Új Szó, 1987. január (40. évfolyam, 2-25. szám)
1987-01-16 / 12. szám, péntek
A karmester igazsága Nyolcvan éve született Ferencsik János Nincs különbség Jan Otčenášek keser-édes vígjátéka a Thália Színpadon Különös, felemás ízekkel teli Jan Otčenášek Kiruccanás a hét közepén című játéka. Egyvalamikor Oregonnak nevezett Sázava-menti területre hétvégi faházak épültek. Az egykor vadregényes táj elveszíti háborítatlanságát, s az ott építkező emberek ezzel egyidóben saját arcukat veszítik el. Ez alól még a legjobbak sem kivételek, hiszen éppen ók, akik ma a természet védelméről szónokolnak, az ember egyéni szuverenitását, döntésbeli autonómiáját kérdőjelezik, meg. Szerepet játszanak, mint ahogy a gyávaság szerep- játszásra kényszerít másokat is. Különös világa van ennek a játéknak, amelynek műfaji megjelölésére alkalmasabb lett volna a zenés színmű, szemben a színlapon feltüntetett „zenés vígjátékkal". Ez utóbbi jelentéséből a néző minden esetben dalokra, elhangzó dalbetétekre gondol, márpedig Otčenášek darabja ennél sokkal összetettebb módon fonódik össze a Miloš štedroň összeállította zenével. Felfigyeltetó az a mód, ahogyan a darab rendezője drámai funkciót szán a zenének, s éppen ezért nem énekelteti a színészeket. A színpadképbe komponált zongora és zongorista játéka mindvégig- bizonyos mértékű ellenpontozása volt a cselekménynek, amelyet olykor érzelgős dialógusok vittek előre. A zene segítségével sem sikerült azonban mindig jelezni, hogy hamis felhangjai is vannak az elmondott szövegnek. Persze ez elsősorban a színészi játék néhány esetben nem eléggé árnyalt és nem a rendezői szándéknak megfelelően értelmezett színészi játékkal indokolható. Kétségtelen, hogy Pavel Rímsky rendező (a brnói Mrštík-fivérek Színház tagja) a műsorfüzetben elmondottakhoz híven a színészi játékra épülő gondolatközléshez ragaszkodott. Megmaradt ennél az elképzelésénél annak ellenére is, hogy a színészek egy része nem volt képes a már említett kettős játéknak az érzékeltetésére, a keser-édes sorsok ábrázolására. Különösen Danyi Irén játéka hatott egy- síkűan. A nyilvánvalóan értelmiségi szerepben a már tőle többször is látott nyafkaságot, szentimentalizmust erőltette. Az ó Blankája inkább valamifajta hisztérikus alkat volt, szemben a szerepből adódó intellektuali- tással, amely meghatározza ennek a nőnek a magánytól való menekülését. Tudatosabb szerepformálással olyan figurát teremthetett volna, akihez hasonlók nem egy változatban ugyan, de pontosan meghatározható lelki alkattal környezetünkben élnek. Végülis Blanka a játék egyik rezonórje, nem alakoskodik, hanem hittel vállalja a nős férfivel fenntartott kapcsolatát.- Partnerét - Milánt - Pólós Árpád alakítja. Pólósnak ezúttal sikerült megszabadulnia az alkati adottságai diktálta modorosságtól. Milánja gyávasága miatt él kettős életet, s döntésre képtelen alkata mindenkor meghátrálásra kényszeríti. Másfajta gyávaság Valentiné. László Géza kedélyes férfit állít elénk, aki egy fiatal lányba kapaszkodik. Agglegénysége nem véletlen, hiszen a szüntelen bohóckodás lelki sérüléseket takar. Otčenášek szándéka szerint ő és Jana egymás mellé állítása egyben értékrendek megméretését is jelenti. Végülis Jana egy más nemzedék tagja. Fiatalsága meghatározza a férfi-nő, az ember-ember közötti viszony megítélését. Dér Lívia ebben a szerepben rövid színészi pályájának legérettebb alakítását nyújtja. László Gézával nem egy szép pillanatot szereznek a nézőknek. A múltjukra, együtt megélt szép napjaikra visszatekintő kettőst jelenít meg Gombos Ilona és Lengyel Ferenc. Katerina pontosan az a nő, aki hajlamos a nosztalgikus visszaemlékezésre, persze olyankor megfeledkezik arról, hogy a fiatalon átélt élmények elvesztek, s az egykor érintetlen, vadregényes folyópartot ő parcellázta fel. A Lengyel Ferenc megformálta Csavargó méltó partnere Katerinának. Mindketten álszentek, szépnek mondják múltjukat, holott mint utóbb kiderült róluk, annak idején nem merték vállalni egymást. Ók ketten az író szándéka szerint mutatják fel a valamikor tiszta erkölcsi értékek megromlását. Jana, aki a Csavargó jelmezébe bújt apját már megjelenése pillanatában felismeri, hagyja, hogy a végkifejletig jusson el az a szülői képmutatás, amellyel megtiltja a nemzedéknyivel idősebb férfival való házasságát. Az így összegubancolódott kapcsolatok sűrűjébe robban be Zdena, Milán mit sem sejtő felesége, aki férje távollétét szeretné egy alkalmi kalandra felhasználni. Persze azt ó sem tudatosítja, mint ahogy a többiek sem tudták előre, hogy civil „bűneik“ másoknak is vannak. Ezért sem üresek hát hétközben az üdülőtelep faházai. Zdena neve mindvégig ott van a díszlet-faház homlokzatán, mintegy sugallva a jelen nem lévők jelenlétét is. Kövesdi Szabó Mária számára ez a szerep nem jelent különösebben nehéz feladatot'. Vitatható azonban, hogy ismét epizódszerepre kényszerült. Színészi kvalitásait ismerve tűnik igazán szereposztásbeli tévedésnek, hogy nem ó kapta Blanka szerepét. Ebben az esetben még az sem menti a tévedést, ami máskor többé-ke- vésbé igazolásként felhozható, mert az egyik főszerepet játszó fiatal színésznő ezúttal nem tudott felnőni a bonyolult rezonőr-szerephez. Látszólag apró, saját fegyelmezetlenségének lett szenvedő alanya Karcsi szerepében Bajcsi Lajos. Körültekintően időzített jelenete megfeneklett egy óvatlan mozdulaton. A cementeszsák súlyának illózióját oszlatta szét, amikor egy óvatlan pillanatban belerúgott, s az arrébb csúszott. Egy szerep megformálásához nélkülözhetetlen az a körültekintés, amelyet igazán nagy epizódistáktól is meg lehet tanulni. Ha más már nem ügyel a kellékek kivitelezésére, akkor a színész törődjön azzal, hogy a cementeszsáknak álcázott csomagban legyen öt-hat kilónyi súly. Ez egy véletlen rúgástól már nem mozdul el; még elbírható, de már fölöslegessé teszi az erőlködés megjátszását. Ez is a színházhoz tartozik... A műsorfüzet képeiből ítélve, a Thália Színpadon látott előadás díszlete és jelmezei (Zdenék Pavel munkája) hasonlítanak az 1975-ben Prágában megtartott ősbemutató színpadteréhez és ruháihoz. Ez az előadás gondolatiságával együtt jelzi, hogy Pavel Rímsky rendező ma is fontosnak tartja az akkori produkció üzenetét. A képmutatás, az alakoskodás formái azóta talán változtak, de tartalmuk, lényegük között nincs különbség. DUSZA ISTVÁN ,,Úgy járok önökhöz, mintha haza mennék!" E szavakkal fogadott Ferencsik János, amikor 1973-ban rádióriportot készítettem vele Bratisla- vában abból az alkalomból, hogy magyar énekesek, Ferdinand Kiinda orgonaművész, a Bratislavai Rádió gyermekkara valamint a Szlovák Filharmónia ének- és zenekara közreműködésével készült Liszt Szent Erzsébet legendája című oratóriumának hanglemezfelvétele. Több volt ez puszta udvariasságnál egy olyan művész szájából, akit hosszú és sikerekben bővelkedő pályáján sűrűn elhalmoztak csábító külföldi ajánlatokkal, de aki mindennél többre becsülte otthonát, aki nem egy alkalommal hangoztatta: gyökérte- len nem lehet senki és bármennyire jólesik is elcsavarogni a világba néha, még jobb, ha megint hazajön az ember. Nem ismertem rangos külföldi karmestert, akinek olyan szoros kapcsolata volt a cseh és a szlovák zenei élettel, mint Ferencsik Jánosnak. Csak néhány kiragadott példa: ó mutatta be 1959-ben a Prágai Tavaszon a magyar kórusirodalom két remekét, Bartók Cantata profanáját és Kodály Psalmus Hungaricu- sát, ő ismertette meg a magyar közönséggel Janáček Katja Kabanová cíművoperáját vagy Ó-szláv miséjét. Számtalan hangversenyen és hanglemezfelvételen vezényelte a Cseh Filharmonikusokat, a Brnói Állami Zenekart, a Szlovák Filharmónia zenekarát és énekkarát. Prágában a Tyl-színházban Mozart Figaro házasságát, a Smetana színházban Wagner A bolygó hollandi című operáját dirigálta. Az említett Liszt-mű bratislavai felvételét megelőzően- amely egyébként nagydíjat nyert Párizsban - Ferencsik vezényletével a szlovák fővárosban vették lemezre Haydn Harmoniemesséjét és Brahms Német Requiemjét is. Ferencsik ekkor már betegeskedett, közvetlenül a felvétel előtt engedték ki a kórházból és ahogy megjegyezte: titokban reméltem, hogy a Requiemmel méltó választ adok az áldott anyatermészet orvtámadásaira". Ferencsik János 1907. január 18- án Budapesten született. Családjában nem volt muzsikus: tisztviselő édesapja 1915-ben a harctéren maradt és a hadiözvegy édesanyának nem kis gondot okozhatott, hogy két fiát az érettségiig elsegítse. Hogyan lett Ferencsik János karmester? ,,Lehettem vagy hároméves- mesélte több alkalommal amikor a Bástyasétányon vasárnaponként délelőtt mindig katonazenakar játszott. A muzsikálás roppantul tetszett és természetesen elhatároztam, hogy karmester leszek. Nyilvánvaló, hogy ugyanakkor éppúgy akartam mozdonyvezető, vagy villamoskalauz is lenni." Egyszer karácsonykor a kisfiú kapott egy kis, nyolcados hegedűt és ezen kezdett tanulni. Majd a közeli templom orgonistája vette pártfogásába, játszogatott a hangszeren, úgy hogy a zenedébe már nem mint hegedűs, hanem mint orgonista iratkozott be. Itt Sugát Viktor volt az orgonatanára és Lajtha László - későbbi jó barátja - oktatta zeneszerzésre. Partitúraolvasást Fleischer Antaltól, az opera karmesterétől tanult és ó ajánlotta be később tanítványát a budapesti operába korrepetitornak. Három évig nem jutott a karmesteri pulpitushoz, de jól hasznosította az „inaséveket“- alaposan megismerte a praktikus zenélést, a színpadot. 1930-ban kezdett dirigálni - először egy balett- előadást, Rimszkij-Korszakov Sehe- rezádéját. Ugyanabban az évben vezényelt először operát: Humperdinck Jancsi és Juliskáját - beugrásként. Azután bravúros készséggel sok más operaelőadást is megmentett, pedig gyakran csak néhány órája maradt a felkészülésre. A harmincas évek végén Ferencsik János már az opera vezető karmesterei közé tartozott és hamarosan külföldre is eljutott. A Bécsi Állami Operába, korrepetitorként Bayreuthba, az ünnepi játékokra. Vezényelt többek között Angliában, Olaszországban, Franciaországban, majd a felszabadulás után a népi demokratikus országokban, az északi államokban, Ausztráliában, Japánban és sokszor az Egyesült Államokban. Egyaránt volt kitűnő Mozart-, Verdi-, Wagner-dirigens, ám mindenekelőtt Bartók és Kodály műveinek ihletett tolmácsolója. Ferencsik János karmesteri művészetét - legyen az szimfonikus hangverseny vagy operaelőadás- világosság, energia, a zenei pontosságra való maximális törekvés jellemezte. Munkabírása szinte hihetetlenül nagy volt, egy-egy évben mintegy száz hangverseny és ötven operaelódás volt a „penzuma“, de ez nem jelentette azt, hogy valamit is lazított volna a felkészülésen, a végtelenül precízen irányított próbákon. Milyen volt a kapcsolata a muzsikusokkal? Bónis Ferenc könyvében (Tizenhárom találkozás Ferencsik Jánossal) így nyilatkozott erről: ,,Nem elég, ha a karmester muzsikus. Mert muzsikus a zongorista, muzsikus az énekes is. De a karmesternek tudnia kell azt is, hogy neki nincs hangszere. A zenekar sok-sok hangszert kezelő egyedból áll, akiket a karmesternek egyénileg és összességükben is meg kell győznie önmaga igazáról. A zenekari tagok munkatársak. Úgy kell bánni velük, hogy mindenki érezze: ennek a karmesternek igaza van, valóban így kell, csakis így lehet játszani. Akkor szívesen játszanak vele. Ez a mesterség lélektani oldala. “ S tegyük hozzá: ez a karmester igazsága. Mert ahogy egy más alkalommal Ferencsik megjegyezte: hazudik az a karmester, aki nagyobb temperamentummal hadonászik, mint amilyen a belső temperamentuma. DELMÁR GÁGOR Dér Lívia (Jana) és László Géza (Valentin) a vígjáték egyik jelenetében (Bodnár Gábor felvétele) A tündér el-elillan Zs. Nagy Lajos gyermekverskötetéről A csehszlovákiai magyar gyermeklíra fejlődésében Simkó Tibor Tikiriki-takarakja mellett, de úgy is mondhatnám, hogy vele együtt, * mérföldkövet jelentő teljesítmény volt a Tap- siráré-tapsórum című antológia. Hetvennyolcban jelent meg, azzal a nem titkolt szándékkal is, hogy jó gyermekversek írására ösztönözze költőinket. A mából már tisztán látszik: eléggé nem méltányolható kezdeményezés volt ez a Madách Kiadó és külön Zalabai Zsigmond részéről, kitűnő gyermekversek tucatjai születtek azóta, és kötetek, köztük olyan költőktől, akik korábban nem művelték a gyermekköltészetet. Persze, oktalanság lenne egyetlen antológiának tulajdonítani a kibontakozást, hiszen az irodalomban is, akárcsak az élet más területein, több mozzanat, körülmény szerencsés összejátszására van szükség egy-egy gyümölcsöző folyamat elindulásához. De a szerepe tagadhatatlan. A kellő időben történő és erős kezdeményezések kisugároznak, megteszik hatásukat, ha nem előbb, akkor utóbb. Nem vagyok biztos benne, hogy Zs. Nagy Lajost is nem éppen a szóban forgó antológia, illetve az általa mozgósított pályatársak példája ösztökélte-e árra, hogy kipróbálja gyermekversírói hajlamait. A Tapsiráré-tap- sórum tizenkét költője között még nem szerepel, de az egy évvel később megjelenő Labdarózsa, nyári hó című hasonló gyűjteményben már ott találjuk a nevét, méghozzá mindjárt hat olyan gyermekvers élén, amelyekből kettőt - az Indonéz bánatot s az AltatóX - méltán sorolhatunk gyermekirodalmunk csúcsteljesítményei közé, de a többi ugyancsak átlagon (különösen az addigi évek átlagán) felüli opusz, a Behemót és a többiek, a Cirkusz, a Repülőparádé, a Hamu Laci és az eretnek, amely egyébiránt azóta is népszerű „szereplője“ gyermek versmondóversenyeinknek. Az első eredményes kísérleteket a következő esztendőkben újabb Zs. Nagy-gyer- mekversek követték, találkozhattunk velük, ha nem is valami gyakran, a lapok hasábjain. Ezek után az előzmények után sejteni lehetett, hogy a költő előbb-utóbb kötetbe rendezi a legifjabbaknak szánt verseit. Ez meg is történt. Megfogtam a tündér sarkát címmel napvilágot látott gyermekverseinek első gyűjteménye. Amely azonban egészében már korántsem nyújt olyan zavartalan élményt, örömet, amilyet az említett első versek, és még négy-öt az újabbakból: A kis költónő, a Volt egy kutyám, A pilóta, a Karikási kovácsmester. „Megbocsájtva" egy rémes-riasztó hasonlatot [,,lgaz, nincs is orra annak, / csak recéje, mint a varnak" - tudniillik egy autóbusznak, amely „agyonmente“ a költő macskáját], az átgondolt és kidolgozott jó versek közé sorolható még az Átkolódzás című. Maradva egyelőre ezek körében - persze, némely megoldás, különösen a hosz- szabb versekben, lehetne mívesebb [„Jól jön az, ha a pilóták / jó nagy földet bejárnak. “] nemcsak azért élvezetesek, mert témájuk, a legtöbb esetben, eredeti, mert tartalmuk logikusan és szellemesen, igazi Zs. Nagy Lajos-i (groteszk) fordulatokkal épül, a humor és a játék közepette, olykor indokolt érzelmi következményként, a fájdalomnak, keserűségnek vagy megható mozzanatoknak is teret engedve, hanem azért is, ami a forma szintjén történik. A hagyományos hangzásvilág keretein belül eleven a ritmus, változatosötletes a rímelés; és ilyen a szóhasználat, melyben többek között domináns elemként tűnnek ki a színek. Ezekben a versekben főként személyekhez kötődő helyzetek vagy történetek elevenednek meg, kerek egységet alkotva. És, akárcsak a felnőttekhez szóló Zs. Nagy-költeményekből, ezekből is érezhető az írásra indító ihlet, élmény vagy indulat. Részben innen e versek hitele is. Nem vagy csak megszorítással mondható mindez el a többi versről, melyek főszereplői viszont, zömükben, állatfigurák. Érdekes módon, mintha velük nem tudna mit kezdeni a költő. Nehéz logikus összefüggéseket felfedezni A sirálynak jól megy dolga című vers gondolatalakzatai között, szójátékként sem értékelhető a szöveg, nem is ilyen szándékkal készült. Valamivel játékosabb, de a közhelyei miatt hasonlóan gyenge a Boszorka-macska: „mindig szép hűvös az orra", „amikor csak ő akarja, / akkor megy be a konyhába. // S mert nem szeret nyúgölódni / holmi egerekkel / megissza az összes tejet / már homályos reggel." És még egy ilyen, a kötet legjobb darabjaitól messze elmaradó vers van, a Három rigó, melyben lelemény helyett képzavarként hat, hogy a három rigó „ezüst cérnát fütyül". A Méhpásztorban meg ilyesmit olvashatunk: a méhnek „Aranyos cérna a lábán - / őrzi, ha messzire mászkál." Át nem gondolt, illetve elsietett sorok, strófák, lapos leírások rontják le a többi verset, ami különösen azért bosszantó, mert ezekben a versekben ugyanakkor sorjáznak az ötletes, fantáziadús megoldások (Minek esik ez az eső. Ébresztő, Behemót és a többiek, Cirkusz). Ez utóbbi végén például a cirkuszban szereplő Feri „menekül, bár nem is űzik". A hívó rímet tartalmazó sorra - „röppentyúzve hegedú- zik" - ugyan bravúros a válasz(rím) - de miatta feladni a tartalmi egységet?! A vers egyetlen mozzanata sem indokolta ezt a zárást. Viszont egytől egyig kifogástalanok az illusztrációk. Nagy Zoltán kellő adag humorral, bő fantáziával, a legapróbb részletekre is figyelve készített színes-mozgalmas képeket, ezek némely esetben többet mondanak-mu- tatnak, hangulatukban is elevenebbek, játékosabbak, mint maga a vers, amelyhez készültek. Csehszlovákiai magyar gyermekkönyvben párját ritkítja ez az illusztrációsorozat. (Madách, 1986) BODNÁR GYULA ÚJ S3 6 1987. I.
