schrammel plasztikáit: „Ezek a figurák, férfi és nőalakok különböző szituációk, kapcsolatok kifejezői. Egymáshoz viszonyulásuk, egymástól függésük az emberi élet érzelemvilágának megtestesitói. Minden módosulás, minden változtatás ellenére megőrzik főbb vonásaikat, karakte(Lelkes László felvétele) rüket Ugyanígy a korpuszok - ahol a vallási áhitat profán értelmezést nyer, ezek az el kínzott testek az emberi szenvedés, megkinzottság hordozói. “ Korábbi kísérleteiről tanúskodnak Bright Strings - ezzel a címmel jelent meg Viliam Farkaš legutóbbi lemeze. Viliam Farkaš a Szlovák Filharmónia tehetséges elsőhegedűse, koncertmestere. Sokoldalúságára jellemző, hogy a Szlovák Filharmónia tagjaként klasszikus művek megszólaltatásában is jeleskedik, de otthonosan mozog a népzene és a tánczene világában is. Annak idején tagja volt a Csehszlovák Néphadsereg művészegyüttesének, 1979-ben mint a Csehszlovák Rádió , népi zenekarának szólistája a bratislavai nemzetközi népzenei verse-, nyen első dijat nyert, de játszott kiváló tánczenekarokban is, például Pohanka, Gustáv Offermann és mások tánczenekarában, s együttműködött a Bratislavai Rádió Tánczenekarával és a Csehszlovák Televízióval is. Több tánczenei lemeze jelent meg. Farkaš valóban mestere hangszerének. Új lemeze tíz olyan remek számot tartalmaz, melyeknek előadására csak virtuóz vállalkozhat. Csakis akkor értékelhetjük remek játékát tárgyilagosan, ha így fogalmazunk: a tíz virtuóz darab interpretációját az érett művészre jellemző fölé- de a teljesebb képhez feltétlenül hozzátartoznak - azok a tárgyak, amelyek „az erőszakos külső beavatkozás“ nyomait viselik. Az átlőtt vagy a felrobbantott, majd kiégetett téglatestek azonban nem pusztán öncélú kísérletek. Schrammelt filozófiai síkon is foglalkoztatja az erőszak problémája. Művészete felhívja figyelmünket korunk ökológiai problémáira is. Egyik eredeti ötlete, hogy a mocsarak mélyéről kiássa az agyagba süllyedt, elpusztult állatok maradványait, csontvázait, s agyagostul égeti ki őket. De az országutak mentén is összegyűjti az autók által elpusztított állatok tetemét, melyeket aztán agyagsirba helyez. Az eredmény ezúttal is izgalmasabb a puszta kísérletnél... Joggal kérdezhetjük tehát, ki is tulajdonképpen Schrammel Imre? Keramikus? Szobrász? Gondolatait kísérletekben is kifejező alkotó? A már idézett Baranyi Judit erre a kérdésre így válaszol: „Művész, aki nem vonatkoztatja el magát létünktől, együtt él korával alkotásaiban, gondolatainak kifejezésében. Szenvedélyesen kutatja, keresi az újban is az eredendőt. Egyéniségéből következik, hogy nem ismeri a megalkuvást, a meghátrálást. Az idő ezidáig öt igazolta.“ Schrammel Imre főiskolai tanárként ugyancsak a magyar kerámia- művészet fellendítésén fáradozik. Munkájára, eredményeire szerte a világon odafigyelnek. A nemzetközi elismerések sorát gyarapítja a prágai önálló tárlat is. GÁL JENŐ nyes tehetséggel és biztonsággal oldotta meg. Valóban csodálatra méltó virtuozitással kezeli a „tündöklő vonót“. A tíz előadott darab rendkívül nagy felkészültséget, tudást, kifogástalan hangszertechnikát és briliáns interpretációt követel meg az előadótól. Viliam Farkaš rendelkezik e tulajdonságokkal, s így elmondhatjuk, hogy produkciója lenyűgözi és elbűvöli a hallgatót. Az előadott számok között szerepel Vittorio Monti ismert Csárdása, Hubay Jenő műve, a „Hullámzó Balaton tetején“, Kosovits József „La- votta első szerelme“, Frnak Ignác „Szép a szőke, szép a barna“, Hubay Jenő „Hejre Kati", Pabk) de Sarasate „Cigányosan“ és Poljakin „Kanári“, valamint Grigoras Dinicu „A pacsirta" című darabja. A művek előadásában p Csehszlovák Rádió bratislavai tánczenekara és Eugen Farkaš népi zenekara működött közre. A virtuóz vonósmuzsika kedvelői számára bizonyára jó szórakozást és feledhetetlen zenei élményt jelent majd ez az új Opus-lemez. SÁGI TÓTH TIBOR Ismert kisregény filmváltozata Az asszony és az idegen: az irodalmi alapanyag szerzője Leonhard Frank (1882-1961). Az 1927-ben íródott mű magyarul könyvalakban nem jelent meg, de a Népszava 1934-ben, Károly és Anna címmel, közölte magyar fordításban. Az adaptáció Rainer Simonnak, a közép-rendezőge- neráció markáns egyéniségének, Konrad Wolf egykori tanítványának a munkája. A rendező saját forgató- könyve alapján vitte filmre a lélektani történetet. Hőse két katona, Kari és Richard, az első világháborúban a cári rendszer hadifoglyai. A fogság magányát, gyötrelmeit hosszú beszélgetésekben osztják meg. Magánéletük minden részletét elmesélik egymásnak, hogy a lövészárok értelmetlen ásását így tegyék elviselhetővé. Különösen Richard mesél sokat ifjú felesége, Anna iránti szerelméről, vágyakozásáról; ez segíti ót életben maradni. Kari az elmondottak alapján beleszeret Annába, s miután megszökik a táborból, felkeresi az asszonyt és Richardnak adja ki magát. Anna tudja, hogy Kari nem Richard, de mivel értesítést kapott Richard haláláról, némi habozás-után elfogadja a férfit, aki elfoglalja RiLasse Hallström munkájában látszólag minden együtt van a giccs- hez: egy bűbájos kisfiú aranyos kiskutyával és hozzá egy haldokló, tüdőbeteg anyuka. A végletesen egyszerű történetből mégsem lett banális, netán szentimentális film, hanem jó humorú, életszerű produkció kerekedett, mert a szituációkból kibontható sztorit az alkotó élettel telítette, számtalan apró megfigyeléssel gazdagította. Nem véletlen, hogy az alkotás a múlt év legnagyobb skandináv közönségsikerét aratta. Hőse egy tíz év körüli kisfiú, akit egyedül élő beteg anyja mellől vidékre adnak, ahol nagyszerűen érzi magát. Ennyi a történet. Hallström a kisfiú rémséges csibészségei és chard helyét. Hamarosan gyermeket várnak. Aztán váratlanul hazakerül Richard és megkezdődik a harc az asszony szerelméért. Annának dönteni kell... Izgalmas lélektani dráma ez a film, mégha alkotójának nem sikerült is maradéktalanul áthidalnia a feldolgozás nehézségeit. (Például nem minden néző számára egyértelmű az, hogy Anna miért fogadja el Richardnak azt a férfit, akiről nyilvánvalóan tudja, hogy idegen, főleg, ha annyira szereti férjét.) Kitűnő dialógusok, nagyszerű korfestő képsorok, remek színészi játék jellemzi a filmet. A gondosan kidolgozott munka női főszerepét a debütáló Kathrin Waligura játssza, nagyszerűen. Halk, epikus, szomorú történetet mesél el az alkotó, s a kisregényhez hűen, hagyományos filmeszközökkel. Az alkotás abban a kontrasztban hatásos, hogy bár a háború kegyetlenségéről szól, teszi ezt a lélek gyötrelmeinek felvillantásával, vérontás, fegyverzaj felidézése nélkül. Raimer Simon munkája kedvező nemzetközi fogadtatásban részesült, két évvel ezelőtt megkapta a nyugat-berlini fesztivál egyik nagydíját. az anya szörnyű - még hisztériával is párosuló - betegsége között azonban valami titokzatos, de elemi erejű kapcsolatot teremt, s a rosz- szat, a jót, a halált és az életet, a gyengédséget, a vadságot és a szeretetet olyan természetes keveredésben nyújtja a nézőnek, ahogy azt a művészet olyan ritkán, az élet viszont olyan gyakran produkálja. Egyébként Reidar Jönsson regénye alapján készült ez a tüneményes film, mely sok más hasonló témájú alkotástól eltérően nem veszi célba a néző könnyzacskóit, nem törekszik harsány megnevettetésére sem, csupán az életet ábrázolja - olyannak, amilyen. -ymV annak elévülhetetlen nevelési gondok: például a pofon. De mondhatjuk azt is: a verés. Még általánosabban: a büntetés - amely a jutalmazással szemben aránytalanul nagyobb részt szakít magának a nevelésben. S persze: megoszlanak a vélemények. Lássunk néhányat: dióhéjban. Pofonügyekben a férfiak, az édesapák véleménye határozottabb mint az anyáké: sokan pofonpártiak. S hogy miért? Akik indokolnak - mert sokan csak ütnek! - gyakran hivatkoznak a tapasztalatra, saját életük tanulságaira. „Engem is pofozott apám, és mégis itt Például a pofon vagyok egészben!"„Pofoztak a szüleim, mégis ember lettem!“ ,,Minden hétvégén elvert az apám, úgy ütött mint a kétfenekü dobot, és mégis ót szerettem legjobban a világon!“ Nincs okunk kételkedni a tényekben, az előző apagenerációk kemény pofonjainak hatásosságában. Érdemes azonban meggondolni, hogy miért szerepel mindenütt a „mégis“... Mert a pofonra mégsem mondhatjuk, hogy jó... Mert a pofon rossz... Ma is emlékeznek rá a meglett, haminc-negyven éves apák, és úgy védik meg, hogy közben el is ítélik: a pofonok ellenére lettek... no igen!... mivé is lettek? Olyan apává, aki továbbadja a gyermekkorában kapott pofonokat... És rendes, tisztességes felnőtté lettek, nyilván. De ha nem pofozza meg őket annak idején az apjuk, akkor vajon elzüllöttek volna? Lehet, hogy van, aki azt válaszolja: igen... Vagy azt mondja: talán... Mégis érdemes ezen elgondolkodni. Egyik olvasónk küldte a következő sorokat, egy pillanatfelvétel az utcáról: „A minap előttem haladt a járdán egy nagymama általános iskolás leány unokájával. Néhány száz méter megtétele után a nagymama át akart menni a túloldalra, az autóbusz megállójához. A gyerek kérte a mamát, hogy ne itt az úttesten, hanem a közelben levő zebrán menjenek át. A nagymama - a gyerek szinte könyörgő kérése ellenére is - hajthatatlan maradt. Megragadta az unoka kezét és indult keresztbe... A gyerek egy alkalmas pillanatban kirántotta a kezét, visszalépett a járdára, s elment a zebrához. A nagymama ingerülten várta, hogy a kislány az autóbusz-megállóhoz érjen. Amikor az unoka gyanútlanul megérkezett - az ott várakozók szeme láttára -, hatalmas pofont kapott. Haszontalan kölyök, ripakodott rá a nagymama. Hiába beszélek* én neked? Azt akarod, hogy elüssön valami? Te taknyos!... Rám bíztak a szüleid, ezért azt csinálod, amit én mondok... Megéŕtétted? S mondta, mondta a nagymama. Bizony, nem könnyű ma sem gyereknek lenni". A nevelői köztudat homályos tartományába régóta belopakodott az úgynevezett „makarenkói pofon“ elmélete, ami nagyon leegyszerűsítve a nagy szovjet nevelőegyéniség példájával él... Azaz: visszaél... Mert különleges körülmények között valóban jól csattanhat egy jól irányzott pofon... De akik erre hivatkoznak, azok rend? szerint nem az egy pofonnak, hanem a sok pofonnak szeretnének Makarenkótól menlevelet kapni. Az egy és a sok között azonban nemcsak mennyiségi, hanem minőségi a különbség. A sok pofon rendszerességet jelent, s a pofonnak, mint elfogadott nevelői módszernek az igazolását Makarenkótól sem lehet megkapni. Sok vélemény, sok történet kavarog a pofon körül. Egy édesanya let/eléből idézzük: „Megfogadtam: egy ujjal sem érek az arcához..." Sajnos, a továbbiakból kiderül aztán, hogy a gyerek arcát nem, de fenekét annál többet ütötte, s nemcsak kézzel, hanem többnyire ruhakefével. .. De hiszen szomorúan hosszú listát lehetne összeállítani arról, hogy mivel vernek ma a szülök. Szinte mindennel, ami a kezükbe akad. J ózsef Attila írja, hogy kisfiú korában sokat verték, holott olyan gyerek volt, aki egy jó szóra ugrott volna nyomban". Az ember hajlamos azt gondolni, hogy minden gyerek ilyen. HORGAS BÉLA Jelenet a svéd filmből; a képen a kisfiú (akinek ,,kutyaélete“ van) és vidéken élő nagybátyja Tündöklő vonók Kathrin Waligura, az NDK-film női főszereplője Kutyaélet (svéd) új s; 4 1987. II.
