Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-11-28 / 48. szám
IVAN FRANKO (1.) Volt egyszer egy bekecs. Egyszerű báránybőr bekecs, nem is nagyon új: nem is foltos, de már eléggé viseltes, átitatva az emberi izzadság szagával, díszítései, amelyek valamikor tipikus pokuttyai bekecs jellegét adták neki, régen kifakultak. Egyszóval most már egyszerű, mindennapi, nem mutatós, a műkedvelő etnográfus számára érdektelen bekecs volt, amelynek látszólag már semmi oka nem lehetett a rátar- tiságra. Ennek ellenére nagyon rátarti volt, és az önmagával folytatott beszélgetésekben, amelyek rendszerint az éjszaka sötétjében folytak, a gazda ágya felett levő rúdon csüngve, szerfelett hencegett és hivalkodott. „Hát vajon - gondolta magában - melyik bekecsnek, melyik bundának, melyik egyházi ruhadarabnak van több joga a büszkeségre és megbecsülésre, mint nekem? Igaz, a gránátposztóval bevont rókabundáknak jobban kedveskednek és köszöngetnek, az egyházi palást előtt jobban hajlonganak, de jelent is az valamit! Ez mind csak szemfényvesztés! Mert valójában miféle érdemeik vannak? Legfeljebb, hogy egyik drágább a másiknál. De mérhetik-e magukat hozzám, az egyszerű, szegény bekecshez, amely a maga természetes melegével egy egész családot melenget. Bizony! Bátran mondhatom, ha én nem lennék, a házigazdám családtagjai közül senki, de nenki sem tehetné ki a lábát a házból télvíz idején. Én vagyok ugyanis egyetlen bekecsük, egyetlen meleg ruhájuk. És mutassanak nekem a nagyságos rókabündák és farkasbundák egyetlen olyan ruhadarabot, amely oly hűségesen, fáradhatatlanul és önzetlenül szolgálja a gazdáját, mint én!“ „A gazdám az első kakasszóra felkel, leakaszt engem a rúdról, és az istállóba megy, hogy a jószágnak zabbal vegyített szecskát adjon. Alig tér vissza az istállóból, s lát munkához, hogy szecskát vágjon a lovaknak, máris a gazdasz- szony kap a vállára, és megy tehenet fejni. Amikor ö visszatért a tehéntől, megint a gazda vesz magára, és az udvarra megy fát vágni. A favágás után megitatja a kútnál a lovakat, a tehenet, vizet hoz, és azután bejön a házba, de nekem továbbra sincs nyugtom. Ekkor a leányuk vesz magára, aki egész napra fonni megy a gazdag szomszédhoz egy kanál ételért és szíves köszönetért. Alighogy odaér, a gazdag ember szolgálólánya visz már haza, mert új feladatot kell teljesítenem. A gazdám fiacskájának, egy hétéves gyereknek, miután egy darab fokhagymás kenyeret és egy tányér tarhonyalevest elfogyasztott, iskolába kell mennie. Ez is felvesz kicsi vállára - bár egészen bokájáig érek, és alsó szélemmel a havon csúszom - és megy sz iskolába. De itt sem időzhetek sokáig. Már a pitvarban levesz engem a fiúról egy legény - a másik gazdag szomszéd szolgája, mert a szomszédnak szüksége van a gazdámra a csép- lésnél vagy a trágyakihordásnál. Délben, amikor a gyerekek kijönnek az iskolából, ugyanaz a legény megint az iskolába visz, hogy védjem a hidegtől a kisfiút, amikor hazafelémegy. Hazulról ismét a gazdámhoz visz engem, este pedig a lányért megyek. így járok egész nap, mint a takács vetélöje, egyik sarokból a másikba, vállról vállra, munkából munkába, mindig szolgálatra készen, mindig kívánatosán, mindig nehezen várva és köszönettel fogadva. Valóban, így élni nem hiábavaló. Azt jelenti ez, hogy eleget teszünk rendeltetésünknek, becsülettel szolgálunk, hasznosak vagyunk. Aki így él, meg lehet elégedve kötelességei teljesítésével, és büszke lehet.“ így elmélkedett a szegény bekecs. Csak az szomorította el szívét, hogy túlságosan gyorsan nyűvődött. „Érzem, hogy nem sokáig tengődöm már. Nemsokára szétfeslik a varrás, a szőrszálak kibújnak, mert egyik-másik helyen már a bőr is repedezni kezd. És mitévő lesz akkor az én szegény gazdám? Tudom, már régóta legforróbb vágya, hogy szert tegyen egy új bekecsre, de milyen messze van ez a vágy a megvalósítástól! Amióta a földesúr kivágatta az erdőt, azóta télen a lovakkal nem' lehet semmit sem keresni. Juhokat nem tartanak, abból pedig, amit télen a két keze munkájával megkeres, alig telik lábbelire meg adóra. Honnan lesz neki bekecse? Márpedig bekecs nélkül télen annyi, mint levegő nélküJ élni! Hej, nehéz a falusi parasztember sorsa! (2.) Egy napon némi változás állott be a bekecs szolgálati rendjében. A reggel úgy telt, mint máskor. A bekecs elkísérte a fiút az iskolába. Azonban alighogy odaért, már futott utána a gazdája, a fiúcska apja, könnyű vászonkabátban. Beszaladt az iskolába (a tanító nem volt ott), s meggémbere- dett ujjait fújva, gyorsan odaszólt a fiúnak:- Jurko, add ide a "bekecset! A földesúr értem küldött, hogy menjek a szekerével az erdőbe.- Hát én meg hogy fogok a2 hazamenni bekecs nélkül? a gyerek fejét vakargatva.- Vedd, fiacskám, a lábad kadba, s fussál gyorsan, akkor szel, nem lesz semmi bajod az apa, miközben magára vett eset. - Talán megsegít az isi desúrnál jobb munkát kapok, é eset szerzünk - tette hozzá, h vigasztalja az elszomorodott k Aznap csak este került le a gazda válláról. Amikor este ten hazatértek, a bekecs uj. helyen megrepedt, és a gazt detlenül dohogott, mert az isp set fizetett a munkáért, és n másnapra. A legnagyobb bajt azonba találták: Jurko betegen feküdt kát láz kínozta, eszméletlen ál kicserepesedett ajakkal zihált, ton csak ezt ismételgette: , oldalam, jaj, nagyon szúr!“ Ettől a naptól kezdve mec a bekecs sorsa. A fiúcska iskolába. Hogy mennyit tar mint sürgölődtek körülötte, mir tak és sírtak a szülők, nem elmondani. Elég az hozzá, he egy kétheti ágyban fekvés úté jobban lett. Hiszen kemény pa mészet! Elmúlt a láz, megszűri gés, megszűntek a szúrások a ban, csak éppen a gyengeség meg. Nagyon vágyakozott a gy< iskolába, de az anyja, látva gy gét, nem engedte. Egyszer, amikor az egész cs pen a tejes tarhonyalevessel te ült, a bekecs pedig ott csüngött kinyílt az ajtó, és beállított a a tekintetes községi elöljáróság ja: a kisbíró meg egy esküdt.- Dicsértessék a Jézus! - mc amikor beléptek.- Mindörökké! - felelte a gi asztal mellől felkelve.- Éppen ebédelünk - szólót! asszony.- Adjon isten jó étvágyat, csak békességgel! Mi majd vár egy kicsit - válaszolták a közsé rósági tagok. Egy ideig csend lett a szobá- Üljenek le nálunk - r ■ ■■■■■■■ ■! H asára szorított kézzel lépdelt sietve a kisváros gyéren kivilágított, csaknem teljesen kihalt utcáján. Késő este volt. Az üzletsor halvány kirakatai mögötte maradtak. Most, hogy a végére ért, összehúzott szemmel nézett maga elé az egyre növekvő sötétségben. Tudta, hogy a sarkon be kell fordulnia egy keskeny mellékutcába, amely a kórházhoz vezet. A szél, amely a hasán szétnyílt kabátja alá fújt - az ívlámpáktól távolodó árnyéka így olyan volt, mint egy nagy, fekete denevér -, most egyszerre akkora erővel kapta hátba, hogy fáradt, kicsit dagadt lába szinte magától meglódult. A vasútállomás irányából egy tolató szerelvény csattogása hallatszott. Az első éles fájás éppen akkor hasított remegő testébe, amikor a másik oldalon megpillantott egy hazafelé igyekvő emberpárt. Idősebbek voltak. Az asszony szorosan a férfi mellett ment, kendős fejét férje kabátjába fúrta. Megrémült a gondolatra, hogy netán észreveszik. Behúzódott egy sötét kapualjba, sajgó hátával a hideg betonoszlopnak támaszkodott. Valahogy úgy érezte, nem szabad, hogy meglássák, s hogy az, ami most reá vár, nem tartozik senkire. A két késői járókelő végre befordult egy emeletes ház udvarába. Amint ki akart lépni rejtekhelyéről, rémülten visszahőkölt az éles fájdalomtól, amely villámütésként csapott bele újra, mintha ketté akarná szakítani. Érezte, hogy hasa furcsán meghullámzik a világra készülő élettől. Balkezével a hasa alatt összefogta a szélben vadul csapdosó kabátja szárnyát, a másikkal óvatosan, lágy mozdulatokkal végigsimított feszülő testén. „Jaj, ne... Bírd ki még egy kicsit, várj egy kicsit, kérlek. Hamarosan ott leszünk, várj még egy keveset..." - suttogta csitítóan maga elé. Lehelete olyan forró volt, hogy szinte fájt tőle a szája. Lábai megremegtek, azt hitte, ha le nem ül, összeesik. A sötét mellékutcában végtelenül egyedül érezte magát. Most nem bánta volna, ha a másik oldalon meglát valakit. Az egyenetlen járdán, óvatosan rakta bizonytalanul botladozó lábait. Attól tartott, mindjárt elesik, s a gondolattól elfogta a rémület. A haja tövében, a fejbőrén hideg verítéket érzett. A tudat, hogy egészen egyedül van a sötét ablakú házak között, új erőt adott sajgó lábaiba. Szeme lassan hozzászokott a ködös homályhoz, már biztosabban lépegetett a keskeny járdán, amely alatt a lombjukat veszített hatalmas gesztenyefák gyökerei emeltek kiszámíthatatlan dudorokat, kiugrásokat. „Olyan ez a járda, mint a hasam - villant át agyán a bizarr hasonlat -, hullámzik“. A gondolattól elmosolyodott, ettől meg lázcserepes ajka húzódott meg fájdalmasan. Nyelve hegyével megnedvesítette a száját. A hasában nagyot csobbant valami. Ijedten megállt. Mindkét kezét hasára szorítva várt egy pillanatig, amíg a mozgás elcsendesül. „Istenem, bárcsak ott lennék végre. De már qpm lehet messze a pavilon, csak a kanyartól nem látni. Ott biztosan világos van“ - gondolta és sietve tovább indult. „Ha minden buckát átlépek, sikerül. Akkor baj nélkül odaérek“ - fűzte tovább gondolatait, de alighogy ezt végiggondolta, nagyot botlott valamiben. „Jaj, ez a hülye babona... Hányszor megmondtam már magamnak, hogy hülyeség... Sohase vált be semmi... Amikor a nyáron a bíróságon voltunk, akkor is, amíg Péterre várakozva a folyosón sétéltam, arra gondoltam, hogy ha minden harmadik talajkockára lépek, visszavonja a válópert... Hülye babona!“ A nyomába szegődött kutyát csak akkor látta meg, amikor az egyik magas kőkerítéssel elzárt ház udvarán undok hangon ugatni kezdett egy hatalmas bulldog. Hátranézett. Az elhagyatottnak tűnő sovány kis puli ijedten megállt, de szemét nem vette le az asszonyról. Farkát behúzva nézett a nő arcába, aki az első ijedtség után egy pillanatra mindenről egészen megfeledkezett. Elfelejtette, hová tart, s hogy az imént még attól félt, hogy itt, a sötét utcán megkezdődik a szülés... Kedves, nyugodt hangon szólt a kutyához. Az hason- csúszva, félénk somolygással közelebb ment hozzá, aztán félúton megállt.-Gyere, no... gyere, kutyus... Mi a neved? Mi?- suttogta hízelgőén a járdához lapuló bozontos eb felé. Régi emlék villant fel benne: egy pöttömnyi kislány óriási alagutat épít a homokban, a napfényben fürdő tágas udvaron, mellette két játékos kutyakölyök hempereg vidáman a fűben, és a kislány arra gondol, hogy milyen jó nekik, és hogy nem bánná, ha ő is ilyen játékos kis kutyus lenne... Az emlék szülte kép hirtelen eloszlik. Görcsös fájdalomra eszmél. Neheztelő tekintettel nézi a mind közelebb kúszó kutyát.- Mit akarsz, mi? Mit keresel ilyen későn éjjel az utcán- mondaná, de a fájdalom ostorcsapásként suhint végig' testén, hogy le kell guggolnia. Ahogy aztán szétnyílt kabátja szárnyát maga alá akarja igazítani, keze nedves marad a ruha érintésétől. „A magzatvíz... Uramisten, a magzatvíz... Itt fogok szülni az elhagyatott utcán“ - suttogja rettenettel maga elé, s csak most veszi észre, hogy a kutya már a lábánál ül és csillogó, értelmes szemében mintha részvét fény- lene. „Amint kicsit szünetel a fájás, tovább kell mennem. Két görcs között péhány lépéssel mindig közelebb leszek a kórházhoz" - gondolta elszántan és szabad balkezével megsimogatta a lábánál lapuló kutyát. „Ha tudnád, te kutya, hogy milyen nehéz helyzetben vagyok... Ha értenél... Hogy most egyetlen mentő sem jár erre“. Orrát kesernyés füstszag csapja meg. „Valamelyik házban a tűzre tehettek" - gondolja megborzongva. A hideg szél újult erővel söpör végig az utcán. Valahonnét, a város felől egy kapu csukódik, utána hangos beszédfoszlányokat sodor felé a szél. A kutya egyszerre megélénkül. Talpra szökik és fülét hegyezi, azután megfordul és hátra sem nézve eliramlik a hangok irányába... Az asszony torka összeszorul. A magárahagyottság és a félelem jeges hidege tör rá, és szíve vadul ver az ijesztően süllyedő hasa felett, tisztán hallja zaklatott dobogását. A homlokán lüktetve kidagad egy ér... A görcs ismét szűnik. Feláll, és olyan groteszk mozdulatokkal, mint a maratoni távgyaloglók, kicsit előre görnyedve, indul tovább a kórház felé. IVANICS ISTVÁN Péterre gondol. Eszébe jut egy emlék:- Szeretlek, tudod?- Tudom.- Olyan vagy, mint egy... kecses, szép váza...- Hagyd már ezt, kérlek!- És egészben véve... gyönyörű vagy. Emlékszem, a nagymamámnak volt egy porcelán teáskannája... Annak volt ilyen szépen ívelő nyaka, mint a tiéd...- Mondom, hagyd már! Még porcelánbabát csinálsz belőlem...- Ez az! Igen, porcelánbaba... Arra hasonlítasz.- össze ne törj!- ... de te nem vagy olyan hideg. Inkább forró. Jóízű...- Nagyon szeretlek, Péter.- Ha a feleségem leszel, házat építünk. Nagyot. Gyerekeink lesznek. Egy lány meg egy fiú. Vagy két lány. Olyanok, mint te... De lehet több is, mert elférünk. A szeme meg mindegyiknek olyan lesz, mint a tiéd... Az utolsó ház hatalmas kertjének lombtalan fái mögül elébe tornyosult a kórház sötét épülete. Csak néhány ablak vile a novemb Most ec fájás köze a fájdalorr Ahogy( nőtt tuják i ablaksora „Végre le is kellet erővel has - Alpen Leült. L szemben, távolság bí magasak ember ege állapotábó- Ért en A pad, ? eléggé féli ten nyúlt a- Igen.. A bíró h- Mégis Azt szel nem akar i illetve nem ki, de még nagy távoli telhetetlen Lehajtóit- Igen, v Minden i déseire 9él írógép egy
