Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-03 / 40. szám
0 Most pedig következik... Gossányi Péter rajza Új tévéközpont épül Kijevben Kijevben megkezdték az ukrán televízió új központjának építését. Ha elkészül, a legnagyobb és legkorszerűbb ilyen jellegű létesítmények egyike lesz a Szovjetunióban. A tervek szerint, több mint nyolc hektár az a terület, amelyen épül, három és fél hektárt a gyártási részlegek foglalnak el. Az egész komplexum alapját háromemeletes épület alkotja, ebből emelkedik ki a 23 emeletes, csaknem 160 méter magas toronyház, amelyben a szerkesztösegek és az adminisztráció kap helyet. Nyolc stúdió létesítését tervezik, ezek területe 70 négyzet- métertől 650 négyzetméterig terjed. Mindegyik egy-egy meghatározott műsortípus gyártására szolgál majd, eszerint alakítják belső tereiket is. A stúdiók nem lesznek egymás szomszédságában; tökéletesen megoldják a hangszigetelésüket. Közülük a legnagyobbik alkalmas lesz hangversenyek, színházi, opera- és balettelöadá- sok rendezésére. Ezenkívül természetesen számos más kisebb- nagyobb terem is szolgálja majd a televíziósok és művészek munkáját, ugyanakkor külön színházterem, továbbá vendéglő, büfé, kávéház is helyet kap a komplexumban, amely építésének a befejezését 1990-re tervezik. (t) Adva van az az öt-hat ezer óra évente, és adva van a szerkezet. „Pusztán“ annyi a teendő, hogy ezt a rengeteg órát, igazodva a szerkezethez, meg kell tölteni- műsorral. Nem könnyű. Még akkor sem, ha a televíziós műsor- gyár zavarmentesen, eszményi feltételek között, a tervet túlteljesítve dolgozik. A képernyőre kép kell, s lehetőleg hangos. Olyat, hogy nincs, nem ismerhet a televízió. Ez is (lehet) aztán az oka annak, hogy időnként úgy érzi az ember, egyik-másik műsor csak azért van, hogy a megszabott idő kiteljék. Meg aztán mintha válogatás nélkül ömlesztenék elénk a képeket, melyeket természetesen különböző ízlésű, felfogású, felkészültségű emberek készítenek, így láthatunk a tévében a giccstől, a pletyka szintjén előadott „drámai“ történetecskéktól, színvonaltalan könnyűzenei betétektől, „kultúrházi“ mulatságoktól kezdve, krimiken át, a valóságfeltáró anyagokig, politikai adásokig, költőportrékig, a művészet legmagasabb régióiba tartozó alkotásokig sok mindent. Az egyik műsor simán elszórakoztat, a másik untat vagy ízlést rombol, a harmadik rádöbbent, meggondolkoztat, mély élményt ad, röviden, gazdagabbá tesz. Nem meggyőződésem, hogy a televízió ezzel a vegyes műsor- áradattal következetesen és mindenkor jó irányba formálja a néző értékrendjét. Sőt, ez az értékrend ferdülhet, lazulhat, ha nem elég magas és szilárd, és ha műveltség forrásai közül egyedüli építője a televízió. Amely, sajnos, nemcsak számos kétes értékű műsorával terali nézőjét az igénytelenség, az olcsó szórakozás, a hamis idill tartományai felé, hanem azzal is, hogy ezeket a készítményeket általában a fő műsoridőben sugározza. No meg azzal, ahogy „felvezeti“ őket. Jön a bemondó(nő), áhítattal a hangjában vagy széles mosollyal, de mindenképpen hangsúlyt adva a bejelentésének, miszerint: kedves nézőink, most pedig következik... Mondok egy példát, a legutóbbi labdarúgó-világbajnokság idejéből való. Néhány perc volt hátra az egyik fontos mérkőzés kezdetéig, amikor megjelent a bemondónő, hogy ismertesse az egész est programját: a labdarúgó-mérkőzés után stb., stb., majd krimit láthatunk stb., stb., Most tehát kapcsoljuk Mexikót, ahonnan... — és elmondta, amit kellett, de mielőtt lekapcsolták volna róla a fényeket, csillogó tekintettel még hozzátette: ,,Szurkoljunk, hogy ne legyen hosszabbítás a mérkőzésen, láthassuk a krimit!" (Mellesleg, a műfajában nem éppen a legremekebb sorozat egyik újabb epizódjáról volt szó.) Hát először is: én - és bizonyára még több millió társam - azért szurkoltam, szurkoltunk, hogy jó meccset lássunk, és ha jó lesz, akkor azért is szorítunk, hogy legyen hosz- szabbítás, a labdarúgás szépségeiből úgyis vajmi keveset mutatót! eddig ez a vébé. Kinek a nevében beszélt tehát a hölgy? Bizonyára sokakéban, de mindenkiében nem, az biztos. Másodszor: krimi. Na és akkor mi van? Mi történik, ha egyszer elmarad? Nem mondom, mégha oly ritka lenne a képernyőn. Harmadszor: vajon buzdította volna-e ilyképpen a kedves bemondónő szurkolásra a nézőt (mármint, hogy a rendes játékidőben érjen véget a mérkőzés), ha olyan műsorról van szó, mint, például, kerekasztal-beszél- getés fontos társadalmi kérdésről, találkozás valamelyik festőművésszel vagy dokumentumfilm történelmi időkről. Közvetett módon ugyan, de értéktudatot befolyásolt ez a — nyilvánosság jelentős részének érdeklődését és igényeit teljesen figyelmen kívül hagyó - szpíkeri alapállás. (Függetlenül a mérkőzéstől.) És ha csupán jó- pofáskodás akart lenni, akkor is. Persze, van a televíziónak egy óriási előnye, köztudott. Ót nem kötelező nézni, hallgatni sem. Bármikor kikapcsolható. Igen ám, de élünk-e ezzel a lehetőséggel, van-e erőnk kikapcsolni a készüléket, ha egyszer bekapcsoltuk. És van-e kedvünk, hangulatunk máshoz, olyasmihez egy-egy fárasztó nap után, amivel esetleg hasznosabban tölthetnénk estéink szabad óráit. Sajnos, mind ritkábban, vagy egyáltalán nincs, már - Íratják le velem tapasztalatok, felmérések eredményei. A tévé bekapcsolva, mi pedig ülünk a műsoráradatban. Nem árt jobban odafigyelni rá, óvatosabbnak, kritikusabbnak len- rti. Mert a televízió nemcsak felhívni képes figyelmünket az egyént, egy-egy közösséget, az egész társadalmat vagy akár a világot érintő lényeges kérdésekre, elgondolkoztatva, cselekvésre is ösztönözve, hanem ugyanakkor megvan az a tulajdonsága is, mellyel akarva-akaratlanul el tudja terelni figyelmünket sürgető gondokról, jobbításra szoruló helyzetekről, a valóságról. Nem véletlenül van ez így, természetesen. Emberek állnak a képernyő mögött is, sokfélék, akiknek ráadásul sokféle érdeklődés és ízlés figyelembe vételével kell megtölteniük a műsoridőt. Hogy - kritika ide, kritika oda — igénytelenségnek, engedményeknek nyomai tapasztalhatók munkájukban, és másra teszik olykor a hangsúlyokat, mint kellene?! Éppen ezért vált mára nézői feladattá: válogatni. Különbséget tenni érték és „érték“ között. Amihez azonban, azt hiszem, kevés a televíziós műveltség, csak ilyennel elsodorhat a (músor)ára- dat. BODNÁR GYULA Csehov Dráma a vadászaton című kisregényéből készített tévéfilmet Esztergályos Károly. Képünkön a két főszereplő: Puskás Tamás és T. Katona Ágnes (Inkey Alice felvétele) A televíziós gyakorlatban számtalanszor előfordul, hogy a szokásos felvételek nem elegendőek egy adott esemény bemutatására - különleges eszközöket kell alkalmazni. Ezek közé tartoznak a nagyobb területeket, térségeket bemutató légi felvételek is. A légi felvételek készítése tulajdonképpen egyidős a repüléssel, léggömbből, repülőgépből, helikopterből egyaránt készítettek fényképeket, mozgóképeket. Napjainkban a helikoptert használják a leggyakrabban - rendkívül mozgékony, sebességét, mozgási irányát és repülési magasságát tetszés szerint változtathatja, bármilyen magasságban akár lebegni is képes, röviden: ideális televíziós segédeszköz. Természetesen rendkívül drága is, azért csak nagyon ritkán veszik igénybe, általában olyan esetekben, amikor a terep más módon nem, vagy csak nagyon nehezen közelíthető meg. A légi felvételek, a televízióban használatos gyártási technológiáknak megfelelően, különfélék lehetnek. A legrégibb, következésképpen a legnagyobb hagyománya a filmes eljárásnak van. Ebben az esetben a légi felvételeket 16 mm-es filmre rögzítik. Az exponált filmet hagyományos eljárással elő kell hívni, ami ugyan körülményes és lassú folyamat, de a felvétel a lehető legjobb minőségű. A televíziós gyakorlatban már évtizedek óta inverz (fordítós) filmeket használnak, ezek előnye, hogy, az amatőr diakészítéshez hasonlóan, az exponált filmen azonnal a pozitív kép jelenik meg. Ez némiképp le is rövidíti a laboratóriumi utómunkálatokat. Ez az eljárás azonban a legnehézkesebb és legdrágább is. A képmagnók elterjedése nem jelentette egy csapásra, hogy a kamerák kiszorulnak a stúdiókból a nyílt terepre, ugyanis a jó minőségű képrögzítő berendezések meglehetősen nehezek voltak, több mázsás súlyuk kizárta, hogy a levegőbe „emelkedhessenek“. A modern integrált áramkörtechnika fejlődése azonban ezen a területen is meghozta gyümölcsét: a nyolcvanas évektől kezdve az amatőr magnetofonokkal megegyező méretű „professzionális" képmagnók kerültek piacra, amelyeket már nemcsak hálózatról, elemről is lehetett táplálni. Emellett a félmázsás elektronikus kamerákat felváltották a tíz, majd később a négy-öt kilósak, ami mozgékonyságuk révén is verseny- képessé tette őket a filmkamerákkal. Ma már minden jó minőségű elektronikus kamera fókusztávolsága - azaz látószöge -folyamatosan változtatható („gumilencsések“) ennek megfelelően széles látószögű objektívként és tele- objektívként egyaránt dolgozhatnak. MADÁRTÁVLATBÓL Ezeknek az eredményeknek köszönhetően a modern elektronikus kamerák joggal kértek maguknak helyet a légifelvételkészító eszközök sorában. A legújabb típusokon a képmagnót és a kamerát már egyetlen egységbe szerelik. Ez a camcorder nevű berendezés már valóban csak akkora, mint egy nagyobb filmes kamera. Előnyei ugyanakkor vitathatalanok. Tekintve, hogy nem filmre, hanem mágneses szalagra veszi fel a képeket, a felvétel azonnal visszajátszható, minősége ellenőrizhető. Laboratóriumi utómunkákat egyáltalán nem követel, esetleg a rendezői szándékok szerint utóvágásra kerülhet sor, gyakorlatilag ez is percek alatt megoldható. így aligha lehet azon csodálkozni, hogy napjainkban a tévés légi felvételek szinte kizárólag képmagnó segítségével készülnek, hiszen a kazetta tartalma késedelem nélkül adásba keverhető. A legbonyolultabb, műszakilag legnehezebben kivitelezhető feladat: légifelvételek közvetítése egyenes adásban. Erre csak nagyon ritkán, rendkívül indokolt esetekben kerül sor. Ide tartoznak például az évente ismétlődő nemzetközi kerékpáros Békeverseny élő közvetítésekor mutatott légifelvételek. Ahhoz, hogy a televíziós adóhelyiségbe kerüljön a kép és a hang, ahonnan aztán az adótornyon keresztül jut el a néző képernyőjére, a mikrohullámú televízós láncot kell igénybe venni. Ennek nagyon magas rezgésszámú jele biztosítja az adás megfelelő minőségű továbbítását. Mindaddig, amíg az adó- és a vevőantenna mozdulatlan, nincs is semmi baj, hiszen a jelet könnyű az egyik antennáról a másikra „átlőni“. Gyökeresen más a helyzet, ha az egyik antenna folyamatosan változtatja a helyét, ez pedig légi felvétel esetében természetes, hiszen a helikopternek folyamatosan kell követnie a versenyzőket, olykor még a repülési magasságát is változtatnia kell. Még a legsimább mozgás közben is szinte lehetetlen kivédeni a széllökések, „légzsákok“ hatását, amelyek a gépet megmegdobják. Ennek következtében az adás ereje is ingadozhat, a képtartalom nem teljesen egyenletes, a kép „lélegzik“, sót még színtorzulások is keletkezhetnek. Ezekért a napjainkban még nehezen kivédhető hibákért azonban bőven kárpótol bennünket az élő légi felvételek nyújtotta élmény, izgalmas operatőri munka. Tökéletlenségük ellenére is a nézők csemegéi közé tartoznak. Az utóbbi évtizedek folyamán a légi felvételek készítésének és továbbításának technikája sokat változott. Napjainkban már egy sor eljárást alkalmaznak, amelyek a továbbiakban még újakkal bővülnek. E téren is kétségtelen előnyökkel jár a számjegyvezérlésú képfeldolgozás, az ún. digitális képtechnika, amelynek alkalmazása révén a hibás jelek kiigazításával, ún. regenerációjával eltüntethetők a ma még tapasztalt kép- és hanghibák. Az ezzel a módszerrel közvetített televízós kép vetekszik a stúdióban rögzítettel, még akkor is, ha egy, néhány száz kilométeres sebességgel repülő helikopterből élő adásban jut el tévénk képernyőjére. OZOGÁNY ERNŐ ÚJ SZÚ 14 M H ■§ ■■ ■ M M ■ ■■ ■■ WM H M ■■ ■§ H ■■ ■ M M Bi Bi Bi Bi ■§ BB BB H M WM Bi H Bi ■ Bi BB Bi Bi Bi Bi M M BB BB BB Bi Bi .
