Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-17 / 42. szám
♦ TUDOMÁNY sliiiiiiiiilpr TECHNIKA A tömegmozgás természetes állapotából távozó ember - az űrhajós - szervezete sajátos súlytalanság-terhelést kénytelen elviselni. A gravitáció tartós hiányának következményeit az úrorvoslás részletesen igyekszik tisztázni. E kutatások zöme a szívműködésnek a súlytalanság állapotában bekövetkező elváltozásait méri, tanulmányozza. Az echokar- diográfiás mérések alapján kirajzolódó mind részletesebb kép azokat a teendőket segít megfogalmazni, amelyeknek eredményeként szivének és egyéb szerveinek lényeges károsodása nélkül folytathatja az ember a világúr meghódítását. Bolygónk légkörének elhagyása - az Űrrepülés - korábban ismeretlen környezeti hatások megpróbáltatásait méri az emberre, s különleges feladatokat ró rá. Meg kellett tanulnia az űrben hosszabb-rövidebb ideig „együtt élnie“ a Földön is ismert, ám az űrben erősebb, illetve a Földön nem ható sugárzásokkal, hozzá kellett szoknia ahhoz a megterheléshez, amilyen „eltávolodottság- érzetet“ korábban a pszichéje nem tapasztalt, s képessé kellett válnia egy minőségileg új terhelés, a súlytalanság elviselésére. A kutatásnak pedig a műszaki problémákon kívül olyan feladatok megoldásához is hozzá kellett kezdenie, amelyek a súlytalanság állapotában tartózkodó, sőt keményen dolgozó ember egészségének megőrzésével függnek össze. Hogyan jön létre a súlytalanság? Ha egy test körpályán mozog, olyan erő hat rá, amelynek nagysága magának a testnek a sebességétől, tömegétől, mozgása körpályájának sugarától függ, és a kör középpontjától kifelé mutat. Ez a centrifugális erő. Minthogy az űrhajók és űrállomások megközelítően körpályán mozognak, szintén a centrifugális erő hatalmában vannak. De mert a Föld vonzóereje, a gravitáció ezzel a hatással ellentétes irányú, az úrobjektum csak akkor maradhat „fent“ huzamosabb ideig, ha a két rá ható erő kiegyensúlyoza egymást. így jön létre a súlytalanság állapota. Ez a jelenség földi körülmények közepette csak nehezen utánozható (tartósan semmiképpen). Az űrben végzett első súlytalanság-élettani kísérletek főszereplője Lajka kutya volt - egy hétig keringett Föld körüli pályán az űrben s öt az amerikai majmok köpették a „magasban“. Később szovjet és amerikai űrhajósokon - visszatérésük után - olyan átmeneti biológiai rendellenességeket észleltek, amelyekről sorra kiderült, hogy a súlytalanság állapotának következményei. Az a fejlemény ugyanis, hogy „a test súlya megszűnik“, a szervezet minden szabályozó rendszerének működését törvényszerűen módosítja. Lényegesen csökken a csontrendszer terhelése, s emiatt a csontoknak szilárdságot adó kalciumot a szervezet „fölösleges“ anyagként kezdi kiválasztani: az űrhajósok székletét és vizeletét vizsgálva azt tapasztalták az orvosok, hogy mindkét távozó anyagban lényegesen nagyobb a kiválasztott kalcium hányada, mint normális körülmények közepette (a földi gravitációban), s ez a kalciumvesztés hosszabb idő után csont- ritkuláshoz, a rendszeres megújuló csontszövetek gyengüléséhez vezet: visszatérve a Földre, az űrhajósoknak meglehetősen sok időre van szükségük ahhoz, hogy szervezetükben rendeződjék a kalcium-háztartás. Az ízületekben olyan receptorok - ingervevő „készülékek“ — vannak, amelyek szakadatlanul érzékelik az ezekben a szerkezetekben a gravitáció hatására jelentkező erőket, s ezekből jelentéseket, információkat küldenek az agyba, főképpen a kisagyba. A súlytalanság állapotában - mintegy ilyenkor (gravitáció hiányában) megszűnik a receptorok ingerületellátása - az emberben különféle egyensúlyzavarok is jelentkezhetnek. Miképpen hat a súlytalanság életünk legfontosabb szervére, a szívre? Az űrhajós élettanát kutató vizsgálatok ma már olyan sokirányúak, hogy összességükben gyakorlatilag az orvostudomány egészen új ágának tekinthetők: az elmúlt évtizedekben megszületett az úr- orvostan. E tudományág legtöbb kutatási témája a súlytalanság és a szívműködés, illetve a vérkeringés összefüggéseivel kapcsolatos. A súlytalanság-élettani tényezők érvényesülését magukban az űrhajósokban kell vizsgálni, hiszen az ó szervezetük közvetlenül tükrözi az űrbéli környezetben ható kedvezőtlen változásokat. Az ilyen jellegű mérésekkel felhalmozott adatok sokasága a földi megfigyelést végző orvosok számára a mindennapi munka „nyersanyaga“. Eleinte a legfontosabb szívós keringésvizsgáló módszer az űrben is az elektrokardiográfia, az EKG volt. Az űrbéli EKG-mérések lebonyolításakor persze nehézségeket okozott, hogy az EKG-elektródokat az űrhajósnak akkor is viselnie kellett, amikor munkát végez, tehát ezeket az elvezetőket nem végtagjaikon, hanem törzsükön rögzítették. Az így nyert EKG- görbékből, amelyek rádión érkeznek a Földre, az orvos közvetlenül és folyamatosan értesül a súlytalanság állapotában tevékenykedő űrhajós szívverésének szaporasá- gáról, a pulzus-frekvenciáról. Ez azonban kevés. Újabban a szívműködést ultrahangkészülékkel, echokardiográf- fal is vizsgálják. Ez az eljárás egyáltalán nem terheli a kozmonautát, s a nem invavíz (a testbe való behatolást nem igénylő) módszerek közül az egyetlen, amely a szív belső és mozgó „szerkezeti elemeiről“ szolgáltat mennyiségi adatokat. Az ultrahangforrást, a mérőfejet a mellkas bőrére tapasztják, s ennek hanghullámsu- rágzása - a szív egyes tartományaiból visszaverődve - folyamatosan kirajzolja az ottani térfogat- változásokat. E doppler-elvű készülék szíven átvezetett sugárzásának intenzitása a szív összehúzódásainak megfelelően állandóan nő vagy csökken, aszerint, ahogyan az ultrahangot elnyelő szövetréteg vastagsága változik. Alkalmas az echokardiográf a véráramlás mérésére is. A vérben úszó vörösvértestekbe ütköző ultrahangsugárzásnak az áramlás sebességétől függő hullámeltolódásai monitoron láthatók és folyamatosan jegyezhetők. Az első Doppler-elvű echokar- diográfot 1982 júniuságan, a Szal- jut-7 űrállomás fedélzetén kezdték használni az akkori szovjetfrancia közös űrvállalkozás keretében. Ezek a négy esztendeje gyűjtött eredmények arra ösztönözték a szovjet kutatókat, hogy a továbbiakban rendszeres méréseket végezzenek a hosszú ideig az érben tartózkodó kozmonautákon. Időközben ki is dolgozták a készülék második generációját - ez szovjet, francia és amerikai kutatók közös alkotása s az elmúlt években az űrhajósok sorra megtanulták önállóan használni- kezelni a magukkal vitt echokar- diográfokat. Minthogy a súlytalanság állapotában megszűnik a hidrosztatikus (testfolyadék-) nyomás, az űrben kiegyenlítődnek a nyomásterhelések (gradiensek): megváltozik a testfolyadókok eloszlása a szervezetben. Ennek következtében a normálisnál nagyobb mennyiségű vér áramlik az alsó testfélből a felsőbe, így a tüdőkbe, az agyba, a szívbe: az arcon, a törzsön, a kezeken vizenyős duzzanatok, ödémák keletkeznek. A véreloszlásnak ez a megváltozása - a szív magasságában „negatív nyomás“ jön létre - kezdetben fokozza a szív munkáját. Ilyenkor tapasztalható, hogy csökken az űrhajós szomjúságérzete, noha a veséin át lényegesen több víz és elektrolit választódik ki, mint természetes körülmények közepette. Ezért fogalmazódott meg a szabály, amely szerint az űrhajósnak - nehogy felboruljon vízháztartásának egyensúlya - tudatosan több vizet kell innia. A Földön az izmok mondhatni állandóan „munkát végeznek“ a gravitáció ellen. Az űrhajókon ez az aktivitás természetesen csökken, az embernek nem kell erővel mozgatnia teste tömegét. A súlytalanságtól „eltespedő“ test alsóvégtagjai visszereiből a vér lassabban áramlik a szív felé, mint normális, földi viszonyok között, amikor az izomműködésnek az érfalakra irányuló hatása gyorsítja az áramlást. Ezért a szívnek a súlytalanságban fokozott munkával kell fenntartania az életfolyamatok zajlásához nélkülözhetetlen vérellátást, szavatoló áramlássebességet. Mindezek a tényezők a szívműködés és a vérkeringés természetellenes módosulásához vezetnek: hosszabb idő után nemcsak mozgászavarok jelentkezhetnek, hanem elváltozások is keletkeznek a szívben és az erekben, sót megváltozik a vér összetétele is (csökken a vörösvértestek száma), s hőszabályozási és pszichikai rendellenességek alakulhatnak ki. Ennek az állapotnak az ellensúlyozására azonban a szervezetben ellenregulációs (helyesbítő) és adaptációs (alkalmazkodó) tevékenység indul. Az echokardiográfiás mérések pontosan feltárták a bal szívkamra összehúzódáskor és elernyedéskor bekövetkező méretváltozásait, folyamatosan jegyezték a vérkiáramlás mennyiségi alakulását, és „számolták“ a szívritmust, a pulzust, de mindemellett rendszeresen szolgáltattak adatokat a véráramlásnak a nyaki veröérben, a combverőérben bekövetkező módosulásáról, a perifériás (a kiserekben érvényesülő) érellenállásról; illetve a verőerek, az artériák rugalmasságáról is. Ezek a vizsgálatok jó képet adtak az ellenregulációs mechanizmusok hatásosságának minőségéről, sót ezek kialakításával kapcsolatos teendőket is sugalltak. A kutatók ma már célszerű módszerekkel - „fajlagos“ edzésekkel, a szkafanderek átalakításával, a nyomásviszonyok rendszeres optimalizálásával - elérték-elérik, hogy az űrhajósok szívének megterhelése a tartós súlytalanság közepette se legyen előnytelenül nagyobb, mint a Földön (sikerült gátolni a túlzott folyadékkiváiasztást és a csontszövetek károsan nagy mészvesztését is), az „eltunyuló“ izmok erősítésére pedig hatásos kondicionáló-fárasztó tornaszereket és egyéb eszközeket helyeztek el az űrállomásokon. Napjainkban így a több hónapos - sőt akár a jövőbeni több éves - űrrepülések alatt is végig kedvező szinten lehet tartani az űrhajósok fizikai állapotát. Bizonyosra vehető, hogy már néhány éven belül is növekszik azoknak a férfiaknak és nőknek a száma, akik huzamos időre elhagyják a Földet. A bolygóközi expedíciókra is fei kell készülni. Fokozott ütemben folytatni kell tehát azt a kutató munkát, aminek célja: mind pontosabban tisztázni az emberi szervezet és a „természetellenes“ környezetben való huzamos tartózkodás kölcsönhatásait. Dr. GÁT ANDREA Emberszívek a súlytalanságban------------------A külön böző statisztikák azt jelzik, hogy nemcsak a szóbeszéd szerint,, hanem valójában is egyre gyakoribb az asztma, különösen a gyerekek között. Az Egyesült Államok egy-egy területén végzett reprezentatív vizsgálatok például azt mutatják, hogy míg 1935-ben csupán 0,33 százalék, 1969-ben viszont már 4,8 százalék volt az asztma előfordulása. Régebbi skandináv beszámolók 1 százalékról, a közelmúltban 3 százalékról szólnak. A betegség felbukkan falun és városon, jó és rossz levegőjű vidéken egyaránt, csak legfeljebb nem ugyanolyan gyakran. Az orvosok az asztmára való hajlamot örökölhetőnek tartják. A szülőknél, nagyszülőknél, esetleg a távolabbi hozzátartozóknál gyakran kimutatható valamilyen, úgynevezett atopiás betegség. Nem feltétlenül asztma, lehet szénanátha, allergiás nátha, ekcéma. A szülők gyakran nem is tudnak a betegségükről, illetve félreértik a tüneteket. Tizennégy asztmás gyerek született például egy olyan családban, ahol a szülőknek sohasem voltak panaszai. Arra a „kis köhögésre“ meg sémit sem adtak. különféle időjárási hatások, például a hideg, a stressz és nagyon gyakran az allergia. Ez utóbbit okozhatják különböző ételek, de legtöbbször a belélegzett ingerlő anyagok, például a házi por -as házi porban tenyésző atkák -, és az úgynevezett pollenek (virágporok), máskor a kémiai anyagok, mosópor, gyomirtók, a szennyezett levegő. Civilizált világunkban általában gyengül az ember ellenállóképessége, a környezetben szaporodtak az asztmás rohamot provokáló hatások, és a beteg szervezet gyengén Asztmás gyerekek ÚJSXÚ Az átörökítés valószínűségét 70 százalékra becsülik akkor, ha mindkét szülő atopiás betegségtől szenved. Épp ezért az orvosok nem tartják tanácsosnak az ilyen házasságot. A nemzetközi példák között gyakran említik a híres svájci gyógyüdülőhelyet, Davost (Itt játszódik Thomas Mann A Varázshegy című müvének cselekménye). 1970- ben az őslakosok között 1,2 százalékban fordult elő az asztma. Ugyanakkor a „bevándorlók“ - azok, akik a légúti betegségükre enyhet adó vidéken telepedtek le, és gyakran egymással házasodtak - leszármazottai között 5,2 százalék volt ez az arány. Elképesztően magas, 32 százalék a betegek aránya egy magányos szigeten, Tristan da Cunhán. Az ok: az itt élők mindössze 15 ide száműzött fegyenc - köztük 2-3 asztmás - utódai. Az asztmát - a légutak krónikus szűkületét, az „abroncsérzést“ - kiválthatja vírusfertőzés, fizikai terhelés, védekezik, rosszul reagál a kihívásokra. Nem csupán a fejlettebb, eredményesebb diagnosztika tehát az oka annak, hogy ma több asztmás gyerekről tudnak, mint korábban. A gyerekeknél az asztma nem minden esetben jelentkezik fulladásos rohammal. A szakorvosok - különösen, ha más is erre utal, és az öröklődés feltételezhető - a gyakori arcüreggyulladásról, szénanátháról légcsőhurutról, tüdőgyulladásról is feltételezik, hogy ezek az asztma jelei. (Az asztmával foglalkozó orvosok egyébként ellenzik a beteg gyereknél a mandulamútétet, mert gyakori, hogy az operáció után súlyosbodik a betegség.) Ha felmerül a gyanú, minél előbb sort kell keríteni a diagnózis megállapítására és a szükséges gyógykezelésre. A gyerekkorban elhanyagolt asztma felnőtt korban már súlyos károsodásokat okozó betegséggé válhat. Teljes szakorvosi kivizsgálással, börpróbákkal, légzés- funkciós vizsgálatokkal, „okos“, bár drága gépekkel derítik ki azt, hogy mire allergiás a gyerek, mi játszódik le a tüdejében normál körülmények között és a különböző provokációs hatásokra. Meg lehet állapítani, hogy egyáltalán asztmás jellegűek-e a panaszai, és ha igen, akkor milyen súlyos a betegség, mi váltja ki a tüneteket. Ennek alapján állítják össze a személyre szóló terápiát. A betegség spontán gyógyulását a köznyelv úgy fogalmazza meg, hogy a gyerek kinövi az asztmát. Sajnos azonban azok közül, akik kamaszkorukra tünetmentessé válnak, később néhányan visszaesnek. A természetes gyógyulás sem tapaszhtalható mindenkinél. A terápiára szükség van. A kezelés hatására csökkennek, vagy megszűnnek a makacs tünetek. A gyereknek nem kell hónapokat hiányoznia az iskolából, mozoghat, együtt tölheti idejét társaival, egészségesen fejlődhet addig is, amíg a szervezet esetleg önmaga legyőzi a betegséget. Az első lépés a környezet és az életmód megváltoztatása. Ki kell cserélni például a házi poratkáknak kedvező szőnyegpadlót, másoknak bezárt ablakoknál kell aludniuk virágzás idején, vagy ha éppen a papagáj, a macska okozta az allergiát, meg kell válni a kedvenc állattól. Igénybe lehet venni a szanatóriumi beutalásokat, és jót tesz a tengerparti, vagy a hegyvidéki nyaralás. Az orvosok nagyon fontosnak tartják a fizikai tréninget, különösen az úszást, ajánlják, mert ez - általános vélemény szerint - a legjobb sport az asztmásoknak. (Több válogatott sportoló, sőt olimpiai bajnok gszó is egykor asztmától szenvedett.) Az úszással járó fizikai terhelés ugyanis nem vált ki asztmás rohamot, ami gyakran előfordul a futásnál, biciklizésnél, focizásnál. Van, amikor a megfelelő életmód kialakítása elegendő gyógymód. Sok esetben azonban rendszeres gyógyszerszedésre, az allergiás tüneteket megszüntető, csökkentő injekciókúrákra is szükség van. O. T. i 4 ♦ > ♦ 1986.X. 17. 'SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSfSSSS//SSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSfSSS/SSSSSSSSfSSSSSS/S/SS/SSSS/SS/S/S/SSSSSSSSS/SSS/SSS/S.
