Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1986-11-07 / 45. szám

Jegyzetelni kéne, gondoltam, majd óvatosan körültekintettem, és megállapítottam, hogy senki sem jegyzetel. Az emberek ültek csendesen, figyelték a szónokokat, néha lelkesen tapsoltak, máskor meg elkomorodva magukba mélyedtek.

Talán mindez untatott volna, ha nincs a jelenlevők közt Renáta,

. akire Dezső bácsi, a notórius vitázó hívta fel a figyelmem. Egyik felszólalását őrá építette. Részletesen elemezte a lány származását, bemutatta családfájának egyenes és szerteágazó hajtásait, s neki magának nagy jövőt jósolt. Már félő volt, hogy jókívánságaihoz a teremtő hozzájárulását kéri, ami cseppet sem lett volna meglepő, minthogy az öregúr pár esz-, tendővel korábban még kántorta- nítóskodott egy istenhátamögötti faluban. Kétségtelen, hogy jól sikerült beszédet mondott.

Történi" egy napon, hogy késve érkeztem, az értekezlet már javában folyt. Hiába rohantam végig az utat lélekszakadva, a bejárati ajtót szinte úgy löktem be, hátamon lucskos lett az ing, s arcomon patakokban folyt a veríték. A folyosón szerettem volna kifújni magam, de hátam mögött szigorú figyelmeztetés hangzott:- Pszt!

A portás volt az, arkangyali pózban, mutatóujját szájára téve figyelmeztetett a csendre. Szemrehányó szavai elől lábujjhegyen lopakodtam a terembe. Minden szem felém fordult, szégyenemben szerettem volna a föld alá süllyedni.- Semmi baj fiatalember - szólt az elnök -, foglaljon helyet. Máskor jobban igyekezzen! Pontosság a bölcsek erénye.

Az arcok felderültek, én meg, mint akit fejbekólintottak, lehuppantam a legközelebbi székre. Csak percek múltán tértem magamhoz és mertem rásandítani a szomszédomra. A szívem akkorát dobbant, majd kiugrott a mellemből. Ő ült mellettem, Renáta, szendén, arcán tejfehér szűzi tisztasággal.

Ezen az értekezleten különösen fegyelmezetten ültem. Pontosan emlékszem, hogy hosszú órákon át az vitatták az egybegyűltek, miért nem teljesítette a sertéshúsbeadási kötelezettséget

M. község. A tomboló szóviharok közepette alig mertem a lányra pillantani.- Mi van veled, alszol? hallottam lehelethalk hangját.- Nem - ráztam meg a fejem, csupán annyira, ahogy a falevél rezdül enyhe fuvallatra.- Ne akard elhitetni velem, hogy érdekel ez a sok zagyvaság.

Szörnyű rossz tulajdonságom, ha izgatott vagyok, fojtogató gombóc képződik a torkomban. Ilyenékor nem szabad megszólalnom, mert dadogok és valami bódületes butaság hagyja el a számat.- Na-nagyon érde-érdekes téma - nyögtem ki kínosan.

Renáta válla megremegett. Láttam, hogy lelkében zubog a kacagás, de kemény önuralma nem engedte, hogy jókedve kibugy- gyanjon.

Ezzel a gyűlés alatti társalgásunk be is fejeződött. Szégyelltem miatta magam, a fejem is megfájdult dühömben. Éreztem, veszítek. Elhatároztam, hogy a gyűlés befejeztével megszököm, el sem köszönök tőle, a jövőben messziről elkerülöm.

Am meddő dolog az efféle fogadkozás.

Az előcsarnokban addig téblá- boltam, taszigáltattam magam a kifelé áramló tömegben, míg végül együtt sodródtunk ki az utcára.- Elkísérsz? - kérdezte leereszkedő kedvességgel.- Igen - mondtam kurtán, ezen kívül egy árva szó sem jutott eszembe. Ha a lány a pokol fenekére hívott volna is, szívesen elmegyek vele.- Látom, zöldfülű vagy. Hol érettségiztél?

Megmondtam.- Az idén?

Bólintottam.

Közös ismerősöket keresgélt. Előbb a tanárokat vette sorra, majd az iskolatársakat, egy fiú nevénél hirtelen megállt.-Tudod-e, Kislovag, mennyire hasonlítasz rá? Igen, minden arcvonásod, akár a Lalié. Ó volt az én első és igazi szerelmem.- Már nem szeretitek egymást?- kérdeztem.- Megnősült a hülye. Most valahol keleten tanít egy kisegítő iskolában. Ő az irgalmas szamaritánus.- Haragszol rá?- Nyavalyát!

Ostoba kijelentés volt, akaratom ellenére csúszott ki a számon. A lány elnevette magát. Egy ideig lassan, szótlanul ballagtunk egymás mellett az októberi félhomályban.- Imádom az őszt - mondta.- Az ősz az én kedves évszakom. Gyönyörű, tarka elmúlás...

Még mindig szerelmes, gondoltam, s lelkem mélyén megvetettem Lalit, amiért ezt a csodálatosan szép és tisztalelkú lányt cserbenhagyta. Szerettem volna megvigasztalni, de hangom szürkén, idegenül kongott.- Renáta, én... - kezdtem tétován, de a lány félbeszakított.- Most elköszönünk egymástól, azonban, ha nincs ellene kifogásod, a gyűlésen egymás mellett ülünk. Gilt? - és kezet nyújtott.

Tetszett a szokatlan modora, a mondataiba szőtt hányaveti szavak.- Hát akkor szia - mondta.- Szia - válaszoltam, s még sokáig éreztem keze melegét.

Ettől a naptól kezdve nem bántam volna, ha minden délutánom gyűléssel telik el. Beszélhettek miattam tojásbeadásról, tervekről, szövetkezetesítésről, agitációról vagy hidegháborúról, szinte mindegy volt. Boldog voltam, hogy mindezt Renáta mellett hallgathatom. Míg mások szónokoltak, világrengető dolgokról vitáztak, én a szerelemről meditáltam.

Először elsős elemista koromban tápláltam szomorú vonzalmat egy érett nő iránt. Gyötört a fájdalom, hogy nem lehet a feleségem. Egy szót sem értett a nyelvemen, de kedvesen tudott mosolyogni, és hozzám különösen jó volt. Néha magához ölelt és megcsókolta az arcomat. Ám ha jött a vőlegénye, rendszerint motorkerékpáron, úgy megfeledkezett rólam, mintha a világon sem lennék. Szörnyű gyűlölet ébredt bennem a motorbiciklis iránt, lopva azt kívántam, bárcsak törné ki egyszer a nyakát. Ám a motorosnak esze ágában sem volt felbukfencezni, inkább feleségül vette a szép Ancsát, s ón búskomor lettem emiatt, hosszú hónapokra. Még anyám sem tudta mi lelt. Orvoshoz vitt, aki a hasamat nyomkodta, miközben tudálékos képet vágott és értetlenül csóválgatta a fejét.

Reni is szőke volt, álmos kékszemű, ajkai duzzadtak az érzékiségtől. Ki tudja, miért nevezett el engem mindjárt az első beszélgetés alkalmával Kislovagnak. Azóta másképp se szólított.

Előfordult, hogy a gyűléseket csendben átszórakoztuk. Ha nem szólhattunk egymáshoz, a mondanivalónkat apró cetlikre írtuk. Mindig kitalált valami csintalan játékot. Egyszer például azt, hogy a teremben levő emberek arcát mindenféle állatok ábrázatához hasonlította. Csak attól réttegtem, hogy valamelyikünk hangosan felvihog. Nagy botrányt kavart volna.- Nézd azt a bánatos szemű muflont! Jobbra az ötödik sorban, a nagytokájú, kövér, alighanem tapir. Mi a véleményed?

Az elnöki asztalt sem kímélte. Hogy kit mihez hasonlított, szinte lényegtelen, de egy személy örökre megmaradt az emlékezetemben, a járás fóállatorvosa. Homlokán pénzérme nagyságú forradás éktelenkedett, amelyet egy lelógó hajfürttel próbált elfedni.- Borjúfóka - nyomta rá a bélyeget Reni.

Semmit sem tudtunk az illetőről, mégis úgy éreztük, hogy mindkettőnk számára unszimpatikus. Voltak kedves figuráink is, akiknek a képét variálgattuk. Hevesen vitatkoztunk, melyikünk hasonlata a találóbb.

Esténként rendszerint elkísértem Renátát. Bevallottam neki, hogy egyszer én is szerelmes voltam, akárcsak ő, s a diákszerelmem ugyancsak kudarccal végződött. Nem is baj, tettem hozzá, de hogy miért, arról hallgattam.

Annak ellenére, hogy gyakran együtt láttak bennünket, soha nem tettek ránk megjegyzést, de még- csak célzást sem. Talán mert Reni időben kifogta a szelet a vitorlából. Ha szükségét látta, bemutatott, valahogy így:- Ó az én Kislovagom. Egyébként iskolatársak voltunk, csak ö jóval fiatalabb, mint én - és hamiskás mosollyal azt is hozzátette -, kár.

Én ilyenkor fülig elpirultam, talán* mert bosszantott a lány magyarázkodása. Mi szükség arra, hogy tudják, ő az idősebb? Egyszer meg is mondtam neki.- Jókait nem zavarta, hány évvel volt fiatalabb Laborfalvi Rózánál.- Nicsak, Kislovag, neked Jókai az ideálod? - kérdezte nevetve.- Miért, talán szégyen? - dohogtam durcásan.

Az idő múlásával barátságunk egyre melegebbé vált. Előbb a kapuig mehettem el vele, majd később be is invitált. Tágas lakásban lakott, de ami legjobban tetszett nála, a gazdag könyvtár. Sok száz, talán ezer kötet is sorakozott a polcokon, nemcsak regények, hanem tudományos könyvek és lexikonok is.- Családi örökség - mondta. - Ha akarod, néha kölcsön vehetsz belőle.

Kapva kaptam az ajánlaton, de nem is annyira a könyveknek örvendeztem, hiszen amire szükségem volt, megszerezhettem a városi könyvtárban, hanem az a tény, hogy szabad bejárásom nyílik Renátához.

Ezután majdnem minden vasárnap délután bekopogtam hozzá. Mindig kedvesen fogadott. Kávét főzött és meggylikőrrel kínált. Időnként szorosan mellém ült a díványra, mintha közösen olvasnánk. Ilyenkor egy szót sem tudtam volna kisilabizálni, de úgy tettem, mintha nagyon lekötne a szöveg, s vártam, míg Reni a lap aljára ér. Amikor bólintott, fordítottam. Éreztem testét, ám eszembe sem jutott, hogy egyszer is átkaroljam. Nagyobb tiszteletet éreztem iránta, mintsem hogy ilyen merész és szemtelen tettre vetemedjek. Még akkor sem, amikor a fejemet simogatta és a hajam között babrált. Viszont a torkom elszorult, s majdhogynem elsírtam magam, mikor azt mondta:- Pontosan ilyen göndör haja volt Lalinak is, mint neked.

Aznap keserű érzéssel távoztam, és három héten át nem mutatkoztam. Kivettem évi szabadságomat és elutaztam. No, nem üdülni, hanem társadalmi munkára. Szénát gyűjtöttem közép- és főiskolás diákokkal egy tőlünk távoli állami gazdaságban.

Alig vártam, hogy mielőbb leteljen önkéntes száműzetésem, szinte rohantam volna haza. Az úton nyugtalan voltam, a vonatban alig találtam a helyem. Folyton csak rá gondoltam, vajon hol van, mit csinál. Elhatároztam, hogy megkérem a kezét. Persze a nó- sülésemről egy ideig szó sem lehetett, hiszen még előttem volt a katonai szolgálat, de gondoltam, megígérem neki, ha vár rám, feleségül veszem.

Mint kész vőlegény, nyitottam be hozzá, egy csokor tűzpiros rózsával. Nagyon kedvesen fogadott, bár kissé kimérten, ezt büntetésnek véltem, a múltkori hebehurgya távozásomért, örökkévalóságnak tűnt az elfecsérelt hosz- szú három hét. Ám a gőzölgő kávé és a vérpiros meggylikőr láttán megnyugodtam. Ismét együtt ka- carásztunk és idétlenkedtünk, mint két jókedvű gyerek.

Egyszer csak, magam sem tudom, hogy történt, hirtelen átfogtam a derekát, magamhoz öleltem és felhevülve mondtam:- Szeretlek, Renáta.- Tudom - felelte könnyedén és bolondozva megcsókolta az orrom hegyét.- Ugye, a feleségem leszel?

Elkomolyodott.- Ne viccelj, Kislovag - mondta és lefejtette magáról a karomat. A házasság komoly dolog, nem kisfiúknak való. Különben is, már elkéstél. Észre sem vetted, hogy menyasszony vagyok? - és elém tartotta kezét, melyen ott ragyogott a fényes karikagyűrű.- Hiszen azt mondtad, Lali megnősült - motyogtam.- Lali? Ugyan már, Andris! Értsd meg, én már sajnos benne vagyok a korban. Mire várjak?

Bután bámultam rá, valóban olyan lehettem, mint egy becsapott kölyök.- Az sem érdekel, ki a vőlegényem?- Kicsoda? - kérdeztem gépiesen.-Az állatorvos. Tudod, az a sebhelyes.- A borjúfóka? - tört ki belőlem keserűen.

Rpni jóízűt kacagott. Aztán hirtelen' ráncos lett a homloka.- Ne bolondozz, Kislovag, mert még elbőgöm magam. Mi van ezen olyan meglepő? Te gyerek vagy hozzám, és még sehol sem tartasz. Frigyesre pedig nagy jövő vár. Látod, alig múlt harmincéves ■és ő a járás főállatorvosa. Perspektívája van, elhiheted, kitűnő parti, éppen férjnek való.

Hosszasan hallgattunk! Aztán Renáta felállt, odalépett hozzám, átölelt furcsán, anyásán, fejemet a mellére hajtotta és simogatni kezdett, mint aki valóban gyereket dajkál. Megcsókolt, igazán nőiesen, s engesztelőén a fülembe súgta: - Ha akarod, lefekszem veled.

Mintha kígyó mart volna meg. Szemem elsötétült és szörnyű szorítást éreztem a tarkómban. Hirtelen ellöktem magamtól és mint a megveszekedett rohantam ki a szobából.

Később büszkén gondoltam hőstettemre, ami a tényeken mit sem változtatott. Renáta csendben férjhez ment az állatorvoshoz, és felköltöztek a fővárosba. Én is lassan lehiggadtam.

Aztán utolért a józan, a család- alapításhoz illő, egyszerű szerelem. Ifjúkori balga tévedésemet egyszer elmondtam hitvesemnek. Egy ideig közösen szórakoztunk rajta, ám nejem, mint általában a feleségek, azért nem mulasztotta el megjegyezni:-Jó kis firma lehetett az a te szűziesen tiszta, tejfehér arcú Renátád.

Nem vettem zokon, az lett volna a furcsa, ha szó nélkül hagyja. Többet nem beszéltünk róla. Éltük meghitt családi életünket, szaporodtunk és gyarapodtunk. Renátát pedig elnyelte valamelyik központi hivatal, vagy talán tisztes háziasz- szony lett. Viszont annál többet hallatott magáról a férj, az újságok gyakran emlegették.

Mi tagadás, én is igyekeztem. Különféle ügyintézések folytán néha felszaladtam a fővárosba is, s a véletlen egyszer összehozott Renátával. Bizony nehezen ismertem rá, mert mint általában a könnyelmű nők, akik úgy vélik, a férjhezmenésükkel révbe jutottak, ó sem óvta az alakját. Enyhén szólva, kissé molett lett.

Meginvitáltam egy kávéra és szinte ösztönösen egy-egy pohárka meggylikőrt is rendeltem. Ekkor Renáta kedvesen elmosolyodott, s egy pillanatra olyannak láttam őt, mint régen. Hajdani emlékek között kezdtünk kutatni, csak úgy spontánul, ahogy ilyenkor szokás.- Emlékszel, mit játszottunk az értekezleteken? - kérdeztem.

Hallgatott, majd enyhén megrázta a fejét.-Tényleg nem tudod? Hiszen te találtad ki. Hát azt, hogy melyik ember milyen állatot formáz.

Az arca elkomorodott, s a vonásai szigorúvá váltak.- Buta játék - mondta. - De azt hiszem tévedsz, András. Én nem szoktam az embereket holmi állatokhoz hasonlítgatni. Különösen értekezleteken nem.

Kínos csönd vett körül bennünket. Valamit tenni kéne, gondoltam. Legjobb lenne, ha jönne a fő- pincér, de rajtunk kívül senkit sem láttam a helyiségben. Aztán mégiscsak megszólaltam.- Bocsáss meg, lehet hogy tévedek. Sőt, biztosan tévedek, Renáta.

Veronika Rónaiová: PORTRÉ FÜRDŐSZOBÁVAL

(olaj, 1979)