Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-24 / 52. szám
tható pillantást vetett irdezte hirtelen, inné. - Márciusra, nent. Már a parcella szelíden emelkedő ly lépésnyire lehetett ;pelenka, olyan sűrű az asszony. Ernyőjé- mely zörgő, csontos ! szélén állt Ita Bánné. - Ez csak- mondta az őszülő sakolva előresietett nindenféle ták álltak, sk; még Bánné apósa kifogónak, vagy csak, ni a szomszéd parcel- övét. Aztán ritkulni nb gerincén csak egy kérdezte az idegen ánné. - De már megBánné. - Talán tüzei az asszony. - így. idta Bánné. - Ezt már lóvá ültetni, láshová ültetni, e? t az őszülő asszony lagyni? - álmélkodott m is hallottam, n - mondta az őszülő z enyém. jl állt. Bárcsak itthon it nézte, mely nem volt 3 csúcsa mégis elve- csú törzsű, egyenes mint egy életrevaló, i szép kamasz, n - mondta az őszülő érte? y nincs hely számom- öm az ispánhoz csiz- Fegyka helyett kime- Kedves nagyapó, itt t csak meghalni lehet, faluba gyalog, de nincs fagytól. Majd ha nagy e, és nem engedlek ha meghalsz, imádko- táért, éppen úgy, mint sjáért. >s. A házak mind úrihá- i, de birka nincs, és isak. Itten nem járnak :, és senkit sem enged- inekelni, egyszer meg a kirakatban horgokat, adnak el, és láttam en drágákat, és még amelyik egypudos har- boltokat is láttam, ahol annak, olyanfélék, mint gy száz rubel az ára intesboltokban meg faj- darat és nyulat is árulókét, atzt nem mondják íyek. majd ha az uraságéknál lyfát a sok édességgel, ydiót, és tedd bele a kis ga Ignatyevnától kérj, inak.“ egy nagyot, remegöt, )lakra meredt. Eszébe jék karácsonyfáját min- az erdőben, s olyankor Szép idők voltak! Nagy- ó csikorgóit, krákogott ő, mielőtt kivágta volna jy pipa dohányt, sokáig t, megmosolyogta a va- zúzmara lepte, zsenge il állnak, várják: melyi- iia? Hirtelen nyúl terem 3ül a hóbuckák között, A nagyapó nem tudja áltsa:- Mindig az uram intézi - mondta Bánné zavartan. - De még egyet sem adott el ezek közül- Nem jövök még egyszer - mondta az ősz hajú asszony. - Akármit kér, megadom az árát. Egy kis csönd lett Rossz évük volt a háború miatt. Nagyon kellett a pénz.- Száz pengő - mondta, csak úgy találomra. - Hogyha nem lesz sok.- Rendben van - mondta az ősz hajú asszony. Még egyszer végignézett a fán, aztán ernyőjével megdöfködte a töve körül a földet, és elindult a ház felé. Másodszor is kirakott a táskájából mindent, és letett egy százast a konyhaasztalra.- Azt akarom, hogy vigyázzanak rá- mondta aztán.- Nincs mire vigyázzunk - mondta Bánné- Azt is megfizetem - mondta az asszony.- Azért nem jár fizetség - mondta Bánné.- Trágyázzák is - mondta az őszülő asz- szony. - Elég lesz egy évre húsz pengő?- Ne tessék fizetni - mondta Bánné.- Nem lesz annak a fának semmi baja. Az idegen asszony még egyszer kirakta a retiküljét, és hat tizpengöst számolt az asztalra.- Három évre kifizetem az ápolási dijat- mondta -, de ígérje meg, hogy szépen gondját viseli. Bánné köhintett.- Megígérem - mondta rekedten. Az őszülő asszony elővette tükrét, s egy piszkos puffal kipúderezte arcát. Aztán megint végignézett Bánnén.- Megmozdult már? Bánné megint köhintett- Meg. Az asszony elindult, visszafordult- Meddig él egy hárs? - kérdezte.- Sokáig - mondta Bánné.- Mégis? - kérdezte az őszülő asszony.- Száz évig is?- Még annál is tovább. Az őszülő asszony biccentett. Karjára akasztotta az ernyőt, és kiment.-öntözzék is! - mondta szigorúan. Az ajtóból még egyszer visszanézett Bánnéra.- A viszontlátásra - mondta, de nem nyújtott kezet, és nem is nézett többet vissza. Ernyője hangosan kopogott a téglajárdán. Bánné állt egy kicsit, aztán eltette a pénzt. Az a hír járta, hogy a visszavonuló német csapatok minden élő állatot elrekvirálnak. Munkához látott. Könnyen és kecsesen végezte dolgát, látszatra fáradtság nélkül, mint egy táncosnő, aki füllel nem hallható zenére mozog. KASSÁK LAJOS Különös virágszál Szegény, munkás ember vagyok, amolyan félparaszt, aki bunkóval követ tör a határban. Utat építünk vagy gátat emelünk a víz elé s hiába várjuk, hogy eljöjjön értünk a megváltó Jézus, mintha az idő megállt volna fölöttünk. Szolgák között is utolsó, ez vagyok én már ezer évek óta s hiába népesítettem be a világot erős fiaimmal és vidám lányaimmal, ha kinyújtom a kezem, nem talál el hozzám senki testvéri kézszorításával. János fiam ott áll a határszélen fegyverrel a vállán, Mari lányom tányért mosogat az urak asztalára s a többiek is ott sürögnek szerte a nagyvilágban, akár a hangyák. Néma teherbírók, szapora járásúak, a föld alatt is megélnek s komor tekintetüket ha olykor előre vetik az időbe, leomlanak előttünk sorsunk koromsötét falai. Nagyritkán hallok csak hírt felőlük, elmentek és nem térnek hozzám vissza, öreg csontjaimmal úgy nyújtózom feléjük, ahogyan a fa nyújtózik az ég felé pirkadó, hajnali órákban. Elnyűtt inaimban is érzem, ók élnek, gyökereik kitéphetetlenek az időből s amíg rájuk gondolok, valójában a nagy életre gondolok, aki én vagyok, elfelejtett virágszál az árnyékban. Mert hiába téptek meg viharok, hiába ütöttek emberi kezek, hiába takarták el fölöttem az ég világosságát: szolgasorsomban is virító rózsaszál vagyok én, aki anyja szerelmes szíve fölött virított ki s azóta él, azóta sokszor elhervadt és sokszor újra éledt, kiirthatatlan, elszaporodott millió rokonaival s amíg sárban áll és vihar zúg fölötte, erővel és fénnyel táplálja a világot. JÓZSEF ATTILA Érik a fény Megrázhatom fáimat, már közelednek a testvéreim.-Fogd meg, fogd meg... fogd meg! Hej, kurta farkú ördög! A nagyapó a kastélyba cipelte a kivágott fenyőt, s ott feldíszítették... Olga Ignatyevna, akit Vanyka a legjobban szeretett, fáradozott vele a legtöbbet. Amikor Pelageja, Vanyka édesanyja még élt és az uraságéknál szolgált, Olga Ignatyevna kandiscukorral kínálta Vanykát, és unalmában megtanította írni, olvasni, százig számolni, még négyest táncolni is. Amikor aztán Pelageja meghalt, az árva Vanykát a cselédkonyhára tessékelték, a nagyapjához, onnan pedig Moszkvába, Aljahin csizmadiához... „Gyere értem, kedves nagyapó - folytatta Vanyka. - A Krisztus nevére kérlek, vigyél el innen engem. Essék meg a szíved rajtam, boldogtalan árván, mert mindig csak vernek, és rettenetesen éhes vagyok, és olyan borzasztó ez, hogy nem tudom elmondani, és mindig sírok. A múltkor meg úgy fejbe ütött a mester a kaptafával, hogy elestem, és alig tértem magamhoz, igen rossz az életem, még a kutyának is jobb... És tiszteltetem Aljonát is, meg a sánta Jegorkát meg a kocsist, a harmonikámat pedig ne add oda senkinek. Maradok unokád Ivan Zsukov, kedves nagyapó, gyere értem.“ Vanyka négyrét hajtotta a teleírt lapot, és belecsúsztatta a borítékba, amelyet elózó este vett egy kopejkán... Egy darabig töprengett, aztán megmártotta a tollat, és ráírta a címet: NAGYAPÓNAK, FALURA Azután megvakarta a fejét, gondolkodott, és odabiggyesztette még: „Konsztantyin Makaricsnak.“ Elégedett volt: senki sem zavarta meg az Írásban. Fejébe csapta sapkáját, de a bekecset már nem kanyarította magára, egy szál ingben futott ki az utcára... A székálló legények, akiket előző este kikérdezett, azt mondták neki, hogy a leveleket a postaládába kell dobni, s a postaládákból viszik szét az egész világra csengös postatrojkákon a részeges postakocsisok. Vanyka elszaladt az első postaládáig, s a drága levelet bedobta a résen... Édes remények ringatták el. Egy óra múlva már mélyen aludt. A kemencéről álmodott. A kemencén ott ül a nagyapó, lóbálja csupasz lábát, s a szakácsnőnek olvassa a levelet... Csík ott sündörög a kemence körül, és csóválja a farkát... BABITS MIHÁLY Halvány téli rajz Milyen fehér csöndesség ez! Messze házunk télben ül. Gyere az ablakhoz, édes! Csókolj meg és nézz körül! Süt a nap, elállt a hó már, mégis pelyhek hullanak: puhán, halkan, pehelymód száll pillanat és pillanat. Gyere, édes, az ablakhoz, tekints szét az udvaron! Nézd, a friss, a lágy, a vaskos szőnyegen még semmi nyom! Csak a kis szolgáló lába rajzolódik halavány, s elvész, mint a Szaharába egy zarándok karaván. Szalma közt fagyottan áll a kert füzes mélyén a kút intve dermedt jégszakálla hogy az év, mint óra, fut. Jertek apró, jertek sűrű pillanatok pelyhei jobban mint e szalmagyűrű szívünk kútját védeni. Milyen furcsa füstünk árnya a túlsó tető haván: mintha távol emlék szállna rokon szívbe tétován. Ki gondolhat ránk e csöndben, míg körülvattáz a hó? Titkos lánc nyúl át a földön összekötve aki jó. ívlámpák vagyunk egymás szivei fölött, a kicsi madarakat látod-e vállainkon? Mi vagyunk azok és szelíd arcunk is egymáshoz ér - Nyissuk ki egészen magunkat, egyszerre jusson mindenki a szeretetbe. A Napra akasztjuk sugarainkat, megszabadult kenyerek telepednek küszöbeinkre, gyémánthidak szökkennek mindenfelé s az elaludt aknák pacsirtákként emelkednek szivünkbe és szelíden felrobbannak csókjainkban. Hát pazaroljuk szét harangjainkat, kitárt ajtónál mosolyogjunk. Szemünkben rejtőzik a torony, melyről beláthatjuk ismeretlen hazánk vidékeit. Készen vagyunk már égboltjainkkal s készen vagyunk a fényességre, aki hajnalonta gyönge virágokat okoz. NAGY LÁSZLÓ Csönd van Csönd van, a láp se zizeg, szél ha járja; fekszik a nádas: hóbafojtott cicomás ezred. Fölötte tépett rucapihe tétova repked s piheg, ha ráakad egy bóbitára. Távol a bazalt-hegy is süket-néma, minthacsak mára hült volna le benne a láva, s letagadná, hogy kövein a bort danolászva itta a jó katona, víg poéta. Ráfeszült hidegen a csönd a tájra, hitetlen lélek lehet ilyen búba áléivá. Vadmadár éles riogása fölveri néha, szárnyával megpofozza, de hiába. Baktat a tehervonat, tűz a csokra, mint üvegfalnak, nekimegy a fagynak, a csöndnek, s nézd: amik pengve, sisteregve izekre törnek, tüntével fölépülnek még nagyobbra. Szoborrá alkot ez a téli szemle, menj haza gyorsan, hívogatnak otthoni fények. Asszonyod teste, mint a tavasz kivirul néked, tájad lesz, tűz-eged a szív szerelme. Gyönyörködj s dalaid is megerednek, álmodd ki szépen magadat a fagyból, a csöndből, lásd meg, hogy lázban tündököl az izgága Göncöl: álma a hóbarekedt szekereknek. 1886 RAB ZSUZSA fordítása Elena Lazinovská rajza
