Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-11-21 / 47. szám
VASZILIJ BELOV Most ismét az égerliget tartózkodó suttogásai fogadott a szülőföldem. A zsindelytetők hér pikkelyével előfehérlett vén falum, és egrepedezett sarkaival - máris itt a ház. alamikor, a magasba törekvésemben fá- dhatatlanul, ezeken a sarkokon másztam I a tető alá, néztem a csipkés vonalú, jtétkék erdőket, és a csavart görcsök héza- äiba dugtam egyszerű kisfiúi kincseimet. Ebből a fényerdőböl, ezen a csodás kapun lépve indultam el egykor a nagy és fenye- 5tő világba; naivul megesküdtem, hogy sóim térek vissza, de minél messzebb és ind gyorsabban távolodtam, annál hevesében húzott vissza valami... Vén házunk be van szögezve. Poggyá- omat leteszem a szomszédasszony tornáira, és a múlton tűnődve elindulok a napfé- tes mezőre. Nevetséges gyerekkor! Távoli, zgő délibábként Íródott be az életembe, és utó, ábrándos ecsetvonásokkal színezte ki jövőt. Azon a napon, amikor elmentem ízűiről, ugyanígy ciripeltek a mezőn szöcskék, mint ma, ugyanilyen lustán vitor- zott fölöttem egy héja, csak a szívem volt ég fiatal - és nem hitt a visszaútban. És lám, megint az erdős martok felé visz hosszú, életveszélyes rőzseút, és újra allgatom a nyári erdő zúgását. Ismét ünne- ályesen és bölcsen zúg fölöttem a tűlevelű dó, és egyáltalán nem törődik velem, fenyves fölött meg ott függ a kékségben nap. Nem is nap - Jarilo.* Bőkezűen, ndületesen és zajtalanul szórja aranytallérét a moha hűvösébe, a moha felett meg lint fonástól eltörődött öregasszonyok, szu- /ókálnak a gyantás lucfenyők; olykor tompán susognak, mintha a nap pazarlása miatt háborognának, de lehet, hogy - a saját vénségúk miatt. A lucfenyők alatt a páfrány ősi szaga érzik. Fekete lócsapáson haladok, arcomra láthatatlan pókhálószálak tapadnak, gyermekien gyámoltalanul döngicsélve kóvályognak előttem a szúnyogok, habár egyáltalán nem gyermekien csípnek. Tekintetem megáll a légyölő galócák fehér pettyes piros sapkáján, aztán látom, ahogy a harkály szétterpesztett farkára támaszkodva kopá- csol fáradhatatlan csőrével valami száraz farostot; bengeágak csapódnak az arcomba, és máris száraz helyen vagyok, a lábam meg-megcsúszik a síkos tűkön. A bronzszínű fenyvesben felzúgott a harmatszárító szél, és a fenyők gyámoltalan zúgolódással válaszoltak, és nekem úgy rémlett, hogy a csúcsokon egy óriási, de bamba vasgyúró sóhajtozik, aki egy csecsemő naivságával nem magának, hanem másoknak gyűjti a tulajdon erejét. E jámbor sóhajtozás közepette, mintha ősrégi századokból jönnének, elmosódó fehér vitorlás hajóhadként úsznak elő a felhőfregattok. Úgy tetszik, hogy hallom, amint a tisztáson nő a fű, érzékelek minden fűszálat, egy lendülettel lerántom átizzadt csizmámat, és mezítláb futok ki a rőt homokos partra, ismét ott állok a folyó partján, erdei tobozokat dobálok a feszes kék vízbe, ebbe a hús sellőnyoszolyába, és nézem, hogyan futnak szét és vesznek semmibe a vízgyúrűk. Csendes szülőföldem, te változatlanul nem engedsz öregedni, és zöld csöndeddel gyógyítod a lelkem! De hátha vége lesz a csöndnek? Az ösvényem, mint ravasz kis róka, csapott egyet a farkával, és beleveszett a fűbe, én meg - nem fiatal nyírfákhoz jutok ki, hanem szülőföldem fehér meséihez. A júliusi esőktől megfúrösztve, szégyenlősen lengetik gallyaikat, és igyekeznek elfojtani a kakukk kéthangú kiáltását, amely nem tudni, honnan hallatszik; ka-kukk, ka-kukk! - mintha valaki röviden és ütemesen egy üres palackba fújna, majd reszketve megint erősödik a nyírfák susogása. Leülök egy meleg kazalnál, cigarettázom, és arra gondolok, hogy elrepül még egy fél évszázadnyi idő, és a nyírfákra csupáncsak a daloknak lesz szükségük, de hát a dalok is meghalnak, akár az emberek. És én a nyírfák susogásában az emberi bánat és öröm örök tanúinak szemrehányását vélem hallani. Évszázadokon át születtek velünk ezek a fák, recsegő-ropogó bocskorokat, füstte- len, forró fáklyát, illatos ágseprűket, vessző- nyalábokat meg szántalpakat ajándékoztak őseinknek, dallamot gyűjtöttek a pásztorkürtöknek és bosszuló, sújtó erőt a bunkóknak. .. Kiérek egy zöld lejtőre, és arrafelé nézek, ahol nem is olyan régen még oly sok falu volt, most meg csak nyírfák fehérlenek. Nem, ezeken a tájakon nem gyakoriak a tűzvészek, és már vagy ötven éve nem volt semmiféle dúlás. Talán ennek így is kell lennie? Eltűnnek a falvak, a helyükbe meg vidám, zajos városok születnek?... Átölelem szülőföldemet, érzem a hazai fű melegét, és fölöttem boglárka meg zergeboglár himbálózik. Nem messzire erdeifenyők zúgnak, nyírfák susognak, egyre fokozódva betölti ezt a csöndes zöld világot. Az égre nézek, de a sugárhajtású repülőgép ezüstös törzse már el is tűnt a látóhatáron túl. Hogyan értsem? Mi ez? Az én könnyem-e, vagy talán délben hullt, gyér, sós harmat? MAKAI IMRE fordítása * A Dal-szótár szerint a termékenység ősi szláv istene. Itt - napisten, a fény, a meleg istene. A különböző vidékeken különböző idöbenés módon tartották ünnepét. M.l. Simonetta majdnem csúnya lány. Tojásdad, telt arca még Timjlyen. A homloka nagyon igas, a szája szélesre vágott, a szeme égni és lobogni tud. a szem is barna, de aki lenéz, először alig látja a szi- t - a ragyogás, a lelkesség ejti >g. Majd a tűz mögött mégis ii kezd az olvadt, nagyon tor- folyton változó barnaság: az yik pillanatban aranyokker, násikban égetett sziéna, azu- i cinóber vagy germániumlakk ippent belé, és ettől velencei 'őssé válik, a harag Van ck-barnává sötétíti, az öröm •lás sugárzást villant a tekintete. Simonetta egy déli városká- I, Locriból jött Veronába. Loc- an a tenger van - a csupasz ígér a legnagyobb nevezetes- g. Verona titokzatos és csodá- os. Ez a kolostorudvar is elbűvölő oda. Sötétzöld gyep, ezüstös :ű szökőkút, nagyon öreg fák, tér galambok. Majd egy másik t, tejedobátt tíz- és húszlírás- I. A négyszögletű kicsi udvar ett valamivel nagyobb négy- ög: az ég sugárzó kékje. És észen magasról egy vén ha- igtorony néz le az udvaron tálgató, halkan beszélgető iberekre. Simonetta anyja azt jndja: Júlia sírjánál vannak. Hogy ki volt Júlia? Simonetta rögtön ezt is meg jja tudni. Az árkádos folyosón négy te- ót’fkészcfiák feketéink a falon, i rcsa készülék mind a négy, •lebeszélni nem lehet, de két hallgatója is van. Egy százast kell bedobni, és akkor kagylóban megszólal egy •ng: öt perc alatt dallamosan vonója a szerelmet és a halált, Ha és Rómeó történetét. Az lyik hang olaszul mondja, másik készülék angolul, a har- adik németül és a negyedik \rt(} franciául. A történetet egy- erre ketten is hallgathatják, \y férfi és egy nő. Simonettáéknál is ketten hallgatják az olasz hangot: az apja és ó. Veronában ugyanúgy szeretik az idegeneket és a forgalmat, mint a többi olasz városban. Tudják is, mit kell csinálni: Már száz-egynéhány éve is tudták, amikor ezt a román stílusú, szép kis templomot megajándékozták Júlia sírjával. Mert a nagy bazilikának könnyű hódítani. A Zéno- templomban ott a csodálatos bronzkapu, a hatalmas arányok és Mantegna triptichonja. A Dómban az arányok és Tizia- no, a Santa Maria szomszédsá- És amikor felébredt, leszúrta magát? - kérdezi az apját.- Hallottad. Tőrt szúrt a szívébe.- És iqazán meghalt?- Meghalt.- És mért üres a koporsó?- Mert... Az apa most megakad. Csakugyan, mért üres a koporsó?- .. .mert elvitték.- Hová?- Azt nem tudni.- Kik vitték el?- Az ellenségei.- És soha nem találták meg? gában a Scaligerek márvány síremlékei. Az Anastasiában a két keresztelő-medence. Mindenütt van valami, ide a legenda jutott. Persze Simonetta minderről nem tud semmit. Ö feldúltan ereszkedik le a szűk sírkamrába, bátortalanul tapogatózik a félhomályban, és megrendíti az üres kőszarkofág. Felágaskodik, belenéz. Ahol valamikor Júlia feküdt, ott most egy lila ciklámencsokrocska szerénykedik. Megrántja anya kezét: miért nem hoztak ók is virágot? Az anyja is megrántja Simonetta kezét, maradjon csendben. De Simonetta nem tud csendben maradni: rázza az izgalom, fullasztják a nedves falak. Mint a méreg, most járja át a kegyetlen, szép történet.- Nem. Itt már új legenda születik. Egy izgatott kis Simonetta nem tud belenyugodni a halálba.- És ha a tőr nem ért a szívéig, meggyógyulhatott? Az apa körülnéz, hallgatják-e őket, aztán megadja magát.- Talán meggyógyult.- És Rómeó igazán meghalt a méregtől? Az anya konok.- Ő meghalt. De az apa engedékenyebb. - Simonetta feje fölött int az anyának.- Talán ő sem halt meg. Simonetta makacsul ostromolja az apját.- És azután mi lett vele?- Katona lett.- Bátor katona?- Nagyon bátor. ~ - És csatában is volt?- Persze hogy volt. Simonetta barna szemében most fény villan - a győzelem és a megoldás.- És Júlia apja is ott volt a csatában?- Ott volt.- É6 Rómeó, ugye, megmentette Júlia apját? Már az anya is beleegyezik mindenbe, bólint.- Igen, megmentette.- És jutalmul megkapta Júliát?- Megkapta.- És itt éltek tovább Veronában? A válasz néhány pillanatig késik. Az apa is költővé válik, ő is formálja a történetet.- Nem... Nem itt éltek.- Miért? ■— Nehogy megint elválasszák j őket. Simonetta telhetetlen.- És még sokáig éltek?- Sokáig.- Nagyon sokáig?- Nagyon sokáig. Simonetta most már megkönnyebbülten rohan a napvilágra. Úgy száguld a lépcsőkön felfelé, ahogyan egy betévedt madár suhan ki a nyitott ablakú szobából. Simonetta egyenesen az árkádos folyosóra, az emlékkönyvhöz rohan. A nyitott, óriás emlékkönyv olyan, mint egy anyakönyv: csupa páros bejegyzés. Egy fiú és egy lány, egy férfi és egy nő. De Simonettát ez nem zavarja. Felragadja a tollat, és ő egymaga is írja, nem is veréb-, de hatalmas galamb-betűkkel: TI AMO, GIULIETTA! Szeretlek, Júlia! És gondosan, szépen aláírja a nevét: SIMONETTA. Szemében összeomlik az aranyokker és a velencei vörös. Ebben a pillanatban nagyon szép. Maga Júlia sem lehetett szebb. LARISZA SZUSKOVA ATLASZOK Gúla alakú nyírek, nyárfák Tartják a kis utca egét. Életsorsom számtalan útját dühöngő hang szakítja szét. Észak kínzón ifjú fenyői álomszerűén jelentek meg, hogy e földön kezdjenek nőni, beeresztették körmüket. Ágak hatalmas koronája csitult udvarokba lesve, mint szerzetesek mormolása a fenyők távol hangja este. A törzsek tömbje széthasítja a nyár sűrű lélegzetét, hogy süket éjjelbe zuhanva, csillagait ne veszítse az ég. KÉT TÜKÖR Két készséges tükör vigyáz reánk óv csábítástól és védi nyugalmam. Egyikbe nézek, miben ifjú láng villog, pénzért megvásárolhatatlan, ott kamasz-gúnynak felcsillanása, mennybolt ívén szivárvány születése, egyetlen ránc sincs rajzolva rája és nem fogyó folyam a reménysége. Ott a tavasz még virággal teli, a tükör ifjú arcom viseli. A másikba, ha pillantok: az én viseli éveimnek fordulóját, hajam befonta ősz szállal a kín, és búval jelöli a nyugtalan ház. Megítélni ráérősen kezdem a nagy országnak változásait, és többé lázzal nem lázad a lelkem, mindent befogadva emlékezik. Se tenni rest, se betegség-viselte, nem vagyok már szeszélyes, sem csinos, rokonaim sírjával vagyok terhes, kis figyelemért is hálás vagyok. Két karcolatlan tükör, homály nélkül a jövendőbe múló tükörképül. A fényük valóság felismerése, célhoz vonzanak hosszú út után. Míg kísérnek, nem érhet szem verése, a sors rókája nem akadhat rám. Az egyik, lányom forrástiszta képe, A másik, anyja emlékfényessége. AZ ÉGRE TELEFÉNYBEN... Az égre telefényben felsiklott a hold tükröződik a lékben napsütötte kép Reszkető kettős holdnak hevétől a jég az öntött kő felolvad olvadt burkolat A hó napfény-nyalábra vidáman felel csábít tavaszkodásra zöldet és füvet Vérünk se resten fázott a föld mélyi ben szerelem jéggé válott úira felhevül. KÁROLYI AMY fordításai
