Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1986-12-24 / 52. szám

BERTOLT BRECHT

Fogjátok csak a széket, meg a teásbögrét, húzódjatok ide a kályha mellé, de a rumról nehogy megfeledkezzetek ám! Jó dolog melegben lenni, amikor az ember a hidegről mesél.

A karácsonytól sokan erősen idegenkednek, kivált a férfiak egy bizonyos, minden érzelgősségtől viszoly- gó fajtája. De ha több nem is, egy karácsony azért volt az életemben, amely igazán szép emlék maradt számomra. 1908 karácsonya volt az, Chicagóban.

Mindenki újabb whiskyt rendelt (és iszonyúan ügyelt, hogy hajszálpontosan mérjék ki az adagot), az asztalokat összetolták, egy agyonfagyottnak látszó leányzót felkértek, hogy táncoljon cakewalkot, amelyhez az ünnepség valamennyi résztvevője együtt tapsolta a ritmust. De mit mondjak, alighanem a sátán fekete mancsa avatkozott a játékba, mert sehogyan sem akart amolyan igazán jó hangulat kerekedni.

Minthogy korántsem dúskáltak ajándéktárgyakban, úgy döntöttek, hogy nem ragaszkodnak a közvetlen értékhez, inkább olyasfajta ajándékokat adnak, amelyek illenek a meg- ajándékozandókhoz, sőt, talán mélyebb értelemmel is rendelkeznek.

November elején érkeztem meg, és amikor az általános helyzet felöl érdeklődtem, tüstént megmondták, hogy a legkeményebb tél következik, amelyet ez az amúgy is elég kellemetlen város csak produkálni képes. Mikor megkérdeztem, milyen esélye volna itt egy kazánkovácsnak, azt felelték, hogy kazánkovácsnak itt semmilyen esélye sincs, és amikor valami úgy-ahogy tűrhető szállást kerestem magamnak, minden túl drágának bizonyult. És azon a télen, 1908 telén, igencsak sokan tapasztalták ezt Chicagóban, a legkülönbözőbb szakmákból.

így például a tulajnak egy vödör szutykos hóiét adományoztunk, amiből éppen elég volt odakinn hozzá, hogy a régi whiskyje kitartson még újévig. A pincér egy ócska, üres konzervdobozt kapott, hogy legalább egy darab tisztességes edénye legyen, a csehóhoz tartozó lány pedig egy csorba bicskát, hogy legalább a tavalyi púderréteget le tudja vakarni az arcáról.

A jelenlévők összessége - kivéve talán a megajándékozottakat - kihívó tetszéssel üdvözölte az ajándékokat. És aztán következett a főszám.

A Michigan-tó felöl ocsmány szél fújt egész decemberben, ráadásul a hónap vége felé egy sor nagy hús- feldolgozó is leállt, és munkanélküliek egész áradatát okádta ki a hideg utcákra.

Járt közénk ugyanis egy illető, akinek vaj lehetett a fején. Minden áldott este ott ült a csehóban, és azok, akik értettek az ilyesmihez, teljes biztonsággal merték állítani róla, hogy bármilyen közönyösnek tetteti is magát, leküzdhetetlen félelmet érez mindentől, ami a rendőrséggel kapcsolatos. Azt, hogy nincs jó bőrben, egyébként is láthatta bárki.

Hajnaltól napestig talpaltunk a különféle városnegyedekben, kétségbeesetten kerestünk valami munkát, és boldogok voltunk, ha esténként meghúzhattuk magunkat egy kimerült emberekkel telizsúfolt, parányi csehóban a vágóhidak környékén. Ott legalább melegen voltunk, és nyugodtan üldögéltünk. És ültünk is, ameddig csak lehetett, egyetlen pohár whisky mellett, és egész álló nap erre az egyetlen pohár whiskyre spóroltunk, ami egyszersmind a meleget, a ricsajt, a pajtásokat is jelentette, vagyis mindazt, ami reménység még akadt számunkra.

Az ö részére valami egészen különös dolgot agyaltunk ki. A tulaj enge- delmével egy ócska címjegyzékből kitéptünk három lapot, amelyen csupa rendőrőrs szerepelt, gondosan becsomagoltuk újságpapírba, a csomagot pedig átnyújtottuk emberünknek.

Ebben az esztendőben karácsony estéjén is ott ültünk, és a csehó zsúfoltabb, a whisky vizesebb, a közönség elkeseredettebb volt még a szokottnál is. Napnál világosabban látszott, hogy sem a közönség, sem a tulaj nem nagyon ringatózik ünnepi hangulatban, ha a vendégek legfőbb gondja egy pohár itallal kihúzni az egész éjszakát, a tulaj legfőbb gondja pedig kiutálni azokat, akik előtt üres a pohár.

Hanem tíz óra tájt beállított két-há- rom pasas, akiknek a zsebében néhány, ördög tudja, honnan vett dollár csörgött, és mivel történetesen karácsony volt, és az érzelgősség a levegőben úszkált, az egész társaságot meghívták egy-két pohár soron kívüli féldecire, öt perc elteltével nem lehetett ráismerni a csehóra.

Óriási csönd támadt, amikor odaadtuk. A pasas tétován kezébe vette a csomagot, és kissé kényszeredett mosollyal nézett fel ránk. Észrevettem, amint ujjaival végigtapogatta a csomagot, hogy már kibontása előtt megállapíthassa, mi van benne. De aztán gyorsan felnyitotta.

És ekkor valami roppant furcsa dolog történt. A pasas éppen a madzagot oldozgatta, amellyel átkötöttük az „ajándékot“, amikor látszólag szórakozott tekintete az érdekes címjegyzéklapokat rejtő újságlapra esett. Hanem ez a tekintet akkor már egy csöppet sem volt szórakozott. Sovány teste (nagyon magas volt) szinte hétrét görnyedt, arcát egészen az újságlap fölé hajtotta és olvasott. Soha életemben, sem azelőtt, sem azóta nem láttam még így olvasni valakit. Egyszerűen falta a betűket. És aztán újra felpillantott. És megint csak azt mondhatom, hogy soha életemben, sem azelőtt, sem azóta nem láttam embert, akinek úgy ragyogott volna a szeme, mint az övé.- Most olvasom itt az újságban - szólalt meg reszelés, erőszakoltan nyugodt hangon, amely nevetséges ellentétben állt sugárzó arcával hogy már réges-rég kiderítették az egész ügyet. Es egész Ohióban minden teremtett lélek tudja, hogy nekem semmi, de semmi közöm sem volt hozzá. - És akkor nevetni kezdett.

Sót az ünnepség már egyenest az elejétől fogva határozottan rosszindulatú jelleget öltött. Úgy vélem, a kényszer bőszítette fel annyira az embereket, az, hogy muszájból kellett ajándékot elfogadniuk. A karácsonyi hangulat költségviselőit egyáltalán nem nézték nyájas szemmel. Már az első néhány jótékonysági whisky után megszületett a terv, hogy szabályos karácsonyesti ajándékosztogatást, valami úgyszólván nagyvonalú ügyet rendeznek.

Mi pedig, akik ámulva álltunk körülötte, és valami homlokegyenest másra számítottunk, és jószerint csak annyit értettünk az egészből, hogy a pasast vádolták valamivel, de időközben, mint éppen ebből az újságlapból értesült, felmentették a vád alól, mi egyszerre valamennyien nevetni kezdtünk, teli torokból és csaknem tiszta szívből, amitől az egész ünnepségünk roppant lendületet kapott, azt a bizonyos keserűséget tökéletesen elfeledtük, és a karácsonyból kitűnő karácsony lett, amely reggelig tartott, és mindenkit elégedetté tett.

És persze, ebben az általános elégedettségben már semmilyen szerepet sem játszott, hogy ezt az újságot nem mi választottuk ki, hanem a Jóisten.

SÁRKÖZI ELGA fordítása

B

ánné villanyt gyújtott. Odakint még világos volt, de amióta közeledett a front, inkább elébe ment a sötétségnek. Kiváltképp ma, amikor egyedül volt itthon, s odakint olyan sűrűn gomolygott a köd, hogy az ablakból néhány lépésnyire mintha eltűnt volna a kerítésük.

Elővette a nagy zsírosbödönt meg a zománclábasokat. Szódát tett a tűzhelyen lobogó vízbe, amikor kopogtak, összerezzent. Félrehúzta a függönyt.

Nem németek voltak. Egy asszony állt a küszöbön, egyedül.- Itt laknak, kérem, Bán Sándorék?- Én vagyok Bánné - mondta Bánné. Mindene divatjamúlt volt az érkezőnek Ápolatlan haján - mely épp feleútján járt az őszülésnek - fazék formájú filckalap ült, amilyent csak húsz évvel ezelőtti filmeken látni. Ódivatú esernyőjének papagájfejben végződött a nyele, két feketebors üvegszemmel, melyek hűdésesen néztek kétfelé - A hirdetésre jöttem.- Miféle hirdetésre? — csodálkozott Bánné.

Csak kora tavasszal és ősz utóján hirdettek: télen soha. Az érkező azonban kinyitotta buggyos retiküljét, mely úgy tele volt kaca- tokkal, használati és emléktárgyakkal, mintha mindenét magánál hordaná, és elkezdett kirakodni. Egy elsárgult szalaggal átkötött levélcsomót, lejárt zsebnaptárakat, fényképeket, orvosságos fiolákat, használt mozijegyeket és egy üres, de még szagló parfümszórót. A fényképeken tollas kalapú fiatal- asszony volt látható, hol egy farkaskutyával, hol nélküle, de arca már elmosódott, a sarkok felmolyhosodtak.

Nikkelpénzek, zsuzsuk és kulcsok csörgése közben az őszülő asszony végre megtalálta a gyűrött újsághirdetést, melyen már csak a nagybetűs szavak voltak olvashatók: Bán Sándor facsemete-kertészete, Tét.- Ez mi vagyunk - mondta Bánné. - Bement a faluba, mert holnap disznót ölünk.

Az asszony ereje vesztetten nézett körül. Sápadt arcáról, mint egy málló vakolatú falról, pikkelyekben pattogzotta púder. Semmiféle érzelemnek nem adta jelét, de épp e lárvaszerúségben volt valami megindító, mint amikor egy belisztezett arcú bohóc könnyek nélkül sír.

Bánné az árakat se tudta. Még csak másfél éve voltak házasok. Az ura a széltől is óvta, s csak szép időben s legföljebb ojtani vitte ki magával a faiskolába. De azért így szólt:- Mivel szolgálhatnék?- Vásárolni akarok valamit - mondta az őszülő asszony.- Díszfáink nincsenek - mondta Bánné.- Csak gyümölcsfacsemetéink.- Nekem mindegy - mondta bizonytalanul a vásárló. - Csak szép legyen.- Vannak négyéves suhángjaink - mondta Bánné- Hát nem tudom - mondta az asszony, ugyanolyan bizonytalanul nézve maga köré, mint az előbb. - Én valami nagyobbat szerettem volna.- Az uram szokta intézni - monta Bánné.- De ha várni tetszik egy kicsit, majd körülvezetem.

Kiforrázta a lábasait. Tiszta kendővel kitörölte őket, aztán kiloccsantotta az udvarra a vizet Élettel teli kis asszony volt, minden

i

véc

ösv

látr

szc

vei

ága

oly;

ÖRKÉNY ISTVÁN

porcikája kerek, és mindent olyan kerek mozdulatokkal és olyan gyönyörűséggel csinált, hogy az ember nem tudta róla levenni a szemét. Az idegen asszony meg se mert szólalni addig, míg szárazra nem törölte a kezét.- Maga gyereket vár? - kérdezte akkor.- Igen - mondta Bánné.- Mehetünk? - kérdezte az asszony, és karjára akasztotta a papagájt.

Sár volt. Magas sarkú cipőjében billegve járt. Vagy öt percig mentek, hegy iránt. Mint száz meg száz halvány ceruzavonás, úgy derengtek a növendék fácskák a ködben.- Ez mind jonatán - mutatott maga köré Bánné. - Ez batul. Ez ranett. Ez london pepi- magyarázta, ahogy mentek tovább. — Itt kezdődnek a barackfák.

Az asszony megállt.- Nem tetszenek - mondta - Azt hittem, nagyobbak ezek a fák. Erősek, dúsak, hatalmasok.- Akkor tessék erre jönni - hívta Bánné.- A mandula már ötödévre hoz.- Nekem nem fontos a gyümölcs - mondta kedvetlenül az őszülő asszony. - Nincs is időm öt esztendeig várni.

Megállt, ernyőjével megbökött egy fát- Daganat van a méhemben - mondta közönyösen. - Rák.- Borzasztó - riadt meg Bánné. - És nem lehet operálni?

A r köri ülte hog Iáját kézi állt.

áss;

van

lőne- Me

■I

Bánr-I

asszt Bá volna túlsái szett nővé: izmos - F asszc

A

kilencesztendős Vanyka Zsukov, akit három hónapja inasnak adtak Aljahin csizmadiához, karácsonytájt egy éjszaka nem feküdt le aludni. Megvárta, míg gazdája és a segédek elmennek a hajnali istentiszteletre, kalamárist, rozsdás hegyű tollat csent a mester szekrényéből, maga elé terített egy gyűrött papírlapot, és nekifogott az írásnak. Mielőtt az első betűt leírta volna, egyszer- kétszer riadtan pislantott az ajtóra, ablakra, rásandított a sötét szentképre, amelynek két oldalán kaptafákkal megrakott polcok húzódtak... Szakadozott sóhaj tört fel belőle. A papír a lócán feküdt, ő pedig térden állt a lóca előtt.- Akartok egy kis tubákot? - kérdi, elébük tartva dohányzacskóját.

Szippantgatnak a fehérnépek, tüsszög- nek. A nagyapa leírhatatlan gyönyört érez, vidám nevetésben tör ki, és felkiált:- Szívd gyorsan, mert az orrodhoz fagy! Szippantatnak a kutyákkal is. Kastanka

prüsszög, tekergeti a fejét, aztán sértődötten félrevonul. Csík tisztességből nem húzódik, csóválja a farkát. Az idő pedig pompás. Mozdulatlan, kristálytiszta és friss a levegő. Sötét az éjszaka, de látni az egész falut, fehér háztetőivel, a kéményekből elökanyarha úc ra, bi mát t gyek nincsi Hazai csizm leszel bánta zom ; édesa Mo: zak,

„Kedves nagyapó, Konsztantyin Maka- rics! - írta. - Hát levelet írok neked. Boldog karácsonyt és minden jót kívánok neked a Jóistentől. Nekem nincs apám, édesanyám sincs, te maradtál egyedül.“

ANTON PAVLOVICS CSEHOV

1

V

Vanyka felnézett a sötét ablakra, amely visszaverte kis gyertyájának fényét, s élénken maga elé képzelte nagyapját, Konsztantyin Makaricsot, aki éjjeliőr a Zsivarjov urasá- géknál. Kis termetű, ösztövér, szokatlanul fürge, mozgékony öregecske, lehet vagy hatvanöt esztendős. Az arca mindig nevet, s a szeme olyan, mintha örökké részeg volna. Nappal a cselédkonyhában alszik, vagy a szakácsnőkkel bolondozik, éjszaka bő subájába burkolózva jár a kastély körül, és kattogtatja a kereplőjét. Mögötte lehajtott fejjel lépked az öreg szuka, Kastanka, meg Csík, a fiatal hím - azért kapta ezt a nevet, mert fekete és hosszú a teste, mint a kövi- csíké. Ez a Csík rendkívül tisztelettudó és nyájas, a háznépre éppen olyan meghunyászkodva néz, mint az idegenekre, de nem bízik benne senki. Tisztelettudása és alázata egy jezsuita gonoszságát leplezi. Senki nem tud olyan alattomosan odasom- fordálni valakihez, és belemarni a lábikrájába, olyan ügyesen besurranni a verembe, vagy ellopni a tyúkot a paraszttól. Sokszor elverték már a lábát, fel is kötötték vagy kétszer, minden héten félholtra verték, de mindig életre kapott.

íny

A nagyapó most biztosan ott áll a kapu előtt, a falusi templom élénkvörös fényű ablakára hunyorog, s nemezcsizmájában topogva, a cselédekkel kötekedik. Kereplője az övére akasztva. A nagyapó összecsapkodja a kezét, összehúzza magát a hidegben, s öreges vihogással belecsíp a szolgálóba vagy a szakácsnőbe.

gó füstcsíkjaival, látni a zúzmarától ezüstlö fákat, hóbuckákat. Vidáman hunyorgó csillagokkal van telehintve az ég, s a tejút olyan tisztán rajzolódik, mintha kisíkálták, hóval dörzsölték volna tisztára az ünnep előtt...

Ványka felsóhajtott, megmártotta a tollat, és folytatta:

„Tegnap nagyon megvertek. A mester a hajamnál fogva kicibált az udvarra, és a lábszíjjal igen helybenhagyott, mert amikor a kisgyereküket rengettem a bölcsőben, véletlenül elaludtam. A héten meg a mesterné sózott halat tisztíttatott velem, és én a hal farkánál kezdtem, ó meg fogta a halat, és fejjel a számba tömte. A segédek folyton csúffá tesznek, vodkáért küldenek a kocsmába, és rám parancsolnak, hogy lopjak uborkát a mesteréktöl, a mester meg üt, ahol ér. Ennivaló meg nincsen. Reggel kenyeret adnak, délben kását, aztán este is kenyeret, teát ner.i, scsít sem, azt maguk zabálják meg a mesterék. Aludnom meg a pitvarban kell, és amikor a kisgyerekük sír, én nem alszom, hanem a bölcsőt rengetem. Kedves nagyapó, a Jóistenre kérlek, vigyél haza innen a faluba, itt nem tudok megmaradni... Lábadhoz térdelek, és mindig imádkozom érted, csak vigyél innen, mert meghalok...“

Vanyka szája sírásra görbedt. Fekete kis öklével megtörölte a szemét, nagyokat hüp- pögött.

„Dohányt morzsolok majd neked - folytatta imádkozom, s ha rosszat teszek, üt- hetsz-verhetsz, mint a Szidor kecskéjét. És

a kuty betleh nek f< láttam amiket mindé olyan csát is mindé az un mindé« dot mi nak, h

meg a Ked felállítj kérj ne zöld s mondd Van; aztán jutott, f dig a n öt is rr

apó ki Vanykc a fénye szagok cogó V fenyők küknek elő val mint a megálli