Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-17 / 42. szám
Nagy László felvétele >z jelei ! az ősz. jr reggele, kukoricacsősz, rgal, szembe néz - ve/e. iber a <o össze a házak vackán kuporog, ikedvűén pipálnak, ilött gomolyog. rf/ lombrejtekét, hogy Itt a szüret, a vén Jegenyét, in lelik kedvüket. kukoricaszár, sápadt csöveit, yér, olyan a határ: ó göröngyeit... MARIA JOTUNI- Boldog vagyok-e? Ugyan mitől lennék boldog?- Férjezett?-Férjezett-e? Hát férjnél vagyok, de ez minden. Én akaratom ellenére mentem férjhez.- Miért akarata ellenére?- Mert ha az ember szegény, s ha úgy adódik, akarata ellenére kénytelen az ilyesmit megtenni.- A szülei kényszerítették?- Mit nekem a szüleim? Még más se érdekel. Csak anyám élt. Mostohaapám elhunyt, (gy a cselédember, apa nélkül, nem sokra megy.- Akkor hát ki kónyszerítette?-Maga a kényszer. Tudja, akkor nem sokat fontolgathattam, pedig szegényen is tudhattam volna, hogy az ostobaság mindig ostobaság, mégis megtettem.- Igaza lehet.- Bizony. Elmondom, hogy a házasságom hogyan történt. Antti és én egy háznál szolgáltunk. Csinos, pirospozsgás legény volt ez az Antti. Észrevehetően tette nekem a szépet, kedvesének nevezett. Melyik fiatal lány vethetné ezt egy fiú szemére. Aztán hozott nekem perecet, vásárfiát, sok mindent. Ezekért én kedves voltam hozzá, legalábbis megkedveltem, és most is, ha valaki azt kérdezné, hogy ez lehetséges-e, azt mondom, igen. Miért ellenkezzék az ember? De Antti igen belém szeretett. Úgy gondoltam, hogy az enyém, s talán nem is olyan ördögfajzat, habár hébe-hóba ihcselkedett velem. Rossz néven vette, hogy nem tud nekem parancsolni. Ez akkor történt, amikor városba szegődtem, és így nem lehetett mellettem. Én úgy tettem, mintha nem venném észre. Bár nehezemre esett, merthogy olyan csinos volt ez az Antti. De hát mit ér az egész, ha számomra jelentéktelen. Ám egyszer, amikor bevásárolni voltam, váratlanul elém toppant:- Viia!- Nini, Antti - mondtam.- Antti, bizony Antti.- Mi újság?- Mi lenne?- Mégis mi? Erre - fogd! - mondta, s gyorsan a markomba nyomott valamit. Oh, egy tízmárkás. Úgy gondoltam, hogy nekem szánta, csak úgy adta. Én akkoriéban, mint szegény lány, havonta csak öt márkát kerestem, úgy véltem, hogy ez jól jönne. Vennék magamnak ruhát, Anttinak kesztyűt. Nem lenne rossz. De ha ezt a pénzt azért adta, hogy megalapozzon - ötlött az eszembe -, visszaadom. Dac fogott el, s mérgemben eléje dobtam:- Vidd, te szemét! Ó szinte kővé dermedt, amikor elinaltam, már a sarokról kiáltotta utánam:- Hová mész? - kérdeztem.- Most a Tiehonen boltba, de utána elmegyünk az ékszerészhez, veszünk gyűrűket.- Akkor hát gyerünk, mondtam. Mi másra is vágyhatott volna ilyen ágrólszakadt lány, mint én. Kétkedve néztem rá.- Most jegyben leszünk - mondta, amikor befordultunk a boltba.- Hát tőlem lehetünk - válaszoltam. De magamban azt gondoltam, hogy most még nem biztos, hogy jegyben leszek, csak akkor, ha megkapom a fizetésem. Akkor biztosan lesz gyűrűm is, ruhám is.-Tartsd meg magadnak - mondtam -, nekem nem kell a te szedett- vedett ékszered. Mert még mindig abban voltam, hogy abból a tízmárkásból akar ez a pogány vásárolni. Odahaza gratulált a háziasszonyom, meg is jegyezte, hogy derék ember ez az Antti. Lehet, hogy jó, de mi hasznom van belőle. Minden rendben ment volna, ha egyik este be nem jön Antti a hálómba.- Ne haragudj, Antti - mondtam -, ón neked visszafizetem a pénzedet, mihelyt tudom, ki tudja, mi lesz ebből az eljegyzésből.- Mi lehetne?- Még várjunk egy darabig. Erre Antti megharagudott. Forgatta a szemeit és ordított, hogy én bolondot csinálok belőle.- Minden meglehet - mondta —, de te nekem ne makacskodj, amikor becsületes emberrel van dolgod. A csökönyösséget nem tűröm! Én szegény lány mit tehettem: megadtam magam. No, a következő hét egyik estéjén ottmaradt Antti a hálószobámban. Hozott esküvőre szép fekete ruhaanyagot, melltűt, amelybe egy lefátyolozott angyalka volt bevésve, meg egy olyan finom fátylat, mint a köd. Vett lagzira limonádét, meg sok mást, amire én azt mondtam, hogy felesleges kiadás. Erre erősködött, hogy ő boldog vőlegény, és csak vizet fog inni. Már minden jól ment volna, ha ez az Antti, bosszúságomra, nem ír haza levelet, amelyet éppen az esküvő napjának reggelén csíptem el. Azt írta benne, hogy már őszre örökössel megy haza. Mérgemben elsírtam magam, mivel nem tudtam elképzelni, hogy Antti honnan szed ilyeneket. Sírtam az esküvőn is, a zsebkendőmet is elővettem volna, de nem találtam. A pap meg is jegyezte Anttinak: „Aranyos feleséged van Antti, nagyon finom érzésűnek látszik".- Terhes - súgta Antti. [gy is volt.- Mi az ördög hozott elém akkor, és mi a fenéért nyomtad a markomba azt a tízmárkást? - érdeklődtem később Anttitól.- Ki tudja, olyan szép piros volt az orcád. „Néked is olyan piros volt az arcod“ - gondoltam, de nem mondtam. No, el is felejtettem volna az egészet, ha nem akkor jön hozzám, amikorra hívtam. Amikor bejött, éppen a tűzhelynél álltam, hogy megtörjem a krumplit a disznónak, mert akkor még volt disznónk. Bejön és azt mondja:- Viia, eljöttem behajtani, vagy hogy jobban mondjam, megrendelni a második örököst.- A másodikat - mondom -, a második már útban van. És ez úgy megnyugtatott. Antti n is láttam, hogy megbizonyosodott. Kezet szorítottunk.- Ülj le Antti, igyál kávét, de ne egész bögrével.-Tán üressel? - szólt Antti. Ivott belővel, de nem ízlett neki, bár jót főztem. Odatettem egy másik kávéport, meg cigóriát, de az se ízlett. Hol lehet a hiba? Odamentem hozzá, kedvesen, ahogy régen szoktam, úgy - hogy is mondjam - csak úgy ráéremből vagy vágyakozva, mint amikor az ember még fiatal, még nagyon érez... Finnből fordította: SZABÓ ZOLTÁN :érdezgesse-e a fiút, vagy engedje, kdácsoljon, mint a patak vize a szikó, hogy gazdag leszek, de én inkább , hogy rám találjon az anyám. Józsi kk a nevemet, is, csak mellé tették az 3m Bardócz-Tóth Kálmán. td az édesanyádat? kapta tekintetét. a határozottan, majd halkabban foly- im, amikor megszült, odaadott az t kérte, hogy Bardócz Kálmán névre nevét eltitkolta. Hogy miért? Nem Ini? nő vagyok. De legjobban azt szere- bácsi beszél az életéről, meg a be- mindenról. Piroska néni, az csak meséket nem szeretem. Akkor már inkább a kalendáriumokat olvasom. Józsi papának a padláson van egy halom. Azt mondja, már a nagyapja is szerette a kalendáriumokat. Minden vásárról hozott haza egyet. Egyszer volt itt egy vigéc, régi fazekadat, meg tányérokat akart venni, amikor meglátott egy régi kalendáriumot, felkapta, és mindenáron el akarta vinni. Száz forintot ígért érte. Józsi papa nem adta. Azt mondja, azért nem adja, mert abban az időjárásról minden versben van, és neki kell. Persze csuprokat meg tányérokat sem adott el neki. Tyű, de mérges volt az a vigéc. A kapu megcsikordult, de a kutyák továbbra is mozdulatlanul hasaltak. Egy idős parasztnéni lépegetett az udvaron a diófa felé. Karján kopott fedeles kosár.- Piroska mama, vendégünk van, de nem a gyámhatóságtól - ugrott fel a gyerek, s odaszaladt nevelőanyjához. Fazekas is felállt, köszöntötte a nénit, és elmondta, csak azért tolakodott be, mert a kerítésen látta figyelni a kis Kálmánt meg a két kutyát.- Tessék csak leülni - mondta az asszony. Ó maga is leült. - Úgy szoktak mindig várni, ha piacra megyek. Áldott jó ez a kicsi árva - ölelte meg a fiút. - Mesélt a kutyákról? Picurka volt még, talán négyéves, amikor azt kérte az uramtól, hogy hozzon neki két hatalmas kutyát, hogy neki is legyen játszótársa. Az uram hozott is két gombócot. A gyerek sírt, hogy neki nagy kell. Nagy lesz, mondta neki az uram, csak gondozd őket. így is történt. Nincs ezeknél jobb házőrző. Fazekas mosolyogva hallgatta a történetet, közben rágyújtott, körbepislogott a szép, gyepes udvaron.- Miért emlegeti a gyerek mindig a gyámhatóságot?- Mondja meg, Piroska mama, mondja meg - unszolta a fiú, amikor az asszony sokáig hallgatott.- Jó, megmondom. Azért, mert gonoszak az emberek. Emberek? A rokonság. Mindig feljelentenek bennünket, hogy rosszul bánunk vele, kérik, hogy vegyék el tőlünk a Kálmánkát. Persze csak azért, hogy utánunk ők jussolhassanak. Bezzeg öt vagy hat évvel ezelőtt, amikor télen mind a ketten leestünk a lábunkról, amikor két hétig mind a ketten feküdtünk, és már kenyerünk se volt, meg egy cseppecske leveskét is olyan jajgatások közepette főztünk meg magunknak, hogy az istenkísértés volt, egyik rokon se nyitotta ránk az ajtót. Lina néni, a szomszédasszony is akkor jött át, amikor már lábadoztunk. Tyúklevest hozott, hálás is vagyok érte. Akkor határoztuk el, hogy egy árvát magunkhoz veszünk. Ó tetszett meg, mert olyan picike volt és olyan szép, szomorú szemű. Amiben mi jóságot láttunk. És nem csalatkoztunk, [gy lett itt minden az övé. A közjegyző előtt. A miénk csak a holtunkig való haszonélvezet. A nevét is meghagytuk, hogy egyszer majd, ha az anyja keresi, rátaláljon. És mi hisszük, hogy rátalál! Igaz, kicsi fiam? A kaput őrző komondor vakkantott. A sofőr intett Fazekasnak, hogy indulni kellene. Fazekas zsebre vágta noteszét. Elköszönt. Az asszony, a fiú meg a két komondor kísérte ki a kocsihoz. Klézem a lepedőt az IV ágyon, nézem. Jól kikopott. Legutóbb még alig látszott a kopás, de most, hogy mosás után újra felhúztam, nagyon szembetűnő. Nem kell neki sok és hatalmas lyuk lesz a közepén. Csak nézem a lepedőt, s nagyanyám arca ötlik elém. De miért is jutott éppen ö az eszembe, amikor azt fontolgatom, hány új lepedőt kell vennem... S már a hangját is hallom: - Na ne légy olyan okos! Mit tudhatsz te még az életről?! (Közben látom magam előtt a társaságot: éppen első gyermekem névadóját üljük, s én az imént fejtettem ki véleményemet a házaséletről, a gyermek- nelevésről, s más hasonló kérdésekről. Nagyanyám először csak hallgat, de nem tudja sokáig visszafojtani ellenvéleményét. De nem is vitatkozik velem, csak leint.) - Majd ha kikopnak az első lepedőid, ha kicserélsz egy sor elhasznált törülközőt, majd akkor beszélj. De még azelőtt is gondolkozz egy kicsit, s meglátod, mást fogsz mondani. Nagyanyám fiatalon megözvegyült. Nehéz volt a sorsa. De mindig kész volt, hogy segítségére legyen egyetlen lányának, aki 1 öt gyereket hozott a világra. Ott volt születésünknél, felcseperedésünknél, segített férjhez adni, megházasítani I az unokákat. Még a dédunokák pólyázásából sem maradhatott ki. Ha eszembe ötlik gyerekkorom bármelyik szakasza, mindig a nagyanyám áll a középpontban. Az iskolából hazajövet 6 várt meleg ebéddel, ha rossz fát tettünk a tűzre, megfenyített. S gyakran osztottuk meg vele örömünket, gondjainkat. Még titkainkba is beavattuk. Több mint tíz éve élek nagyvárosban. Az időnkénti hétvégi hazalátogatások fénypontja volt: találkozás a nagymamával. Sajnos, egy évvel ezelőtt meghalt. Mégis, amikor haza készülődöm, neki is akarok vinni valamit. Aztán hirtelen és I szomorúan eszmélek: erre már nincs szükség. S amikor már a szüleimnél vagyok, s behallatszik a házba a kapu jól ismert nyikorgása, kifutok az udvarra, azt hiszem, a nagymama jön, mert tudja, hogy itt vagyunk már. Aztán alig tudom leplezni csalódásomat, ha valaki mást látok a kapu felől közeledni. De hisz ő nem jöhet már! S úgy teszek, mintha azért boszI szankodnék, hogy ilyen feledékeny vagyok. Most meg, ahogy ezt a kopott lepedőt bámulom, úgy elmondanám neki, hogy én még mindig nem tudok semmit az életről; az ő bölcs, megfontolt paraszti eszének nyomába sem léphet az enyém. De azt megtanultam, hogy semmiről se mondjak megalapozatlan és felületes véleményt. FIALA ILONA ■ Gály Kati rajza
