Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-11-14 / 46. szám
KONSZTANTYIN PAUSZTOVSZKIJ Éjszaka az Ala-Tau hegyei közt tompán megdördült az ég. A mennydörgéstől megriadt nagy zöld szöcske a kórház ablakába pattant, és a csipkefüggönyre telepedett. Rudnyev, a sebesült hadnagy fölemelkedett párnájáról, hosszasan elnézte a szöcskét meg a függönyt. A villámfény éles, kék cikázásában életet kapott a bonyolult minta: a pompás vadrózsák, az apró, bóbitás kakasok. Megvirradt. A viharos, sárga ég még füstölgött az ablak mögött. Kettős szivárvány ívelt át egyik hegycsúcstól a másikig. A vadpetúniák nedves virágai izzó szénparázsként égtek az ablakpárkányon. A levegő fullasztó volt. A sziklák párologtak. A szakadékban tajtékzott és köveket görgetett a patak.- Ez Ázsia! - sóhajtott Rudnyev. - De a függöny csipkéje a mienk, az északi. Mind a szépséges Násztya keze munkája.- Miből gondolja? Rudnyev elmosolyodott.- Eszembe jutott egy történet. Az ütegemnél esett meg, Leningrád alatt. És így mesélte el a történetet: 1940 nyarán Balasov, a leningrádi festőművész Távol-Északra ment festeni meg vadászni. Az első kis faluban, amely megtetszett neki, kiszállt az ócska folyami hajóból, és beköltözött a falusi tanítóhoz. Ebben a faluban élt apjával, az erdőkerülővel egy Násztya nevű szépséges lány, messze földön híres csipkeveró. A szürke szemű Násztya hallgatag volt, mint általában az északi lányok. Egyik vadászaton Násztya apja véletlenül rálótt Balasovra, és megsebesítette a mellén. A sebesültet a falusi tanító házába vitték. A baleset miatt kétségbeesett öregember elküldte Násztyát, hogy gondozza a beteget. A lány gondosan ápolta is, és a beteg iránti szánalomból szerelem lett, szűzi életének első szerelme. De az érzés olyan bátortalan volt, hogy Balasov semmit sem vett észre. A festőművésznek felesége volt Le- ningrádban, de sohasem beszélt róla; még Násztyának sem. A faluban mindenki úgy tudta, hogy nőtlen. Alighogy begyógyult a sebe, Balasov Leningrádba utazott. Mielőtt útra kelt volna, minden meghívás nélkül ellátogatott Násztya otthonába, hogy megköszönje a gondoskodást. Ajándékot is vitt. És Násztya elfogadta. Balasov most járt először Északon. Nem ismerte a helyi szokásokat? Nem tudta, hogy ha egy férfi hívás nélkül jelenik meg egy lányos háznál, ha ajándékot visz, és az ajándékot elfogadják, vőlegénynek tekintik,. Északon ilyen a szerelem. Násztya félénken megkérdezte Bala- sovot, mikor tér vissza Leningrádból. Balasov, mit sem sejtve, jókedvűen azt válaszolta, hogy hamarosan. És elutazott; Násztya pedig várta, várta... Elmúlt a ragyogó nyár, elmúlt a nyirkos, fanyar ősz, de Balasov még mindig nem jött. A türelmetlen, boldog várakozást keserűség, nyugtalanság és szégyen váltotta fel. Már az egész falu suttogta, hogy a lányt elhagyta a vőlegénye. De Násztya nem hitte el. Arra gondolt, Balasovot szerencsétlenség érte. A tavasz új szenvedést jelentett. Késve és nehezen érkezett meg. A folyók kiáradtak, és sehogy sem akartak visszatérni medrükbe. Az első hajó csak június elején húzott el a falu mellett, de nem kötött ki. Násztya elhatározta, hogy apja tudta nélkül elutazik Leningrádba, megkeresi Balasovot. Két nap telt el, míg elérte a vasútvonalat. Az állomáson tudta meg, hogy kitört a háború. A vonatot még sohasem látott falusi leány a félelmesen nagy országon át eljutott Leningrádba, és megtalálta Balasov lakását. A művész felesége nyitott ajtót, egy sovány, vörös hajú nő, pizsamában, szájában cigarettával. Hideg csodálkozással nézte végig a lányt, s kijelentette, hogy Balasov nincs otthon. A fronton van, Leningrád környékén. A vörös hajú nő gyanakodva és gúnyosan beszélt Nász- tyával. Vajon nem ez a szép falusi ártatlanság volt-e az oka a férje elhidegülé- sének? Násztya megtudta hát az igazságot: Balasov nős. Becsapta ót, megcsúfolta szerelmét. Elviselhetetlen volt a rikácsoló, kifestett nővel beszélni. A városi lakásban, a poros selyemdíványok, a szétszóródott púder és a sürgető telefoncsengések között félelem fogta el. Elrohant. Kétségbeesetten járkált a fegyveres táborrá alakult pompás városban. Észre sem vette a tereken felállított légelhárító ágyúkat, sem a homokzsákokkal körülbástyázott emlékműveket, sem az évszázados, hűvös kerteket, sem a fenséges épületeket. Elért a Névához. A folyó a gránitpartok magasságában hömpölygette fekete vizét. Ez a víz az egyedüli menekvés a kibírhatatlan sértés és szerelem elől. Násztya levetette fejéről anyja ajándékát, a fekete kendőt, s a korlátra akasztotta. Föllépett a csigamintás rácsra. Valaki megfogta a karját. Hátrafordult. Sovány ember állt mögötte, padlókefékkel a hóna alatt. Munkaruhája telefröcskölve sárga festékkel. A padlófényezó a fejét csóválta:- Mi jut eszedbe, te buta! Ilyen időben! Tromifov, a padlófényező, hazavitte Násztyát, és felesége gondjaira bízta, aki liftkezelő volt; lármás, erélyes, férfigyü- lölő. Násztya menedéket talált Tromifovék- nál. Sokáig betegeskedett náluk a kis kamrában. Tromifovnétól tudta meg először, hogy Balasov semmiben sem hibás. Senki sem köteles ismerni az északiak szokásait, és csak az ilyen buta Julo Polák rajza libák, mint Násztya, képesek így belehabarodni az első, útjukba akadó férfiba. A liftesasszony szidta Násztyát, az meg boldog volt. Boldog volt, hogy nem csalták meg, s még mindig reménykedett, hogy találkozik Balasowal. A padlófényezőt nemsokára behívták katonának; felesége egyedül maradt Násztyával. Amikor a lány felgyógyult, áz asszony beíratta az ápolónői tanfolyamra. Az orvosok - Násztya tanárai - elámultak a lány rátermettségén, amellyel a sebeket kötözte, erős, vékony ujjainak ügyességén. - Hiszen csipkeverönó vagyok - mondta ő, mintegy magyarázatul. Véget ért a tél az ostromlott Leningrád- ban, elmúltak a tűzben, vasban töltött éjszakák. Násztya befejezte a tanfolyamot, várta, hogy a frontra küldik, és éjszakánként Balasovra gondolt, meg öreg édesapjára, aki élete végéig sent fogja megérteni, miért hagyta el az otthonát. Nem átkozza, mindent megbocsát, de megérteni sohasem fogja. Tavasszal végre elküldték Násztyát Leningrád alá, a frontra. Mindenütt, az elpusztított kastélyparkokban, a romok és égő házak között, a fedezékekben és az ütegeknél, az erdősávokban és a mezőkön Balasovot kereste, kérdezősködött utána. , A fronton találkozott a padlófényezővel, és a fecsegő ember az alakulatnál mindenkinek elmesélte az északi lány történetét, aki a fronton keresi kedvesét. A történet gyorsan terjedt, nőtt, mint valami legenda. Egyik század a másiknak, egyik üteg a másiknak adta tovább. Terjesztették a kerékpárosok, a sofőrök, á szanitécek, az összekötök. Végül elért a front legtávolabbi zugába is. A harcosok irigyelték az ismeretlent, akit a lány keres, és a maguk kedvese jutott eszükbe. Ezek a békés élethez tartoztak, és lelkűkben őrizték emléküket. Az északi lány történetét mesélte minden harcos, és a maga képzelöereje szerint változtatott a részleteken. De valamennyien megesküdtek rá, hogy a lány az ő szülőföldjükről való. Magukénak vallották az ukránok és a szibériaiak; a rjazanyiak azt bizonygatták, hogy Násztya természetesen Rjazanyból való, és még a távoli ázsiai sztyeppek kazahjai is szentül állították, hogy a lány Kazahsztánból jött a frontra. Násztya híre eljutott a parti ütegekhez is, ahol Balasov szolgált. A festőművészt ugyanúgy felizgatta a kedvese után vágyódó lány története, mint a többieket. Megdöbbentette a lány szerelmének ereje. Gyakran gondolt rá. Irigyelte azt az embert, akit így szeretnek. Honnan tudhatta volna, hogy önmagát irigyli? Balasov magánélete nem volt szerencsés. A házassága nem sikerült. Mások, lám, boldogabbak. Egész életén át nagy szerelemről álmodozott, de most már késő erre gondolni. A halántékán őszül a haja... Aztán az történt, hogy Násztya megtalálta Balasov ütegét, de őt magát nem - két nappal előbb elesett. A fenyőerdó- ben temették el, az öböl partján. Rudnyev elhallgatott.- És aztán?- Aztán? - ismételte Rudnyev. - Aztán az történt, hogy a harcosok győzedelmesen verekedtek, a pokolba kergették a német védelmi vonalat. Levegőbe röpítettük, összezúztuk úgy, hogy por és sár lett belőle. Nemigen láttam még ilyen féktelen, szent dühöt.- És mi van Násztyával?- Mi lenne?! Minden gondja: a sebesültek. A legjobb ápolónő az egész frontszakaszon. 1941 SULTSON INA és KARDOSS TILDA fordítása égen sirályok ci érdekes. Hat őr akit felsőbb kö Más dolgom n magamat az ö legény vagyok, meg, nem éppi első követ, aki h té váltam, figyel Fura népség lobén olyan bet nas évekbeli m borkompozíció, említett múrenr lobogott az elől hatotta át egetv ahogy voltunk, egy temetésre. olyan időálló osztálytársaink! sik alsónadrág) figyelésre érdéi nagymosás ide volt kint a legke kilógni a sorból csommal. Jól n Miki legújabb n De elég a si tudnak semmit! társam. Az állé Nem mintha m nem tettünk... kőműves baráté Pista tudott felr papírt, amely, s gű disznóól é a munkaerőhiái pozícióba jutotl meló! Ráadásul pótlék nélkül... Két munkatál ta, akit már er mégis gyerekni savanyú ábráze paszár lába a Reggel, amikor felejtettem el m meg a Rozit ho Sanyi bácsi £ az egyik miért fogalmam sincs ^megfontolt moz ízes mondásait. Művészkéznek ilyenkor könyö ahonnan elökot mindig sárgán v ború előtti bics cementporos ge ció. A szár felől sebesen járta í sárga szalaggá növekedett, míc ponta bámultuk megpróbálta, d< nap úgy dülles; jövet a fél várost Az ismereteinket tartalmazó könyvek természetétől széles körben elterjedt egy helytelen felfogás. Úgy vélik, hogy ezek a könyvek olyanok, - amelyeknek a tartalmát a fejünkbe kell préselni. Azt gondolom, ennek az ellenkezője közelebb állna az igazsághoz. A könyvek azért vannak, hogy megtartsák magukban a tudást, mialatt mi a fejünket valami jobbra használjuk. Az ismeretanyag számára a könyv biztosabb otthont is nyújt. Az én saját fejemben bármelyik könyvszagú ismeretnek a felezési ideje néhány hét. így hát az ismereteket biztos megőrzésre a könyveknek és a könyvtáraknak hagyom, és inkább horgászni megyek, néha halra, néha új ismeretekre. Tudom, hogy megdöbbentően tudatlan vagyok. Vizsgázhatnék az egyetemen, de akármelyik vizsgán megbuknék. Ennél rosszabb: kincsként őrzöm tudatlanságomat; kényelmesnek érzem. Nem felhözi be naivitásomat szellemem egyszerűségét, azt a képességemet, hogy gyermeki módon csodálkozzam a természeten, és felismerjek egy csodát még akkor is, ha mindennap látom. Nem akarom, hogy félreértsenek, én nem becsülön le a tudást, én sokáig és keményen dolgoztam, hogy a tudomány biológiávál kapcsolatos valamennyi területén ismeretekre tegyek szert. Enélkül nem tudnék kutatni. De csak azt tartottam meg, amire szükségem van a dolgok egyféle megértéséhez, intuitív megragadásához, és ahhoz, hogy megtudjam, melyik könyvben mit találok meg. Ez számomra szórakozás volt és nekünk szórakoznunk kell, különben munkánk nem jó. Következő megjegyzésem az időviszonyokat érinti. Az iskolában töltött idő aránylag rövid az azután következő időhöz képest. Ezt külön hangsúlyozom, mert székében azt gondolják, hogy mindent, amit tudnunk kell ahhoz, hogy munkánkat jól elvégezzük, az iskolában kell megtanulnunk. Ez tévedés, mert az iskolát követő hosszú időszak alatt hajlamosak vagyunk, így vagy úgy, elfelejteni, amit akkor tanultunk, amikor bőven volt időnk a tanulásra. Valójában legtöbbünknek egész életünkön át tanulni kell, és már deres fejjel történt, hogy én magam is hozzáfogtam a kvantummechanika tanulmányozásához. Ilyenképpen az, amit az iskolának el kell végeznie, elsősorban az, hogy ' A részletet „Az élet jellege" című esszéválogatásból vettük (Magvető Kiadó, Budapest, 1973) megtarthassa velünk, hogyan kell tanulni, hogy felkeltse a tudás iránti étvágyunkat, hogy megtanítson bennünket a jól végzett munka örömére és az alkotás izgalmára, hogy megtanítson arra, hogy szeressük, amit csinálunk, és hogy segítsen megtalálni azt, amit szeretünk csinálni. Gerard barátom Fouchet-t idézte, aki azt tanácsolta nekünk, hogy a tudás oltáráról a tüzet vegyük el és ne a hamut. Lévén földibb halandóságú, azt tanácsolom SZENT-GYÖRGYI ALBERT* Az oktatás és az egyre bővülő ismeretek (Részlet) önöknek, hogy a húst vegyék, ne a csontokat. A tanárok általában figyelemre méltó előnyben részesítik a csontokat, különösen a száraz csontokat. Természetesen, a csontok fontosak, és olykor-olykor mi valamennyien szeretjük egy kicsit szopogatni őket, de csak akkor, amikor a húst már megettük. Amit mondani akarok, az az, hogy nekünk nem tanulnunk, hanem átélnünk kell a dolgokat. Ez majdnem mindenre igaz. Shakespeare-t és minden irodalmat át kell élni, a zenét, a festészetet és a szobrásza- tot művelni kell, a színdarabot el kell játszani. Mindez még a történelemre is igaz; a történelmet,a különböző periódusok szellemét, ahelyett, hogy adataikat raktároznánk, át kell élnünk, örülök, amikor elmondom, hogy ez az irányzat - átélni a dolgokat - még a tudományok oktatásában is nyilvánvalóvá válik. A legújabb irányzat nem az, hogy a természet egyszerűbb törvényeit megtanítsák, hanem az, hogy hagyják, hogy a hallgatók egyszerű kísérletekben felfedezzék azokat a maguk számára. Persze, tudom, hogy az adatok fontosak. Még érdekesek is lehetnek, de csak a hús, a lényeg elfogyasztása után. Ekkor még kíváncsiakká is válhatunk rájuk, és így megőrizzük őket. De ez előtt az adatok csak unalmasak és a szellemet elbutítják, ha meg nem ölik. Általánosan elterjedt vélemény, hogy a memorizálás nem okoz bajt, hogy a tudás nem ártalmas. Attól tartok, hogy. árthat A holt ismertanyag eltompítja a szellemet, megtölti a gyomrot, anélkül, hogy táplálná a testet. Az elme nem feneketlen gödör, és ha beleteszünk valamit, esetleg ki kell hagynunk belőle egy másik dolgot. Életszerűbb tanítással betölthetjük a lelket, és a szellemet a valóban- fontos dolgok számára tarthatjuk fenn. Sőt még az egyre bővülő tárgyakhoz szükséges időt is megtakaríthatjuk így. Az ilyen élő tanítás, amely betölti mind a lelket, mind a szellemet, hozzásegíti az embert, hogy szembenézzen egyik legsúlyosabb problémájával: mihez kezdjen saját magával... A legfejlettebb társadalmak, mint a miénk, már többet tudnak termelni, mint amennyit el tudnak fogyasztani, és az egyre tökéletesebb automatizálással párhuzamosan a szakadék gyorsan mélyül. Megpróbálunk szembenézni a kihívással úgy, hogy haszontalan dolgokat, például fegyverzeteket állítunk elő. De ez nem oldja meg véglegesen a problémát. Végül majd kevesebbet kell dolgoznunk. De akkor mihez kezdünk majd saját magunkkal? Az életet nem lehet betöltetlenül hagyni. Az embernek szüksége van az izgalomra, kihívásra, és egy gazdag társadalomban minden könnyen elérhető. Az unalom veszélyes, ugyanis könnyen arra késztetheti a társadalmat, hogy az izgalmat, felelőtlen és tudatlan vezetőket követve, politikai kalandban és katasztrófa-politikában keresse. A mi saját társadalmunk az utóbbi időben riasztó jeleit mutatta ennek a hajlandóságnak. Abban a világban, ahol az atombombák másodpercek alatt a világ egyik végétől a másikig repülhetnek, ez egyenlő az öngyilkossággal. Az élő művészetek és a tudomány tanítása során az iskolák végtelen távlatokat nyithatnak, kihívást jelentenek az intellektuális és művészi élet számára, és az egész életet izgalmas kalanddá változtatják. Azt hiszem, hogy tanításunk során nemcsak a részleteknek és az általánosításoknak kell egyensúlyban lenniük, de a tanításunk egészének egyensúlyban kell lennie az általános emberi értékekkel is. Hl 4 „A t< és eljö zemme gom z egész * kell ma kora en ahogy meggöi lenyom lassan ba akai célzol r lépcső Mosca, Az ii a kiáltx szájul I az Inde a Bélio összes: lefolyóji len neo embere maszke ca feke ,,Te I megtart Az in get és fi ver. A ( dünk.
