Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-18 / 29. szám
-> ÚJ szú 3 1986. VII. 18. A _ 1936. július 18-án kitört és 1939 márciusában véresen letiport antifasiszta ám spanyol polgárháború évszázadunk egyik legragyogóbb emlékű s egyben legtragikusabb forradalmi eseménye volt. Mint ismeretes, leverésének közvetlen oka a francóista hazai fasiszta hordák és a velük szövetkezett olasz-német haderők fegyveres túlereje volt, de nagymértékben hozzájárult a nyugati hatalmak, Franciaország, Anglia és az USA kormányainak ún. benemavatkozási politikája is, amely lehetővé tette Olaszországnak a védtelen Abesszínia (ma Etiópia) bekebelezését 1935—36-ban, Japánnak Mandzsúria elfoglalását és Kína megtámadását, majd a Francóval összepaktált olasz-német intervenciósoknak a spanyol polgárháború leverését. Végül pedig a hitlerista Németország további területi terjeszkedését - végeredményben a II. világháború kitörését is. A Szovjetunió és a világ más haladó erői már a II. világháború előtt leleplezték az imperialista hatalmaknak a fasiszta agressziót elősegítő, szemfényvesztő benemavatkozási politikáját. De köztudomású az is, hogy a Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa, s azon Georgi Dimitrov gyújtó hatású beszéde hirdette meg a népfrontpolitikán alapuló világméretű antifasiszta ellenállást és fegyveres harcot. Hatására csatlakozott minden kommunista s a legtöbb forradalmi munkáspárt, sőt minden becsületes demokratikus erő is. A Komintern irányvonalát követve a CSKP VII. kongresszusának felhívására mintegy 3000 bátor csehszlovák hazafi, többségében kommunista vagy baloldali munkás és paraszt távozott veszélyes utakon spanyol földre, a fasizmus elleni fegyveres harcok küzdőterére, s jelentkezett a spanyol nép szabadságharcát segítő önkéntes nemzetközi brigádokba. Mélyen hitték a gottwaldi jelszó igazát, amely szerint Madridnál Prágát is védik a fasiszta agresszióval szemben. Sajnos, a spanyol polgárháború vérbefolytása után a spanyol népi hadsereg, a milícia szétvert alakulataival együtt a nemzetközi brigádok megmaradt egységei is kénytelenek voltak a korábban még szintén népfrontpolitikát folytatott Franciaországba menekülni. A Léon Blum szocialista miniszterelnök vezette francia kormány azonban akkor már hitszegöen elárulta és a sorsukra hagyta a spanyol polgárháború sokat szenvedett, hős harcosait. Ilyen formán ott - a Gurs és Vemet mellett s még néhány más helyen felállított internáló táborokban - sem kerültek biztonságos helyre és sokkal jobb körülmények közé. Ebből adnak ízelítőt Fábry Istvánnak, pártunk régi harcosának, a csehszlovákiai magyar közéletben jól ismert politikai és kulturális személyiségnek, az SZLKP KB tagjának, a spanyol polgárháborúban hősiesen küzdött nemzetközi brigádok egykori tisztjének drámai önéletírásából alább közlésre kerülő részletek. (m - r) zésről. A toborzó bizottság egyáltalán nem volt kíváncsi politikai nézeteinkre, nekik csak az volt fontos, hogy egészséges és munkabíró embereket gyűjtsenek össze. Elhatároztuk, hogy egy transzporttal néhány elvtársunkat is elküldjük. A csehszlovák csoportból rám esett a választás, én lettem a kísérleti nyúl, aki kipróbálja a táborból való kijutás lehetőségét. A magyarok közül ugyanakkor többen jelentkeztek, a két Tömpe testvér, Rajk László, Mátyás László és a két Sebes fiú. Az orvosi vizsgálat és a felvétel gyorsan ment, nem sokat kérdezősködtek, annak pedig, hogy bányász vagyok, igencsak megörültek és egy külön listára írták fel a nevemet. A több mint kétéves bajtársi együttlét Spanyolországban, az állandó életveszély, a kétéves kegyetlen tábori élet Franciaországban annyira összeforrasztott bennünket, hogy nagyon nehéz volt a búcsú. Transzportunk még az est beállta előtt elindult Párizs felé. A kényelmes vagonokban mindenkinek jutott ülőhely. Friss vízzel is elláttak, egyszóval: kulturált körülmények között utaztunk. Már pirkadni kezdett, amikor elértük a demarkációs vonalat. Az állomásokon itt már csak német katonákat láttunk, a francia feliratok mellett pedig mindenütt ott volt a német szöveg is. Francia őreinket német sorkatonák váltották fel. A háborút nem romok jelezték, hanem \ légre megérkezett a várva várt V tavasz. Az idő melegre fordultával legalább nem szenvedtünk a hidegtől, és végre kimoshattuk a ruháinkat is, hiszen váltásról egész télen nem lehetett szó. Azok a szolidaritási akciók, amelyeket mi szerveztünk és amelyek legtöbb esetben sikeresek voltak, megnövelték tekintélyünket az internáltak soraiban, ugyanakkor felbőszítették a tábor parancsnokságát. Egyre gyakrabban tiltakoztunk a csomagok megdézsmálása, leveleink eltűnése, a csendőrség brutalitása ellen. Követeltük kosztunk feljavítását. Továbbra is küldtük leveleinket a világ minden tájára, hogy tudja meg a közvélemény, hogyan bánnak velünk a francia hatóságok. Egy-két kirívóbb esetet még a semleges országok polgári lapjai is szóvá tettek, aminek következtében még a tavasz folyamán meglátogatta táborunkat egy nemzetközi bizottság. A tábor parancsnoksága - hogy bebizonyítsa jóindulatát - leváltotta a táborparancsnokot, aki - mint mondták - önkényesen, a felsőbb szervek tudta nélkül kegyetlen- kedett az internáltakkal. Ezután türhetőbbé vált helyzetünk. Az új parancsnok ellenőrizte a konyha részére kiadott nyersanyag mennyiségét és minőségét. A csomagokból már nem hiányzott semmi, de viszont új rendszabályokat rendelt el a parancsnok: az internáltak negyedévenként csak két kilogrammig terjedő csomagot kaphatnak. A látogatásokat is megszigorították, csak közvetlen hozzátartozó jöhetett. Ez a viszonylag békés, elviselhető helyzet nem tartott soká. Nyár elején, amint a német offenzíva megindult Belgiumon át Franciaország ellen, vége szakadt minden „jónak“. Mi, kommunisták, azonnal akcióba kezdtünk. Küldöttséget menesztettünk a tábor parancsnokságához azzal a kéréssel, hogy fegyverrel harcolhassunk a már francia területen előrenyomuló német csapatok ellen. A tábor parancsnoka meglepődött, majd megígérte, továbbítani fogja kérésünket. A tábor hangosbemondójából újabb és újabb francia városok elestéröl értesültünk. Sürgettük a parancsnokság válaszát. Mert ahelyett, _ hogy a hazájukra tört ellenség ellen mozgósított volna a francia kormány, ahelyett, hogy minden erejét, beleértve minket is, harcba állított volna, elrendelte az őrség megerősítését. Megszűnt minden kapcsolatunk a külvilággal, s újra érezhettük az őrök brutalitását. N ehezen múltak a napok, az izgalom egyre fokozódott, a németek minden nap közelebb kerültek táborunkhoz. A francia hadsereg sehol sem tudta feltartóztatni a rohamosan előrenyomuló német csapatokat. A tábor pártvezetősége úgy döntött, ha Párizs is elesik, és a német haderő közeledni fog táborunkhoz, kihasználjuk a zűrzavart, és kerüljön bármibe is, kitörünk a táborból. Részletes tervet dolgoztunk ki a szökésre. A nyugtalanságot még az is fokozta, hogy ezekben a napokban az ellátás mind jobban akadozott. Hol reggelit, hol ebédet vagy vacsorát nem kaptunk. Párizs eleste után a fasiszta német hadsereg akadálytalanul elindult déli irányba. Franciaország kettészakadása, a Vichy-i kormány megalakulása valamennyiünket lesújtott. Francia őreink sem szégyelltek könnyeiket. Hamarosan megérkeztek a német SA mintájára szervezett francia fegyveres alakulatok is. öltözékük fekete ruha, barna ing, fekete barett volt, karjaikon pedig kaszás- keresztes karszalag éktelenkedett. A táborlakók zömével nem történt különösebb változás. Néhány kimondottan németbarát és fasiszta érzelmű egyént persze kiengedtek a táborból. Ételadagjainkat rövid időn belül a felére csökkentették, most már a szó szoros értelmében éheztünk. Azt, hogy mégsem pusztultunk éhen, otthoni elvtársainknak köszönhettük. Mihelyt megtudták ugyanis, hogy havonta minden internált kaphat egy negyedkilós csomagot, már 1940 őszétől kezdve szinte naponta kaptuk a kis csomagocskákat. Főleg tartós és nagy kalóriaértékű élelmiszert küldtek. A nevemre Stószról, Mecenzéfről, Dobsináról érkeztek csomagok; nemegyszer könnyekig meghatódtam, amikor a feladóban volt elvtársat, komszomolistát, vöröscserkészt vagy tornászegyleti tag nevét ismertem fel. Nemcsak fizikai, szellemi táplálékot is jelentettek nekünk a csomagok. Egy alkalommal meglátogattak a nemzetközi vöröskereszt küldöttei is, de szép szavakon és ígéreteken kívül semmit sem kaptunk tőlük. xxx Á tél folyamán tudomásunkra jutott, hogy a német hatóságok az internáltak között munkásokat akarnak toborozni Németországba. Először nem nagyon hittük, de amikor egy német egészségügyi küldöttség meglátogatta táborunkat és sok mindent kifogásoltak, láttuk, hogy a kósza hírek nem alaptalanok. A vizsgálat után a koszt feljavult, sőt a tisztálkodás feltételei is jobbak lettek. Ebből arra következtettünk, hogy a munkástoborzás nem kacsa, mert a németeknek nem csontvázakra, hanem munkaképes, erős emberekre van szükségük. Februárban meg is érkeztek a német munkaügyi minisztérium emberei és kihirdették: minden egészséges személy, tekintet nélkül nemzetiségére, jelentkezhet munkára. Nyomtatott katalógusaikban csábító kereseti lehetőségeket kínáltak. Nagy volt az érdeklődés, hiszen a reménytelen helyzetből kiutat jelentett. Táborunk pártvezetősége úgy döntött, hogy senkit sem beszélünk le a jelentkeaz, hogy a lakosság mindenütt hosszú sorokban ácsorgott az előírt fejadagokért. Az állomásokon tehervonatok sorakoztak, a vagonok hadianyaggal, vágómarhákkal, azaz hadizsákmánnyal felpakolva: ezek jelezték a német megszállók rablásának eredményeit. Párizsba kora délelőtt érkeztünk. Nagy teherautók vártak ránk. Egy német tiszt minden kocsiba harminc embert küldött, és azonnal el is indította. Az utcákon legalább annyi volt a német katona, mint a civil lakos. Párizs központjában nagy laktanyában szállásoltak el. Hosszú idő után most először aThattunk ágyakban, ehettünk asztal mellett. Először fürdőbe küldtek, ruháinkat pedig a fertőtlenítőbe vitték. Végre rendes körülmények között kipihentük magunkat. E béd után közölték velünk, hogy mivel a táborban még a legszükségesebb orvosi ellátás sem állt rendelkezésünkre, hathetes vesztegzár alá, vagyis karanténba helyeznek. Ezalatt feltáplálnak minket. Ismertették még a laktanya szabályait is. Reggel hatkor ébresztő, utána torna és tisztálkodás, hétkor reggeli, majd naponta orvosi vizsgálat. Szabad időnket olvasással, sporttal és egyéb szórakozással tölthetjük el a laktanya klubhelyiségében és tornatermében. Újságokat és könyveket az olvasóteremben találunk. Ezenkívül minden második nap filmvetítés is lesz. Ha írni akarunk hozzátartozóinknak, a kantinban levélpapírt, bélyeget és íróeszközöket vásárolhatunk. Előlegként mindenki kaphat bizonyos pénzösszeget, amit majd Németországban a fizetésből levonnak. Ha van közvetlen hozzátartozónk Párizsban vagy Franciaország bármely részén, tehát a demarkációs vonalon túl is, meglátogathatnak bennünket. Akik a demarkációs vonalon túlról jönnének, külön igazolványt kapnak. Nekem nem volt szükségem sem a felkínált előlegre, sem pedig az igazolványra, mert másnap délelőtt mindjárt a reggeli teendők után a hangosbemondóból „rokoni“ látogatásra hívtak. Legnagyobb meglepetésemre a kapu előtt egy ismerős, fiatal orvosnő várt rám, akit még Spanyolországból ismertem, és azt is tudtam róla, hogy az egyetemet Prágában végezte, tehát tökéletesen beszél csehül. Azonnal megismert és a csendőrök szeme láttára nyakamba ugrott, összevissza csókolt. A francia csendőr elkérte „Éva sógornőm“ személyi igazolványát, ennek fejében egész délelőtt a laktanya előtti parkban sétálhattam. Új sógornőmmel addig-addig sétálgattunk, mígnem kisurrantunk a parkból, s a legközelebbi metróállomásról egyenesen Párizs egyik külvárosába mentünk. Útközben Éva átadta az új személyi igazolványomat, amely szerint magyar állampolgár vagyok, és a Renault-műveknél dolgozom. Éva elmondta, hpgy az illegális pártbizottság csehszlovák irodája szabadított ki, és az igazolványom csak ideiglenes. Ha netán lebuknék, a vallatásnál csak azt mondjam, hogy nem magyar, hanem szlovák vagyok, és haza akarok kerülni új hazámba, ezért szöktem át a demarkációs vonalon. xxx V égre szabad voltam! Ha egyáltalán szabadságnak lehet nevezni azt, amikor a megszállt Párizsban lépten- nyomon állig felfegyverzett német katonákba ütköztünk. Szabad egy olyan városban, amelynek utcáin sosem szűnt meg a lövöldözés. Egy Kassáról emigrált elvtárs vett pártfogásába. Megtudtam, hogy mint vasmunkás a Renault-műveknél dolgozik, ahol az utóbbi időben a német hadsereg részére gyártanak motorokat. A két hónap alatt, amit Párizsban töltöttem, nagyobbrészt a Boulevard Saint-Michel sugárút egyik nagy bérházának padlásszobájában laktam, egyedül. A házmester harcostárs lehetett, ezt abból éreztem, hogy velem szemben nagyon előzékenyen viselkedett, Monsieur Francois-nak szólított, és ha kerestek az elvtársak, ő maga jött fel értem a padlásszobába. Nehezen teltek a napok, unatkoztunk és már alig vártuk indulásunk napját. Végre aztán 1941. április 8-án elindulhattam új papírjaimmal a zsebemben. A re- patriációs okmányok szerint Michal Cho- vanec voltam, bratislavai lakos, szüleimmel még 1924-ben költöztem ki Francia- országba, a Pás de Galais-i bányákban dolgoztam, 31 éves vagyok és mint egyedülálló - szüleim meghaltak - hazaköltözöm Szlovákiában élő rokonaimhoz. A vonatban több ismerőssel találkoztam. Egész éjjel utaztunk, kora hajnalban értünk a német határra. Az ellenőrzés gyorsan, zökkenőmentesen folyt le, papírjainkkal nem is volt semmi baj. De azért elakadt a lélegzetünk, amikor vagonunkból a gestapósok leszállítottak egy „repatriáns szlovákot“, akinek kiejtéséből nem volt nehéz megállapítani, hogy lengyel. A szerencsétlen tiltakozni mert, erre az SA-legények úgy hajították ki a vagonból, hogy eszméletlenül terült el a peron kövezetén. Nem sokkal később vonatunkat mellékvágányra tolták, ahol már vártak bennünket a fehér köpenyes német ápolónők, levest, teát, a gyerekeknek pedig tejet osztottak, ami sehogyan sem illett az előbbi jelenethez. Igaz, mellettük hatalmas tábla hirdette (szlgvák nyelven): Szlovák szövetségeseinknek a Német Nőszövetségtől. A németországi utazás során sok helyen láttunk belga, holland, de főleg francia hadifoglyokat. A pályatesten dolgoztak: uniformisuk hátán hatalmas fekete karikában nagy vörös B, N, vagy F betűk díszelegtek. Ahogy közeledtünk a csehszlovák határhoz, néhány hazatelepülőben fokozatosan felengedett a feszültség, imitt- amott még daloltak is. Az első meglepetés mindjárt a határállomáson érte a hazafiakat. Amikor engedély nélkül szálltak le a vonatról és örömükben meg akarták ölelni a szlovák katonákat meg az egyenruhás Hlinka-gárdistákat, azok durván ellökték őket maguktól és mindenkit visszakergettek a vonatra. A második és még nagyobb meglepetés az volt, hogy amikor különvonatunk befutott a bratislavai pályaudvarra, a rendőrök és katonák szoros lánca vette körül a vonatot, senkit sem engedtek a közelünkbe. A hangosbemondóban felszólították az érkezőket, hogy a csarnokban, a felállított asztaloknál jelentkezzenek. Élelmiszerjegyet - akik pedig igényt tartanak rá - szállásutalványt kapnak. Nagy volt a tolongás, ezért kiürítették az állomás előtti teret is, így az állomás épületével együtt fogtak szoros gyűróbe bennünket. Erre aztán igazán nem számítottunk. Valószínűleg megneszelték, hogy esetleg nemkívánatos egyének is vannak az érkezők között. Nyomban úgy határoztam, hogy bőröndömből kiszedem a legszükségesebb holmimat, s meglépek, mint bámészkodó várakozó. Sikerült a kordonhoz keverednem, míg végül egy csendőr kitaszigált a körből. HIÚKÉI MUT MEGTÖRNI
