Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-19 / 51. szám
i szú 5. XII. 19. AHHJII- Ha Moszkvában jársz, feltétlenül nézz szét az Arbáton! Megéri! - hangzott néhány ismerősöm ,,músorajánlata“ a legutóbbi odautazásom előtt. Arbát. Egy régi utcája a szovjet fővárosnak. Évszázadokkal ezelőtt még peremterületnek számított, ám az idő azóta tősgyökeres belvárosi résszé léptette elő. Mindez úgy történt, hogy közben Moszkva állandóan nőtt, terebélyesedett, s ami valamikor még a külterülete volt, azt újabb és újabb városgyürűk vették körül. A krónika szerint már ötszáz évvel ezelőtt is híres volt, hiszen a keleti országokkal folytatott kereskedelem helyi központjaként tartották számon. Itt éltek és dolgoztak a cári udvar kézművesei, itt nyitottak vendéglőket a legügyesebb vendégfogadósok és boltokat a legrátermettebb kereskedők, majd sok arisztokrata is ezt a városrészt választotta lakhelyéül. Élénk hely volt mindig. Rengeteg áru cserélt itt gazdát, s ugyanakkor a moszkvai nagyurak gyakran csaptak nagyszabású bálokat, mulatságokat ebben a negyedben. Az utcában nyüzsgő gyalogosok, továbbá hintók, szánok és szekerek hada a múlt században lóvasút- tal gyarapodott, majd azt századunk elején a villamos váltotta fel, a többi lovasfogatot pedig fokozatosan a személygépkocsik A múlt művészeinek is kedvenc helye volt e városrész. Többek között gyakran megfordult itt Repin, Gorkij és Salja- pin, az Arbáti Pi.tce nevű irodalmi kávéházban többször olvasta fel verseit Majakovszkij és Jeszenyin is, 1831- ben lakott itt az orosz költészet géniusza, Puskin, s az Arbát utca közvetlen szomszédságában élt hosszú évekig Szkrjabin zeneszerző - hogy csak néhányat említsünk a sok nagy közül. Évekkel ezelőtt már jártam az új házóriásairól nevezetes Kalinyin sugárút tőszomszédságában. Pontosabban: végigloholtam. Akkor ugyanis mindössze másfél órányi idő állt rendelkezésemre ahhoz, hogy a Prága étteremmel kezdődő és a Szovjetunió külügyminisztériumának épületével, a Szmolenszk-téri felhőkarcolóval végződő egy kilométer hosszú utcával megismerkedhessek. Zajosnak és túl forgalmasnak tűnt. A zömében régi, illetve a korábbi múlt építészeti jegyeit, jellegzetességeit felvonultató alacsony és középmagas házak közötti szűkös ,,folyosón" gépjármű- és embertömeg hömpölygőit. Az idén ugyanott egy teljesen új Arbátot találtam. Épületei ugyan kevés formai változással, de annál csinosabb, annál ápoltabb köntösben ugyanúgy sorakoznak egymás mellett, mint néhány éve, ám a gépkocsiknak és a villamosoknak hűlt helye - azokat a többi gépjárművel kizárták onnan. Csendesebb és tisztább így az utca. Meg szebb és hangulatosabb is. A felújított úttest közepén, teljes hosszúságban virágok, törpe díszbokrok és lócák kaptak helyet, közöttük pedig két sorban ötkarú lámpák magasodnak. Ma sétálóutca az Arbát. Hasonló, mint Prágában a Na pfíkope utca, vagy Kassán (Koéice) a Lenin utca. Minden napszakban él ez az utca. Talán nincs is olyan turista, aki Moszkvában járva programjából kihagyná az Arbát megtekintését. A járókelők között sok a sétálva, üldögélve és nézelődve pihenő. Ugyanakkor rengetegen vannak, akik a széles környékről rendszeresen ide járnak bevásárolni. Néhány élelmiszerboltja például vasárnap délután is nyitva tart. Közismertek az antikváriumai, könyv- és ajándékboltjai, itt található Moszkva egyik legnagyobb ékszerüzlete, a Szamocveti. Igen közkedveltek és látogatottak a cukrászdái - főleg a Buratino -, továbbá a filmszínházai, valamint a Vahtangov Színház. Sokan felkeresik itt az 53-as számú alacsony épületet, a Puskin-emlék- házat, s a különböző kiállítótermeket és más nevezetességeket is. A számos irodalmi és zenei alkotásban is dicsőített Arbát valóban ékessége a szovjet fővárosnak. A Moszkvába utazóknak én is azt ajánlom: szakítsanak rá időt, sétáljanak végig rajta! Megéri! GAZDAG JÓZSEF • A sétálóutca • A Puskin-emlékház (A szerző felvételei) ERŐSÖDŐ NACIONALIZMUS ÚJ-ZÉLANDON A Greenpeace-ügy és az Amerikával az Anzus kapcsán vájságossá vált kapcsolatok miatt - mint ismeretes, Új-Zéland vonakodik attól, hogy megengedje szövetségi partnere atomfegyverekkel felszerelt hajóinak kikötői használatát, és ezt a politikáját törvénybe is akarja iktatni - az új-zélandi nacionalizmus a második világháború óta a legnagyobb ösztönzést kapta. Mindkét esetben lényegileg az atomkérdésről van szó. Az új-zélandiak úgy érzik magukat, mint egy dicséretes morális elveket valló Dávid, akit a két Góliát - az Egyesült Államok és Franciaország - ide-oda lökdös. Franciaország esetében még bizonyos gyűlölködő szeretet is tapasztalható ,,a nagy gall kultúrnemzet“ iránt, amely Új-Zólandot gyenge „banánköztársaságnak“ tekinti, és ezért hajtatta végre új-zélandi területen a Rainbow Warrior elleni robbantási akciót. Tudjuk, hogy július végén, egy éjszaka a két francia ügynököt, akiket egy évvel ezelőt Auckland- ban letartóztattak a Rainbow Warrior nevű Green- peace-hajó elleni merényletért, repülőgépen elszállították Új-Zélandból, és a Wallis-szigeteken átadták őket a franciáknak. Onnét Haóba vitték őket, egy Mururoától 450 kilométerre fekvő korallszigetre. Mururoa az új-zélandiakban főleg az ott végzett francia atomkísérletek miatt kellemetlen érzéseket kelt. Lange miniszterelnök megjegyezte, „különösen ironikus körülmény“, hogy a két ügynök az ENSZ főtitkárának a döntőbíráskodása következtében büntetésének fennmaradó három évét pontosan abban a térségben üli le, ahova a Rainbow Warrior egy évvel ezelőtt indult. A két franciát múlt év novemberében börtönbüntetésre ítélték. Lange akkor kijelentette, hogy „az ö kormányzásának ideje alatt“ nem adják ki őket hazájuk hatóságainak. Az új-zélandi átlagpolgár mindenekelőtt úgy érzi, a kiadatással befeketítették a jogállamról alkotott képet. Ezen nem sokat változtatott, hogy Új-Zéland tartotta magát ebben az esetben a nemzetközi joghoz, vagyis az ENSZ- főtitkár közvetítő szerepének és döntőbíráskodásának elfogadásához. A két ügynök haói tartózkodását nem annyira büntetésnek, mint inkább kényszerszabadságnak tekintik. A vezető új-zélandi lapok vezércikkeikben, valamint az ellenzéki Nemzeti Párt éles szavakkal ítélték el „a miniszterelnök elvtelenségét“. Időközben azonban a kezdeti elkeseredést józan vita követte. Míg kezdetben a lakosságnak mindössze 30 százaléka helyeselte a kormány és különösen a miniszterelnök eljárását, egy héttel később ez az arány 42 százalékra emelkedett. A miniszterelnök eredetileg nagy szavakat használt Új-Zéland kompromisszumot nem ismerő magatartásáról, de az új-zélandiak most kénytelenek tudomásul venni a nemzetközi hatalmi politika kemény valóságát. Megjegyzik ezzel kapcsolatban azt is, hogy sem az Egyesült Államok, sem pedig Nagy- Britannia nem állt ki Új-Zéland mellett a franciáknál, mert - úgy látják az új-zélandiak - az országot „a Nyugat nem együttműködésre kész“ partnerének tekintik. Új-Zéland nem rendelkezett ellenlépéseket lehetővé tevő eszközökkel, amikor Franciaország megkezdte az Új-Zélandból származó import akadályozását, és azzal fenyegetőzött, megakadályozza az Új-Zéland számára létfontosságú tárgyalásokat az EGK-val a vajimportról. Mivel az új- zélandi mezőgazdaság egyébként is az agrártermékek alacsony ára és majdnem minden szubvenció elvesztése miatt mély strukturális válságba került, az egész országot érintette volna a vaj exportlehetőségének elvesztése az EGK-országok- ba. (Neue Zürcher Zeitung) MEXIKO A riporterek halála Gyilkol a kábítószer-maffia A kettős gyilkosság az El Popular című újság szerkesztőségi épülete előtt történt. Amikor a kiadó, Ernesto Flores és sztárripor- ternóje, Norma Moreno kiszállt az autóból, golyózáporba kerültek. Véresen zuhantak a földre. A két tettes a súlyosan sérült áldozatokat halántékon lőtte, majd el tudott tűnni, anélkül, hogy felismerték volna őket. A rendőrség „jól előkészített, a maffiára emlékeztető kivégzésről“ beszélt. A Matamoros északi határvárosban hidegvérrel elkövetett bűntett augusztusban újabb sokkhullámokat okozott mexikói sajtókörökben. „Dühöng a félelem a dzsungel törvényeitől“ - írta Frederico Osorio Altuzar rovatvezető a Novedades című lapban. A világon sehol sem élnek az újságírók olyan veszélyben, mint ebben az országban. Az egyházi Társadalmi Kommunikáció Központja szomorú statisztikát közöl: 1984. június és 1986. augusztus között tizenkét újságírót gyilkoltak meg. Az életveszély drámaian fokozódik: 1971-től 1984-ig, 13 év alatt a tájékoztatási eszközök 26 képviselője halt meg erőszakos halállal. A testi sértések, kínzások, fenyegetések és megfélemlítések száma évente százakra rúg. Sok megfigyelő a politikai viszonyokat teszi felelőssé a sajtó nehéz helyzetéért. Az Intézményes Forradalmi Párt (Partido Revolu- cionario Institúciónál = PRI) uralkodik az országban már 57 éve. Ez alatt az idő alatt egyetlen elnök- vagy kormányzóválasztást sem vesztett el. A legtöbb mexikóinak az a véleménye, hogy az állampárt csak korrupcióval, csalással és elnyomással tartja meg a hatalmát. Latin-Amerika többi fontos állama, például Brazília és Argentína sajtójával ellentétben a mexikói sajtó meglehetősen jámbor. Az újságírók többsége a rezsimmel szemben komformista. A PRI apparátusa megvesztegeti a befolyásos kommentátorokat és riportereket. Ezek havonta vesznek át bankjegyekkel tömött borítékokat. „Jól fizető mellékkereset“ - írta az Excelsior szerkesztője, aki azt bizonygatta, hogy nem tagja annak a körnek, amely ilyen borítékokat kap. Mégis vannak megvesztegethetetlen hírlapírók, akik ráadásul elítélik a visszásságokat. Két baloldali kiadvány, az Unó más unó (napilap) és a Procesco (heti folyóirat) világít rá ismételten a rendszer árnyékos oldalaira. A legkitűnőbb kritikus az Excelsior rovatvezetője, Manuel Buendia volt, akinek azután ugyancsak meg kellett halnia: 1984 májusában Buendiát a mexikói főváros Zóna rosa negyedében a nyílt utcán lelőtték. Miguel de la Madrid elnök, aki maga is részt vett a nagy temetésen, megdöbbenéséről nyilatkozott. Kijelentette, hogy kormánya mindent el fog követni a bűncselekmény felderítésére. A bűncselekmény mindmáig felderítetlen. Mindmáig egyetlen újságíró-gyilkosnak sem kellett börtönbe vonulnia. Feltételezik, hogy a mexikói kábítószer-maffia állt sok ilyen merénylet mögött: a későbbi áldozatok tudósítói munkája gyakran koncentrálódott a kábítószeres világra. A milliókkal rendelkező „kábítószer-szakmát“ azzal gyanúsítják, hogy „megkeni“ az állam fontos képviselőit, különösen bírókat, államügyészeket és a rendőröket. Az El Popular (A népszerű), amely ugyancsak a kábítószeres alvilággal áll szemben, Mexikó egyik legbátrabb vidéki kiadványának számít. Csoda lenne, ha a közvélemény megtudná, ki gyilkolta meg Ernesto Florest és Norma Morenót. Az illetékes államügyész, Raul Morales Cadenas nem fűz hozzá sok reményt. „Nincs egyetlen nyom sem - mondta. - Ez egy bonyolult eset.“ (Die Welt) Japán szeszfogyasztás Az egészségügyi statisztika mér régen felfigyelt arra, hogy Japánban sokkal kevesebb alkoholista van, mint a többi, iparilag fejlett országban. A hamburgi humángenetikai intézet szakértőinek vizsgálata azt eredményezte, hogy ez a jelenség a japánok lényeges sajátosságaiban gyökerezik. Az emberi szervezetbe bekerülő alkoholt két enzim bontja le. Először az alkohol-hirdogenáz lép akcióba, amely az alkoholt egy még mérgezőbb anyaggá alakítja át - a cet-aldehiddé. A második enzim- az aldehid-dehidrogenáz - az aldehidet ecetsavvá bontja. A sav azután vízzé és széndioxiddá bomlik. A genetikusok kutatásai kimutatták, hogy a japánok közel felében nagyon kevés képződik a fontos, második enzimből. Alkoholfogyasztás után felgyülemlik és hosszabb Időn át megmarad a vérben az acet-alde- hid, aminek rendkívül kellemetlen hatásai vannak: légzési zavarok, szabálytalan pulzus, hányinger, hö- ségérzet a fejben és a mellkasban. (Helslngln Sanomat)
