Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-05 / 49. szám
aHILIP VAN GOHLIS lökésről sem lehetett szó. A szerelmes Gregor értelmű óvatos utalására Sabrina eltolta melléférfi kezét, és szemöldökét összevonva azt dta: - Hogyne, hogy aztán házasságtörési pert >on ellenem! Azt már nem, báránykám... a egyedül voltak, két-három játék közti szünet- Sabrina egyre gyakrabban szólította Gregort ánykámnak“. Bácsinak csak akkor, ha Gerlin- . jelen volt. regor két malomkő között őrlődött. Egy éjszaka, or ideges álmából felriadva a másik ágyból hallotta Gerlinde halk horkolását, hosszan bá- a lassanként hervadó arcának körvonalait, és be villant a felismerés: „Gyilkosság. Nincs más oldás“. BALÁZS ISTVÁN rajza Egy álló hétig halmozott tervet tervre, de mindegyiket el is vetve, újabb és újabb sötét dolgot gondolt kis; eljátszott a méreg gondolatával, de ezt - érthetetlen okból - gyáva eljárásnak találta, eltöprengett azon is, hogy autószerencsétlenség látszatát kellene kelteni, vagy fürdés közben történt balesetét, esetleg merő véletlenségból nyitva felejti a gázcsapot... Hanem egyik sem tűnt számára kivitelezhetőnek, semmi sem kecsegtette feltűnés nélküli sikerrel és — ami a legfőbb - gyanúmentességgel. A döntő ötlet egy háztartási eszközöket árusító bolt előtt jutott Gregor eszébe. A kirakatban csodaszép kések voltak, hosszúk, rövidek, széles és keskeny pengével; „Echt Solingen“ márkájú kenyér-, hús-, sajtvágó kések csillogtak, mellettük egy kis tábla: „Úgy vágja a húst, mintha puha vaj lenne!" Gregor másnap a szomszédos városba utazott és az egyik áruházban megvette a legvékonyabb és legélesebb kést. Estére moziba hívta nejét és unokahúgát. Egy régi filmet játszottak, amelyet Gerlinde már régen meg akart nézni. Az utolsó pillanatban azonban fájó szívvel le kellett mondania arról, hogy velük menjen, sajnos, valami üzleti ügy jött közbe. Gerlinde és Sabrina egyedül ment a moziba. Gregor szomorúan integetett utánuk. A feleségén új kalap volt, szélén múmadárral, amely olyan hatást keltett, mintha repdesne. Fél óra múlva Gregor maga is utánuk indult. Töksötét volt a nézőtéren, amikor leült a hátuk mögé. Már a nagy film pergett. Schlinskyt senki sem ismerhette volna fel: fehér parókát, ősz kecskesza- kállt viselt. Sabrina és Gerlinde a tizennegyedik sorban ült, a két szélső széken. A jegyeket Gregor rakatta félre. Ó maga a tizenötödik sor szélén ült, mellette két üres szék. Ezeket is telefonon rendelte, elváltoztatott hangon. Gregor nem várt sokáig. A szuperéles kést felülről villámgyors mozdulattal felesége hátába döfte, aki a madaras kalapjában éppen előtte ült. Olyan gyorsan zajlott le az egész, hogy a nő egy hang nélkül meghalt. És cselekedte ezt éppen akkor, amikor a film a legizgalmasabb volt. Gregor elhagyta a mozit. Senki sem vett észre semmit. Majdhogynem büszkeség dagasztota a keblét, amikor hazaért — hát hogy is ne: igazán tiszta munka volt, ha szabad így mondani. Felhajtott három nagy pohár konyakot. Aztán bekapcsolta a tévét és a kényelmes fotelbe vetette magát. Felberregett a telefon. Gregor felvette a kagylót.- Gregor! - hallatszott a készülékből Gerlinde kétségbeesett hangja. - Azonnal gyere! Sabrinát megölték! Gregor kezéből kihullott a pohár és apró szilánkokra tört. Úgy ment a mozihoz, mint egy alvajáró. Sabrina holtteste az előcsarnokban feküdt letakarva, kíváncsiskodók állták körül. Gregor felemelte a leplet és legelőször a madaras kalapot látta meg.-Pedig milyen jól elszórakoztunk... - zokogta Gerlinde. - Sabrina erőnek erejével fel akarta venni az új kalapomat, mivel olyan mulatságosnak találta ... ZAHEMSZKY LÁSZLÓ fordítása Q> 0) +* > 0) > O) k. •O o 0) £ 0) X :0 > 0 MÁTÉ IMRE BIMBÓZOTT MÁR SZÜLETÉSEDÉRT Toliamon nem ül tél, se nyár - várom, ami már nem jöhet. Kedvesem gyöngyöt nem talál - nincs ajándék-köszönet. Ne számláld gyáván fogyó éveid, Bimbózott már a szerelem — minden gyümölcs fanyar. vár makacsul minden pillanat, Csámcsogok régi kedvemen, vágyad doboza egyszer szétesik, s elnyel az útkanyar. mélységbe hull, semmid sem marad a drága kincsből, s újabb ifjúság ÖTVEN néz a napba, ne légy rá irigy, Félszázad oda mindig kell bátor nyerni héttusát, fájó vallani, gyávák sírján bogáncs se virít. jönne a másik, Egyszerűen csak bíztass másokat, születésedért nőhet még öröm, biztos magában, aki várogat. Gyújtsd össze holmid, hogyha szerteszét, lenne valami. NÉHA Néha régi kedvem gyöngyözik, mint a bor. nyújtózkodjál át a délkörön, Nem szabad, feledjem: érezd a győztes tapsolt melegét. virág kell, nem kapor. lássa az anyám, milyen jól kijövünk egy- al. lindent elmondok neki - felelte dacosan az ny. - Hadd tudja meg, milyen ember a fia. vasárnap reggel elment az édesanyját az autóbuszpályaudvarra. A levegőben ött a tavasz illata, az összeesett és megfe- ett hófoltok olvadoztak a tetőkön, ahonnét n csöpögött a hóié. Elkezdődött a ködös, n nyomasztó nap. autóbusz idejében befutott, s alig néhány hozott, az anyja utolsóként szállt le. Mint tt is, most is tarka sálat viselt, megkötve az alatt, hosszú felöltőt. Fáradtnak látszott, JOSEF KADLEC ©p lépdelt, a szeme azonban fiatalosan |ott, odaadóan csüngve a fián. irülök neki, hogy végre itt vagy, mama ndta üdvözlésképpen, elvette kezéből az táskát, és megcsókolta ráncos arcát. >re, menjünk, otthon már várnak. üdom én, a tieid szeretnek engem ídta az anyja elégedetten. érfi tudatában volt, mennyire csüng rajta az , hogy éppen tőle - csakis tőle - várja liféle titkolt régi vágyai teljesülését. )tthon örülnek, hogy újra láthatnak - tette i. idős asszony szeme könnyezett, lehet, a széltől, lehet, a meghatottságtól, az öreg rek többnyire közel járnak a síráshoz. Kifejezetten a fia kedvéért utazott be a városba, falusi magányából, hogy felüdüljön és új erőre kapjon mellette, hogy ismét meggyőződjék róla: úgy él, ahogyan ő óhajtotta, hogy éljen... Egy kicsit mindig furcsának tetszett számára az anyja, amiért olyan jámborak és egyszerűek voltak a kívánságai, s amiért túlságosan pedáns volt némely apróságban. Néha egyenesen félt az anyja aggódó gondoskodásától, s bántotta, hogy annyi éve nem képes hozzáidomulni a városi szokásokhoz. Valahogy mindent idegennek érzett a városban, ellenségesnek, az élet törvényei túlságosan bonyolultnak tűntek föl számára - ő a zajtalanságot szerette, a falusi nyugalmat, a mezőre néző csendes kis szobáját, ahol esténként elüldögélt a félig elolvasott könyve fölött, elbóbiskolva fölötte majd leragadó szemével. Otthon senki sem várta őket, valamennyien távol voltak, a szokatlanul csöndes lakás kongott az ürességtől és szomorúságot árasztott magából. Igyekezett kellőképpen gondoskodni az anyjáról, mindent megtett, hogy jól érezze magát, hogy kényelmesen megpihenjen az utazás után, hiszen a család perceken belül úgyis megjön. Főzött neki teát, hogy felmelegedjen - így tehát együtt üldögéltek a konyhában, és mindenféléről beszélgettek, ami csak eszükbe jutott. Mesélt az anyjának a munkahelyéről, arról, hogy esténként hova szokott eljárni, kivel barátkozik, beszélt a gyerekekről, a feleségéről, s arról, hogy egészében véve rendezett életet élnek. Azután azt javasolta az anyjának, hogy egy kis időre feküdjön le, reggel korán kelt, bizonyára nem aludt eleget és fáradt. A heveró- re fektette le, s gondosan be is takarta. Az anyja nyomban elaludt, álma nyugtalan volt, mintha valamilyen kellemetlen dolgokról álmodna. Az ebédre idejében került sor, az egész család közösen ült le az asztalhoz, az anyja még félálomban volt, de már nyugodtabb, elégedettebb, hogy mindannyiukat együtt látja. Szeme egyikükről a másikukra röppent, minden felől aprólékosan érdeklődött, jó étvággyal evett, alighanem megéhezett reggel óta. Egyszerre észrevette, hogy a többiek valahogy furcsamód hallgatagok, levertek, mintha saját akaratuk ellenére ülnének itt, és minden kertelés nélkül megkérdezte:- Mi a csuda történt veletek?- Semmi, csak úgy...- Miért eszel olyan keveset - kérdezte szigorúan a fiától.- Á... - válaszolta a fia. - Én idehaza mindig keveset eszem. Azonnal megértette, hogy elszólta magát, hogy szavaival akaratlanul is többet árult el, mint amennyi szándékában volt.- Egészen lefogytál azóta, amióta utoljára láttalak - méregette ót vizsgálódó tekintettel.- Beesett az arcod, fáradtnak látszol, többet kellene törődnöd magaddal... Hirtelen magasra szökött benne az indulat, nem volt képes már tovább magába fojtani a felgyülemlett haragot.- Ez nemcsak én tőlem függ - tört fel belőle.- Egy fontos dolgot persze elfelejtett magának megmondani, hogy válunk - szólt most közbe könyörtelenül a felesége, aki ezidáig csak oda-odaszaladt az asztalhoz, mivel az ételről gondoskodott. - És elsősorban az ó hibájából... Édesanyja abbahagyta az evést, bánatosan lehorgasztotta ősz fejét, szemét elöntötte a könny. Már senkit nem látott és semmit nem , érzékelt maga körül, mindent elfedett előle mélységes lelki fájdalma... A hófehér abrosszal megtérített asztalon las- san-lassan kihűlt az ünnepi ebéd. A gyerekek valamit sugdostak egymásnak, azután a fiú jólnevelten megkérdezte, hogy felállhatnak-e az asztaltól, de senki sem felelt neki. Csodamód elsőnek a férfi édesanyja szedte össze magát, az arcán alig észrevehető mosoly ömlött szét, könnyes szeméből egy pillanatra eltűntek az árnyak. Buzdítólag rápislogott valamennyiükre: — Csak egyetek még, ilyen finom étel és... És ö maga ismét hozzálátott az evéshez. Mindnyájan követték a példáját, nevetségesnek hatott számukra, amint látszatra jóízűen falatozott és szinte aggodalmaskodva szedte ki a húsból a csontot, csodálkozva bámulták őt. Amikor azonban kínálták, hogy vegyen még, visszautasította a következő szavakkal:- Én már megettem a magamét, de ti még nem... A férfi igyekezett teljesíteni anyja kívánságát, magába tömött még két-három falatot, de sehogy sem ízlett neki, közben arra gondolt, hogy mindent részletesen el kellene mondania az anyjának, talán megérti őt, persze nyílt beszélgetésre úgysem kerül sor, neki magának nincs hozzá bátorsága... Eközben a felesége kivonult a konyhából, mindent úgy hagyva, ahogy volt, a tűzhelyen ott forrt tovább a víz a kávénak, a tányérokat sem mosogatta el, ott sorakoztak egymásra rakva az ételmaradékkal, elvesztette minden iránt az érdeklődését. A szomszédos szobában leült a zongorához és játszani kezdett, elszántan, kétségbeesetten, kíméletlenül, püfölve a billentyűket oly hangosan, hogy valamennyiüknek majd beszakadt a dobhártyájuk. Kint kitisztult az idő, az eló-elóbukkanó tavaszi nap bekukkantott az ablakon, a tetőkről csurgott a frissen elolvadt hóié, a csatornákból csörgedezett a víz. Minden irányból csak a lehangolódott zongora riasztó hangzavara zengett... KÖVESDI JÁNOS fordítása f
