Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-24 / 43. szám
H ol tűzpirosba borult, hol árnyékban maradt az arcunk, amint álltunk az éjszakai mulató elektromosan forgó malomkereke alatt, amely kaszálta és szeletelte az este sötétjét. Nem sok hiányzott a kilenc órához. A bejárat tündöklőén kivilágított és néptelen. Hetek töprengése, számítgatása előzte meg ezt a lépést, s most itt álltunk lecövekelten a küszöb előtt. Egyetlen barátom - s holtában is az egyetlen igazi Fehér Sanyi ekkor már önálló embernek mondhatta magát, fiatal segéd volt, heti húsz pengő körül a keresete, én meg hosszú inaséveim legvégén jártam, s már a segédek között ültem némi töprengő komolysággal. Ám a tétovázás most közös volt. Fehér Sanyi legényesen karcsú fiatalember, halvány arcú és szürke szemű. Ő határozta el, hogy elmegyünk a mulatóba, és megnézzük a műsort. Sötétbe öltöztünk mindketten, sötét ünneplőbe. így álltunk itt a küszöbön. Sanyi olyan nyakkendőt kötött, ami a kígyóbőrhöz hasonlított. Minket elsősorban a mulató műsora érdekelt, közelebbről: egy Lenke nevű spanyol táncosnő, aki bár magyar, de azért mégis spanyol! Mindenfelé az ö fényképét láttuk, fedetlen volt a köldöke, s amint hátravetette a fejét, a haja hátrazuhant. Tangóbolero és carioca. így álltunk ott a köszöbön, fehéren a fénytől, mint a bohócok. A küszöbön túl minden egymásba zengett, a gépkocsik lármája és az emberek kiáltozása, tetőponton állt az esti vadulás, de itt a küszöbön csend volt, némaság volt. Ä zsebünkben szorongattuk pénzünket, (gy álltunk most már a fényes és néptelen előcsarnokban, ahol a ruhatárból kezek nyúltak felénk. A fény végigfutott az üres fogasokon, s azok, úgy tűnt, olyan hangot adnak, mint a xilofon. Körülnéztünk, az állótükör előtt meghúzkodtuk öltönyünket, és feltűnés nélkül a bejáratot kerestük. De akkor mellénk szegődött valaki, egy magas férfiú, nagyon komoly arccal, fényesre kefélt hajjal. Gyönyörű, ápolt, kifürdetett ember volt ez, egyetlen szót sem szólt, csak kissé megbillentette a fejét, de úgy, hogy tömör fekete haján végiggurult a fény. Úgy állt előttünk szótlanul, megfoghatatlanul, mint az egész tündöklő csöndesség, de testhelyzetével mégis vezényelte mozgásunkat, erre szabad, erre nem. így jutottunk a páholyokkal szegett, élénkpiros bársonnyal és aranyozott gipszfigurákkal díszített mulatóba, ahol kecses asztalkák fogták közre a táncparkettet. Teljes kivilágítás, prizmásan megtörő, rejtett forrású sugárzás és teljes csend. Sanyi karóráját nézte. Negyed tíz, és rajtunk kívül senki. Mögöttünk idegekkel érzékelhetően a kék frakk. Sanyi előbbre lépett, szürke szemében elhatározottság. Én követtem. Karcsú alakja, puha szőke haja gyermeknek mutatta most itt, amint megérintette kezével a néptelen asztalkák közül az egyiket, azt, amelyik legközelebb áll a parketthez, a műsor színhelyéhez. Felmérte a sugárzó csendet, és a legjobb asztalt választotta ki. Odamenten én is, ujjheggyel én is a hús damaszthoz értem. Egymásra néztünk és mosolyogtunk. Ekkor hátulról élénkbe került a kék frakk. Karját félmagasba emelte.- Ez, kérem, foglalt. Egy lépést hátráltunk, ó előrelépett egyet. — Ez is, kérem. Újabb lépés visszafelé, ö a nyomunkban.- Ez is, kérem. Abban a döbbenetes, szorító sugárzásban az utolsó asztalig követett bennünket, egészen az ajtó mellé. Leültünk. Éreztük magunk mellett a kék frakkot.- Parancsolnak? A rezzenetlen hang belemarkolt a szívünkbe. Ketten voltunk, és ö egyedül, de a háta mögött a sok foglalt asztallal, a még nem létező, de majd megjelenő igazi vendégekkel, gyakorlott, komoly férfiakkal és alabástrom hátú nőkkel.- Az étlapot kérjük - mondtam végül én, de az utolsó szótagnál már éreztem a jóvátehetetlent. A kék frakk hideget árasztott magából. Illatos hideget.-De nálunk nincs meleg konyha! A gúnynak, a megvetésnek és a felháborodásnak pontosan összehangolt zenekara szólalt meg az alig hajlékony mondatban. Most már egymásra se mertünk nézni, ösztöneinkben a menekülés kényszere lüktetett.- Akkor iszunk valamit - szólalt meg Sanyi, mérhetetlen önfeláldozással. A kék frakk nemes bőrbe kötve átnyújtotta a hosszú itallapot. A számokat futottuk végig. A kék frakk valahol fölöttünk megszólalt, csupán a szertartás kegyetlensége miatt.-Talán valami pezsgőt? Folyt a körülményes, gondosan kimunkált inkvizíció.- Ezt itt, kérem - mutatta Sanyi. A bornak félelmetes ára volt, noha itt a legolcsóbb. A kék frakk hozta a palackot, és szalvéta közé fogva mindjárt töltött. Lassan szállingózni kezdtek a gyakorlott férfiak és az alabástrom hátú nők. Jelbeszéd: szemvillanás és arcizmok játéka tudatta, hogy kortyolva iszunk, takarékosan, mindenképpen kiböjtöljük Lenkét. Márpedig ez a vállalkozásunk nem volt csekély, mert kiderült, a mi spanyolmeggyünk, a mi zuhanó hajú táncosnőnk csak éjfélkor fürdeti meg testét az ezüstfehér reflektorokban. És hogy egyáltalán: az egész műsor éjfélkor kezdődik. S bárhogy is szürcsölgettük az édes, nehéz bort, amint ujjnyit fogyott a poharunk, a kék frakk valahonnan odalépett, és utánatöltött. Csak ápolt fehér kezét és szalvétáját láttuk mindig. Most már lett volna dolga elég, a mulató megtelt, minden asztalnak akadt gazdája, de a kék frakkot az ironikus sors mögénk parancsolta, szorongásaink érdekében. A parketten összelöttyedt a közönség, és úgy véltük, elbújhatunk emögött, mint egy forró, széles, verítékes hát mögött, most már a szék peremén ülve is, de kivárhatjuk a szép spanyolmeggyet. Ám képtelenek voltunk már a rettenetes fegyelem igáját hordani. Hol Sanyi kortyolt váratlanul, orvul, hol én, hol összekoccant a poharunk, csak úgy, önmagától.- Parancsolnak még egy üveggel? Nem tudtuk kiállni a próbák sorozatát.- Parancsolnak még egy üveggel? Hét perccel tizenegy után kiürítettük a borosüveget. Felkortyoltuk az utolsó cseppet. És most újra egymásra néztünk. Sanyi arcát megmunkálta a fáradtság, bal halántékán égő piros folt. De szürke szemében sárgás fényű mosoly. Fizettünk, s a kijárat felé indultunk, ingadozás nélkül. Sanyi' megállt a kék frakk előtt, ápolt arcába nézett.- Na, szivarkám, kitolt velünk? összekarolva mentünk a kivilágított Andrássy úton, és a szemébe nevettünk mindenkinek. A régiek az embert társas lénynek mondták. Ha nem tévedek - iskoláim elvégzése óta sok mindent elfelejtettem abból, amit görög nyelvóráinkon megtanultunk -, a boldogtalan emberi teremtést úgy hívták: zoon politikon. Ezzel magyarázom, hogy szeretek elbeszélgetni olyan emberekkel, akikkel az életben először találkozom, eszmecseréket folytatok velük, s tiltakozásaikat semmibe véve, baráti kapcsolatok megteremtésére törekszem. Eközben egyre-másra rájövök, hogy a régi görögök átkozottul tévedtek, amikor az embert társas lénynek mondták. A mai ember mint társas lény egyszerűen lehetetlen. Nemrég a chuchlei ligetben beleelegyedtem egy szerelmespár beszélgetésébe. Igazán nem volt semmi rossz szándékom, mégis hallatlanul sok fáradságomba került, míg sikerült elmenekülnöm a szerelmespár támadó kedvű hímnemú része elől. A legkellemetlenebb az volt, hogy ez az ember olyan fogásokkal élt, amelyek szöges ellentétben állnak a görög-római birkózás minden szabályával. Végül azonban sikerült őt megfutamítanom, és egész Slivenecig kergettem, ahol a márványbányák mélyén tűnt el szemem elől. Az efféle társadalmi kapcsolatok megteremtésére irányuló törekvéseim rendszerint gyászosan végződnek. — A kutya e tekintetben sokkal hozzáférhetőbb. Tegyük fel például, hogy egy karslruhezi ebtenyészetben született bulldog vásárlás következtében Prágába kerül. Valahogy a Vinohradyn összetalálkozik a koéírei Bodrival. Életükben először látják egymást. Egy ideig szimatolnak, barátságosan összeugatnak, s máris kész a - bár átmeneti, de annál őszintébb - barátság. Vidáman futnak egymás mellett, kergetőznek, játszadoznak, s a bulldognak eszébe sem jut, hogy ebtenyészeti, törzskönyvezett áirat, a másik pedig gyalázatos korcs, aki nem ismeri atyját, jobban mondva atyáit. S ekkor közbelép az ember, a bulldog gazdája. Kegyetlenül széttépi a zsenge társadalmi kapcsolat finom szálait. A szőrmók Bodri búsan ül a járda szélén, lógó nyelve és bús szeme mintha azt mondaná: Ismerlek, Brutus. Szegény, már busás tapasztalatokra tett szert az emberekkel kapcsolatban. Sajnos, én is. Egyedül ülök a kávéházban egy asztalnál. Egyes-egyedül e nagy világon. Velem szemben hölgyek és urak ülnek, láthatatlanul ott terjeng fölöttük a felirat: Zárt társaság! Odamegyek hozzájuk, viszem a kávémat és a székemet, leülök asztalukhoz, és illemtudóan azt mondom:- Engedjék meg, kérem, hogy idetelepedjek. Egymagám vagyok, és olyan szomorú egyedül lenni. Látom, önök nagyszerűen mulatnak. Szükségét érzem, hogy önökkel együtt szórakozzam. Észreveszem, hogy az imént még oly zajos és jókedvű beszélgetés, szórakozás megszakad. Mindnyájan úgy ülnek, mintha nyársat nyeltek volna, s végre egyikük megszólal:- De uram, mit enged meg magának? Ez meghalad minden határt! Igyekszem megmagyarázni nekik, hogy társas lény vagyok, nem magányos farkas, szeretem a társaságot, és kész vagyok alkalmazkodni hozzájuk. Ekkor egy férfi feláll, és határozottan kijelenti:- Pusztuljon innen! Ha nem takarodik, hívom a főpincért!- Csak hívja - válaszolom, és egy csöpp harag sincs bennem. Amikor jön a főúr, beárulnak előtte, hogy erőszakkal hozzájuk törleszkedem. Jogos haragomban szólni sem bírok, a hölgyek megsemmisítő pillantásokkal zúznak porrá. Ragaszkodom a magam igazához, hogy nem akarok egyedül ücsörögni, hogy nem mozdulok ettől az asztaltól, hogy társas lény vagyok és így tovább. Mintha falra borsót hánynék. Végül kidobnak a kávéházból. Százszámra sorolhatnám a hasonló eseteket. Szólíts meg például a villamoson egy idegen höl,- gyet, s firtasd, miért nem felel. Meglátod, a kalauz hamarosan eltanácsol a kocsiból. Csatlakozz az utcán egy idegen úriemberhez, és próbálj vele beszélgetésbe elegyedni. Rendszerint az a vége, hogy az ismeretlen úr helyett a sarki rendőrrel folytatsz eszmecserét. Vannak azonban emberek, akik az efféle ügyeket rendőri segédlet nélkül intézik el. Egy ízben például ki akartak dobni a prága-bécsi gyorsvonatból. Ötször elvertek, mint a kétfenekú dobot. Háromszor bokszolásban én maradtam felül. Két ízben he be tel vir re t\2 ny ha túl ITH mc a i ka ho hit a f vei pill esi me I tóa kár de sát áld vis: a v Nagy László felvétele IV/lo re99el is zsörtölődött az asz- IVId szony, vén öszvérnek nevezte a férjét, de az öreg csak mosolygott, mintha mondaná: jól van, csak beszélj, még jól esik, de én mégis elmegyek, és ezt te is tudod; ha itthon maradnék, százszor megkérdeznéd, nem vagyok-e beteg, hol fáj. Az ágyhoz ment, megcsókolta az asszonyt, aki szüntelenül mondta a magáét, de az öreg úgy tett, mintha nem hallaná, kérte, ne keljen fel délig, hiszen ma vasárnap van, főzni sem kell, hoz majd halat, az lesz az ebéd, sült ponty, az apróból meg leves, jó csípősen, ahogy szeretik. Ez volt a szokásos búcsú, ha az öreg hajnalonként halászni indult. Az öregasszony még akkor is morfondírozott, amikor a férje után becsukódott az ajtó. ,,Ha én a te halaidra várnék...“ Az előszobában minden elő volt készítve: a botok, a vászon oldaltáska, a vállra akasztható bádog edény, amely valamikor gázálarctoknak készült. Az öreg sietett, negyedóra múlva indult a vonat. „Csak velük ne találkozzam!“ Halász barátaira gondolt. „Hívnának, menjek velük, valamelyik okos mindig tud egy jó helyet, ahol még nem jártak, ahol a legkisebb hal is kilón felül van. Nem mehetek, sajnálom...“ Mit is mondhatna mást? Jól tudják, hogy nem szeret egyedül járni, inkább visszafordul, vagy csak sétál a folyó partján, bámulja a vizet, a fákat, meglesi a madarak ébredését... Ha magával vihetné az egész bandát! „Az igen, az lenne valami... A tó tele van hallal, mondta a sógor is, de azt is mondta, hogy hallgassak, mint a csuka. És csak egyedül menjek! Persze, ott nem mindenkinek szabad halászni. De ha valakinek főnök a sógora?“ Nem ment ki a peronra, megkerülte az állomást, sietve kapaszkodott fel a vonatra és behúzódott egy üres fülke sarkába. Egy kicsit rest jón? Kikötötte dűl menjen, n Amikor les meglátja vali messze volt, t vette a gyufa: előző nap rár; legrövidebb i vény kikerülte kon tekergett aztán leereszl néhány öreg A nap akkor beleakasztotta volt, meglepő a víz csobogá ték ágaikat, n Az öreg meg a víz hangját \ ke felhőpaplar A kicsi tégla tával írták fel zörgetett, már senki, akkor p( hallott, valaki í nal! Azonnal! nadrágját tartó vagy? - kérdi - Ilyen korán? aludjál egy-két díványra műt: a pokróc alá. Az öreg cs< múlt az ablaki lyen lassan feli takaró.- Nem feksz miközben úgy dot az alvásról- Sok hal va- Van. A hét a csemeték. De * Hetven évvel ezelőtt született Vészi Endre, a huszadik század magyar irodalmának jelentős alakja.
