Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-11-07 / 45. szám
I ár felszáradt az erdei út, amelyre lehullt tülevelek korongjait hordta a hóié - nem süppedt le a csizma, könnyű haladni. Az ember lába alatt tompán ropognak az apró, holt gallyak - fehér a nap felé, sötét és síkos a lefelé forduló oldaluk. Komyej egy kissé előredőlve, száraz nyírfa botra támaszkodva megy. Hóna alatt, élével oldalt álló fejszét tart. A sima fejszenyól elökandikál a háta mögül és lágyan ragyog. Kor- nyej szétnéz, a napra pillant, és mellette haladó unokájának a hátára teszi kemény tenyerét, amely olyan érdes, mint a gyalulatlan deszka.- Akár a kemencén. Meleg van!- Mele-eg - helyesel boldogan a hétéves unoka. sárgállik az új fenyőfa ajtó. Az unoka teljesen körüljárja, majd azt kérdezi:- Itt laktál, nagyapa?- Nem, Jur, egy másikban, ott ni, ahol az a mogyoróbokor van. Kornyej lábbal félrekotorja a bejáratnál lehullt sok tobozt meg gallyat, és tovább mondja:- Négy földkunyhó volt itt... Három már rég leomlott, ez még ép maradt; köves halomba ástuk. Kinyitja az ajtót, lebotorkál a földkunyhó sötétjébe, meggyújtja a fa- priccsen álló petróleumlámpát. Unokája a nyomába siet.- Pontosan ilyen helyen kellett pincét csinálni. Víz egy csepp sincs! - állapítja meg elégedetten Kornyej, és kezdi kihordani a sarokba összerakott kicsi nyírfa teknőket. Tavaly ősz- szel hozta ide őket, az első hó előtt, hogy tavasszal nyírfalevet gyűjtsön bennük.- Ilyen színű festéket kéne találni, aztán avval bemázolni a ház földjét; ugye szép lenne, Jur, mi?! - kérdi Komyej, és felsóhajt. - De sok szép is vem a kerek világon! A mosoly lehervad arcáról, révete- gen, tűnődve néz a földkunyhóra, és mind mélyebbet szippant a szopókás cigarettából.- így hát megnyitottad a múzeumi szezont, Kornyej Ivanovics! - harsan fel mögötte váratlanul egy fiatal hang. Hátrafordul és meglátja Nyikolaj Jer- makovot, a mosolygó erdőkerülőt. - Jó napot! Ugyan ki gyújtott tüzef a Szép Hegyen? — gondoltam magamban. Jermakov a még nyirkos mohára dobja pufajkáját, leül, és jókedvűen, tréfásan folytatja:- így hát idehozhatom kirándulni a magam erdőgazdasági kórusát? Te- Meleg napunk van - ismétli Kornyej, és felsóhajt. Az út most már felfelé halad. Az unoka meglassítja lépteit. Kornyej is kifáradt - bozontos szemöldökéről apró izzadságcseppek csüngnek.-Akár öreg, akár kicsi... Annyi erőnk van, mint egy szúnyognak!- Komyej szemrehányóan csóválja a fejét - magamagának. - No, hát alighanem megérkeztünk. Lekanyarodnak az útról, óriási, százesztendős nyírfák közt haladnak. Lent olyan fekete a kérgük, mint a szén, de fentebb világos, közvetlenül a csúcsuknál pedig habfehérré változik - belefájdul az ember szeme!- No, itt a földkunyhó, Jur!...- mondja halkan Kornyej. A földkunyhó nagy, jócskán belepte a moha, a teteje meghajolt, de a sarkai meg vannak javítva, és frissen Kornyej odamegy a legközelebbi nyírfához, megköpi markát, halkan azt mondja: „Alid meg, uram!“ - és a fejsze sarkával ügyesen apró rovást tesz. A vastag kérgen nyíló kis ablakból bőven kezd szivárogni a kissé zavaros nedv, és szaggatott erecske gyanánt lefelé fut a törzsön. Kornyej a rovás aljába száraz lucfenyőből való, élesre hegyezett pici csatornát ver be, és odatartja a teknőt. Unokája ezalatt rőzsét cipel a tisztásra, a földkunyhó elé. Kornyej szétrak minden kis teknőt, szabadtüzet gyújt, aztán leülnek falatozni - az unoka ugyancsak megéhezett. Kornyej a tűztől tíz lépésre egészen halvány rózsaszínű, magas tönköt vesz észre: a télen valaki lefúrészelt egy nyírfát, és most a még élő gyökerek felfelé hajtották erejüket: a lét, az meg lecsorgott a földre, a megcukrosodott a napon. meg majd jegyre beengeded a népet, Komyej Ivanovics, jó lesz?! Kornyej bosszúsan összeráncolja homlokát.- Inkább azt engedd meg, hogy kivágjak vagy tíz szarufának valót, akkor az iskolásokkal felújítanám a tetőt. ■sfív- -■' y Lőrincz Gyula: AZ OKTÓBER című soro2- Azt lehet - egyezik bele Jermakov. - Csak aztán magad ügyelj, hogy meg ne rongálják az épületfának valókat. Kornyej unokája boldogan kiáltja, hogy már sok érdes nyelű tinóru gyűlt össze, és mind a hárman sietnek megkóstolni. Élvezettel isszák rá, egyenest a teknőkből, az édeskés, de hűsítő levet, amelynek olyan az illata, mint valami ismeretlen, könnyű boré.- Kornyej Ivanovics, hát akkor... a háborúban, kínálta tinóruval a vendégeket?- Már hogyne! - Kornyej feláll a térdelésből, végigsimítja nedves szakállát. Tavasszal baj volt az elemózsiával. A kvász mentett meg bennünket. Az még nyáron sem fogyott el; a kunyhó sarkában mindig ott állt egy hordó... A nap mindjobban nekiveselkedett. Az erőre kapó napsugarak könnyen áthatoltak a nyírfák áttetsző koronáján, és a szó szoros értelmében szemlátomást elolvasztották az összecsomósodott havat. A lila levegő annyira láthatóan szivárványlott, hol hűlve, hol meleged gyan lebegett, felülről sokszólamú dalt zengett, hatott. Kornyej levette fe máját, ott állt a halc a kunyhónál, és hunyó ahogy a fák törzse közt f« unoka piros kabátkája -1 zó lomfüvet szedett az sokon. Errefelé podsznyezsn; ezt a korai szép virágot. MAKAI IMR GBIGOL ABASIDZE Csókolom én a kezet, a sötétben a gyertyát takarót, hogy fuvallat a lángját hirtelen ki ne oltsa. Csókolom én a kezet, mely a kedves arcán elidőz, hogy a két szeretőt egyszerre lobbantsa majd szikra. Csókolom én a kezet, mely a lázbeteg gyermeknek homlokát simogatja, a kezet, a nyugalmat hozót. Nincs oly jó, ami bár szívtelenül is megtehető. Csókolom én a kezet, a szívvel rendelkezőt, mely bőkezűen mint a Nap osztja a fényt meg a láng melegét. Csókolom én... És földig hajolok a grúz nyelv, a halhatatlan előtt, mely a kéznek is szívet nyújt a szerelemhez. Haraszti Mária fordítása NYIKOLAJ SZTARCSENKO E ' jfélre járt az idő. Az asztalon már ott volt a pezsgő, s mi sietve helyet foglaltunk. Kissé elszomorodtam, amikor nem egy magas, szépen őszülő férfi, hanem egy testes; kopasz öregúr tqjepedett mellém. „Na, igen... nem valami remekül végződik a régi..., rosszul, elég rosszul kezdődik az új...“ - sóhajtottam halkan. A vendégek feszülten figyelték a gazdát, aki a pezsgősüveg nyakán lévő kis drótot csavargatta. Mindjárt durran!- Ha gyenge a szíve - tréfálkozott szomszédom —, fogja be a fülét.- És félig komolyan hozzátette: - Szívspecialista vagyok.- Szívspecialista? - fordultam feléje székestől. - Szívspecialista! Éppen készültem, hogy...- Három perc van még tizenkettőig! - közölte ünnepélyesen a házigazda.- Még ezekben a percekben sincs a szívnél fontosabb — súgtam a kardiológusnak. - Megáll, és isten veled, újév!- Ez igaz - egyezett bele.- Ha úgy van — feleltem -, akkor nézzen a szemembe! A szomszéd zavartan bámulta orrnyergemet.- Úgy látja-e - kérdeztem -, hogy az egyik szemhéjam - elfelejtettem melyik - egy kissé dagadt? Reggelenként pedig mindkettő. Nem a szívemtől lehet?- Jöjjön be a rendelőbe - mondta. - Kivizsgáljuk.- Hirtelen szúrást érzek a bal lapockám alatt - tettem hozzá.- Jöjjön el - mondta diszkréten - a rendelőbe. Valaki eloltotta a csillárt. Csak a gyertyák égtek a fenyőfán.- Adja ide a kezét — kértem a sötétben. - Bátrabban! Na, így- húztam le a kezét a csuklómra.- Nos, mit szól?- Szinte... semmit - dörmögte bűnösen.- Hát figyelje a pulzust: tik-tik- ti-i-i-ik... Felhangzott a toronyóra harangzúgása. Újév! Mindenki felugDörzsölni kezdte a saját szívét (világos - minden szentnek maga felé hajlik a keze) és ezt suttogta:- A rendelőbe. A rendelőbe. A rendelőbe!- Az egyik barátomnak... - kezdtem, de nem tudtam folytatni.,; Intim társalgásunkat megzavarta egy habkönnyű hölgy, akit egy Strauss-keringó röpített ide. Miután konfettivel megdobálta, táncra hívta a kardiológust. VYTAUTÉ 2ILINSKAITÉ rótt, egymást köszöntötte, ölelkezett, csókolózott. Kardiológusom is fordulni akart valamerre a pezsgőspohárral, de sikerült elkapnom a kabátszárnyánál fogva és leültettem a helyére.- Néha pedig - súgtam -, egyfolytában így: ti-i-ik, ti-i-i-ik.- Megnézzük a rendelőben.- A lábikrámat megvizsgálja? - emeltem föl az abroszt. Hunyorgott és majdhogynem kiöntötte a pezsgőt.- Látja? A bal olyan kövér, mini a jobb. A szívtől van? Újra sikerült megtartanom őt, még a fejemet is megráztam utána. A hölgy elpirult, megrándította vállacskáját, ránk dobott egy marok konfettit, és tovatűnt.-Nos, az egyik barátomnak... egy nagyon közeli barátomnak, érti?... Szúr a nyakidege bal felől. Talán a szíve?- Hát csak... jöjjenek el...- sziszegte, - mind a barátai...- Egyébként - kaptam észbe- még sohasem jártam a maga kórházában, azt sem tudom, hol a bejárat.- Ott jöjjön be és c ahol csak akar.- A barátommal?-Akár a barátjává nyakkendője bogját é innggallérját.- Büszkén mondha nap edzem a szívenként nedves törülközi löm. Van, aki azt tartj száraz kefével, önné ménye?- A ren-de-lő-be... ta elgyengülve. Lábé és erőtlenül lehajtotta Ekkor egy ismereti« lített hozzánk, mégha és táncra kért. V - magas volt, széf olyan, mint egy álom! fel érte a kardiológi nem tisztáztuk: a két a törülköző? Aztán m< vizsgálta a mandulám pogtatta meg a... Az elegáns férfiú várt.- Ki ez? - böktí szomszédomat. A kardiológus nagy nyitotta a szemét^,- Jogta...- alig-alii nyögni, feje újra lehan me lecsukódott.- Jogtanácsos! — ki és máris az új gava csüngtem. - Hisz épp hogy... „Jól kezdődik az új é tam, vidáman roptam a jogász karjaiban és sem engedtem el a nya gi is jól végződött., jól!“ Litvánból B/
