Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-11-21 / 47. szám
I lyenkor sajnálja csak igazán a magamfajta, hogy nem lehetett nézőként tanúja annak a hazai színházi felfutásnak, amely már a hatvanas-hetvenes évek fiatal színházi generációjának munkája nyomán európai hírű lett. A prágai Szimmúvészeti Akadémia végzős osztálya Bertolt Brecht Háromgarasos operáját játszotta Petr Kracik rendezésében. Most kellene igazán tudni, mitől váltak az elődök, a ma Di- vadlo na provázku, a Studio Y, a Ha-divadlo, és a Divadlo na okraji néven ismert társulatok tagjai erősebb belső vonzású közösségekké. Ezek a lassan majd szétszóródó mai főiskolások és rendezőtársuk tudják, hogyan kell 1986-ban Brechtet játszani. Ezek a songok nem andalították el a nézőt, mint némely nagyszínházi színésznő dalikózásai. A látvány, a mozgás kialakított rendszere, a mindent funkcionálissá változtató rendezés ritkán látható, sodró erejű színészi játékkal párosult. Sokan vitatják ennek az előadásnak a túlzott képiségbeli expresz- szivitását; másoknak elviselhetetlen az, hogy nézői „őfőméltósá- guk“ közelébe tolakszanak; többen életkorukból fakadó nemzedéki elfogultsággal (talán irigységgel?) utasítják el ezt a fajta nemzedéki kiállást. Nem baj, ha ilyen szellemiségű művészképzése van egy országnak, sót... Szerencsére nemcsak ez az előadás jelent meg úgy, mint egy nemzedék vallomása mindarról, amit megélnek, átélnek. A főiskolás „társulatoknál“ maradva, ki kell emelnünk e prágai intézmény bábszakos hallgatóinak produkcióját. Bryll-Gartner: Üvegre festve című világhírű lengyel musical bábszínpadi változatát mutatták be egy stilizált barokk ágy „színterén“. Az előadást rendező Ondrej Spiéák a szintetikus színházi törekvések hitvallójaként, egy írásban visszaadhatatlan bájú játékstílust teremtve, a szerelem és az annak hazudott férfi-nő kapcsolat ironikus humorát, líraiságba oltott törékenységét hangsúlyozza. Mintha csupán a kötelessógtudás kényszere sodorta volna erre a fesztiválra a brnói Janáőek Akadémia színészszakos osztályát, akik egy amatörszinházi közhelyekből (egy színpadi középpontban ide-oda forgó szerkezet, száraz ágak, kiüresedett jelképek, lejáratott színpadi metaforák,) ügyes mesterember által Jeszenyin verseiből alkalmi jelleggel komponált „keretműsorral" mutatkoztak be. Eredetiségével, a kifejezőeszközeit elsősorban a vizuális, a képzőművészetet dramatíkus funkcióval felruházó előadásával tűnt ki a Prágai Városi Közlekedési Vállalat szakszervezeti klubjának Doprapo amatőr csoportja. Kurt Vonegut Grofeszkjét dramatizálták, amely önmagában véve is elég ok arra, hogy ennek a szellemi divatáramlatok hullámaival küzdő amerikai írónak a világát sajátosan értelmezzék. Ez a sajátosság pedig nem más, mint a színházi divatokkal való szembefordulás. Dehát Vonegutot másképpen nehéz színpadon elképzelni, hiszen amikor regényt ír, magával a regény „divatjával" fordul szembe. Miért ne tehetné meg ezt egy prágai fiatal amatőr színész, rendező, dramatizátor és képzőművész - Petr Lébl —, aki mellesleg idén már az előbbiekben emlegetett prágai „színitanoda" elsős növendéke. A prágai A-Studió tagjai a Divadlo na okraji stúdiójában ismerkednek a mesterség titkaival. nagy sikert aratott. Az a humor, amely ebben az előadásban szinte észrevétlenül egy közösségi sorstragédiába hajlik, bizony sokszor torokszoritó. Ezt látva tűnt érthetetlennek a délutáni szereplés (nem véletlenül használom ezt a szót), amely a fegyelmezetlen színészi játékon feneklett meg, bár a rendező színpadi poétikája újfent felismerhető volt. Kár ezért a balsikerért Mint ahogyan azért is kár, hogy a szlovákiai amatőr és hivatásos színházművészet egyik legizgalmasabb, rendezéseiben újító, ugyanakkor azok igazi népszínházi értékeit hangsúlyozó egyénisége, Jozef Bednárik is csupán véletlenszerűen késztethette állásfoglalásra a résztvevőket. Pedig igencsak aktuális színházművészeti kérdéseket vetett fel a martini Szlovák Nemzeti Szinház társulatával készített Leonyid Andrejev Az ember élete című produkció. Bednárik ezúttal is meglepte a nézőket, hiszen egy közismerten elavultnak vélt drámai alapanyagot teremtett újjá, maivá, miközben egyetlen pillanatig sem ringatta el a nézőt Andrejev érzelgősségével. Mindig pontosan jelölte az idézőjeleket, effektusainak értelmező kvázi átértelmező funkciói voltak. Igaz, nem külsőségekben megnyilvánuló formabontás az övé, eszközeinek egymás mellé szerkesztése a meghökkentő. így képes a régi Nagy sikerrel szerepelt a fesztiválon a moszkvai Délnyugati Szinház. Jelenet az Orosz emberek című előadásukból. (A szerző felvétele) A színházművészet oszthatatlansága Jegyzetek a Színházi Ifjúság ’86 fesztiválról A fesztiválon látott Keserű Maxim című opuszuk izgalmas színházi törekvés kettős kényszeréből született. Újra felfedezni a világirodalom egyik legnagyobb teremtő, újító írójának, Maxim Gorkijnak a világát. Ezt a színház segítségével másoknak is felkínálják, s az első részben a székhez szögezik a nézőt szuggesztív jeleneteikkel, gesztusaikkal, vizuális hangsúlyaikkal. A második rész sajnos belefulladt egy mindeddig lehetetlenségnek tűnő „színházi esszének“ nevezett dialógus-montázsba. A gondjaim akkor kezdődnek igazán, amikor a szlovákiai színházak képviseletéről kezdek írni. Egyetlen amatőr együttest sem hívtak meg innen, miközben két hivatásos társulat két-két előadása volt látható. (A bratislavai színművészeti főiskolások tragikomikusnak tűnő ok miatt maradtak otthon: megbetegedett a vendégként velük együtt játszó nyugdíjas színész.) A trnavai Gyermek- és Ifjúsági Szinház egy hivatalos és egy nem hivatalos előadást tartott. Az utóbbi, Blahoslan Uhlár írói-rendezői vagy rendezői-írói (ezt nem lehet megállapítani) alkotóműhelyében született Kvintett című opusza konvenciók romjain mindig életbevágóan fontosat közölni. Ezért is hiányzott innen szemléletével, felrázó üzenetével a zeleneői Z-di- vadlo, ahol amatőrökkel Franz Kafka Átváltozás cimú novelláját fogalmazta újra a színpadon. Igencsak az esetlegesség, a mindenáron való eredetieske- dés, formabontás jegyében születtek a sem nem amatőr, sem nem kőszinházakban készült előadások. Eredetiség helyett erede- tieskednek, formabontás helyett rombolnak, mondanivalójuk néha álságos vagy közhelyes. Igaz, nem kevés invenció és tehetség szorult ezekbe a fiatalokba. Talán ők azok, akik egy-egy határozottabb rendezőegyéniség vezetésével hivatásos színházak nem létező stúdióit alapíthatnák meg. Két előadást (Goldoni: Két úr szolgája és Musset-Belohradská: Ki rejtőzik a fal mögött?) a Prágai Kulturális Központ, míg egyet (Radzinsz- kij: Néró és Seneca) a Ceské Budéjovice-i Kerületi Kulturális Központ támogat. Mindháromban hivatásos színészek játszanak. Tény, hogy vitatható eredménynyel, de nem egyértelműen hivatásos színházakból kitagadható előadásokat hoztak létre. Éppen az ö kiszolgáltatottságuk - mert nincs alkalmuk a színházművészet járatlan utait felderíteni a már nagynevű stúdiókban - sürgeti leginkább a kőszínházak, a területi színházak vezetőinek szemléletváltását. Nem változásra, hanem azonnali váltásra van szükség, hiszen egyre több fiatal hivatásos segédszínészként dolgozik. Ahol ez így van, ott már másfajta, stúdium-jellegű munkára is szükség van, s ehhez jó terep az állandó művészeti stúdió. Nem egyszeri előadásokat értenek ez alatt a cseh és a szlovák szakemberek, hanem rendszeres, következetes kísérletezést, útkeresést. Legalább ennyire meglepő volt ebben a kizárólagosan „útkereső' fesztivál-programban egy tisztességes színházi kommersz megjelenése. A martiniak és a más jellegű rendezéseiről ismert Lubomir Pauloviő szinte sokkolták a ,.totális, szerzői, kreatív, avantgárd és posztavantgard" színházak híveit. Pedig ez is a fiatalok színháza, ráadásul egy adag társadalmi elkötelezettséggel játsszák jótékony célú előadásaikat. Leonard Ger- sche A lepkék is szabadok című darabjával nem akarnak többet annál, mint hogy kimondják: Az emberség nem a szem, a láb, a kéz, a száj, a fül épségének, hanem a fejnek a függvénye. A prostéjovi Ha-divadlo, amely Arnost Goldflam rendezésében igazi szerzői színházat produkált, önmagát és az effajta stúdiókban játszó színészeket, meg egyáltalán a mindenkori útkeresők sorsát mutatta meg. A szabad montázs olykor kabarészerűnek tűnt, s ilyenkor nem mindig sikerült intellektuális humorral fűszerezni. Mintegy a fesztivál ünnepi befejezésének szánták a Hradec Králo- vé-i Drak Bábszínház műhelyében Az eladott menyasszonyból készített parafrázist. Jól gondolták, hiszen ez az előadás és egyáltalán ez a színház a legjobbak közé tartozik ma az országban. Szándékosan hagytam a végére, pedig a fesztivál első felében láthattuk a moszkvai Délnyugati Színházat. Erről az amatőr társulatról önálló írásban szeretném elmondani mindazt, ami amatőrjeink és nem amatőrjeink számára fontos lehet. Elöijáróban csak annyit, hogy minden elemében magával ragadó Háztúznézőjük (Gogol) mellett másnap egy ettől merőben különböző poétikájú Orosz emberek (Szimonov) jelent meg a színpadon. Kétségtelenül érdekes konfrontációnak lehettünk tanúi a müsordramaturgia jóvoltából. DUSZA ISTVÁN A Magyar Területi Színház többéves gyakorlata szerint évenként nyolc bemutatót tartott. Ebből négyet a kassai (Kosice) Thália Színpad, négyet pedig a komáromi (Komárno) együttes. Évenként váltakozva játszottak egy-egy mesejátékot. Az utóbbi években a komáromi társulat élő zenével kísért, dalbetétekkel is „gazdagított" előadásokkal gyarapította a repertoárt. Ebben az évadban viszont már szám szerint is több bemutatóra készül a színház. A kassai együttes továbbra is négy, a komáromi pedig már nyolc bemutatót tart. Ha figyelembe vesszük azokat az áldatlan körülményeket, amelyek közepette ezek a művek színre kerülnek, a vállalkozásért tisztelet illeti meg a színház valamennyi művészeti és műszaki dolgozóját. Ahány mű, annyiféle kategória, írói alapanyag, gondolati igényesség, rendezői stílus. Az említett nyolc produkciót az eddigi tervek szerint hat rendező készíti elő, tehát csupán egy, esetlegesen két produkció készül azonos rendező irányítása alatt. Mi következik ebből? Természetszerűleg az, hogy valamennyi előadás valószínűleg másmás rendezői ízlés, művészi felfogás kinyilatkoztatása lesz. Ez természetes következmény, tehát a sajátos színházi arculatot ne is keressük. Színházunk tájoló jellegénél fogva sajátos népművelő szerepet is betölt, így az is természetes, hogy repertoárját a lehető leggazdagabb műfaji változatossággal állítja össze. Persze erejének és lehetőségeinek határain a változatosságról van szó. Meglehetősen groteszk lenne, ha a színlapon mondjuk Verdi neve és operájának címe jelenne meg. Ezt nem is várja senki, de óhajtott műfaji újítás lehetne valamelyik musical, esetleg mai zenés darab színpadra állítása. Nem furcsaság, inkább természetes színházi gyakorlat, hogy valamely prózai társulat évadonként bemutat egy-egy „divatos" színpadi műfajt is Senki sem botránkozna meg egy-egy érdekes krimi színpadra vitelén akkor, ha mellette a dramaturgiai terek kínálatában továbbra is szerepelne a drámairodalom klasszikus és kortárs termésének berkeinkben is érdeklődésre számot tartó több darabja. Merre van hát az arculat meglelésének útja? A színművész arra hivatott, hogy saját egyéniségével, szakmai felkészültségével és tehetségével a lehető leghübben ábrázolja azt, amit a produkció rendezője, a dramaturgiai szándékra építve mondani akar. A színész tehát elméletiHol bujkálsz, arculat? leg nem lehet vétkes abban, hogy az arculat zavartalanul tovább rejtőzködik azok elől, akik szakadatlan igyekezettel keresik. A kosztüm- és jelmeztervező minden valamirevaló rendező irányításával akkor lesz alkotóművész, ha formákkal és színekkel, vagyis holt anyaggal segíti ugyanannak a megvalósulását, amit a színészek esetében már kifejtettünk. Mivel azonban a látvány sokszorozottabban hagy nyomot a tudatban, nem árt megjegyezni, hogy egy-egy produkció stílusegységének szempontjából (ami természetesen megint nem azonos a keresett arculattal) gyakran meghatározó. Sajnos, színházunk gyakorlatában többször elmarasztaló értelemben, mint nem. Gyakran elképesztő illusztratív megoldásokkal találkozunk ahelyett, hogy a díszlet élne, s ahelyett, hogy a kosztümöknek „egyéniségük" lenne, inkább csak öltöztetnek. Tarthatatlan az a nézet, hogy egy színész beleszólhat valamely kosztüm kreációjába, ha az a kosztüm a figuráról „szól". Egészen más kérdés az, amikor szorít a ruha dereka, vagy nyom a cipő... A zeneszerző, a szcenikai zene összeállítója megint csak nem lehet perdöntő tényező, ahogyan a világítás, vagy - esetünkben - a mindig változó színpadtechnikai adottságok, méretek sem. Dramaturgiai szempontból is konkrétan kimutathatók bizonyos folyamatok, amelyeknek során éveken át következetesen bemutatásra kerültek bizonyos drámairodalmi stílusok, korok, eszmék stb. Ámde téved, aki azt hiszi, hogy ebben rejlik a meglelendő arculat. Nem is jó úton haladunk, ha a fenti „kézzel fogható" alkotói összetevőkben keressük e csalfa tüneményt, a felfeltűnő szellemet, a sokak szerint kreált legendát. Időnként megszólal bennünk a gyanúval vegyes öröm: Aha, ilyesmi lehet! Talán ezen az úton kellene...! Aztán hipp-hopp tovatűnik a repertoárról levett előadással együtt, s megint ott vagyunk, ahonnét elindultunk, illetve ahol abbahagytuk: a dramaturgiánál. Itt bujkálna tehát az arculat? Lehet. Nem a műfaji változatosság és nem is a rendezői eszközrendszerek különbözőségének erdejében. Az arculat sokkalta törékenyebb ennél, minthogy effajta „művészet-végrehajtó" tényezők köpenye alatt rejtőzködjön. Az arculat sokkal inkább egy egységes és meghatározó szellemi irányító, hatóerő alakjában mutatkozik meg, ha megmutatkozik egyáltalán. Optimisták vagyunk, mert hisszük: aminek szükségét oly biztosan tudjuk, annak megleléséhez előbb-utóbb az út is járható lesz. Az arculat akkor lesz igazán látható, amikor új, biztos „rejtekhelyét" találhat magának az egységes csapatmunkán alapuló produkciókban. Nem véletlenül úgy, mint egy színlapon kinyomtatott név, hanem mint névtelen, de igencsak meghatározó szellemi tényező. KISS PÉNTEK JÓZSEF 1986.
