Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-11-14 / 46. szám
H a a szlovák költésízet a szlovákiai írók III. kongresszusától számítva élen járt az irodalom fejlődési folyamatában, akkor ezt a pozícióját a hetvenes évek második felére elvesztette. Az irodalomkritika részéről ezért mind gyakrabban hangzott el a kívánság: vívjon a szerző erőteljesebb harcot a valósággal, ugyanakkor egyfajta személyesebb jellegű művészi kifejezésmódot sürgetett, és figyelmeztetett, a szocialista költő nem elégedhet meg azzal, hogy képes magát versben kifejezni, magas művészi szinten kell szólnia a ma emberének gondjairól és reményeiről. A probléma annál ts inkább súlyos, mivel a nyolcvanas évek első felében is nem kevés olyan szerző volt, akiknek az alkotásaiból hiányoztak az individuális jegyek, az egyedi jelleg. Az történt, ami más összefüggésekben már nemegyszer a múltban: a költészet egy része masszává, monolittá vált. Persze, megvoltak ennek az objektív okai is. Az egyik az, hogy a hetvenes években, főként a költészet területén, meg kellett óvni és tovább kellett fejleszteni a művészet társadalmi funkcióját. Az idősebb költők könnyebben birkóztak meg ezzel a feladattal, mint az ifjabb nemzedék képviselői, hiszen szervesen építhettek korábbi munkásságuk szociális vonulatára. Legnagyobb problémái a középnemzedéknek voltak, amely a ^hatvanas években lépett a költészetbe, és a modern, valamint az avantgarde líra különböző modelljein nevelkedett. A hetvenes években ennek a költónemzedék- nak a jelentős része vagy kihullott az irodalomból, vagy önként mondott le a közszereplésről, és a költészetbe csak a hetvenes évek végén a nyolcvanas évek elején tért vissza. Nem lehet kétségünk afelől, hogy költőink szilárdan állanak lábukon, és intenzíven élik át a mai élet problémáit. De munkáikban bizonyos értékhierarchia mutatkozik. Némelyik költő akkor teremt jobbat, ha korunk emberének konkrét gondjaira figyel, mások akkor, ha a saját személyes problémáikból indulnak ki, de nem zárkóznak be önmagukba, úgyhogy bármennyire is személyes jellegűek versei, nem hatnak szubjektívnek. A szerző kiindulhat saját tapasztalatainak, érzéseinek, élményeinek világából, mégha ez a világ törékeny, nosztalgiával és fájdalmakkal teli is, az életben történt olyan ütközések után, amelyek a költői szubjektum számára lehetetlenné tették a vágyak teljesülését, mondjuk az érzelmi szférában. A szerző életében a kor fenyegető veszélyei is behatolnak, ezért nemegyszer teszi föl a kérdést az emberi lét értelméről, az ember küldetéséről. Ilyenképpen természetes úton jut el személyes problémáitól tágabb emberi és társadalmi kérdésekig, beleértve a legégetőbbet, az emberiséget fenyegető nukleáris veszélyt. Hangsúlyozni kell azonban, hogy minél jobban megőrzi a szerző saját individualitását, annál ütőképesebb a költészete társadalmi szempontból, és annál hatásosabb az olvasó számára. M ás a helyzet akkor, ha a szerző - azon igyekezetében, hogy hú képet adjon az időszerű problémákról - elkezd oktatni és moralizálni. Az ilyen példákon látható a legjobban, milyen veszélyt rejt magában a művészet társadalmi aspektusa. Ha elfogadjuk, hogy a költőnek a saját szubjektív tűnődéseiből és reflexióiból kell kiindulnia, akkor érvényes ennek a fordítottja is, vagyis: ha kilép saját szubjektív világának határai mögül, akkor vissza is kell oda térnie. Bizonyára nem véletlen, hogy az a mű hat legjobban az elkötelezettség erejével, amelyben a szerző össze tudta hangolni saját szubjektív világát az időszerű problémákkal, anélkül, hogy a társadalmi szempontot dekoratívan demonstrálta volna. Az utóbbi időben többször találkoztunk olyan költői munkákkal, melyeket nagy témák, nagy szándékok jellemeztek, azaz, amelyek konkrét társadalmi és politikai eseményekre reagáltak. A költészet e típusának esetében rendkívül fontos, hogy a költő a külső történést sajátjaként fogadja be, a külső reáliákat ne rutinnal, mechanikusan és puszta verbalizmussal poetizálja, ne manifesztálja őket hangosan és hivalkodó pátosszal, hanem csendesen és kellő visszafogottsággal reflektáljon rájuk, így változtatva az általános problémát a konkrét egyén saját, úgymond belsőleg átélt problémájává. Az ilyen költészet nem reprodukál, hanem szintetizál és ösztönzést ad a líra további fejlődésére. Nem érződik benne ellentmondás a nyelv és a téma között, mert ez a költészet tömör és homogén, egységet teremt benne a szerző szubjektuma, aki saját ügyének tekint valamit, aki nemcsak vallani akar, hanem be is avatkozik az élet időszerű kérdéseibe. Á ltalában érvényes, hogy a falu, mint a téma, a szó szoros értelmében kiveszőfélben van, kiesik a szlovák líra látómezejéből, ami bizonyára nincs egészen -rendben. Üdvözölni kell minden olyan alkotást, amely a falu által kínált forrásokból merít, különösen, ha benne jól érzékelhető a szerző szubjektumának életrajzi háttere. Nem az a lényeg, hogy az életrajzi vonatkozásokat összekap- csolja-e a szerző szociális és politikai mozzanatokkal, legyenek bár ezek akármilyen nagyságrendűek s érintsék bár a történelem és a jelen legegyetemesebb kérdéseit. A döntő az, hogy az adott problémakört személyes motívumok fel- használásával ábrázolja, nem tézissze- rüen és deklamáló módon. Napjaink költészetének elsőrendű és nagy témái kétségtelenül a világbékéért folytatott harc, az élet megőrzése bolygónkon, a megosztott világ antagoniszti- kus ellentmondásai, ökológiai gondok stb. A kortárs költészet, mint Ján Simono- - vic mondja, „nem játszadozhat csupán a szerző belső világának kifejezésével, egy olyan »steril« világnak, amelyben nincs nyomuk a külső eseményeknek, ugyanis így ez a költészet nem fejezné ki olvasóinak, a veszélyeztetett világ szívében fekvő ország lakosainak, a »lótávolságra élő gyermekek« szüleinek gondolatait és érzéseit“. Nem lehet nem egyetérteni ezzel, azonban kétségtelen az is, hogy nem minden téma, amiként a múltban sem volt soha. Jóllehet örök problémája ez a művészetnek, mégis szüntelenül figyelmeztetni kell rá, mert a költészet esélyt és teret ad a téma mindenhatóságának mint jelenségnek az újjáéledésre is. Különösen olyan kritikus és sorsdöntő időszakban, amilyenben az emberiség jelenleg él. Ennek és mindennek ellenére nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy más veszélyek is léteznek, hogy a legfontosabb társadalmi kérdés nem szoríthatja ki a költészetből a többi emberi problémát. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a költészet egy része a nagy társadalmi horderejű problémák felvetésével a saját esztétikai fogyatékosságait takargatja. Ebből a szempontból nem lehet nem akceptálni azt a költészetet, amelyben az aktualitást főként utalásokban, felképekben, áttételesen találhatjuk meg, melyekkel a költő egy jobb világért szól. Bizonyára nem véletlen, hogy a lírának e típusában a szerző a köznapi dolgokból, apró emberi mozzanatokból indul ki, és ilyen pozícióból fogalmazza az egyén társadalmi helyzetét, az egyénét, aki nem csupán névtelen része a társadalom egészének. Az ilyen szerző nem fél az ember azonosításától, aki az élet értelmét olyan dolgok között is keresi, amelyek ót fenyegetik és elidegenítik. akran alakul ki olyan benyomás, hogy sok szerző csak azért ír, mert írni tud, és írónak lenni egyfajta megbecsülést, aránylag „tisztességes társadalmi rangot“ jelent. Mindenki, aki ismeri például Novomesky költészetének poétikáját, tudja, hogy ez a szerző saját alkotói képességeinek birtokában mindenkor esztétikailag funkciós, tartalmas költői szöveget alkotott. Ez vonatkozik más, Novomesky típusú költőkre is. Míg az ilyen költőknél a vers látszólag mellékes a témával szemben, addig sok kortárs szerző esetében mintha a téma lenne mellékes a verssel szemben. És éppen ez bizonyítja a szerző alkotókészségének, valamint alkotásában a belső törvényszerűségek egységének a hiányát. Ezért nagyon fontos kérdésként vetődik fel, mit mond, ábrázol vagy képvisel a kortárs költészet mint jel. Elég példát találnánk ugyanis arra, hogy sok szerző tetszés szerint ír mindenről, de főként arról, ami, ahogy mondani szokás, „divatos“, így verselésük stílusa nem adekvát kifejezése a témának. Igaz ugyan, hogy főként a fiatal költők poétikája még kialakulatlan, de általánosságban így is elmondható, hogy a költői forma kimunkálásához vezető út véletlen és ösztönszerű. De nem minden írható a fiatal szerző rovására. A túl szűkös témakör - szerelem, természet, haza stb. — gyakran irodalmon kívüli, valamint művelődési-társadalmi mechanizmusok következménye. A fiatal költő, de nemcsak ő, félénken közeledik a társadalmi valóság mélyebb rétegeihez, sót, némely esetben tabuként kezeli őket. Ezért úgy teremt művészetet, hogy kész eszmei, ideológiai vagy filozófiai formulákat poetizál vagy „átkölti“ az emberi lót olyan egyetemes kérdéseit, mint az élet, a halál, a szerelem és hasonlók. A mű azonban egyik esetben sem tükrözi a szerző lelki életét, s művészi értékről sem beszélhetünk. Ha a fiatal szerző a kortárs költők idősebb nemzedékének úgynevezett klasszikus vershagyományaiból merít, ez önmagában rendben is lenne, rosszabb a helyzet, ha ennek a hagyományhoz kötődésnek gyakran a legkevésbé progresszív impulzusok és hatáselemek túlzott alkalmazása a következménye. Ez főként az úgymond politizáló versekben nyilvánul meg, amelyek többnyire eredmények elösorolását és megállapításokat tartalmaznak. Az ilyen típusú versekben még nyomát sem találjuk a valóság mélyebb elemzésének. Az ilyen költészetben a költői vallomás egyedüli tartalmává a társadalmi szempont válik. Külső formáját dekorativitás, ünnepélyesség és más hasonlók jellemzik, az egyszerűsítés, sőt, asematizmus pecsétjét nyomva rá a versre. Ez is egyike azoknak az utaknak, amelyeken a kortárs költő kockázat nélkül kerülheti meg az életben jelentkező valódi ellentéteket, ellentmondásokat. Persze, vannak költőink, akik érdeklődnek a jelen iránt, akiket nyugtalanítanak életünk konfliktusai, ellentmondásai. Ezek lírai történetei megannyi apró drámák a városban, lakótelepen, toronyházban, panellakásban, röviden a nagy civilizációs folyamatok közepette élő emberiről, amelyekben éppen az emberi kapcsolatok szenvednek a leginkább. Ilyen összefüggésben is helyénvaló a kérdés, hogy - amint a marxista esztétikában vetődik fel - milyen mértékben fegyver az irodalom az osztályharcban, milyen a politikai hatékonysága és ábrázolási képességével milyen módon képes beavatkozni a társadalom életébe. Úgy tűnik föl, nem sokat tudunk ezekről a dolgokról. Azt azonban biztosan tudjuk, hogy a költészetnek az olvasóra gyakorolt hatása egyedül, csakis egyedül a szerzőtől függ, személyiségétől, szubjektumának egységétől, erkölcsétől, világnézetétől, emberi és állampolgári meggyőződésétől, a közösséghez és a közösségihez való viszonyától. Nem elhanyagolható a szatirikus költészet, amelyben éppen az elmúlt időszakban értünk el minőségi változást. Sokféle formában létezik. Egyes szerzők rövid, epigrammaszerű vallomásaikban nemcsak karikírozzák a valóságot, hanem költői szinten ábrázolják is, és véleményt mondanak róla emberként, állampolgárként. Más szerzők hosszabb versekben foglalkoznak azokkal a problémákkal, amelyek magának a társadalom életének a felszínén találhatók és amelyek már olyan „magától értetödöek“ számunkra, hogy megszoktuk, életünk természetes részeinek tekintjük őket. A szatirikus költő rámutat, hogy ezek nem természetes jelenségek, és egyáltalán nem kellene már, hogy azok legyenek. A szatírának a legkülönbözőbb formákban kell ábrázolnia a valóságot, hogy beavatkozhasson a valóságba, segíthessen a hibák és fogyatékosságok megszüntetésében. O -—ámos költőnk, többé vagy kávésom bé, de bebizonyította az elmúlt időszakban megjelent kötetével, hogy a bizonyos fokú stagnálás ellenére a kortárs szlovák költészetben tartós művészi értékek is születnek. Ezúttal is igazolódott, hogy a legjelentősebbek azok a művek, amelyeknek szerzői közvetlen személyes kapcsolatot tartanak fenn a társadalom életével, akik a társadalmi problémákat nemcsak regisztrálják, hanem művészi meggyőző erővel rámutatnak okaikra is, bátor állampolgári magatartásra ösztökélve az olvasót, továbbá kockázat- vállalásra, küzdelemre minden ellen, ami társadalmunk előrehaladását fékezi vagy jelentőségét lebecsüli. Csak az ilyen költészet válhat a társadalmi tudat és a társadalmi gyakorlat aktivizáló tényezőjévé. (A Nővé slovo október 9-i számának Nedefa című mellékletében megjelent hosszabb tanulmány rövidített változata.- A szerk.) PAVOL PLUTKO Dalol a család Nerryég történt. Megyek haza estefelé, s a konyhából énekszó szűrődik ki: Sztepp da sztepp krugom Puty daljók lezsit A feleségem dalol a két nagyobb fiúval. Meglepődöm egy kicsit, idáig nem volt szokásuk, hogy esténként énekeljenek. Lelkesen fogadnak, és kérik. egészítsem ki a dal szövegét, amelyet csak hézagosán ismernek; az ötödikes fiam ma tanulta az iskolában. A dalt én is ismerem. Valaha élvezettel dúdolgattam a szomorú históriát, hisz az ötvenes években mindennapos volt a rádióban: Puszta, néma táj, rajta út se visz, Ott a hómezón halt meg egy kocsis. Elmondom az orosz szöveget, ismételgetjük egy kicsit, aztán már négyen fújjuk. Leglelkesebben a másodikos kisfiam, akinek csudára tetszik, hogy ilyen ,,nagyos" dologban vehet részt, s aki, mióta bátyja oroszul tanul, minden új szót igyekszik ellesni tőle, s engem is gyakran faggat, hogy ezt meg azt hogyan mondják. Lelkesen fújjuk a szomorú dalt. Bekukkant a nagymama is a konyhába, és megkérdezi, mitől van ilyen jókedvünk. Valójában lassan és fátyolos hangon kellene énekelnünk a kocsis végüzenetét, de nekünk jókedvünk van, élvezzük az együtt éneklést. Középiskolás korom elsó esztendejére emlékszem, amikor orosztanámőnkkel sokat énekeltünk együtt. Talán ezért is szerettük őt any- nyira, mert a sok kedves dal közelebb hozott bennünket egymáshoz. S azért is örülök annyira, hogy fiamnak dalszerető orosztanárnője van. Hisz tapasztalatból tudom, hogy nemcsak szavakat kell tanulni meg nyelvtani szabályokat - ezzel önmagában nehéz lelkesedést kelteni egy tízéves gyermekben. Ám megsejtetni a nyelv lelkét, valami ízelítőt adni az orosz emberek lelkivilágából, erre nagyszerűen alkalmas a dal. S ha legközelebb megint tanulnak valamilyen éneket, bizonyára örömmel jön majd haza a fiam - és együtt dalolgatjuk újra, mert így nemcsak a kitartást igénylő szótanuláshoz ül le nagyobb kedvvel, hanem az öröme is megsokszorozódik. ÁTÁNYI LÁSZLÓ