Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1986-12-12 / 50. szám

\ HASSZÁN KANAFANI* KEDVES AHMED! Éppen Te jutottál eszembe, mikor elhatároztam, megírom e levelem. Oka számodra bizonyára kö­zömbös, de én tegnap este óta nem lelem nyugalmam... Téged választotta­lak, mert amikor láttam ót haldokolni a magas fehér kórházi ágyon, az jutott eszembe, te emlegeted állandóan a ha­lált, ha valamit el akarsz túlozni: „Majd­nem belehalt a röhögésbe“, „Holt fáradt vagyok“, vagy „Szerelmemen még a ha­lállal sem osztozkodom“ - mondogatod. Bizonyára mindnyájan használunk ilyen mondatokat, de te kicsit gyakrab­ban, mint mások. Ezért jutottak eszembe, amikor rángatózi kezdett, vékony hosszú ujjaival görcsösen belemarkolt a takaró­ba és nézett, nézett rám üvegesedé szemmel. De kezdjem a legelején. Gondolom, tudod, hogy már második hónapja fek­szem gyomorfekéllyel a kórházban. Betegszobám ajtaja az osztály fófolyó- sójára nyilik, ablaka a kórház egyik ker- tecskéjére. Párnáim közül így figyelem­mel kísérhetem, hogyan cserélődnek a járókelők a folyosón és a sétálgató betegek a kertben, miközben óhatatlanul ilyen és hasonló kínzó gondolatok jutnak az eszembe: az ember a saját lábán jön ide, s néhány óra, esetleg pár nap múlva fehér lepedőben szállítják el innen... Hamarosan én is elhagyom a kórhá­zat. A gyomromat bestoppolták, már föl­kelek és boldogan járkálok az öreg beteg­ápolónő karjára támaszkodva. Egyszer említettem neki, hogy az orvosok ered­ményesen gyógyítják az ember gyomrát, de nem tudják behegeszteni azt a „se­bet“, amely az ember fejében van. Az idős asszony nevetett, mutogatta megfe­ketedett, ritka fogait, s nyugodtan odave­zetett a mérleghez. Ennyi elég is magamról. A halálról akarok mesélni neked. A halálról, melyet saját szemeddel látsz, s nem arról, amelyről valakitől hallották. A kettő között óriási a különbség! Ezt igazán csak az értheti meg, aki már látta, hogy takarója alatt hogyan vonaglik a haldokló, s min­den erejét összeszedve reszkető kézzel kapaszkodik belé, hogy életben marad­hasson és ne kelljen belezuhannia a ret­tenetes örök semmibe. De hát mit tudunk mi az életről és a halálról! Titokban kiszöktem betegszobámból, s ott álltam az ágyánál. A megmentésé­vel elfoglalt orvosok ügyet sem vetettek rám. Az ágyára erősített táblát olvastam: „Név: Muhammed Ali Akbar. Életkora: 25 év. Állampolgársága: omán", megfordítot­tam: „Diagnózis: leukémia“. Aztán csak sötét, sápadt arcát, borzadályt és félel­met tükröző tágra nyitott szemét, finoman remegő szürke ajkait láttam. Tekintetét rámszegezte. Úgy éreztem, segítsége­met kéri. De miért? Mert minden reggel üdvözöltük egymást? Vagy azért, mert arcomról leolvasta, líogy megértem félel­mét, amely teljesen hatalmába kerítette? Hosszan, mereven bámult rám. Aztán meghalt. Ekkor észrevett orvosunk és haragosan a szobámba kergetett. De vajon az agyamba fészkelődön képeket, gondolatokat is kikergetheti? Szobámban hallottam, hogy az ápoló i a folyosón közömbösen kijelenti: a 12-es meghalt. Arra gondoltam, Muhammed Ali Akbar már nem létezik, már csak 12-es van, de törődik is már azzal, fennmaradt- e a neve vagy felcserélték valamilyen számmal? Eszembe jutott, mindig milyen hevesen tiltakozott neve rövidítése ellen. Az ügyeletes nővér reggelente megkér­dezte: - Hogy van, Muhammed Ali? - Nem felelt, mert azt tartotta, őt Muham­med Ali Akbarnak hívják és Muhammed Ali, kinek állapota felől a nővér tudakozó­dik, másik ember. A nővérkék kuncogtak az érthetetlen makacsságon, de Muham­med Ali Akbar kitartott nézete mellett. Talán úgy gondolta, joga van teljes nevét használni, hiszen ez az egyetlen, ami az övé. Szegény volt, nincstelen. Szegény­sége lerítt arcáról, ott a könyökében, a modorában és elnyűtt holmijában. *A fiatal palesztin írót és politi­kust 1972-ben izraeli ügynökök megölték. ** aba - csat nélküli posztó fel­sőruha Egyszer, amikor az operáció után már lábra álltam, meglátogattam öt a szobájá­ban, de bámult rám réveteg tekintettel. Ágya szélére ültem, hogy kicsit elbeszél­gessünk. Vánkosa mellett állt ócska falá­dikója, melynek oldalára nevét perzsa betűkkel belevésték. A ládikó és a kórház raktárában őrzött ruhanemű volt Muham­med Ali Akbar minden vagyona. Egyszer megkérdeztem a nővértől: - Mi van ab­ban a ládában? - Elnevette magát és azt válaszolta: - Senki sem tudja. Egy percre sem válik meg tőle. - Aztán hozzám hajolt és súgta: - Ezek az úgynevezett koldusok egész életükben kuporgatnak. Az is lehet, nagy vagyont rejteget benne. Muhammed Ali Akbar állapota egyre rosszabbodott, ládikáját mégis féltve őriz­te. A nővér azt mondata, ha a kis ládában kincsek vannak, jó lenne, ha szétosztaná az emberek között, vagy végrendeletet írna, hiszen közeli halála elkerülhetetlen. Lelkem mélyén csodálkoztam ennek az asszonynak a határtalan ostobaságán: hát honnan tudhatná Muhammed Ali Ak­bar, hogy rövidesen meghal, hogy nincs egy szikrányi reménye a felgyógyulásra? Azért vigyáz annyira ládája épségére és teljes nevére, mert rendületlenül hiszi: meggyógyul, s ládája továbbra is mellette marad, ő meg a láda mellett. Mikor Muhammed Ali Akbar meghalt, a ládikó - mint mindig - mellette állt. Arra gondoltam, felnyitatlanul, gazdájával együtt kellene eltemetni. A gondolat csak átcikázott agyamon, mihelyt szobámba ér­tem, megfeledkeztem róla. Egész éjjel nem aludtam. Muhammed Ali Akbar fe­hér lepellel letakarva feküdt a boncterem­ben. Ugyanakkor mellettem ült, nézett rám és sétálgatott a kórházban. Hallot­tam sóhajtásait. S mire a kórház kertjé­nek fái fölött pirkadni kezdett, már ismer­tem életútjának történetét. MUHAMMED ALI AKBAR - szegény­paraszt az ománi Abha község nyugati negyedéből, jóképű, barnabörű fiatalem­ber, kinek szemében ott ég a kielégület- len szenvedély és vágy tüze. Mi a nyo­mor annak, aki mást nem is ismer? A szegénység Abhában állandó, s bár az emberek megszokták, mégis szenvednek tőle. Muhammed Ali Akbar gyakran szo­morúan gondol arra, nincs ez így rendjén, s kell lennie valami másnak is, amit gazdagságnak, jómódnak neveznek. A tömlők, melyeket Muhammed Ali Akbar a vállán cipelt, ajtókon kopogtatva, hogy vizet vegyenek az emberek, olyanok vol­tak, mint a mérleg serpenyői. Megtanult óvatosan járni velük, ügyelt az egyen­súlyra, nehogy himbálózni kezdjenek. Kora reggel történt. Az út pora már forró volt, pedig a nap még fel sem kelt. Bekopogtatott az egyik ajtón és gyögyörú feketeszemű lányka nyitott ajtót. Mintha könnyű napszúrást kapott volna. Minden­ről megfeledkezett. Sovány vállain ringa- ni kezdtek a tömlők, de ő csak egyet kívánt: valami varázslat folytán szemei újra gyönyörködhessenek a lánykában. Muhammed Ali Akbar szégyenlős és zárkózott volt a család tagjaival szemben is. Aznap mégsem maradt más választá­sa, mindent el kellett mondania nővéré­nek. Anyja régen himlőbe esett, belehalt, apja bénán feküldt a paralízis után. Ezért fordult nővéréhez, hitt benne, Szabika józan paraszteszével és kellő hidegvérrel eligazodik az ilyen dolgokban. Durva fe- teke ruhájába burkolózva Szabika csen­desen ült, Muhammed Ali Akbar előtt, a bádogfazék szélén. Amikor a fiú befe­jezte, megszólalt. - Megkérem számodra a kezét. Ezt akarod, úgye? - Igen, igen. S azt csak úgy lehet? - Hát miért nem? - válaszolta Szabika s kidobott egy szal­maszálat az öreg fazékból. - Felnőtt vagy és Abhánban mindenki szegény. Megállapodtak, délben otthon találkoz­nak. Szabika megmondja neki, milyen választ kapott. Muhammed Ali Akbar nem tudta, ho­gyan üsse agyon az időt. Bekószálta a falu zeg-zugát, saját árnyékát nézeget­te és könyörgött Allahhoz, hozza már el a delet. Végre dél lett. Nővére a ház ajtajában fogadta: - Az anyja beleegye­zett, de az utolsó szó az apjáé, öt nap múlva ad választ. Muhammed Ali Akbar reménykedett, talán sikerül a lánykérés és képzeletében már szinezgette jövendő közös életüket a kis feketeszemü szépséggel. Szabika is bízott a sikerben. Tudta, testvérének jó híre van a faluban. S az anyja már beleegyezését adta, s mint köztudott: minden asszony képes férjének úgy su­galmazni gondolatait, hogy a férj azt hiszi, azok sajátjai. öt nap múlva Szabika elment a lányos házba a végleges válaszért. Letörve tért vissza. A szoba sarka felé fordulva állt, nem volt ereje Muhammed Ali Akbar szemébe nézni. Azt sem tudta, hol kezd­je. Végül minden erejét összeszedve megszólalt: - El kell ót felejtened, Mu­hammed Ali! - A fiú nem tudta, mit válaszoljon. Várt, hogy nővére még mond valamit. A lány testvére hallgatásán fel­bátorodott és folytatta: - Két nappal eze­lőtt meghalt az apja. Halálos ágyán meg­tiltotta, hogy hozzád menjen feleségül. Muhammed Ali Akbar hallgatta a sza­vakat, de úgy tűnt neki, azok máshoz szólnak. Végül mégis megkérdezte: - De hát miért, Szabika, miért! - Azt mondták az apjának, tolvaj vagy, a hegyoldali legelőről a csordából hajtod el a juhokat. - Én?! - Szabika nem tudott uralkodni a hangján, remegő hangon mondta: - Azt gondolták, Muhammed Ali vagy. Hiszen ismered Muhammed Alit, a tolvajt. Az apja tévedésből azt gondolta, hogy te ó vagy. Muhammed, mint igazságtalan vád alól fölmentett kisgyerek, tapsolt, majd suttogta: - De hiszen és nem vagyok Muhammed Ali, és Muhammed Ali Akbar vagyok!- A hibát én követtem el, én neveztelek Muhammaö Alinak. Nem mondtam, hogy Muhammad Ali Akbar, mert fölöslegesnek tartottam az egész neved használni. , Muhammed Ali Akbar úgy érezte, mintha letaglózták volna. Alig állt a lábán, de már mindent tudni akart. - És meg- mondtad az anyjának, hogy én nem Mu­hammed Ali, hanem Muhammed Ali Ak­bar vagyok? - kérdezte. - Azt válaszolta, a lány apja halála előtt megtiltotta, hogy hozzád menjen feleségül. - De én Mu­hammed Ali Akbar, a vízhordó vagyok. Ugye?... Fölösleges a szót szaporítani, minden hiába. Egyetlen egy szó tett tönkre min­dent. Az eljegyzés elmaradt. Ettől a naptól kezdve Muhammed Ali Akbar csak a teljes nevére reagált. Nem válaszolt annak, aki Muhammednek vagy Muhammed Alinak szólította. Még Szabi­ka sem merte másként szólítani. Többé nem lelte nyugalmát. Számára Abha elhagyatott sírgödörré változott. Meddő maradt Szabika rábeszélése, hogy nősüljön meg. Muhammed Ali Ak­bar elhatározta, mindenért és mindenkin bosszút áll. Gazdagságról ábrándozott. Megnősül, s házassága meghökkenti majd az egész falut. De hol találsz itt gazdagságot? Döntött, Kuvaitba hajózik. Gyalog két óráig tart az út Abhából Rasz-al-Hajmába. Onnan Kuvaitig ten­geren három napig. A hajójegy a rozoga hajócskára hetven dinárba kerül. Ha Mu­hammed Ali Akbar kifizeti az útiköltséget, Kuvaitban új életet kezdhet. Esetleg egy vagy két év múlva visszatérhet Ománba. Büszkén fog sétálni Abha utcácskáin fe­hér aranyhímzéssel szegélyezett abájá- ban**. Olyan abája lesz, mint amilyet egyszer látott egy Rasz-al-Hajmából ér­kezett gazdag kérőn, kinek házába elju­tott az egyik abhai lány szépségének a híre. Az utazás körülményes volt. A hajócs­ka, mely a gazdagság után sóvárgók csoportját szállította, először délnek tar­tott, majd északra fordult a tengerszoros felé. Alig tartotta magát a víz színén. Muhammed Ali Akbar a többi utassal együtt küzdött, hogy az öreg ladikot meg­mentsék az elsüllyedéstől. Végre meglát­ták a csendes kuvaiti kikötőben horgony­zó hajók árbocait... Muhammed Ali Akbar izgatott lett. Illúziókból táplálkozó álmai hirtelen szertefoszlottak, szembe kellett néznie a valósággal... Alaposan meg kell gondolni, mihez kezdjen. A meggazdago­dásra vonatkozó homályos tervei, melye­ket szülőfaluja iránt érzett gyűlölettől fűt­ve szövögetett, ebben a percben megva­lósíthatatlanná váltak. Otthon maga elé képzelte az utcán hömpölygő tengersok embert, az erődít­ményekhez hasonlító házakat, a szágul­dó autókat és a komoly ábrázatú kuvaiti­akat. S íme, zúgó fejjel, elhagyatottan bolyong az emberáradatban. Az utcákon homokot söpör a forró északi szél. Az égbolt is ho/riokszínú. Minden más, mint Abhában. Itt se elejük, se végük a házso­roknak, falaknak, tereknek. Minden egy­hangú sivár. Úgy tűnt neki, az utcáknak sem lesz végük soha. Estére Muhammed Ali Akbar kiment a tengerpartra. Messze távol a horizonton fúl fekszik Abha, s mi­lyen nyugodt az a falu. Minden negyedé­nek van eleje és vége. Minden fal külön­bözik a másiktól. Drága Abha, minden meg van bocsátva, de drága... Életében először nem szégyenkezett, amikor az arcán legördülő sós könnyeit ujjaival szétmorzsolta. Kedvére kisírta magát. A reggellel új remények költöztek szí­vébe. Kószálni indult. Járta az utcákat, a tengerpartot. Tudta, feltétlenül találko­zik majd egy Ománnal, akivel elbeszél­gethet. Előbb vagy utóbb találkozik egy honfitársával, akitől megtudhatja, mit te­gyen, mihez kezdjen. Végül Muhammed Ali Akbar munkát kapott. Kerékpárt adtak neki s megma­gyarázták, kifutó lesz. Rövidesen meg­szokta a várost, az utcákat, a házakat, de szíve mélyén idegen maradt új lakóhe­lyén. Úgy érezte: egyszer befordul az utcasarkon, s előtte áll drága nővére, Szabika, vagy megpillantja annak a lány­nak az ablakát, talán Muhammed Alit, a tolvajt, aki nem is sejti, hogy tönretette az ő boldogságát. Teltek a hónapok, kuporgatott, s fillé­renként gyűlt a pénze. Igyekezett és őrizte vagyonkáját, mindenét féltette, semmit sem kótyavetyélt el a neki oly drága apróságokból. Eszébe jutott, hogy csináltat egy tartós faládát, amelyben kincsei biztonságban lesznek. Amikor Muhammed Ali Akbar elegendő pénzt gyűjtött, vett magának fehér aranyhím­zéssel szegélyezett abát. Esténként, amikor egyedül maradt ládájával, óvato­san kiemelte belőle a szépen összehajto­gatott ruhadarabot. Sovány fekete ujjai­val gyöngéden simogatta. Kiterítette és redőiben látta szülőfaluja utcáit, alacsony ablakú házait. A ládában őrizte még a kerámia fülbe­valókat is, melyeket Szabikának ajándé­koz majd, ha hazatér, és a kis pénzes­zacskót, amelybe, ha isten is úgy akarja, pénzt gyűjt. Egy este véget vetett minden ábránd­jának, álmának. Amikor Muhammed Ali Akbar falhoz támasztotta kerékpárját, úgy érezte, az egész teste lángol de ügyet sem vetett rá. így érezte magát akkor is, amikor nagyon vágyódott Szabika és szülőfaluja után. Gyöngeség és honvágy gyötörte, vágyott mindaz után, amit egy­szerre gyűlölt és szeretett, amit elhagyott, vágyott az után, ami már a múlté volt. A gyöngeség és a láz másnap sem hagyott alább. Muhammed Ali Akbar na­gyon csodálkozott azon, hogy délig aludt- egész életében hajnalban kelt. Ezen gondolkodott, s váratlanul éles fájdalmat érzett szemében. A vizestömlók rettene­tesen nyomták a vállát. A nap egyre fényesebben ragyogott, de égő szemét nem bírta becsukni. Amikor Muhammed Ali Akbar ismét felébredt, embereket látott,akik kezénél, lábánál fogva vonszolták. Valamilyen föl­döntúli erő nem engedte, hogy ismét elveszítse eszméletét, arra figyelmeztet­te: valamit magával kell vinni. Erőtlen hangon kiabálta: - A ládikóm, a lá- dikóm!... Senki sem hallgatott rá. Már az ajtóig vitték. Belekapaszkodott az ajtófélfába, aminden erejét összeszedve nyögte:- A ládikóm! - és ismét elájult. A tenger elöntötte a partot. Lába víz­ben ázott. A víz jéghideg... Kezében kőkockát szorongatott, s az örvény azzal együtt húzta a mélybe. Ekkor megint magához tért, látja, a kendermadzaggal átkötött ládikóját átölelve fekszik. Körülöt­te fehér árnyékok járnak-kelnek. Tűt szúrtak karjába, ismeretlen arc hajolt fölé. Magához tért, de hallgatott. Csak ké­sőbb vált szükségessé, hogy megszólal­jon. Valaki megkérdezte: - S mi van abban a ládában? - Egy borotvált képű, fehérbőrű fiatalember a láda felé nyúlt, de nem ért hozzá, aztán elment. Muham­med Ali Akbar megnyugodott, fel akart ülni, s ekkor néhány fehérbe öltözött embert vett észre, akik öt bámulták. Sze­rette volna mondani nekik, hogy fel akar kelni, heteti' ért, s lened' s hirte bőrű 1 tőle I; emelk előle < -A Kec Akbar ágyon KEI házba gyárai győző cigare Igyeks ni. Né gyedik a ható Kül< küldtei delébe ott, aki szóló j jan sa sünk saját p ját akc máljuk Muri olyan ' leírtam volt - Nem ii falvaibi egy gc ba pec szorga ba ke szatóci új neg> Az a betec tehát r comba Az o a jelen talos v rúság s keze gondol Muhan lőtt. Ak ember, tudom, ládájáb gén ho Nem Ki nyitót belé. szóló n kedöktc árut vái ábrázol a ládik dzag, g aprósác re mont valamit, felemelt megcsil ló... Me vettem ápolónő azt mór nek, Sz Az or dálkozv; Tudod, kedvébe ban, me hatással LENDVAY TIBOR Abszurd tört Hősünk, P. Géza (a későbbiekben is csak I P. Géza) jókedvűen indult haza munkahelyéről. Kicsit fáradt volt ugyan, de tagjaiban, a jól végzett munka után kellemes bizsergést érzett. | Meg kell jegyeznünk, P. Géza azok közé az egyszerű, egyenes jellemű emberek közé tarto­zott, akik érzelmeiket - akárcsak kamaszkorban a szeplőket - mindig az arcukon viselik. Mint említém, P. Géza arcáról ezúttal az öröm sugár­zott. Táskáját gondtalanul lóbálta és közben fütyö- részett. Történetünk másik szereplője P. Géza özvegy édesanyja, akiről annyit mindenképpen tudni kell, hogy roppant feledékeny volt — és távolról sem volt felhőtlenül boldog. A konyhában ült egy hokedlin, és egyre növekvő kétségbeeséssel néz­te az előtte heverő levelet. A levél, a rajta terpesz­kedő hatalmas pecséttel s a rideg borítékból, áradó tömény hivatalszaggal, teljesen kizökken­tette megszokott napi ritmusából. Még akkor is így ült, amikor fia, P.'Géza sugárzó arccal és korgó gyomorral betoppant.- Helló! - köszönt a fiú derűsen, s táskáját

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents