Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1986-10-17 / 42. szám

ÚJ szú 5 1986. X. 17. A nukleáris konfliktus értelmetlensége Nyikita Mojszejev akadémikus, A Szovjetunió Tudományos Akadémiája számítóközpontjának igazgatóhelyettese Hosszú időn át senki sem foglalkozott az atomháború lehetséges éghajlati kö­vetkezményeivel. Azt gondolták, hogy a nukleáris robbanások körülbelül úgy hatnának az atmoszférára, mint a vulká­nok, amelyek kitörésekor óriási porfelhő­ket juttatnak a levegőbe. Ezek megaka­dályozzák, hogy a nap sugarai elérjék a Földet, ezért a földfelszínre jutó nap­energia mennyisége időlegesen csök­ken, vagyis alacsonyabb lesz bolygónk felszínének és légkörének a hőmérsékle­te. A mérések azt mutatták, hogy még a legerősebb kitörések is mindössze fél- egy fokkal csökkentették az átlaghőmér­sékletet: az atomháború esetén az időjá­rási jellemzők változása nem lehet je­lentős. Azok a kutatások azonban, amelyek néhány évvel ezelőtt az NSZK-beli Planck Intézetben Krudzen professzor végzett, majd később más tudósok is megismételték, azt bizonyították, hogy az atomrobbanás után a légkörbe nemcsak por, de óriási mennyiségű korom is jut. Az atombomba tehát, amely önmagában rettenetes, olyan gyufa szerepét játszhat- ja, mely soha nem látott méretű tűzvészt lobbanthat fel. A tűz nemcsak az erdők­ben, hanem a városokban is kialakulhat, ahol igen sok az éghető anyag (körülbelül 5-8-szor több, mint az erdőkben). Krudzen professzor felhívta a figyel­met arra is, hogy az energiakoncentráció magas foka megfelelő mennyiségű anyag és oxigén megléte esetén ön táplá­ló tűzvészeket - lángviharokat okozhat, amelyeket ,,túztornádóknak“ nevezett el. Más szóval: a tűzvész nem más, mint láncreakció. Az energiakoncentráció oly mértékben növekedhet, hogy minden elég, még a fém és a vasbeton is, nem is beszélve az éghető anyagokról, a fáról, a műanyagról. A számítások azt mutatták, hogy a nagyerejü atom robbantások elkerülhetet­len velejárói a túztornádók. És ha ez így van, akkor az atombombázások objektu­mai - a városok - felett óriási mennyisé­gű korom keletkezik. Ez olyan veszélyt jelent az emberiségre nézve, melyet ko­rábban még csak elképzelni sem tudtunk. Szembe kell nézni az igazsággal. Is­mernünk kell a valóságot, olyannak, ami­lyen. Ne ringassuk magunkat illúziókba, ne higgyünk abban, hogy majd csak lesz valahogy, vagy hogy minket nem érinthet mindaz, ami történhet. Hasznosabb, ha tisztában vagyunk azzal, hogyan tervezik az atomháború megvívását azok, akik a fegyverkezési versenyt a világra kény­szerítik. A 60-as években az amerikai katonai szakértők meglehetősen sokat írtak erről. Részletesen megvitatták, hogyan kell ki­választani az atomcsapás célpontjait, melyeket kell közülük elsőrendű fontos­ságúnak tekinteni. A problémával nem foglalkozó átlagember azt hiszi, hogy az elsődleges célpontok a katonai objektu­mok, a nukleáris rakéták kilövő állomásai lesznek. Ez azonban nem ilyen egyszerű. A katonai objektumok, így a rakétakilö­vő állomások is, jól védettek és közöttük nem egy csupán a megtévesztést szol­gálja. A támadó fél ezért nem lehet biztos abban, hogy amennyiben csapásait ezekre az objektumokra móri, úgy meg­menekülhet a megtorlástól és jóvátehe­tetlen kárt okozhat az ellenségnek. Ezért - gondolja az agresszor - az ellenség alapvető erejére kell a csapást mérni, meg kell fosztani attól a lehetőségtől, hogy pótolhassa az okozott kárt. Mi alkot­ja ezt az erőt? Az ipar és az emberek. Mindenekelőtt az emberek, akik napja­inkban többségükben városokban élnek. A városokra mért tömeges csapás ezért valószínűleg nagy kárt okoz. Semmiféle polgári védelem nem képes megoltal­mazni az emberek millióit az atombom­báktól. Márpedig az emberek minden ország alapvető értékét képezik. Az em­berveszteséget a legnehezebb pótolni, íme, ilyen volt az amerikai katonai szakértők gondolatmenete, és nem csu­pán a katonai szakértőké! A 80-as évek elején a tudósok is foglalkozni kezdtek a problémával, ám más szempontból. Az atomháború lehet­séges forgatókönyveit azok kezdték ta­nulmányozni, akik véget akartak vetni a nukleáris őrületnek. így Carl Sagan professzor, a Cornell egyetem (USA) csillagásza és munkatársai, Krudzen számításaira támaszkodva először mér­ték fel, milyen hatása van az. atomhábo­rúnak Földünk éghajlati viszonyaira, nö­vény- és állatvilágára. Sagan csoportja egy lehetséges atomkonfliktus forgató- könyveinek egész sorát vizsgálta meg. A legvalószínűbb - már amennyiben ez esetben egyáltalán helyén való való­színűségről beszélni - a tudósok vélemé­nye szerint az ötezer megatonna nukleá­ris robbanóanyag bevetésével vívott há­ború. Ez a mennyiség elegendő ahhoz, hogy az északi féltekén mintegy ezer nagyváros essen áldozatul a túzhalálnak. Sagan professzor és munkatársai kiszá­mították, milyen mennyiségű korom emelkedik a légkörbe ez esetben, fekete felhőt képezve az elpusztult városok fe­lett. Az újságok hasábjain ekkor jelentek meg először a „nukleáris éjszaka“ és a ,, nukleáris tél" kifejezések. A szóösz- szetételek teljesen jogosak, mivel a ko- romfelhók miatt valóban sötétebb lenne, mint amilyen a legsötétebb Hold nélküli éjszaka. A sötétséggel elkerülhetetlenül együtt jár a hideg is. Elképzelhetjük, milyen sors jut osztályrészül azoknak, akik valamilyen módon túlélik a túztorná- dókat. Lehet, hogy irigyelni fogják az atomháború első perceiben elpusztult társaikat. Sagan professzor és csoportjának elemzése azonban korántsem volt teljes. Ideig-óráig számos kérdésre nem volt világos a válasz. Senki sem tudta példá­ul, hogy mi lesz a világ többi részével. Hiszen az elpusztult városok fölött lévő koromfelhők nem maradnak egy helyben. A légáramlás tovasodorja őket. Befolyá­solják-e globális mértékben földünk klí­máját? Vajon csak az északi féltekén következik-e be a tragédia, avagy az egész földön? Amikor a Szovjetunió Tudományos Akadémiája számítóközpontjában meg­kaptuk azokat az atomháborús forgató- könyveket és előzetes számításokat, amelyeket NSZK-beli és amerikai kollé­gáink állítottak össze, nemcsak alaposan tanulmányoztuk azokat, de hozzáláttunk, hogy a bioszféra egy matematikai mo­delljén, melyet a Föld görög istennőjéről, Gaiáról neveztünk el, „le is játsszuk“ azokat. E modell segítségével a számító­gép bonyolult számítások elvégzése után pontos választ tud adni arra a kérdésre, hogyan reagál a bioszféra az ember olyan tevékenységére, amellyel beavat­kozik a természet rendjébe. A bioszférát egységes egésznek felfo­gó matematikai modell megteremtéséhez még a 70-es évek elején hozzáfogtunk. Már az első kísérlet bebizonyította, hogy a modell segítségével átfogóan értékel­jük az ember természetre gyakorolt hatá­sát, beleértve a nukleáris háború éghajla­ti következményeit is. E konkrét kutatást 1983 nyarán kezdtük el. Meg kell monda­nom, akkoriban kollektívánk volt az egyetlen, amely birtokában volt olyan eszköznek, amelynek segítségével meg­határozhatta, hogyan változik a bioszféra a nukleáris konfliktus után, rövidebb vagy hosszabb távon. Nyugaton ugyan a lég­köri változások részletesebb modelljét dolgozták ki, mint amit mi használunk, és ugyanez vonatkozik az óceánra is. Mi azonban a modelleket egyesítettük és egységes rendszerré ötvöztük. Termé­szetesen ezt külföldi kollégáink is elvé­gezhették volna, ám a két modell össze­kapcsolása nem egyszerű dolog, ehhez idő kell, méghozzá nem is kevés. Az éghajlati előrejelzéskor nem szabad csu­pán a légkört figyelembe venni. Az óce­ánnak hatalmas hótehetetlensége van, ezért sajátos hőakkumulátorként műkö­dik. Az óceán figyelembevétele nélkül végzett számítások csak igen rövid idő­szakra adhatnak valósághű képet. Mi történhet hát egy nukleáris konflik­tus esetén? A számítások eredményei oly megdöbbentőek voltak, hogy amikor megláttam azokat, egyszerűen nem hit­tem a szememnek. Az első számítások óta eltelt három évben számos alkalom­mal ellenőrizték az adatokat nemcsak a Szovjetunióban, hanem külföldön is. A modelleket tökéletesítették, ám a vég­ső eredmények nem változtak lénye­gesen. A számítógép azt mutatta, hogy egy nukleáris konfliktus nemcsak helyi lehű­lést és sötétséget okoz a koromfelhők alatt, hanem a földet beborító koromfelhő következtében közel egy évig tartó ,,nuk­leáris éjszaka“ következik be. A robba­nások következtében az atmoszférába kerülő több millió tonna föld, a kontinen­seket átfogó tűzvészek, az égő városok és erdők levegőbe kerülő koromfelhói áthatolhatatlanná teszik a légkört a Nap sugarai számára. Az atomrobbantások utáni első hetek­ben az északi félteke átlaghőmérséklete 15-20 fokkal lesz alacsonyabb, mint egyébként. Egyes helyeken, így például Észak-Európában a hőmérséklet 30 fok­kal, az Egyesült Államok keleti partvidé­kén, valamint Szibéria központi körzetei­ben pedig 40-50 fokkal. A lehűlés érinti a délebbre fekvő területeket is. Szaúd- Arábiában a nukleáris katasztrófa utáni első hónap végén a hőmérséklet 30 fok­kal vagy ennél is többel csökken. Ké­sőbb, amikor összefüggő koromfelhók alakulnak ki, a lehűlés átterjed a déli féltekére is. Az egyenlítő zónában a hő­mérséklet 15-20 fokkal csökken. Az An- tarktiszon is alacsonyabb lesz a hőmér­séklet a szokásosnál. A légkör cirkulációja is megváltozik. Mint tudjuk, a meleg levegő az egyenlítői területeken felemelkedik, majd eljut a sarkvidékre, ahol lehűlve alászáll. Ezu­tán a föld felszínén haladva ismét eljut az egyenlítői területre. Felmelegszik, fele­melkedik és a körforgás így folytatódik. Ezek azok az alapvető mozgások, me­lyek döntő módon meghatározzák a lég­köri cirkulációt. Az esetleges atomkonflik­tus következményeit vizsgálva kiderült, hogy amikor a koromfelhó dél felé halad, az egyenlítői területeken a felmelegedés megszűnik, a fent említett körforgás is megszűnik. Az Arab-sivatagban és a Szaharában ugyanolyan hideg lesz, mint a déli sarkvidéken. A fekete korom- felhő fokozatosan eljut a déli félteke fölé is. Ausztráliában, Dél-Amerikában és a déli sarkvidéken szintén bekövetkezik a „nukleáris éjszaka“, majd a „nukleáris tél“. A nukleáris katasztrófa utáni harma­dik hónap elején a koromfelhók teljesen körülveszik Földünket. A hőmérséklet mindenütt fagypont alá süllyed. Csupán az óceán egyenlítői területein lesz némi­leg melegebb. A koromfelhők felső rétegeiben kon­centrálódik mindaz az energia, amelyet a Naptól kapunk. Jelenleg a légkör a föld felszínétől melegszik fel. A magasság növekedésével a troposzférában a leve­gő hőmérséklete csökken. Szokásos kö­rülmények között a nehezebb hideg leve­gő a könnyebb meleg levegő felett he­lyezkedik el. Ez okozza a légkör mozgá­sát. A könnyű meleg levegő felfelé törek­szik, a hideg leereszkedik. Függőleges irányú légmozgások alakulnak ki, kon- vekció keletkezik. Ezzel függ össze a fel­hőtakaró kialakulása és a csapadék hul­lása. Az atomkonfliktus után mindez meg­változna. A légkör felső rétegei (a tro­poszféra határán) 100 fokra melegedné­nek fel, míg a Föld felszínén kemény fagyok uralkodnának. A hőmérséklet ilyen elosztása esetén a légkör sokkal stabilabb lesz, mint jelenleg. A függőle­ges irányú légmozgás megszűnik. A ko­rom jóval lassabban hullana alá, illetve a csapadék lassabban juttatná vissza azt a földre, mint gondolták. A koromszem­csék csak a Föld vonzóereje következté­ben hullanának a felszínre. A számítóközpontban megvizsgáltuk, milyen változásokat okozna a légkörben és az óceánban egy nukleáris katasztrófa az azt követő 380 napon belül. A számí­tások azt mutatták, hogy a légkör még egy év múlva sem lenne áttetsző, állaipo- ta meg sem közelítené a jelenlegit. Hogy egyáltalán alkalmas lesz-e a Föld egy ilyen konfliktus után arra, hogy az emberi nem maradéka ismét berendezkedhes­sen a normális életre - erre a kérdésre egyelőre nincs válasz. 1984-ben újabb számításokat végez­tünk. Az eredmény a következő: ameny- nyiben egy nukleáris háborúban csupán 100-150 megatonnányi nukleáris robba­nóanyagot használnak fel (vagyis ötve­nedét annak, mint Sagan professzor for­gatókönyve szerint), és ezekkel egyenle­tes mértékben sújtják az európai, ázsiai és amerikai városokat, azokat ebben az esetben is elpusztítják a tűzviharok. Ugyanúgy képződnek koromfelhők, s ugyanúgy bekövetkezne a „nukleáris tél“. A különbség csupán annyi, hogy ez nem egy év, hanem néhány hónap alatt érne véget. Ám ez is elegendő idő ahhoz, hogy a Földön minden élet megszűnjön. Hangsúlyozni szeretném, hogy mate­matikai kísérletünk során több különféle számítást végeztünk, változtattuk a para­méterek, a lehetséges nukleáris csapá­sok erejét. Az alapvető következtetés azonban mondig ugyanaz volt. Az atom­háború után hónapokig tartó „nukleáris éjszaka“ következik be, amelyet „nukle­áris tél“ követ. A Földön befagynak az édesvízforrások, elpusztul a termés. Nem szabad megfeledkeznünk a radioaktív sugárzásról sem, amelynek intenzitása óriási területeken haladná meg a halált okozó szintet. Úgy vélem, hogy az a bioszféra, amely a fentebb elmondottak után alakul ki, nem lesz alkalmas az emberi életre. Legalábbis az első néhány millió évben. Ily módon tehát bárki mérje az első nukleáris csapást, Földünk bármely tér­ségében következzen be, függetlenül at­tól, hogy az első csapást követi-e válasz­csapás vagy sem - senki sem élheti túl a katasztrófát. Az atomháború nem is háború lenne, hanem öngyilkosság. Méghozzá fájdalmas és rettenetes. (Nauka i Zsizny) Lengye|orsz®9 Fejlődő magánszektor A kormánypolitikával összhangban fej­lődik Lengyelországban a kisipar, "a kis­kereskedelem és a szolgáltatások ma­gánszférája. A magánszektorokban a for­galom 64,8 százalékkal, a foglalkoztatás 33,9 százalékkal növekedett 1982 és 1985 között. Ma - nem számítva a mezőgazdasági dolgozókat - ez a terület köti le a kereső lakosság 5,3 százalékát. (1980-ben ez a mutató még csak 3,5 százalékos volt.) Tavaly a magánszektor 3,9 százalékban részesedett az ipari termelésből (1980- ban 2,8 százalékban), 2,4 százalékban vette ki részét a kiskerekedelmi és 6,6 százalékban a vendéglátóipari forgalom­ból. (1980-ban ez 1,8, illetve 4,7 száza­lék). Végül érdemes megjegyezni, hogy jelenleg a taxik 98,4 százaléka van ma­gánkézben. Lengyelországban léteznek magánkis­ipari üzemek és vállalatok is. Tavaly 325 800 kisipari üzem működött, 60 400- zal több, mint 1983-ban. Ezek többnyire egy-egy család tulajdonában lévő, legfel­jebb 4 alkalmazottat foglalkoztató terme­lőegységek. A kisiparosok egy része a helyi hatóságok kivételes engedélyével akár hatvan alkalmazottat is tarthat, amennyiben pékséget, zöldség- és gyü­mölcsfeldolgozót vagy építóanyaggyártó üzemet működtet. A magánkisipari vállalatok száma az elmúlt évben már 685 volt. Számuk 434- gyel gyarapodott 1982 óta. Ezek a válla­latok átlagosan 70 dolgozót foglalkoztat­nak, de van közöttük olyan is, amelyben 200 alkalmazott jut munkához. Főként ruházati, élelmiszer-, bőr-, vegy-, fém-, szövő-, fafeldolgozó- és építőipari válla­latok ezek, amelyek még különböző szol­gáltatásokat is nyújtanak. A kisipari üzemek termékeik 82 százalékát a magánkereskedelemnek juttatják, a többi beruházási cikk, szolgál­tatás, illetve igen kis részben exportáru. A kisipari vállalatok termékeik 75 száza­lékát forgalmazzák belpiacon, 14 száza­lékot tesz ki a beruházási cikk és a szol­gáltatás, és 11- százalék kerül kivitelre. Lakossági szolgáltatást 117 500 kis­ipari műhely nyújt. A magánkézben lévő 37 600 üzlet zöme zöldség-gyümölcsbolt és kioszk. A 6400 magánvendéglátóipari üzemnek közel a fele gyorsbüfé, falatozó, kolbászsütöde, tejbár, üdítőital-mérés. A szállításban 107 800 magángépjármű vesz részt. Ebből 82 ezer a magántaxik számg. A kormány továbbra is szorgalmazza a magánszféra fejlesztését, mivel így véli helyreállítani a belpiaci egyensúlyt. Ezt szolgálja a pénzügyi politika is. Tavaly az adóte +iek a kisipari vállalatok forgalmi értékének csak a 12 százalékát, a ma­gánkereskedelem és a szolgáltatások forgalmi értékének pedig mindössze a 7,6 százalékát tették ki. Emellett egy sor ac ókedvezményt is alkalmaznak, pél­dául akkor, ha a kisiparos beruházási célokra használja fel nyereségét. A for­galmi adó egyébként nem lehet maga­sabb a lengyel társadalmi szektorénál. (Int er press)

Next

/
Thumbnails
Contents