Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-24 / 52. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! SZLOVÁKIA KOMMUNISTA PÁRTJA KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK NAPILAPJA Ára 1 korona járt hozzáláttak a csukázáshoz, élő- és mühallal. Valahányszor elakadt a villantó a hínárban vagy nem úgy sikerült a dobás vagy sikerült megakasztani egy csukát - ide leírhatatlan szavakat használtak. Mérgükben és örömükben egyaránt. De egymás között is. Amit azon a délelöttön szövegben produkáltak, kevés mondatot idézhetnék abból anélkül, hogy ne kellene kipontoznom bizonyos kifejezések helyét. Nem számított nekik, hogy voltak a közelükben idegen felnőttek, voltak ott lányok. Gondolná az ember, horgászfiúk, akik élvezik a halfogást, mint spodot is, szeretik a természetet, tehát a szó jó értelmében szabályozzák már őket bizonyos erkölcsi normák. Nem. Ki a hibás? Aligha ezek a gyerekek és a hozzájuk hasonlók. Töprengésre indító a kérdés, miért van az, hogy jól szituált családban született, óvodába járó, színházat, sok-sok okos televíziós gyermekműsort látó, játékok seregével körülvett gyermekből néhány év múlván a legalapvetőbb emberi normákra, értékekre fittyet hányó serdülő válik, s hadd ne részletezzem ezúttal, hogy még milyen. Mondják, olyan a gyermektársadalom, amilyen a felnőtt, vagy, közkeletűbb szófűzéssel, azt csinálja a gyermek, amit a felnőttől lát. Olyan formákban igyekszik szocializálódni, rangot kivívni a közösségben. Mint minden közhelyben, ebben ugyancsak sok igazság van, csupán az emberi kapcsolatokra gondolva is, amelyekben gyakran érezni hiányát nemes érzelmeknek, bizalomnak, őszinte szónak, tiszteletnek (lásd például, hogyan viselkedünk a nőkkel szemben). És állíthatjuk-e, hogy sikerült ezeket a kapcsolatokat - a családon hévül és kívül - legalább részben megszabadítanunk az óvatoskodástól, a képmutatástól, a bizalmatlanságtól, az ideges reagálási szokásoktól, melyek - közérzetünket befolyásolva - órákat, napokat, heteket tehetnek tönkre egyetlen életünkből itt a földön, hosszú távon meg akár esztendőkre rúghat ez az idő- mennyiség. Dehogyis akarok legkedvesebb ünnepem hangulatának megrontója lenni, tűzszünet, ha úgy tetszik, enyhülés idején komor felhőkkel takarni el a gyermekszemeket tágra nyitó, bennünket is mosolyra derítő csillagzáport. Csupán nekem is eszembe jutnak, mint annyi embernek ilyen tájt, bizonyos olyan jelenségek egy esztendő hétköznapjaiból - a folyamatból -, amelyeknek nem sok közük van a békéhez, a szeretethez, a jósághoz, a megértés és az egymás iránti tisztelet szelleméhez. Furcsa paradoxon, hogy kevés ember élhet, aki ne áhitaná-óhajtaná ezt is, azt is, amazt is. Az emberhez méltó emberi kapcsolatokat, esztendónyi hosszúságúra nyújtva a karácsonyi tűzszünet idejét. BODNAR GYULA M egenyhül a világ, ismét, néhány napra. Háborúzó felek tűzszünetet jelentenek be, megcsappan a politikai csatározások száma, közelebb érzik magukat egymáshoz országok, népek, kisebb és nagyobb közösségekben az emberek. Hideg évszakban járunk, mégis mintha melegebb lenne. És ezt nem akárhol - belül érezzük. Vajha nem csupán néhány napig tartana ez a hamarosan elmúló esztendővel rosszait is békévé oldó, újfent nyugodt holnapok reményével kecsegtető állapot! Vajha végre már nem csupán szünetről lenne szó! Évezredes az óhaj, válna az effajta szünet - a tűzszünet - tartós állapottá, a mindennapok realitásává, közel és távol. És nemcsak a helyi háborúk színterein. Hanem köztünk, békésebb tájakon élő emberek között is, a közvetlen környezetünkben. Mert bizony, képletesen szólva, gyakran lövöldözünk egymásra mi is, helyszíntől függetlenül, utcán, üzletben, autóbuszban, munkahelyen, sőt otthon is, a családban. A találatok pedig, mint számtalan eset bizonyítja, elöbb- utóbb elérik a szívet... Vagy a lélek kap olyan sebet, hogy örömöt többé nem képes küldeni az arcra. Miért van ez így? Vajon feltétlenül indokolt-e, hogy így legyen, hogy a megértés helyett alantas eszközökhöz nyúljunk a nézet- különbségeket tisztázandó? Ezekre a szintén régi kérdésekre nem egyszerű a válasz, az okok szerteágazók, csak jelszószerű sorolásuk is sokáig tartana. Mindenesetre - az életünkre negatívan ható valamennyi külső körülmény ellenére - nagyobb türelemmel, több tapintattal kellene figyelnünk egymásra, mondanám azt is, hisz mindenekelőtt való: fegyelmezettebben kellene élnünk, és nagyobb önfegyelemmel. Akkor talán még az emberi kapcsolatok más szintjein is változna - javulna — a helyzet, ha folytatnák is tovább az anyagi javak utáni, sokszor értelmetlen, a figyelmet nemesebb értékekről elvonó, a legszebb emberi érzésektől megfosztó hajszát vagy a hedonista életmódot mindazok, akik másként nem tudnak vagy nem akarnak élni. Bizonyára megfigyelték már, hogy, például, a hangnemet és a tartalmat is tekintve mennyi a durva mondat mindennapi nyelvhasználatunkban, meg a trágár kifejezés. És ami elszomorító: nem kevésbé a gyermekekében. Ezernyi az ilyen tapasztalat, álljon itt közülük egy, máig visszajáró kora őszi emlékem. A vízpartra különböző korú gyerekek érkeztek kerékpáron, köztük lányok. A nagyobb fiúk mindNagy László felvétele
