Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-11-07 / 45. szám
- Gyönyörű. Még a színeket is megérzem a szavai mögött.- Ha folytatnám, akkor a fájdalmamat is megérezné. Mert én nem akartam felnőni. Én gyerek akartam maradni. Attól féltem, ha nagy leszek, valami eltűnik majd az életemből. Hogy más szemmel nézek majd a világra. Hogy egy idő után semmin sem tudok elcsodálkozni. Hogy mindenre azt fogom mondani: tudom, hallottam, láttam. Nem ez történt. Szerencsére nem igy van. De ha néha- néha mégis azon kapom magam, hogy ,.felnőttként“ mentem el a dolgok mellett, valami különös lelki betegség kezd gyötörni.-Színházról, filmről kivel beszélgetett először?-Äz anyámmal. Minden álma, A furcsa Csurikova. A csúnya Csurikova. A széppé nemesülő Csurikova. Ezek a szavak, ezek a jelzők kísérik 1965 óta, amikor diplomát kapott a moszkvai Kis Színház Scsepkinról elnevezett színiiskolájában. De hát ezek a „címkék" egytől egyig az arcáról szólnak. Tehetségét, rendkívüli színészi kvalitásait olyan megállapítások hirdetik, hogy: ,, beszél“ a szeme. Üveggömb a lelke. Meg hogy a csodálatos Csurikova. A kortalan Csurikova. A zseniális Csurikova. Ö volt A tűzön nincs átkelés békére és szeretetre vágyó szanitéclánya. A Kezdet mindent kibíró, jóságos Pásája. Ó volt Vássza Zseleznova, az okos, nagyralátó, céljaiért mindenen és mindenkin átgázoló modem üzletasszony. Legújabb szerepét, Németh László Égető Eszterét Budapesten, Hinstch György hatrészes tévéfilmjében játssza. ,Remélem előrelépünk' (Inkey Alice felvétele) csoda lehetőség, gondoltam, aztán erről is le kellett mondanom. Fájt, de megvigasztaltam magam: jól van, Inna, ez volt most a nuseg próbája. Két szék között aztán mégis a földre estem, mert a Jeanne D’Arcból sem lett semmi. Ma sem értem, hogy miért nem. Ha Panfilov, akkor Csurikova. Jó. Akkor még valamit: a Valentyina forgatása közben sok vitám volt Glebbel. Tartalmilag is és formailag is üj filmet akart, féltettem, nehogy melléfogjon. Ezért voltak a viták. Egy nap aztán meg is állította a stúdió igazgatója Panfi- lovot: - Azt beszélik, összevesztetek. Hogy válni akartok. Igaz ez?- kérdezte tőle. Gondolt egy nagyot a férjem, s megviccelte őt:- Igaz. Sajnos, igazuk van - válaszolta megtört hangon. - Akkor azonnal béküljetek ki! Ezt nem tehetitek! Nincs jogotok elválni!- szólt az igazgató. Még jó, hogy szeretjük egymást!- Most, hogy Égető Esztert játssza Budapesten, nem érez „hűtlenséget“ Panfilov iránt?- Nem, mert ő is velem együtt hitte: ez a szerep nekem való. Égető Eszter ugyanis tele van szeretettel. Jóindulattal. Nem magára koncentrál, hanem másokra. Mindenben a jót, a szépet, az emberit keresi. összetartani a családját, védeni az otthonát- ez a legfontosabb neki. És mostanában egyre ritkábban találkozom ilyen emberrel. Pedig a reményt, hogy mégis megéri, hogy Tarozás \nna QSurikováva\-Annyi mindent megírtak mar önről... Hogy érettségi után a Vahtangov Színiiskolába jelentkezett, de mert eltanácsolták, a Scsepkinben kötött ki. Hogy első színháza az Északi-sarkon lett volna, csakhogy ön Moszkvában akart maradni, és nem ment el Csukotkára. Hogy három évig farkasokat és boszorkányokat játszott egy gyermekszínházban. Hogy pályáját, s később életét is Gleb Panfilov az egyik legnevesebb szovjet filmrendező terelte új mederbe. Hogy a Komszomol Színház tagjaként most Gertrudist játssza a Hamletben. Fordulatok, furcsaságok, sikerek. Engem most mégis a gyökerek érdekelnek. A féltve őrzött „képek“. Úgy tudom, Baskíriában született.- Igen, ott születtem, mert épp arra járt az anyám, egyébként rja- zanyi vagyok. Az egész családom rjazanyi. A gyökereim? Amikor meghalt a nagyanyám, úgy éreztem: elfúrészelték őket. Mert amíg élt, nekem ő volt a mindenem. Imádtam ót. Rajongtam érte. Hosszú gyaloglásaink jutnak most az eszembe; idős, megtört asszonyok a nyárban, egy almával megrakott szekér, valahol diót szedünk a kötényünkbe, aztán faházban alszunk, valaki bekopogtat, vizet kér, a nagyi valami vízimanóról mesél... minden vágya az volt, hogy színésznő lehessen. Mégsem lett az. örült is nagyon, amikor beiratkoztam a Sztanyiszlavszkij Stúdióba. Olyan volt ez a stúdió, akár a szín- művészeti főiskola. Megérteni az embert, s átélni az érzelmeit - erre tanítottak bennünket. Tanáraim között lelkes, fiatal színészek is voltak, például Jevgenyij Leonov. Hogy mennyit nevettünk a játékain! Az első „pofont“ a Kis Színház stúdiójában kaptam. Rögtön az első évben. Elhatároztam ugyanis, hogy nekem szépnek kell lennem. Nagyon szépnek. Szőke hajamat két copfba fogtam; dekoltált rózsaszín blúzt és anyám legszebb szoknyáját vettem fel. Elmondtam a verset, s vártam a hatást. „Mondja Csurikova, tudja maga, ki volt Aphrodité? - kérdezte a legszigorúbb pedagógusunk. - Persze, hogy tudom: a szépség istennője, feleltem. Erre ó: - Akkor nézzen a tükörbe! Azt hiszi, hasonlít rá? - El tudja képzelni, mit éltem át? Olyan sírógörcsöt kaptam, hogy ki kellett mennem. Sértőnek, megalázónak találtam ezt a megjegyzést, azt mondtam: egy percig sem maradok ebben a színházban. Nem tudom, mikor születik az ember, mikor alakul ki az igazi arca, de lehet, hogy én éppen ekkor születtem. Mert végül is maradtam. Nem hagytam ott a stúdiót. Sót! Attól a naptól fogva nem érdekelt, milyen vagyok. Megbékéltem magammal.-És 1967-ben, A tűzön nincs átkelés című Panfilov-film bemutatója után fogalommá vált a neve. Csurikova-jelenségröl kezdtek beszélni otthon is, külföldön is.- Panfilov okos, felkészült, gazdag fantáziájú ember, de főleg - merész. A moszkvai filmstúdió ugyanis sok-sok éven át csak szabályos arcú színésznőket foglalkoztatott. Ha nem akad meg rajtam a szeme, talán egészen máshogy alakul a pályafutásom. Panfilov ugyanis nem hagyta meggyőzni magát. Hiába tiltakozott a stúdió művészeti tanácsa, hiába ajánlottak más színésznőket neki, ó engem akart. Igy született meg A tűzön nincs átkelés.- Majd jött a többi film: a Kezdet, a Szót kérek, a Valentyina, a Vassza - biztos azért van az, hogy ha Panfilov, akkor Csurikova. És fordítva.- Ezzel azt akarja mondani, hogy könnyű az életem, ugye?- Nem, nem. Csak úgy érzem, könnyebb, mint azoké, akiknek nem rendező a férjük.- Értem. Akkor most megsúgok valamit: két Panfilov-film között én alig-alig forgatok másokkal. A férjem ugyanis mindig azzal áll elő ilyenkor, hogy „elárulom“ öt. Hogy művészileg „megcsalom“. Ehhez mit szól? Vagy mást mondok: amikor a Jeanne D’Arcot írtuk, felkértek, hogy játsszam el Szonyát a Ványa bácsiban. Mia világot igenis meg lehet menteni, csak az ilyen emberek tudják bennünk ébren tartani.- S a jövő moziját milyennek képzeli? ön részt vett a szovjet filmművészszövetség nemrég lezajlott közgyűlésén. Sok mindent talán máshogy lát azóta.- Ami a legjobban tetszett ezen a közgyűlésen: a tartalma! Végre mindenki arról beszélt, amire gondolt. Nyíltan kimondtuk mi az, ami rossz, amin sürgősen változtatni kell. És örülök annak is, hogy becsületes, igazságszeretó ember került a szövetség élére - mert Elem Klimov az! Jól ismerem öt. Mozit, jó mozit csinálni persze sosem könnyű. De legalább remélem, előrelépünk egy nagyot. Tágítjuk a kört. A látókörünket. Mert az életünk csak akkor lesz szebb és könnyebb, ha nem gondolkozunk többé sztereotípiákban. SZABÓ G. LÁSZLÓ Szovjet filmek fesztiválja Ünnepi eseménye, értékes hagyománya kulturális életünknek a szovjet filmek fesztiválja, amelyet a nagy októberi szocialista forradalom évfordulójára emlékezve, évről évre novemberben rendeznek meg. Az ünnepség ismétlődő alkalom arra, hogy emlékezetünkbe idézzük az emberiség történetének e legnagyobb fordulóját, s lehetőség arra is, hogy bepillantsunk a forradalom teremtette új világ művészetének legújabb termésébe. Persze, egy seregszemle programja aligha reprezentálhatja az évente mintegy százötven filmet gyártó stúdiók munkáját, legfeljebb csak színeket, villanásokat idézhet fel a soknemzetiségű, sokféle irányzatot, stílust képviselő szovjet filmgyártás jelenéről. Ráadásul az idei szemléről hiányoznak a nagyok: Grigorij Csuhraj, Szergej Bondar- csuk, Alekszandr Mitta, Nyikita Mihalkov, Gleb Panfilov, Jurij Ozerov, Georgij Danyelija, Elem Klimov és a többiek, akik nélkül szegényes, szinte elképzelhetetlen a mai szovjet film. S noha az a hét-nyolc alkotás, amelyet az idei bemutatósorozat kínál, ugyan vonzó, mégsem jelzi a szovjet filmművészet új törekvéseit, nem tükrözi a kortárs szovjet film vitathatatlanul valós értékeit. A hiányos keresztmetszet ellenére is, a fesztivál programján szereplő filmek legtöbbje szorosan kötődik ahhoz a művészi „aranyalaphoz“, amely olyannyira jellemzi, meghatározza a szovjet filmművészet fejlődését. A háború után indult első, második és immár harmadik nemzedék elkötelezett, humanista hitvallását. De lássuk a kínálatot. Nagy nemzetközi felháborodást kiváltó eset történt 1960. május elsején: Frances Gari Power amerikai repülő megsértette a Szovjetunió légiterét, s bár megbízói a pilótát kellő utasításokkal látták el, hogy ne kerüljön szovjet kézre, a felderítő U-2-es gépével mégis szovjet területen ért földet. Tyimofej Levesük Az U-2-es ügy című filmje ezt a nagy vihart kavart esetet rekonstruálja, hitelesen, feszült légkört teremtve, érzékeltetve az Egyesült Államok imperialista köreinek mesterkedéseit, a békés életet veszélyeztető törekvéseit is. A múlt felidézése, az emlékezés és emlékeztetés a célja Vlagyimir Sevcsenko filmjének, amely a szabadságra vágyó emberek hősiességét és azt ábrázolja, milyen áldozatok árán szálltak szembe a szovjet emberek a fasizmussal. Az Ellencsapás című filmeposzt az alkotók Fjodo- rovics Vatutyin hadseregtábornok emlékének szentelték; a Vörös Hadsereg e magas rangú parancsnoka azok közé tartozott, akik a győzelmet már nem érték meg, 1944 tavaszán egy ütközet során halálos sérülést szenvedett. A nagy honvédő háborút idézi meg filmjében, a Próbatételben, Alekszej German rendező is. Tizenhat évvel ezelőtt forgatott alkotásának cselekménye azokról a partizánegy- ségekröl szól, amelyek mérhetetlen erőfeszítések, testilelki megpróbáltatások árán igyekeztek helytállni és segíteni a szovjet alakulatok sikeres előrenyomulását. A film Rolan Bikov és Anatolij Szolonyicin főszereplésével készült. Második világháborús történet A nagy Novgorod is, Alekszej Szaltikov azonban nem a csatatérre vezeti a nézőt, hanem a városukat, s páratlan műemlékeit önfeláldozóan védő lakosság hősiességét, elszántságát ábrázolja lírai képsorokban. Robert Louis Stevenson (1850-1894) skót származású angol író romantikus lovagregénye alapján készült A fekete nyíl, Szergej Taraszov munkája, mely a XV. század Angliájának világát megidézve, elsősorban az izgalomra, hősiességre éhes kamaszkorúak érdeklődésére tarthat számot. Lovagi tornák várnak az áhítatos mozilátogatókra, torokszorongató igazságtalanságok során nyeri el a jó jutalmát, s büntetését a gonosz, látványos diadalok, szívszaggató epekedések, vad vívások teszik majd elégedetté a műfaj kedvelőit. S néhány színészi alakítás: Galina Beljajeva, Leonyid Kulagin és Alekszandr Filippenko játéka. Szatirikus elemekkel átszőtt vígjáték A tűzvész, melyet az örmény filmekre jellemző bölcs népi humor hat át. Dmitrij Keszajane munkájának története két jellegzetes falusi esemény - lakodalom és tűzvész - körül bonyolódik. S míg az alkotó sok-sok ötlettel, fordulatosán pergeti az eseményeket, közben emberi gyarlóságokat ostoroz, csipkelődő, de szeretetteljes humorral. A főszereplő Frunze Mkrtcsjan, a legnépszerűbb örmény színész. Egy kétes karrier történetét követi nyomon Álla Szurikova vígjátéka, a Maradok hűséges híve. Könnyed hangvételű alkotásának hőse egy ügyeskedő, egykor ígéretes jövő előtt álló csillagász, aki tehetségét és tisztességét aprópénzre váltotta: igazi életmúvész, a kéz kezet mos összefonódásokat a gyakorlatban nagyvonalúan érvényesítő ember lett. Komédia A legszebb, a legvonzóbb című film is, melynek alkotója, Gerald Bezsanov, a társkeresés sajátos receptjét kínálja a nézőnek: lényege az autoszuggeszció vagyis hitessük el önmagunkkal, hogy vonzók, bájosak, csodálatosak vagyunk. S persze tanuljunk meg előnyösen öltözködni, viselkedni - és biztos a siker. De csakugyan? (tölgyessy)
