Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-10 / 41. szám
Dan nincs szavad, érted, nincs /ad! Csak folytasd nyugodtan - szólt oktor, miközben célzatosan a füleit kálta - Az ifjú efsz-tag fiú tolja a ke- >árját az ifjú efsz-tag lány mellett, ds dolgok, ez kell a népnek. Ballag- szépen, csendesen, ahogy a csillag jy az égen, a tehénistállóktól a falu A domb alatt hatalmas kotrógépek Dályozzák az Ipolyt, mély hangon mo- íak a gépek. . . és az efsz-tagok tolják irékpárjukat és határtalanul boldogok, y egy ilyen korlátolt bekezdésben íkpárostul szerepelhetnek... Én kirúgatlak innen - habzott Te- :kóp szája. - Kirúgatlak az első pin- el, érted? Én ezt a magamfajtáknak t, az ő nyelvükön. Lehajolva hozzáérted? Helyben vagyunk - bólintott a Dok- Ez a miénk: a húgyszagú szövtelep, Dolyszabályozás, maximum egy árvíz. Dbbi. .. Kedvesem, nem félsz, hogy kint darabokra szednek ezért? Te csak ne ugrálj - szólt közbe lacs. - Te csak ne nagyon ugrálj, incsi vagyok a te fejezetedre. Te meg tasd - szólt oda Teleszkópnak. A városba gimnazistaként kerültem ktálja Teleszkóp. - Annak idején... Azért ne túlozd el - szólt közbe önök is. - Te és a gimnázium? Becsületemre, jártam gimnáziumba gadkozott Teleszkóp. Egyszer egy...- Rendben - szólt a Főnök. - Folyi.- A véna - magyarázta Teleszkóp, z írói...- Mondtam - ismételte a Főnök, olytasd.- A világról csak annyit tudtam, ennyit a kis Ipoly menti faluból meg- hettem róla, keveset. Hallomásból tam, hogy van valahol egy Tokió, izs, azt is tudtam, Napóleont mikor onázták császárrá, mert megtanitot- ... Bizonyos azonban csak abban vol- t, hogy a privátlakáson, a Kálvária tt, a fáskamra és a vécéajtó egymásba lik.- Fejlődik - szólt csendesen - a Dok- - A fülei tennék?- Kollégiumba ne menjetek lakni jánlotta újdonsült ismerősünk. - Házlakni, az az igazi, főleg így, hogy ten lehettek. Fiatalurak, ez ziccer, ezt kell használni, ilyen az életben még /szer nem lesz...- Helyes kis házba kerültünk, ketten / ablaktalan, meleg szobába. Külön árattal, megértő házinénivel, szép t. Az első hetekben sok mindent meg- ultunk. Hogy hívják a hentest, hogy I szólítani a tejesembert, a szomszéd li hányadik férjét kell dicsérni és me- ;et pocskondiázni, szép időszak volt. äsan a város is feltárulkozott előttünk.- Az első délután a városban - folytatta zavartalanul Teleszkóp. - Mintha ma is ott lennék, csodálatos koraősz volt, napsütéses. Habzsoltuk a forgalmat, a kisvárosi alig-nyüzsgést és közben a lányokat figyeltük. Égyszer csak megállt fölöttünk valaki. - Adjisten, fiatalurak - szólt hozzánk barátságosan. - Hogy vagyunk, hogy vagyunk? Az Alak állt fölöttünk, szokott szerelésében, mosolyogva. Motyogásunkra közelebb jött, leült mellénk. - Fiatalurak, aztán mi újság Sztálingrádnál? - hajolt felénk bizalmasan. - Maguk tudnak valamit, maguk biztosan tudnak valamit. Az első figura, az Alak. Borostás arcú, vágatlan hajú, földig érő, legalább húszéves nagykabátba burkolózó (télen-nyá- ron ugyanabba, minden áldott nap, a kabáton egy gomb se, középen vadonatúj spárga fogta össze), hajlott hátú, meghatározatlan korú valaki, óriási bakancsban (mindig ugyanabban, valószínűleg éjjel is, fűző nélkül, spárgával átkötve), bugy- gyos öreg nadrágban, legalább harminc folttal. Volt banktulajdonos fia, hogyan is lehetne másképp, a háború vége felé egy bombatalálat romhalmazzá változtatta a házukat, a család ott maradt, egyedül ő menekült meg. A sokktól számára akkor megállt az idő. Nagy házukon egy tenyérnyi vakolat sem volt már, ajtajai, ablakai bedeszkázva, az összes berendezés egy asztal, egy szék és egy öl szalma a padlón, azon aludt nagykabátjába burkolózva. Nagy kertje emlékezet óta gazos, műveletlen. Minden reggel első teendője volt: megvenni az Új Szót és az utolsó oldalig elolvasni. Az új események számára Így furcsán keveredtek a régiekkel, a legnagyobb aktualitás azonban számára mindmáig Sztálingrád maradt.- Nos, tudnak valamit? - folytatta az Alak. - Mondják, mondják! Az újságban egy szó se róla, hallgattam az éjjel Londont, nem mondanak azok sem semmit. Az ember most nem tudja, hányadán áll. Riadtan néztünk egymásra, nem tudtuk, maradjunk vagy elfussunk-e. A város, amely oly vonzó és szimpatikus volt eddig előttünk, egyszeriben ijesztővé, alattomossá vált. Mérgeskígyóként folytak körül az Alak szavai.- Nagyszerű - mondta Pamacs is. - Egészen izgalmas. Sok aranyos kis részlet, ebből lesz az egész. Bár mehetnénk valamelyest magasabbra is. Szakadjunk el az apró kötődésektől..- Már te is kezded? - hördült fel újra Teleszkóp. — Itt ma mindenki okos akar lenni? Majd ti is szót kaptok, ne féljetek, akkor jövök majd én.- Fiúk, talán mégiscsak igaza van Teleszkópnak - szólt közbe a Főnök. - Vegyük figyelembe, hogy ez egy operettváros. Operettvidék, operettföldsáv. Illllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll- Úgy van, írjunk bele bonvivánt, szub- rettet - szólt fölényesen a Doki. - Jó ötlet.- Operettvidék - tetszett meg a szó Pamacsnak is. - Operettbölcsesség, operettkacsalábon forgó paloták...- Ahol nyugodtan áztathatjuk a lábunkat - folytatta a Doktor. - Operettnihil. A mi párszázezres, kedves kis állóvíznihilünk. A mi kibérelt, senkinek-sem-kell maszek nihilünk... Csacska kis átlibbe- nésünk kedves, mindenkinek kuss nirvánánkba...- Figyeld, most jön a szent tehén- súgta oda Teleszkóp a Főnöknek.- A Doktor már begőzölt...- Nem — nézett oda a Doktor.- A szent tehén még nem. Ott még ném tartunk. Folytasd...-Tudod mit? - mondta egyik reggel apám anyámnak. - Elviszem őt két napra magammal, hadd lásson valamit a világból.- Nem bánom - mondta anyám. - De nagyon vigyázz rá, kicsi még, alig ötéves, vigyázz rá.- Hát persze - bólintott rá apám. - Velem lesz mindig, nem kell félned, megmutatok neki egyet s mást. Az út hosszú volt és fárasztó, úgy éreztem, Losonc a világ végén van. Sajgó fejjel, megkövült gyomorral szálltam ki az autóbuszból.- Látod, fiam, ez a város - mondta apám. - Gyere, megnézzük közelebbről. Mit vegyek neked? A város nagy volt, érdekes és vonzó. A sok mellékutca a kiismerhetetlenség fátyolával vonta be a bennem kialakult városképet.- Most pedig kimegyünk a város szélére, oda, ahol dolgozunk - mondta apám. - Megmutatom neked a nagy állványokat. A busz lassan ment döcögősen, minden buktató után porfelhőt vert fel. Apával a hátulsó ülésen ültünk. A busz fölött repülőgép húzott el.- Apa, miért nem megyünk repülővel?- kérdeztem.- Repülővel? - nézett rám nevetve apa. - Ugyan már, ne bolondozz, nem nekünk találták azt ki. Meg aztán nincs is ott repülőtér, ahová megyünk.- Kár, nagy kár - néztem ki sokáig az ablakon. Apa szótlanul bámulta a vidéket. - Feketeföld - mondta váratlanul.- Látod, mindenütt feketeföld. Ilyen volt a mi földünk is, jó termő feketeföld.- Apa, biztos, hogy nincs? - kérdeztem tőle.- Micsoda? — hirtelen, szinte megrázkódva tért vissza gondolatai világából a jelenbe.- Hát repülőtér - magyaráztam hévvel.- Miféle repülőtér? - kapkodva kereste az elveszített gondolatfonalat.- Repülőtér a munkahelyeden, ahová megyünk.- Jaj, repülőtér az nincs - simogatta meg a fejem. - Kellene?- Kellene - csillant fel a szemem.- Akkor majd építünk - bólintott. - Először egy kicsit játékból, aztán meg nagyot, igaziból. Jó lesz? - kérdezte.- Jó - bólintottam rá. Nerp is szóltunk többet, míg meg nem állt a busz. ÁN ||$ ■iiiiií illllllllllillllllllllllllllllillilllllllllll! )K N ablakon z alagsomesterék , lebice- c a villa- s boldog t a többiíly terjengi, hogy It valami, a falábú te hogy )ogy csak ísz szagú cicának nem beérnie/ ha- menekülMost jutott eszébe először, hogy milyen más lett volna minden, ha történetesen cicának születik. Sőt - mert ilyen telhetetlenek vagyunk! - mindjárt továbbszótte ábrándjait. Hát még ha falábú házmesterkislánynak születik? De ez már túlságosan szép volt. Ezt már el se tudta képzelni. AZ OTTHON A kislány még csak négyéves volt, emlékei bizonyára összemosódtak, s az anyja, hogy tudatosítsa benne a küszöbönálló változást, odavitte a szögesdrót-kerí- téshez, és messziről megmutatta nek a szerelvényt. Nem is örülsz? Ez a vonat visz haza.- És akkor mi lesz? Akkor otthon leszünk.- Mi az, hogy otthon? - kérdezte a gyerek.- Ahol azelőtt laktunk.- És ott mi van?- Emlékszel még a mackódra? Talán a babáid is megvannak még.- Anyu - kérdezte a gyerek.- Otthon is vannak őrök?- Ott nincsenek.- Akkor - kérdezte a kislány onnan meg lehet majd szökni? HALHATATLANSÁG Már nem volt fiatal, de még elég jól birta magát; ismerték és félték a nádas lakói, de még azon túl is, közelben-távolban, minden négylábú lény. Látása nem romlott, s ha ezerméteres magasságból kiszemelte zsákmányát, úgy csapott le rá, mint egy kalapács, mely egyetlen ütéssel veri be a szöget. És Így, viruló korában, ereje teljében, két lassú szárnycsapás között egyszer csak megállt a szive. De nem mertek elöbújni sem a nyulak, sem az ürgék, sem a környező falvak baromfijai, mert ő ott lebegett ezer méter magasban, kiterjesztett szárnyával, fenyegető mozdulatlanságban túlélve a halált még két vagy három perccel, míg el nem áll a szél. FIAINK Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s ennek az asszonynak két szép szál fiúgyermeke. Az egyik, az idősebbik, elszegődött egy hajóra, melynek első útja mindjárt a Csendes-óceánra vezetett. Mi történt vele, mi nem, nincs, aki megmondja, mert hűlt helye lett a tengereken. A kisebbik otthon maradt. De egyszer, amikor az anyja elküldte gilisztacukorért (a patikába, ami a hetedik ház), nem jött többé haza. Neki is örökre nyoma veszett. Ez megtörtént eset. De a mesékben az özvegyasszonyoknak három fiuk szokott lenni. S mindig a harmadik az, aki boldogul. Lubomír Feldek* Természetszoba Az ablaktól az ajtóig érő szőnyeg út az erdő két széle között Bekapsz valamit csak úgy menet közben az asztal bokráról s hogyha lábad alatt megreccsen a padló ijedten nézel hátra tán csak nem medve Úgy nézel a fali tükörbe akár egy lejtősen folyó patakba A fal hatalmas fatörzs nekitámaszkodsz Két ága közé ablak nézed a mozduló eget Úgy dőlsz ágyadba akár a fűbe s a könyv a kezedben névtelen virág forgatod nézegeted Aztán mintha forráshoz ülnél feketét főzöl írógéphez ülsz mintha elegáns mozdulattal fészekből kihulló gyönyörű tolinak kapnál utána S mintha kalapod mellé akarnád tűzni hogy lássák erdőben jártál hol medvék tanyáznak Megírsz egy verset Íme az ősz íme az ősz Észak-sötétre árnyékosodik az asszonyok szeme bronz szellők csengnek s te könnyedén oldod s csomózod össze állad alatt a bánat két csücskét A nyár szive még akár egy lányé de benne már a köd ágyaz s a színek szellemét lassan becsalogatják a tél palackjába Emeld esti szádhoz a reggel hangját s lábadhoz ül a lombos alkony Jövök de nem kenyérrel csak verssel köszönnek íme az ősz Észak-sötétre árnyékosodik az asszonyok szeme a távoli vizekre csónak fekszik A szél árnyéka átlátszó cilinderrel integet neki Virradat a ceruza körül Mintha a föld lennék virrad rajtam hol egyik hol másik féltekém kerül fénybe Te még sötét vagy Fa alatt madárnyomok sejlik a vers a ceruza törzse körül Úgy alszol el Úgy alszol el, mintha szél lenne álmod s magad növényke. Emelkedik a mosolyod, kemény füstje az égre. Viszontlátásra, mondja a tested, indul az éj is s úgy néz rád vissza. Elrepülnek a szempilláid, hangod a távol elissza. Lassul a gyászmenet piros szivedben, a lépcsőfokokat már egyesével lépik Langymeleg vagyok a tenyeredben: ' \ havas mezőben egy ház fehérük. TŐZSÉR ÁRPÁD fordításai * ötvenedik születésnapján köszöntjük a kortárs szlovák költészet kiemelkedő alakját.
