Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-24 / 52. szám
Álmodni menjünk haza A rövid szárnyvonal első méterein nagyot ránduló motorvonat kigördül a pelsóci (Plesi- vec) vasútállomásról. Egyszerre megnyugtató és nyugtalanító a vonat lassúsága. A műszaki civilizáció alkotta törvényeket cáfolja, s ugyanakkor a lélektan felismeréseit igazolja. Ebben a lassúságban újjászülheti magát az ember, mert emberibb léptéket képvisel ez az óránkénti harminckét kilométeres gu- rulás, mint az űrrakéták robbanásszerű gyorsulása. Hét kilométernyi önlassítás a Cset- nek-patak völgyében, ahol még azonos önmagával a táj, így olykor az ember is kénytelen megtérni álmaihoz. A múló időbe vesző, egykor majdnem mindennapi hívságok növekedtek álommá, s űztek ide, a szülőföld peremére. Kuntapolca (Kunová Teplica) nevének történelmi • hangzása van. Egy régi népet kapcsoltak egybe a falun átfutó patak melegvizű forrásával. Mindez - a múltba veszett vasércbányászat és a hámorok tárgyi emlékeivel a háttérben - hagyományt, megőrzendő múlt-tudatot adhat a „vasasok“ falujának, ahol ma a magnezitipart kiszolgáló gépipari üzem termel. A környék bányászainak, hámorkovácsainak, vasöntőinek utódai lakják ma is a falut. Közöttük, velük együtt egy pedagógusházaspár - 1977 óta iskola nélkül, de nem bezárkózva. Álmaikat kiviszik az emberek közé. ,,A Mátyusföld képeit hordozom magamban. Ott születtem, s az ötvenes években pályámat is ott kezdtem. Az első találkozást a szülőkkel Alsóhatáron éltem át. Egy életre teremtették a hitemet: a gyerekek akkor lesznek igazán tanítványaimmá, ha a szülőket is megnyerem. Ehhez persze közöttük kellett élnem, velük kellett búsulnom, vigadnom. Talán szerencsém volt, hogy a munkahelyeim többnyire a lakóhelyemhez kötöttek. Majd tíz esztendeje megváltozott a helyzet, körzetesítették az iskolánkat, s így más faluba mentem tanítani. Férjem kuntapolcai, itt van az otthonunk, ami ma is kötelez, én legalábbis úgy érzem. Évekkel ezelőtt a régi rideg kultúrház falai között tudtunk dolgozni, voltak álmaink, volt játékos kedvünk. Többen is voltak, akiket sikerült rávenni, de ma már nem jönnek, pedig új művelődési házat adtunk át az idén. Ki változott meg? Mi lett más az életünkben? Nehéz a két kérdés között sorrendet felállítani. A jólét, ha értelemre, érzelemre talál, erkölcsöt teremt, ha hiányzó dolgokra települ, növeli azokat. Tanítványaim többsége itt él, itt dolgozik. Velük kezdtem, bízva, hogy a mesék, a színpad, a közös játék egy életre nyomot hagy bennük. Csakhát az alsó tagozatos iskolákban elvetett magot másutt is öntözni, ápolni kellene. Megszakadt az a folyamat, amit az esztendőről esztendőre megújult színjáték alakít ki a gyerekekben. Talán önmagámban is kételkedni kellene, hiszen mégsem egészen jól csináltam, ha ez lett az eredménye. A mai kudarcaim azonban megóvnak az önvádtól. Ahol most tanítok, ott is mozgolódni kezdtem, pedig sokkal szűkösebb az időm, hiszen naponta ingázom. A szülők nagy része még az eljátszott mesejátékra sem jött el. Az ő érdeklődésük és támogatásuk nélkül pedig a lehetetlennel nem harcolok. így megpróbáltam ismét itthon. Először esztrádműsort, majd színművet, vígjátékot. Talán most már könnyebb lesz - hittem, amikor a rendszeresen működő ifjúsági klub - tagságában bíztam. Jól jöhet az új művelődési ház keltette felhajtóerő is. Talán menni fog, talán megszaporodunk... Vagyunk, de nem annyian, hogy elégedett lehetnék. Készülünk a bemutatóra, bízunk önmagunkban és reméljük a sikert. Ezért is tűztük ki a bemutató időpontját december 27-re. Ilyenkor többen lakunk a faluban. Hazajönnek a távolba szakadtak, a városokban tanuló diákok. A szülői ház vonzása megnövekszik. Lehiggadnak a feszültségek, lecsendesednek a külső és belső viharok. Úgy hiszem, nyugodtabbak az emberek, s inkább hajlandók kimozdulni otthonaikból. A mi játékunk talán jó ok erre.“ Hat fiatal - három lány és három fiú. Alig a kamaszkor végén, alig túl a felnőttkor első tapasztalatain, szerelmeken, csalódásokon, kudarcokon. A mindezek szülte gátlások, bizonytalanságok ledöntendő falak bennük. Mégis. A három cseh szerző írta vígjáték öt szerepét játsszák. Az egyiket ketten is, mert várhatóan az egyiküknek munkahelyi kötelezettsége akad, s távoznia kell. Érdekes találkozások ezek a mai fiatalok és a vígjáték századelői sz^essziós figurái között... A próba a helyi üzem szakszervezeti Télapójának megérkezésével egyidőben kezdődik. A környező falvakból az üzem három autóbusza hozta a gyerekeket. Először van lehetőség arra, hogy ezt a kissé túlméretezettnek látszó Télapó-ünnepélyt megtartsák. Az új művelődési ház nagytermében gyerekek, szülők szinte azonos számban. A Télapó igencsak törékenynek látszik, s a hangja is kíslányosan izgatott. Nehéz lenne eldönteni, ki izgul jobban, a szerepében feszengő Télapó, vagy az ajándék fejében szerepelni kénytelen gyerekek... A próbán nyoma sincs az izgalomnak, pedig nem egymás között vannak. Hol előreszaladnak, hol meg visszatérnek egy-egy jelenethez, mivel az egyik lány nincs itt. Kórusban is énekel, s az éppen valahol vendégszerepei. Mondják, most is nagyon hiányzik, ö a legjátékosabb, legtalp- raesettebb... A férj csökönyösen ellenáll felesége szeszélyeinek, aki mégis kijátssza őt, s felfogadja a szolgát. Az inas még kissé toporgós, fegyelmeznie kell a rendezőnek. Az érzelmileg telítettnek látszó, de mégiscsak vígjátéki félreértéseken alapuló helyzetekben a kívánatosnál nagyobb a távolság az ölelésre lendülő karok között... Ez nemcsak a színjátszócsoport próbája. Magatartás- modelleket tanulnak, új szavakat, érzelmi állapotokat ismernek meg, megismerik mások lelki világát, viszonyítani és arányítani tanulnak. Egyéniségük jobbul általa... A nagyteremben még mindig nem fogytak el az édességcsomagok. A Télapó fáradhatatlan, de a gyerekek egyre fáradtabbak. Mi marad nekik ebből a monstre-délutánból? Talán a törékeny Télapó bíborpalástjának és vattaszakállának az első látványa... Az új művelődési házban a próba véget ért. „ Egyszerűen elmentem az ifjúsági klubba, s odaálltam eléjük. A kérdésre, hogy ki akar színdarabot játszani, csak ketten lelkesültek. Végre lesz valami, ha már itt áll ez a nagyne- hezen felépített kultúrház. Sokan járunk az ifjúsági klubba, ahol zenét hallgatunk, a fiúk kártyáznak, sakkoznak. Ez minden. Sokakat sajnos a kocsma is vonz. Néha rossz hallgatni, milyen trágár módon beszélnek, mennyire hiányzik belőlük a tapintat, a figyelmesség. Szerencsére vannak, akik tisztességesek, csak kevesen. Mi, akik a színjátszócsoportba járunk, jól kijövünk egymással. Úgy érzem, talán barátok is vagyunk, pedig nem hiszem, hogy sokban különböznénk a többiektől. A családi háttér bizonyára fontos ahhoz, hogy ki milyen tapasztalatokat szerez, hogyan gondolkodik a világról. Ünnepek között állunk a közönség elé. Nekünk ezért is fontos, hogy mindenki eljöjjön, aki csak tud. Nekik, értük csináljuk, hogy legalább egyszer egy évben legyen együtt a falu. A családi békét hozzák el az előadásra is, ahol pedig nincs, oda vigyenek vidámságot. Együtt akarunk játszani, nevetni. “ Egy felbomlott faluközösség romjain kezdik újra mindazt, ami az iskola megszűnésekor másképpen, nehézkesebben folytatódott. A Nagyhegy tövéhez simuló gyárban is megmozdult valami, de még bizonytalankodnak, miként, miben támogassák a falu művelődési házát, amelynek vezetője egyben a színjátszócsoport rendezője is... Ebédhez készülődött a család, amikor vendég érkezett. A Télapó-ünnepség előtt két órával hívták meg a művelődési ház vezetőjét, tisztelje meg az eseményt. Hívás nélkül is ment volna, hiszen délután háromra hívta össze a színjátszócsoportot... A szerepek tisztázása után a kapcsolatrendszert, a viszonyokat kellene tisztázni az elöljárók és az évek óta tevékeny emberek között. így talán álmuk is nyugodtabb lesz. Otthonaiknak legyen otthona a falu, hogy ne csak lakóhelyüknek érezzék. Részlet egy magánlevélből: ,,Kedves újságíró »bácsi«! Bocsásson meg, hogy ilyen szemtelenül írok önnek. De sajnos én nem vehetek részt azon a bizonyos beszélgetésen, Így kénytelen vagyok papírra vetni a gondolataimat. Pedig biztos vagyok benne, hogy jól el tudnánk szórakozni. De szombaton, vagyis ma Kassára megyek az énekkarral, ugyanis járok énekelni a pelsőci kórusba. Biztos az a kérdése, hogy mi ösztönzött arra, hogy színházat játsszak. Ebben a dologban nálam nem létezik ösztönzés. Egyszerűen szeretek játszani és másokat szórakoztatni. Eddig még sikerült, ha nem is százszázalékra, de ment valahogy. Úgy érzem, akármilyen szerepet el tudnék játszani, csak lenne gyakrabban. Meg máskülönben is, akkor már használjuk ki ezt a kultúrházat, ha egyszer megvan, ha már keservesen elkészült. Szeretem a művészeteket, az irodalomtól kezdve a komolyzenéig. Mindig is szívesen jártam színházba. Például az én szerepem, amit most kaptam, igen tetszik nekem, és úgy érzem, el tudom játszani éppen úgy, mint ahogy a többit is el tudnám játszani. Csak éppen az a baj, hogy az ember egyszerre csak egyet játszhat. Szeretném, ha jól sikerülne az előadás. Jó lenne, ha minden szereplő mindent beleadna. Tetsszen a közönségnek, és játsszunk úgy, hogy megértsék, mit akarunk kifejezni. Én a magam részéről mindent el fogok követni, hogy jó legyen. Nagyon hálás vagyok, de biztosan nemcsak egyedül én, Bódis tanító néninek, hogy felajánlotta: játsszunk színházat! De hiába fogok én jól szerepelni, egy hiba mégis lesz. Nem megy nekem a magyaros beszéd, a kiejtés. Palócosan beszélek, és úgy érzem, hogy egy kicsit lenéznek. Vica tud, meg Enikő. Szeretnék többet játszani, nem szeretném, ha ez lenne az első és az utolsó. Nem tudom, hogy a többiek hogyan látják a dolgot. Az egész élet egy nagy színház, amelyben az emberek gyakran váltanak szerepet. Ez az én nézetem. Sajnos az emberek ebben a nagy színházban nem játszanak természetesen és főleg nem élnek természetesen. Mindig mást mutatnak, mint amilyenek igazában. Éppen úgy, mint a színházban, ahol a színész is mindig más szerepet játszik, így máshogyan is kell játszania. Például van egy szomorú színész és annak víg szerepet is el kell játszania. Ez így van az életben is. Csakhogy az életben nem kell, hanem az emberek csakazértis szerepet játszanak, mert félnek megmutatni önmagukat. Búcsúzom, igazán sajnálom, hogy nem találkozhattunk, de ha még lehet, jöjjön el az előadásra. Szeretném. Szeretettelvárjuk. 1986. XII. 5. 23 óra 30 perc." Színlap F. F Samberk - K. Sasek - V. Sent: BOLONDOKHÁZA AZ ELSŐ EMELETEN (Vígjáték 2 felvonásban) Súgó, kellékes, jelmez- és díszlettervező, zenei munkatárs, koreográfus, segédrendező és rendező: Bódis Lászlóné Szereplők: Nagyságos asszony - Bódis Enikő Nagyságos úr - Orbán Viktória Szakácsnő - Styavina Beáta Artúr, Párizsból érkező ficsúr - Furman Róbert József, az inas - Kovács Lóránt, illetve Musinszky Róbert Bemutató: 1986. december 27-én Kunta- polcán, a művelődési házban. DUSZA ISTVÁN M inden szülő, pedagógus átéli, megszenvedi a vereségeket: legszebb törekvésünk fennakad, hatástalan lesz, úgy érezzük, a megálmodott, vágyott képek a valóságban kifakulnak. Otthon kemény harcot vívok kamasz gyerekeimmel: ,,ez nem szálloda, tessék részt venni az itthoni munkákban, tessék körülnézni, észrevenni, elvégezni a teendőket“, s keserűen veszem tudomásul, hogy a nagy ,,lelkizések“, az én megható szózataim, a zsörtölődések és az ordítozásig fajuló ,,cselekvésre késztetés“ miféle érdektelenséget, közönyt kelt. A jelentéktelen, kicsinyes összeütközések már-már jelképes erejűvé nőnek, de akkor barátnőjük szüleitől azt hallom, hogy gyerekeim náluk elmosogatnak, buzgón ajánlkoznak mindenféle házi munkára, s hogy nemcsak kedvesek, figyelmesek, de rendkívül ügyesek is. Középiskolai tanár ismerősöm meséli, hogy amikor Voltaire Can- dide-jét kezdte tanítani, elmondott a regényről, a regény ürügyén sok-sok érdekességet, Bernstein- zenét hallgattak, s szinte táncolt- dalolt az órán, aztán megkérte hallgatóit, hogy a következő alkalomra egy fejezetet olvassanak el. Illllllllllllllllllllllllllllllllllllll Valahol, valahogyan iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii Az osztály lelkesen hallgatta előadását, nevettek, ahol kellett, s megszorult a levegő, mikor kellett, jó hangulatban búcsúztak - 9 következő órára pedig a harmincöt diák közül egyetlen egy olvasta el a kijelölt fejezetet El- kedvtelenitö vereség, amelyet jól ismerek tapasztalatból, de azt is tudom, hogy mindez mégsem ennyire egyértelmű, ennyire leverő. Meggyőződésem ugyanis. ' hogy a szeretettel megtartott óra hatása nem enyészik el. A korrekt, pontos és csupán tényszerű előadások talán igen; de ha a tanár nem megemésztendő „tananyagot ad le“ - tanít meg -, hanem például a regény iránti szeretetet. érdeklődését tanítja, s ha eközben a regény észrevétlenül átlényegül, s olyan eszközzé válik, amelynek segítségével tanár és tanuló szorosabb kapcsolatot létesít, akkor valahol, valamiben, kézzelfogható eredménye lesz annak az egy irodalomórának is. Mint minden sze- retetmegnyilvánulási alkalomnak. A szeretetre, gondolom, olyasféle törvény érvényes, mint az energiára általában: sohasem vész el, nem válik semmivé. Persze szeretni és szeretetet elfogadni fárasztó is. A másik ember iránti figyelmesség, törődés, egyáltalán: a kötődés és a megkötöttség tehertétel is, és a szabadságukat védelmező-alakító kamaszok nemcsak telhetetlenül sóvárogják ezt az állapotot, de öntudatlanul védekeznek is ellene. Mindezt végiggondolom magamban, elhatározom, hogy megértő és elnéző leszek - és aztán? Aztán mit tehetünk? Ugyanazt, mint eddig: táncolva-dalolva. továbbra is kérjük, hogy olvassák el, csinálják meg, végezzék el a munkájukat, továbbra is mondom, hogy ez nem szálloda, hogy az ágyneműt nem lehet reggel elöl- hagyni, a szennyes edény nem vándorol ki magától a konyhába és nem tisztul meg... mondom, mondjuk, kérlelve és kötekedve, rábeszélő és fenyegető stílusban, Mert végtére ezek a „mondások" is jogosak és talán meg is fogannak - valahol, valahogyan. LEVANDEL JÚLIA Gyökeres György felvétele
