Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-04 / 27. szám
NVQMMK/UB/MI Ütszéli takaros és népes vendéglőben, a Habán csapszékben tudakozódásomra tüstént választ kapok:- A túlsó oldalon, alig egy kőhaj itásnyira megtalálja... Valóban, vagy száz lépésnyire odébb már szemembe ötlik a teret jelölő felirat - Habán major. Négyzetes kis terecske, amelynek apró földszintes házikói jellegükben szemmellát- hatóan eltérnek az erdőháti (Záhorie) falvak régi parasztházaitól. Volt habán település ez, Veiké Leváre, a környék egyik alig ismert érdekessége. A tenyérnyi tér mögötti nyúlfarknyi utcácskában magasabb, zsupfödeles épületben tábla ugyan nem, de a homlokzati bemélyedésben habán cimer igazít útba- nyilván itt található a kis falusi múzeum, amelyre ismerőseim hívták fel a figyelmemet. A kapu zárva, a földszinti két ablak egyikében azonban cédula: A szomszédos 77. számú házban található a gondnok. Készségesen szegődik mellém az alacsony növésű, szikár, hetvenkét évét meghazudtoló járású és beszédű Erna Nosianová, aki hat éve nyugdíjasként gondját viseli a kis múzeumnak. Ez utóbbi tizenkét esztendős múltra tekint vissza, s gyűjteménye a helyi nemzeti bizottság kulturális örökséget ápoló igyekezetének s a helybeliek adakozó készségének köszönhető.- Takarítom a helyiségeket, meg aztán fogadom és kisérem a látogatókat. Ritkán jönnek, néha egy hét is eltelik, amig valaki kopogtat nálam, de azért kötve vagyok, nem tudhatom, hogy mikor érkezik ide érdeklődő. Szívesen teszem ezt, mégpedig ingyen. Csikorogva, nehezen nyílik a kapu, s a virágos udvarból belépünk a volt tulajdonosáról lser-háznak nevezett, 1784- ben emelt 78. számú épületbe. Pitvarában tömör fogalma- zású tájékoztatást olvashatunk a habánokról, életükről, szokásaikról. Anababtisták voltak. A XVI. századi reformáció szegényebb plebejusi rétegeinek hűbéruralom ellenes törekvéseit kifejező vallási közösség Szászországban, Németalföldön és főleg Svájcban. A katolikusok és a protestánsok egyaránt üldözték őket és ezért vándoroltak el morva földre, Nyugat-Szlovákiába, majd Erdélybe, sót Ukrajnába is. Veiké Leváreban a tizenhatodik század végén hozták létre ezt a részben megmaradt településüket. Tizenhat családjuk itt malmot, sörfőzdét, nyilvános fürdőt, késgyártó és -köszörülő műhelyt épített, földet művelt és háziállatokat tartott. Kiváló minőségű késeiket és még tökéletesebb kerámiai termékeiket messze földön ismerték és becsülték. Fazekasaik öregbítették az ún. habán fajansz, vagyis az ónmázas cserépedények hírét. Szép és drága portékáik megrendelője főleg a főnemesség volt. Sokáig csak egymás között házasodtak és vagyonközösségben éltek. Műhelyeikben kollektíván dolgoztak s a bevétel is a közös pénztárt gazdagította. Ebből fedezték a lakás, az étkezés, a ruházkodás költségeit. A nők újszülöttjeiket az ezzel megbízott asszonyok gondozására hagyták, s a gyerekek ettől fogva külön helyiségekben együtt aludtak. A felnőttek is együtt étkeztek. Nagyon komolyan vették a munkát. A léhútöket, az italozókat soraikból kizavarták, s a vasárnapokon kívül nem volt más ünnepük. Testvéreknek nevezték egymást. A tizenhetedik században azután több tényező, főleg a magánvagyon szerzésének törekvése miatt felbomlott ez a belső indítékú testvéri egység. Ezt a folyamatot a század végéig betetőzte a katolizálásuk, majd egy századdal később az eredetileg német ajkú népcsoport teljes nyelvi asszimilálódása. A falumúzeum hat szobája, ha hézagosán is, de szemléltető tanúbizonysága a habánok élete számos mozzanatának. Láthatjuk itt konyha- és szobabútoraikat, egyszerű öltözéküket, csizmáikat. Leggazdagabb a szer- számgyújtemény - hiszen voltak köztük nemcsak fazekasok és késgyártók, hanem kovácsok, asztalosok, lábbelikészítők, szabók és vászonszövők is. Megállók egy képnél. Az lser-házban körülbelül a múlt század végén gyártott utolsó habán fajanszgyüjtemény látható rajta egy asztalon, s két oldalán a közösség utolsó elnöke, Josef Walter és utolsó tanítónője - Margita Cerná. A falumúzeumban ilyen jellegű kerámia alig akad. Az is inkább töredezett, megfakult, silányabb. Ez érthető, hiszen a legszebb helyi gyártmányok a Szlovák Nemzeti Múzeum több részlegének féltve őrzött kincsei. Kint járunk már és Erna néni egy habán romházhoz is elvezet: - Itt dolgoztak az asztalosok... Sajnos, ezt sem mondhatja már sokáig, mert a ház tatarozásra teljesen alkalmatlanná vált. Legfeljebb újra lehetne építeni, csakhogy ez rendkívül költséges lenne. A zárt ajtajú imaház azonban várja s minden valószínűség szerint ki is várja felújítását, hiszen rajta díszeleg a tábla: Védett műemlék... A terecske házai viszont példás rendben simulnak egymáshoz. Őslakos, valamint fővárosi tulajdonosaik - ez utóbbiak üdülési célokra vették meg őket - karban tartják és csinosítják a habán múlt jórészt már stilizált épületejj. A kismúzeum is megérdemelné legalább az ilyen törődést. Esedékes már a tetőjavítás, a vályogfalak lepergett vakolatának pótlása, amikor majd telik erre a helyi nemzeti bizottság szerény költségvetéséből. Néhány dolog azonban beruházások nélkül is megvalósíthatónak tűnik. Például az, hogy a malackyi múzeum jobban pártfogolja. Elkelne az is, hogy az egyes tárgyakat ellássák rövid tájékoztató szöveggel, a gyűjteményt tökéletesebben rendszerezzék, magát az épületet kívülről „cégérrel“ lássák el és az idelátogatók belépőjegyet is vehessenek. így azután valamiképp honorálni lehetne Erna néni fáradozását is. Sajnos, egyelőre az a helyzet, hogy ennek a maga nemében nagyon érdekes kulturális létesítménynek - talán a kellő népszerűsítés híján is - becslésem szerint egy év alatt lehet annyi látogatója, mint a Habán csapszéknek egy-egy hétvégén. GÁLY IVÁN ÍJ SZÚ 9 86. VII. 4. A Bratislava tengerjáró hajó fedélzetén legutóbb is nyolc hónapot töltött el Lipták István, aki immár több mint egy évtizede hajópincérként áll a csehszlovák tengerhajózás szolgálatában, s ezalatt némi túlzással bejárta az egész világot. A rimaszombati (Rimavská Sobota) származású fiatalember általában az év kétharmad részében van távol családjától: a nyílt vizeken hajózik, vagy a világ nagy kikötőiben tüsténtkedik. Az elmúlt ősszel például kétszer is járt Norvégiában, ahonnan vasércet szállítottak Rotterdamon keresztül Kanadába. Innen áruval megrakva tértek vissza az öreg kontinensre. Egy dél-franciaországi kikötőben a helybéliek bérelték ki a 199 méter hosszú 25 méter széles tengerjárót búza szállítására Tuniszba. Észak-Afrikából az Atlanti-óceánon át Kubába vezetett útjuk, ahonnan cukorral megrakva tértek Lengyelországba. Szczecinből rövid pihenő után újabb nagy útra készültek, ami azért emlékezetes számára, mert a brazíliai útra - jutalomként - magával vihette családját is. Csodálatos volt a Rio de Janeiróban eltöltött három hét, hiszen a brazil világváros még a legtapasztaltabb tengerészeket is újra meg újra lenyűgözi. Hát még azokat, akik először utaztak - a kilenc éves Zoltánt, a tizenegy éves Enikőt és Icát, a feleséget, akik egyik ámulatból a másikba estek. Maga a tengeri út is felejthetetlen volt, nem beszélve Dél- Amerika szépségeiről. Mivel a család tagjai először haladtak át az egyenlítőn, a régi tengerész szokásnak megfelelően mindhármukat világutazókká avatták. A nem mindennapos eseményre természetesen napokkal korábban megkezdődtek az előkészületek. Aztán március nyolcadikán a fehérbe öltözött Neptunus, a tengerek istene elé kellett térdelniük. Miután megitták a „szentelt“ vizet, elfogyasztották a különleges tésztából készült kenyeret, megkeresztelték őket. Valamennyien állatnevet kaptak. Enikő Viaszrózsa, Ica Tenger Gyöngye (halnév) Zoltán pedig Tengeri Csikó lett. Ezután kezdődött a híres lakoma, amely mint hajdan a gömöri lakodalmak - csaknem három napig tartott. A Rióban eltöltött napok csodálatosak A tengerészek és a hajó személyzetének élete nem gondtalan, hiszen a több hónapos szolgálat alatt csak kevés időt töltenek a szárazföldön, hosszú heteket viszont a tengeren s ez egy idő után mind nehezebb. A pincérek dolga a 35 fős személyzet ellátása étellel, itallal, s ha a szükség úgy kívánja, a szakácsoknak is besegítenek a főzésnél és az egyéb konyhai munkáknál. Általában kétnaponként szolgálnak, s ilyenkor bizony nincs megállás. A pihevoltak. A város nevezetességein kívül megismerkedtek a brazil hétköznapokkal, a csodálatos utcai táncosokkal és zenészekkel, sőt még a hires Maracaná- ba is eljutottak. A nagy ellentétek, a nagy különbségek városát ismerték meg Rióban. A fényárban úszó kirakatok előtt sok a koldus, az utcalány és a csavargó, s bár az utca embere barátságos és közlékeny, nem árt az óvatosság. Ezt saját bőrükön is tapasztalták, hiszen az egyik napon a családfő pénztárcájába került egy ilyen barátkozás. A kellemetlen epizód sem rontja azonban a világ egyik legszebb városáról kialakított összképet. nőnapokat olvasással, szórakozással, sportolással töltik. A hajón van bár, tornaterem sőt röplabdapálya is. A mozgásra különösen nagy szükségük van a hosszú utazás alatt. A világ és a haza eseményeiről általában rádión keresztül szereznek tudomást, de a kikötőkben mindig várják őket a levelek, újságok és egyéb postai küldemények, s amíg a ki- vagy berakodásra várnak, természetesen televíziót nézhetnek, rövid városnézésre is eljárnak. Persze a tengerészek nem turisták, s fő céljuk a hajó mind-gazdaságosabb kihasználása, a devizaszerzés, ezért igyekeznek az állásidőt a minimumra csökkenteni, s fontosnak tartják a rakodótér teljes és kétirányú kihasználását is. Amíg a tengerészeket és a külképviselet munkatársait a gazdaságosság kérdései foglalkoztatják, addig a konyha személyzete a nyersanyagutánpótlásról gondoskodik. Ezen a téren is ügyeskedniük kell. s általában ott töltik meg az éléskamrát, ahol a legelőnyösebben vásárolhatnak. Fontos megfelelő mennyiségű ivóvízről gondoskodni, bár az újabb gyártmányú hajók rendelkeznek olyan berendezéssel, amely a tenger sós vizét tiszta ivóvízzé alakítja. A Csehszlovák Tengerhajózási Vállalatnak több hajója is van, s ezek személyzete hat-nyolchavonként váltakozik. Lipták István már szinte valameny- nyi hajón eltöltött néhány hetet vagy hónapot, s igazi veszélyhelyzetbe egyszer sem került. Ez hajóink biztonsága mellett a tengerészek felkészültségét is dicséri, mert bár nincsenek nagy vizeink, igazán jó hajósok hírében állunk. A tapasztalt, keménykötésű hajóspincér nem válogat a lehetőségekben, soha nem ijed meg a nagy feladatoktól. Felettesei ezért is tisztelik, kedvelik. Ő maga legszívesebben Indiába jár, mert mint elmondta, ottani kapcsolataink nagyon jók, s az emberek is segítőkészek. Ugyancsak barátságosak az emberek a skandináv országokban és a Szovjetunióban. Persze a tengerészek is igaznak tartják a mondást, hogy mindenütt jó, de a legjobb otthon. A nyarat most mindenesetre itthon, szerettei között tölti. Ősszel azonban ismét csomagolnia kell. Irány Lengyelország, irány a tenger! HACSI ATTILA Mm m Tiynrn liiíUflíl • Faj^nsztal a Szlovák Nemzeti Múzeum gyűjteményéből -I
