Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-09-26 / 39. szám
• Ók ketten a filmben. Középen Rudolf Hruéinsky (Karel Kouba felvétele)- Kész, vége, elegem van belőle! - habzott a méregtől a köpcös kis sofőr. - Elvégre az én idegeim sincsenek kötélből! Nem érdekel, hogy s mint lesz, tovább egy percig sem dolgozom vele. És másnap reggel már úgy ment el a faluvégi ház előtt, mintha nem is tudta volna, ki lakik benne. Karel Pávek alaposan begurult. Dühében el is határozta: leveszi a kezét a „harmincéves gyerekről“. Jó, jó, mentálisan visszamaradt, de hogy valaki ennyire ütődött legyen... - morfondírozott magában. Hát kocsikísérőnek való az ilyen? Csak bajt hoz a másikra. A kerítésoszlopot is miatta döntötte ki. Mert Otík rosszul irányította. Úgy mutogatta, hogy lehet, lehet, még, még, hogy közben nem is a kocsira figyelt, hanem valami egészen másra. Most aztán rajta röhög az egész falu. Nem Otíkon - rajta! Mintha ő is olyan ügyefogyott volna. Nem! Tegyék a fiút ahova akarják, neki nincs szüksége rá. Inkább egyedül dolgozik. Pávek nyugodt, hisz tudja: Otík nélkül is boldogul. Csak a fiú szenved - de átkozottul! Aztán ö is dönt - életében talán először: ha senkinek sem kell, akkor eladja a házát, otthagyja a falut és majd a fővárosban keres állást. Csakhogy Pávek, ez a jóságos, meleg szívű ember időközben meggondolja magát. Két arc, két hétköznapi ember Jirí Menzel legújabb remekéből, a Te kedves kis falu-ból. Otík, a szeretni való bajkeverő: Bán János, a Katona József Színház tagja. Pávek, a „gyámja“: Marian Labu- da. Ö ül most velem szemben kócosán, kókadtan, gyűrötten.- Minden tiszteletem a rendezőé, mert kitartott az elképzelése mellett - mondja. Pedig nem lehetett könnyű dolga! Két „idegen“ egy igazi cseh filmben - tudja, hányán próbálták meg lebeszélni rólunk? Rengetegen. De Menzel hajthatatlan volt. Én meg kíváncsi. Vajon ki lehet az a nyurga fiú, aki Budapestről kell neki. Aztán egy héttel a forgatás előtt ott állt előttem egy kedves fiatalember: Bán János. Volt valami különös a tekintetében, a mozdulataiban... ma sem tudom, hogy mi, de éreztem: meg fogjuk érteni egymást. Első közös élményünk egy se vége, se hossza próba volt, amelyet Menzel egy nem éppen tágas szobában tartott. Úgy ültünk egymás mellett a széken, mint később a teherkocsi vezetőfülkéjében. Én a képzeletbeli volán mögött, mellettem jobbról János - Menzel meg hol innen, hol onnan figyelt bennünket. Azt mondta: majd szól, hogy melyik arcunk kell neki. És ezzel telt az egész nap. Fárasztó volt, de legalább jól megfigyelhettem Jánost. Először azt hittem: lámpalázas kicsit, aztán este, a szállodában elárulta: azért izgul, mert nem szeretne csalódást okozni. Én is izgultam. Nekem sem volt mindegy, hisz tudtam: árgus szemmel figyelnek majd bennünket. Aztán elkezdtük a forgatást, s szép lassan kezdtünk megnyugodni. Már nemcsak a rendező, az operatőr is magyarul szólt Jánoshoz. ,,Sok. Kevés. Jobbra. Balra. Szép. Nagyon jó. “ Egyébként majdnem úgy élt köztünk, mint Otík a filmben. Nem sokat beszélt. Esténként, a vacsoránál szóba is hozta, mennyire zavarja az idegen közeg. Hogy pár szót tud csak csehül. Bámulhatott is nagyokat, aki figyelt bennünket: János a német szótárból társalgott velem, én meg magyar szavakkal „zsonglőrködtem.“ Magányos óráiban, ezt is tőle tudom, a súlyzóival kínozta magát. Egészen addig, amíg össze nem esett a fáradtságtól. A forgatáson viszont mindig formában volt. Akármelyik jelenetet vettük is fel, mindig volt egy-két jópofa ötlete. Láttam rajta: az a fajta színész, aki sosem hagyatkozik a rutinra, inkább addig nyűglődik, addig gyötri magát, amig ki nem találja: hogyan tovább. Profi. A szó legnemesebb értelmében profi. Néha mégis elbizonytalanodott. Ilyenkor azzal nyugtattam: ne félj, ha rossz színészek lennénk, már rég hazaküldtek volna bennünket. Emlékszem, a film utolsó jelenetét, amikor Pávek és Otík újra együtt mennek munkába, 40 fokos hőségben próbáltuk, nem kis ideig. Hazai kollégáim többsége már rég nyavaly- gott volna - ó huszadszor is végigugrálta velem az utat. Az utolsó forgatási nap? Igen, az is emlékezetes marad számomra. Már csak egy jelenet volt hátra: az, amikor beleülök a leveses tányérba. Mit mondjak: az is jól sikerült. Még az alsónadrágom is leveses lett. Aztán János is, én is ugyanazzal búcsúztunk a stábtól: lehet, hogy a forgatás kezdetén „idegenek“ voltunk; a szerep által azonban mindketten „csehiekké“ váltunk. Jánossal pedig abban maradtunk: ha már a Menzel- filmet egyetlen munkaruhában játszottuk végig, legközelebb, ha partnerek leszünk, szmokingot és fehér kesztyűt kérünk. SZABÓ G. LÁSZLÓ Nem mindennapi jelenség A név magyarul eléggé ritkán fordul elő, talán még mindig a kaposvári bálon csatát kezdő vénséges hősnő alakját idézi, Csokonai hőskölteményéből. A lengyelek persze ilyesmire nem gondolnak: a Dorota mindennapos és közkedvelt női név. Dorota Stalihska neve szintén közkedvelt, ám viselője a legkevésbé sem mindennapi jelenség a lengyel színésznők között. Hogy így legyen, azért keményen meg kell dolgozni, hiszen a jó hírű, elismert lengyel filmgyártás szinte hemzseg a tehetséges színésznőktől. Elég, ha a legutóbbi években híressé - és méltán híressé - váltak közül Grazyna Szapolowskát vagy Anna Dymnát említjük. Amivel Dorota Stalihska a megkülönböztetést kiérdemli, az a színpadi tevékenysége. Mivel azonban országhatáron belül is, de főként azon kívül elsősorban a filmek tették híressé, említsünk meg néhányat filmszerepei közül. A fiatal színésznő filmbeli indulása bizonyos mértékig Barbara Sass nevéhez fűződik. A filmrendezönó Szerelem nélkül című, 1981 -es filmjében az egyik női főszerepet bízta Stalinákára, Ewa, az újságírónő szerepét. Stalihska hitelesen jelenítette meg az igazságkereső, félmegoldásba belenyugodni nem akaró értelmiségi szerepét, és ezzel két dolgot ért el. Egyrészt „felkapott“ színésznő lett, s azóta szinte egyfolytában forgat, másrészt kialakított egy sajátos logikájú játékot, amely több ízben is sikert hozott neki: a fiatal értelmiségi nő hihető alakká vált az ő megjelenítésében. Ezt a hitelességet A szerelem mindent megbocsát című Toeplitz-filmben némi „történelmi“ környezetben ismételte meg, Hanka alakjában, világháborús témában. Ezután ismét Barbara Sass filmje következett, és ismét fiatal újságírónő, a Kezdő (Debiutantka) című filmben. Újból a mai, fiatal értelmiségi női típusa, újságíró... Talán ekkoriban határozta el a színésznő, az ismétlődéstől való félelmében, hogy valami egészen mást is csinál. Méghozzá egyszemélyes színházat! Természetes, hogy nem csupán a filmszerepek késztették erre, hanem, amint ez az egyszemélyes színház megvalósítása során kiderült, jó értelemben vett művészi makacsság és becsvágy. Stalihska alapanyagul Alekszej Tolsztoj Vipera című elbeszélését választotta, forgatókönyvet irt belőle, és monodrámaként előadta. A produkció a lengyel televízió műsorára is fölkerült, és a többi milliós nézőtér előtt ugyanolyan sikere volt, mint a kis befogadóképességű klubhelyiségben. A kritikusok hangsúlyozzák, hogy igen jó érzékkel és felkészültséggel készült eleve a forgató- könyv, majd az írott anyagot Stalihska, a rendező és Stalihska, az előadó nagyszerűen jelenítette meg. Az emberségében elveszett, agyonkínzott nő sorsát lépcsőzetesen, egyre erősebb eszközökkel mutatja be, tökéletes természetességgel válogatva a laza emlékezést, a kitöréseket, hisztériás rohamokat és tiltakozást. A végén csattan az ostor: a monodráma utolsó néhány percében Dorota Stalihska mintegy magasabb szinten összefoglalja mindazt, ami történt, olyan finom eszköztárral, amely az amúgy is tartalmas előadást egyenesen műalkotássá emeli. Színház és film a szereplők szempontjából néha úgy él egymás mellett, mint rossz házastársak; nehezen fér meg egyik a másikkal; aki itt kimagaslót alkot, gyakorta alacsonyabb szinten produkál a másik helyen, és ez így törvényszerű. Mert csak a színész ugyanaz, de két egymástól erősen eltérő műfajról van szó. Ha aztán a tehetség, a kemény munka és - részben - a szerencse olyan művészt segít, aki eredetit alkot mindkét műfajban, olyankor az igazi nyertes a néző. Nem szép szavak halmozásáról van szó: a lengyel kulturális életben jó ideje már népszerűek a színészek által kezdeményezett különféle színpadi formák. Sokuknak - és különösen azoknak, akik elsősorban filmekben dolgoznak - szükségük is van arra, hogy önmagukra szabott színpadi produkciók során találják meg az élő színészi munka lehetőségeit. (des) M int minden mozinéző, én is lelkesedem a lenyűgöző filmjelenetekért: az üldözésekért, a kézitusákért, a tűzvészekért, az autós hajszákért. És mindig érdekelt, miféle emberek a kaszkadőrök? Véletlenül és váratlanul elvetódtem a Leningrád területi Viborg városba. Abban az időben folytak Az ősi Oroszország című film felvételei. Sikerült megismerkednem Oleg Korityinnei, a veszélyes mutatványok rendezőjével. Sokoldalú sportoló: elsősorban öttusázó, de tornász és akrobata is, első osztályú gépkocsivezető.- A kaszkadőrnek mindenhez kell értenie és igen sokat kell tudnia - monjda Korityin. - Csoportunkban 25 ember van, alapjában véve klasszis sportolók. Sokáig folytak a kutatások: ki a legalkalmasabb a filmjelenetekben a kaszkadőri munkára. Kipróbáltak tűzoltókat, ejtőernyősöket, cirkuszti artistákat. Legjobban a több sportágat űző versenyzők feleltek meg, akik ráadásul a műszaki dolgokhoz is értettek. Nem elegendő egyszerűen kivitelezni a jelenetet. Azt először végig kell gondolni, s biztosítani a mutatvány biztonságát (a szovjet filmiparban a mutatványtervezés gyakran a kaszkadőr feladata). A kaszkadőrök munkája alapos műszaki ismereteket igényel, (me, egy példa: a rendező megkért bennünket, hogy készítsünk elő egy mutatványt, egy Lada személygépkocsi összeütközését egy dömperrel. Az összeütközésnek olyan erővel kell történnie, hogy a Lada hármat pördüljön a levegőben. Elpróbáltuk a jelenetet: felgyorsítottuk a Ladát, felszaladt az emelkedőn, felröppent - és a négy kerekére huppant. Fokoztuk a sebességet, az emelkedő dólésszögét, de újra sikertelenül. Világossá vált: ahhoz, hogy a Lada hármat bukfencezzen a levegőben, a súlypontját a motorhoz kell áthelyezni. így is tettük, és sikerült a hármas szaltó. Korityin és kollégái nem szeretik, ha „trükkösöknek“ nevezik őket. Ök mindenekelőtt művészeknek tartják magukat. Szokatlan szakmájuk fő értelmét nem az egyéni mutatványokban látják, hanem az emocionális események létrehozásában. Korityin legénységének megvan a maga Kaszkadőrök filozófiája: nézzétek, milyen bonyolult, hihetetlen, szinte megoldhatatlan helyzetekbe kerül az ember - ég, elmerül a vízben, lezuhan. Ennek ellenére mindig erősebb, mint a körülmények, bármilyen helyzetből mindig meg tudja találni a kiutat. Az embernek mindig arra kell törekednie, hogy győzzön. Ennek a sportpszichológiának, a pszichológia alapjainak többéves gyakorlati tanulmányozása határozza meg végeredményben Korityin csoportjában a munka hangulatát. Korityin csoportjának kaszkadőrei között két lány van: az üzbég Natalja Darijeva, a kiváló lovas, a lovak szerelmese, az állatorvosi egyetem hallgatója, és Marina Ovsz- jannyikova, a nyelv- és irodalomtudományi kar hallgatója, sportmester. Miként a sportban, a kaszkadőrök között is vannak csúcstartók. Oleg Korityinnak a Szovjetunióban elsőként sikerült egy vágtató ló nyergéből a vasúti kocsi ablakába felugrania, a rigai Uldis Vejspals menet közben teljes, 360 fokos fordulatot tett a zárt kocsikszekrényes tehergépkocsival. Az egyéniségek változatossága mellett igen sok a hasonlóság ezekben az emberekben. A kaszkadőr rendszerint kitartó, érzékeny lelkületű, mozgékony. Nemcsak az érzelmein tud uralkodni, hanem a létfenntartási ösztönt is képes ellenőrizni. Valljuk be, hogy egy égő 19 emeletes szálloda tetejéről leugrani, még ha odalent mentóháló is várja az ugrót, nem kis bátorságot igényel. A kaszkadőrök munkája a Szovjetunió valamennyi filmstúdiójában a biztonsági technika szigorú szabályai szerint folyik. Előírták, hogy-egy felvételi napon a kaszkadőr a különösen veszélyes jelenetben csak egyszer köteles a kamerák elé állni. Az életét kockáztató helyzetekben a kaszkadőrök foglalkoztatását csak akkor engedélyezik, ha a kívánt hatást kombinált felvétellel nem lehet elérni. £s ennek ellenére... A kockázat - a szakma elkerülhetetlen, szükségszerű eleme. íme, néhány a legnehezebb mutatványok közül: vízbe zuhanás több mint 15 méter magasságból, ruhában, fegyverrel; ténykedés idomított vadállatok között; felvétel égő ruhában, védööltözet nélkül, például női ruhában; utazás égő közlekedési eszközön; lovas ugrás a szakadék széléről a vízbe vagy gödörbe; katasztrófák kigyulladt vagy felrobbant járművön; kézitusa az épület tetején, a tető peremén. Megáll a szívverésünk, amikor ezeket látjuk a képernyőn vagy a filmvásznon. SZERGEJ LJUSZIN Partnerek voltunk dqmmmh Marian Labuda Bán Jánosról
